Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. szeptember 10. André Szabó festőművész André Szabó festőművész (ő úgy mondja csak, hogy festő) brüsszeli lakos, született Zajtán, ami körülbelül olyan messze van Belgium fővárosától, mint Makó Jeruzsá­lemtől. A szatmári kis faluban, ha valaki ki­ül a kapu előtti padra, átlát Romániába, idá­ig jár a vonat, itt van a sín vége az ütköző­bakkal. André Szabó Belgium-szerte ismert táblaképfestő, a monumentális méretű, kis­sé szürrealista képek alkotója, ha megemlíti szülőföldjét, a belgák bólogatnak és tudni vélik, hogy ott még jurtákban laknak és nye­reg alatt puhítják a húst a magyarok. André Szabó huszonhat éve él és dolgozik az egy­kori flamand mesterek által nevezetessé tett tájon, itt lett André, mert itthon — ha Ti- szavasváriban élő édesanyjához és testvérei­hez hazajön —, leginkább Endre, a fiú, aki elindult világot látni, mesterséget gyakorol­ni, mint a régi céhlegények. 1982-ben rendezték meg másodszor Buda­pesten a külföldön élő magyar művészek ki­állítását a Nemzeti Galériában, „Tisztelet a Szülőföldnek” címmel. Itt találkoztunk ké­peivel, melyek közül a Zsuzsanna és a vé­nek a tárlat szépen nyomott, reprezentatív katalógusában is szerepel. A lista, mely a ka­talógusban lévő rövid életrajzhoz is csatla­kozik, 1945 és 82 között 47 kiállítást sorol fel, köztük Brüsszel, Hága, Párizs, Genf és ter­mészetesen Budapest, többször is. öt rangos dija van, olyan is, mint a szép nevű párizsi Grand Prix és a spanyol Arany Pálma-díj. Szabó Endre 1939-ben kezdte tanulmánya­it a Budapesti Iparművészeti Főiskolán. A dekoratív festészettel ismerkedett, Klaniczay, Diósy és Domanovszky mesterek keze alatt. 1943-ig a Bolyai, majd a Győrffy Kollégium tagja volt. A felszabadulás tavaszán haza­ment Zaj tára — felépülni az ostrom és a sorvasztó pinceélet után. — A nyereg alatt puhított hús megtette a magáét? — kérdezem tőle. Mosolyog. — A szülőföld tette meg, és az otthon — mondja. A természetközeliség, amit azóta is nehezen találok, bármerre is vessen a sors. Az a szatmári földdarab akkor messzebb volt Budapesttől, mint most Brüsszel vagy Hága. És nemcsak távolságban. Életformában is. Apám 1934-ben, jegyzői támogatással, Pestre adott gimnáziumba. Egy évnél nem bírtam tovább. Gúnyoltak kettős hangzójú szatmári tájszólásom miatt, anyám varrta ingeim mi­att. Mindegy, elmúlt ez is, mint a gyerekbe­tegségek. A zajtai erőgyűjtés után ismét a főiskola következett. Konecsni György, Bortnyik Sán­dor és Borsos Miklós szervezték újjá az ipar- művészetit, és Szabó Endre itt tanult tovább. Bekapcsolódott a megpezsdült művészeti életbe, több plakátpályázaton díjat nyert, és tagja lett a Képzőművészeti Alapnak. Sokat dolgozott, és nem eredménytelenül. — Volt pénzem — mondja — lakásom, fe­leségem, s talán nevem is. Nem voltam mel­lőzött, megkeseredett művész, jóllehet min­den kis sikerért meg kellett küzdeni, és nem­csak az anyaggal, hanem a környezettel is, de ez így van rendjén. Akkor még nem tud­tam, hogy Belgiumban, ahol minden második ember fest, és minden harmadik művésznek is hiszi magát, még nehezebb lesz. Illetve, ott lesz csak igazán nehéz. — ötvenhat? — kérdezem. — ötvenhét eleje — mondja. — Nekivág­tam a világnak. Nagy utazások vonzottak, városok, múzeumok, mindaz, amitől addig el voltunk zárva. Előző évben hajókirándu­lást szervezett néhányunknak az Alap, Bécs- be. Láttuk az ottani képzőművészeti élet és a hazai közti különbséget. Azt mondtuk ak­kor: mihozzánk öt évvel később jut el min­den, s mire eljut, ott kint már rég nem mű­velik. De nemcsak a stílusok és irányzatok, a különféle „art”-ok, hanem a technika is ámulatba ejtett. A plakátok méretei, a ki­rakatok vizuális megkomponáltsága, mind­mind új volt és különleges. Akkor mindnyá­jan hazajöttünk, senki sem próbált „kint ma­radni”, de bennem megszületett a nyugtalan­André Szabó: Sámson és az oroszlán ság. Európában két helyen érdemes egy fes­tőnek hosszabb időt tölteni. Rómában, ahol a reneszánsz bölcsője ringott, és a Németalföl­dön, a flamand festészet szülőhelyén. Olasz­országba szerettem volna jobban, Belgium sikerült. — A kiállítási listán 1962-től máig minden év szerepel. Van év, amikor két-három ko­moly tárlata is van, ám 57 és 62 között sem­mi. Ez öt év. Ilyen nehezen ment a beillesz­kedés? — Nem könnyű idegenben. Először is a nyelv. Meg kellett tanulnom fesztelenül tár­salogni. Egy kiállításon ötven, száz embernek kell elmagyarázni: mi a kép mondanivalója, milyen érzésekből fogant. Olyasmit, amit anyanyelven is nagyon nehéz megfogalmazni. Hát még belehelyezkedni egy másik nép íz­lésvilágába, megismerni hagyományait, gon­dolkodásmódját, de még a közmondásait is. Más a szimbólumrendszer, más a világkép. A ló, amelyiknek négy lába van, mégis meg­botlik, ott semmit sem jelent, és a kiegyene­sített kasza ott nem volt forradalmi jelkép. Ezek ismerete nélkül egy művész létezni sem tud, nem hogy alkotni. Ezt is meg kellett ta­nulni; — Tehát Belgium. Végül is sikerült hírne­vet szereznie, képei kelendők, szép műterme van Brüsszelben, s anyagi gondjai sincsenek. Magyar festő hát, vagy belga? — Természetesen magyar. Soha sem pró­báltam megtagadni szülőföldemet. Vannak hivatásos követek, 'akiknek az a foglalkozá­suk, hogy hazánkat képviseljék idegenben, és vannak kint élő magyarok, akik ha tisz­tességesek, szívük szerint képviselik a hazát. Arra mindig ügyeltem, hogy olyan követ le­gyek, hogy jó véleménnyel legyenek a magya­rokról. Ma már ott is sokan tudják, hogy Ma­gyarország nem puszta, s nem hordunk pity- kés lajbit bő ujjú inggel, mint ahogy Hol­landiában sem jár mindenki fapapucsban. És ez egy kicsit nekünk is köszönhető. André Szabó brüsszeli műterme szinte kul­turális központ. Sok mindenki megfordul ott, festők, zenészek, írók, aki kilátogat, hamar megtalálja, mert híre van, s a ház gazdája vendégszerető. — Ha valakinek az útja éppen erre visz, s betér hozzám, mindjárt azt kérdezem: mi­lyen az idő odahaza? — Honvágy? — Igen. De igyekszem enyhíteni. Minden évben hazajövök, mint most is. — Ha visszatér, mi a soron következő fel­adat? Készül ismét valami kiállításra? — Ezt nem lehet elkerülni ott. Én ebből élek, egyedül csak ebből. Sokan csodálkoz­nak is rajta, mert nem könnyű. Ha az ifjú festő apukája milliomos és garden party- kon mutogatja képeit, hamarosan népszerű lesz a „jobb körökben”, ő lesz a Festő, aki­től vásárolnak. De egy kopott kofferrel el­kezdeni, s aztán meg is élni belőle..., palo­tám nem lesz, az biztos. — Hogy látja most 26 év után a modern nyugat-európai irányzatokat? — Vannak óriások. Max Ernst, René Mag­ritte, s még néhányan. És természetesen van­nak kóklerek. Egy szivacs, madzagra kötve, egy disznózsírral bekent lópokróc, ez is „műalkotás”. Divatok, amik tartanak öt-hat évig, aztán eltűnnek, s jönnek újabb sziva­csok és újabb lópokrócok. Egy galéria hap­pening tárlatot hirdetett. Mázolmányok vol­tak a falon, elektromos lámpákkal és züm­mögő oszcillátorokkal telebiggyesztve. Lát­tunk már ilyet. Hol itt a happening? A „mű­vész”, minden új iránt fogékony közönsége szeme láttára kiugrott a hatodik emeleti ab­lakon és szörnyethalt. Ez volt a happening. Nem tudok én mit kezdeni ezekkel. Festek, ahogy szoktam és ahogy szeretek. — Jövőre kiállítást terveznek Nyíregyhá­zán az ön műveiből, mert az ilyesmit nálunk egy évvel előre tervezni kell... — A kiállításnak, szülőmegyémben, na­gyon örülök, és hogy csak egy év múlva, nem baj. Sokat akarok még addig festeni, s jó képeket, hogy ne csalódjanak földijeim. Mester Attila Nevessünk! Már nem egyszer szóvá tet­tük ezeken a hasábokon, hogy a világ filmgyártásában nem nagyon „stimmelnek” a mű­faji arányok. Némileg leegy­szerűsítve a számokat: jó, ha öt komor alkotásra (drámára, tragédiára, szomorújátékra, társadalmi problémákat fe­szegető dokumentumösszeál­lításra) egy könnyed mű (víg­játék, szatíra, bohózat, zenés semmiség stb.) esik. öt az egyhez: nem valami meg­nyugtató „termelési mutató” Pedig ez a norma nem újke­letű, inkább régi hagyomány­nak tekinthető. Tessék csak föllapozni az évkönyveket. Volt egy klasszikus burleszk- korszak valamikor az őskor­ban — és szinte kész is a lel­tár. A fontos filmművészeti irányzatok, stílusok és isko­lák — a francia lírai realiz­mustól az angol free cinemé­ig, az olasz neorealizmustól a lengyel új hullámig — első­sorban szikrázó konfliktuso­kat örökítettek meg. Ha nem is állt távol tőlük a derű, alapjában véve komolyan be­széltek az élet nagy ellent­mondásairól. A csehszlová­kok sajátos nyelven vitték vászonra a történelem forró pillanatainak és a szürke hét­köznapoknak a komikumát (Forman, Menzel, Chytylova műveire gondolok), ám érzé­sem szerint ebben a „tündéri realizmusban” nem annyira a szellemes ötletek, inkább a filozofikus következtetések lényegesek. Lehet nevetni rajtuk, csak éppen más a funkciójuk, mint a tortado- bálós-kergetőzéses mulatsá­goké. Más példa. A filmtörténet telis-tele van nehéz fajsúlyú produktumokkal. Igaz, szép számmal készülnek búfelejtő semmiségek is, ezek azonban — mit azonban: törvénysze­rűen — eltűnnek a süllyesz­tőben. Ezért aztán a brüssze­li 12 közé, fesztiválok és ver­senyek dobogójára, meg az élő emlékezetbe alig-alig ke­rül úgynevezett szórakoztató film. Az okok közismertek. „Is­métlésként” soroljuk fel őket. A nézőt mindig könnyebb volt megríkatni, mint megne­vettetni. Ugyanakkor a film­művészet óriásai — néhány kivétellel — inkább a drámai szférában vannak otthon. Ki­csit le is nézett a vígjátékké­szítés mestersége. A populá­ris igények gyakran szeré­nyek, s ne feledjük el: nem­csak a film formálja a nézőt, a néző is „visszahat” a film­re. Amíg a nagyérdemű pub­likum a Piedonét preferálja, akár tíz folytatásban is ki­szolgálják vele. Nem szüksé­ges hozzá izzadságos munka és nagy befektetés, csak fel kell melegíteni az egyszer (ötször, tízszer) bevált ötlete­ket. Akkor hát min nevessünk? Azon, amin lehet. Szemel- gessünk a moziműsorban s válasszuk ki a programból a szerény kínálat jobb minősé­gű darabjait. Itt van mindjárt Andrew Bergman Ez igen! című hol­lywoodi dolgozata. Félreérté­sek elkerülése végett: fentebb nem róla írtam, hanem Ing­marról, a svédről. Egyébként nincs közűik egymáshoz. Leg­feljebb olyan alapon, mint Shakespeare-nek Agatha Christie-hez: mindkettő író volt. A récept az Ez igen!-ben nem új. Viszont bombabiztos. Az alaphelyzet szerelmi bo­nyodalmakkal kapcsolatos. Líra, a temperamentumos olasz nő (Mariangela Melato alakítja, aki eddig csak hazá­ja „színeiben” hódított), el­csábítja Bobbyt, a reményte­lenül gyakorlatiatlan filoszt. Amiből az égvilágon sem­mi baj sem származna — el­végre a huszadik század vé­gét mutatja a naptár! —, csakhogy a nem éppen lírai Lírának férje is van. Mi több, a derék házastárs pont akkor érkezik haza, amikor az asz- szony új imádójával hetyeg. Idáig minden a nagykönyv szabályai szerint alakul. Most következik a ..korfestés". Bobby menekülés közben Li­ra szűk farmernadrágját húz­za magára, s a ruhadarab a kellő pillanatban széthasad rajta. Ez a szerencséje. Diva­tot teremt a különös vonalú „So Fine”, azaz „Ez igen!” nadrággal. Mellékesen a szív­ügyek is elrendeződnek. Hát ennyi. Sok ez? Nem sok. Akkor kevés? Nem ke­vés. Az Ez igen! tisztességes kommerszfilm, mely nem akar többnek látszani annál, amennyit valójában ér. A helyzetkomikum összehason­líthatatlanul gazdagabb ben­ne, mint a jellemek karikíro- zása. Andrew Bergman azon­ban ügyesen mesél, hagyja színészeit játszani és még a banalitásokba is képes találó megfigyeléseket elbújtatni. Főleg ami a viselkedés fo­nákságait illeti. Mindent ösz- szevetve: az Ez igen! a „kel­lemes” kategóriájába illő Jfilm. Más jellegű Karel Kachyna Vigyázz, jön a vizit! című életképsorozata. Prepsl urat (a prágaiak állandó sztárja. Rudolf Hrusinsky játssza a szerepet) karanténba utalják mint bacilusgazdát. Egy kis faluban ugyanis, ahol hősünk lakik, veszélyes járvány ter­jed. Idáig semmi nevetnivaló nincs a sztoriban, Prepsl kór­házba való bevonulását köve­tően viszont egyre több a mókás mozzanat. Az a hely­zet ugyanis, hogy az öreg nem tűri a kötöttségeket — és meg akar lépni. Nemcsak tervezget, a cselekvés meze­jére is lép. Nem is egy alka­lommal. Közben színes mesé­ivel szórakoztatja környeze­tét, kapcsolatteremtési kísér­letekre szánja el magát (nemcsak férfiakkal vált szót, hanem örömmel forgolódik a szoknyák körül is). Összeku­szál és elrendez bizonyós ügyeket. ' Az Ez igen! és a Vigyázz, jön a vizit! között az a leg­fontosabb különbség, hogy az amerikai film készítői csak a rekeszizmok „kiszolgálására” törekedtek, a csehszlovák stáb pedig főleg egy maga­tartásforma — felfogás — fo­nákságaira figyelt. Andrew Bergman harsány színeket kevert a palettán, Karel Kac­hyna viszont szinte kizárólag tragikomikus szituációkból építkezett. Az Ez igen! tem­pója pergő, a Vigyázz, jön a vizit! cselekménye lassacskán csordogál. Egyik film sem ki­magasló színvonalú, arra azonban alkalmasak, hogy két órára mosolyt és jókedvet varázsoljanak a néző arcára. Veress József Asztalos István: író a Hadak útján Könyvkiadásunk szerény kiál­lítású kötettel tiszteleg az alig fél évszázadot megélt Asztalos István (1908—1960) emléke előtt. Az „író a Hadak útján” c. króni­kát első, kolozsvári (1947) kiadá­sa óta először gondozza hazai ki­adó, s ezzel egy, az emberiség nevében szót emelő íróra irá­nyítja sokfelé osztott figyelmün­ket. Az „író a Hadak útján’* a kis- epikus hagyományok szerint ké­szült személyes hangvételű ön­életírás, krónika. Tömbszerű építkezése a folytonosságra és a megszakítottságra egyaránt fi­gyelmeztet. Apró képeket rak egymás mellé, helyenként egy­másra, míg hiteles tablót állít össze a változó világról. Tartal­milag az író és a főhős azonos­ságában, realista részletezéssel tárja elénk a magyar sorsforduló történelmivé emelkedett (1944 áprilisától 1945 májusáig tartó) esztendejének helyzetképét. Írása vallomás arról az időről, melyben a kor szele minden zug­ban fütyörészett. SAS behívó szó­lítja őt „azonnalra” Szovátára, s ott az „alázatosan jelentem” légkörében egy egészségügyi alakulat számvevő tiszteseként „embert alázó fegyelmezésdi” közepette készítik fel a „fejlóga­tó vénemberek”-et a nagy „hát­rálásra”. Ennek útvonala is messze vezetett: Erdélyen át Miskolcra, majd Egerbe. A vért fakasztó, a halált osztogató har­cok árnyékában, a moccanást is tiltó akasztófás, felkoncoló vi­lágban, lelket nyomorító, ge­rincölő légkörben élt, utazott. „... Mentünk a novemberi köd­ben az országúton, amely most tényleg egy ország útja volt, egy elhurcolt országé . . .” Megszö­kik, s a nyilasok rémuralmát szenvedő Budapestre megy Cse­res Tiborral együtt, ahol írótár­sai, elsősorban Szabó Pál segít­ségével bújkál. Ez a maga idejében köznapi történet ezrekkel megesett. Az általánost azonban különössé te­szi az egyéni életút tapasztalata, a lelkiismeretvizsgálat történe­tünk kritikus időszakáról. Aszta­los ennek poemisszáját így jelöli meg: ,,. . . Az elmúlt háború fo­lyamán . . . sokszor pirulhatott a magyar nép olyan dolgokért, amelyeket az ő nevében, de az ő megkérdezése nélkül követett el az a réteg, amely magát önké­nyesen nemzetnek nevezte ...” Hosszú időn át bénított a va­lós értékítélet hiánya, kavart vi­tát és ellenérzést torz vélemé­nyek, igaztalan propagandaszö­vegek hangoztatása. Ezért lett történészek, írók visszatérő té­mája, s azért, hogy nemzedékek ismerjék a valót, az igazat, hogy a reális múltismeret valóságtu­datra épüljön. Hozzájárulás eh­hez Asztalos István írása is. Ö maga is a manipulált hamis tu­dattal állítja szembe az élet igazságát: .........a magyar nép undorodott ettől a háborútól, s ahol csak tehette, szökött meg előle ...” A viharban sebzett lé­lek panasza helyett felelősséggel vállalt értékrendet mutat, ame­lyik „alulnézetből” bizonyít: a nép nem felelős, a kollektív bű­nösség hirdetése hamis kitaláciő. Vitát, tanúsítást nem egyszerű­sít, expressis verbis az igazság mellett tör lándzsát, s a kaotikus rendetlenségben újrateremtő mó­don értékel, minősít. Oksági összefüggéseket átgon­dolva, példákat sorjázva, egy esztendő személyes hányattatá­sainak tapasztalataival a nemze­ti sorsforduló létváltozásaihoz kötődve bizonyítja: „... igazság illeti ezt a népet, nem pedig igaztalan ítélet. .mert a „történelem alatti” Magyaror­szágra, a magyar népre az ural­kodó osztály törvényt ülve kény­szerítette rá a sorstragédiákat. A népet nem kérdezték meg. Pe­dig „. . . ez a nép . .. harcolt most is a német ellen a maga módján . . .” Ez a krónika tartalmával és formai megoldásával meggyőző: a nem nagy életművet alkotó Asztalos biztonsággal építkező író, a tiszta intonációval, ízes stílusban ad szárnyakat a sza­vaknak. Mindig az emberi ter­mészetet tanulmányozta, föltárta az élet titkait, alakjait szűksza­vúan és leheletfinoman jellemez­te. Az életről poézissel szólt. Olyan írói világot formált magá­nak, melyben népe, osztálya iga­zát tudta hirdetni. (Magvető. 1983.) Miklós Elemér KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents