Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
\ 1983. szeptember 17. O Balázs József r w iro Balázs József nem ment el a megyéből. Innen indult és itt is maradt. Munkái erről vallanak. Mert ha egy író oly sokat merít a szülőföldből, ha oly mélységes együttérzéssel és szeretettel szól emberről és tájról az elköltözhet Párizsba is, de el nem megy. Olvassuk együtt a majdnem találomra kiválasztott részt a Koportos-ból. „Levette kalapját. Hátat fordított a víznek. A bokrok mozogtak körülötte, a fák megindultak az égnek. Repült a víz felett. Megkerülte a Szamos—TÜsza torkolatot, a Tisza csillogó nyárfáit, belebújt a bárányfelhőkbe, a szélbe, a viharba, úszott a levegőben. Kigombolta ingét, hogy átjárja a levegő hűvössége. S ahogy a harangszó egyre szabályosabban, egyre mélyebben szólta zuhanni kezdett. Feje nekiütődött a földnek, valami megpattant az agyában. A mindenhonnan érkező reggeli harangszó egyszerre maradt abba. A víz, a Szamos és a Tisza közelsége összegyűjtötte a távoli hangokat, s mint valami végtelen hangerősítő szétszórta a partokon, az áthatolhatatlan lombozató fák árnyékában .. Képzeletben sokszor jártam Balázs Józsefet olvasva valahol Szabolcs és Szatmár határán, érezve a Szamos, a Kraszna, a Tisza szagát, hallva a csillogó nyárfák susogását, látva az ugornyai Tisza-part felett a bárányfelhők futását. Példa erre persze nemcsak a Koportos, hanem a nemrég megjelent Az eltévedt,tank című novellafüzérének számos darabja is. Aki regényeinek, elbeszéléseinek tetemes hányadát olvassa, az ennek a tájnak az emberével szembesül, hallja «zívdobbanásait, s ritka örömű életüket éli. Mintha a szülőfalu. Vitka lenne múltnak és jelennek gyűjtőmedencéje, mintha ez a falu volna a kezdet és a vég. Sokan mondták: ez a táj megfog, nem ereszt. — Engem minden oda köt. A „provinciáról” az ember elmegy a fővárosba, aztán szükségszerűen visszatér a „provinciába” és egyszerre csak az jelenti számára a világot. Az ottani emberekben valami egyetemeset, szimbolikusát kezd látni. De ehhez először el kell jönni, mert csak így lehet megfelelő a távlat. Ügy tűnik, hogy írogató embernek szükségszerű ez az átalakulás... Budapesten, a Márvány utcában egy negyedik emeleti lakásban ülünk. Pár percre egyedül maradván a könyveket nézem. A polcon ott sorakoznak Balázs József, József Attila-díjas író eddig megjelent művei is. A Koportos, a Fábián Bálint találkozása Istennel, a Magyarok. Regények, novelláslkö- tetek. Nemcsak magyarul, hanem számos nyelvre lefordítva. Szlovákul, lengyelül, németül, finnül, svédül, törökül, szlovénul, ész,tül, kazahul, kirgizül, oroszul, bolgárul. Czine Mihály okkal írta róla: Balázs József az egyik legjelentősebb magyar prózaíró. Mielőtt folytatnánk, ő is kérdez. Színházról, színészekről, városról. Szinte naprakész Szafooícs-Szatmárból, olyannyira, hogy még a megyei labdarúgó-baj nokság eredményeit is ismeri. Ezen a délelőttön a legfőbb téma a szülőföld. — A szűkebb világgal a tűz őrség és a sport jóvoltából kezdtem megismerkedni. Rendszeresen jártam tűzőnségbe és a toronyból fedeztem fel, milyen szép is Vitka környéke. Ez a falu három volt vármegye határán fekszik. Ha a rétre mentem ki, Szatmáriban jártam. Kimentem a homokra, az volt Szabolcs. Az ugornyai Tisza-part viszont Bereg. A foci révén pedig eljutottam a járás többi községébe és Kisvárdára. A sport máig elkísért. — Tíz éve vagyok az írók csapatának, a „Szocreálnak” a tagja, és nemrég még a bécsi Práter stadionban és az NSZK-ban is fociztam. Amíg élek, sportolni fogok. Vitka, Vásárosnamény, Mátészalka, Kisvárda pályáin tanultam meg, hogy ezt szeretni kell. Talán az sem véletlen, hogy mátészalkai gimnáziumi tanáraim közül Korompay tanár úrra — testnevelést tanított — emlékszem a legszívesebben ... Hogy milyen volt a gyerekkor? Az eltévedt tank tanúsága szerint: szorongásokkal is terhelt, nehéz, ám élménydús, amilyen egy feluban lehetett úgy az ötvenes évek táján, egy faluban, ahova a hírek csak megszűrve, néha a harangkongás szárnyán érkeztek, ahol még az eltévedt tankot is hallani vélték sokan, s ahol, talán pontosan azért, mert oly távol volt mindentől, a legérdekesebb emberek is felbukkanhattak. Olyanok, mint mondjuk Libus Oszkár, a kiváló zenész és tánctanár. Akinek Szatmárban, Beregben nem lehetett párja. — Apám vasutas volt, korán meghalt, nem volt ötven éves sem. Agyondolgozta magát. Felmenőim parasztok; nagyapám és egy ideig apám is juhász volt. Bátyám Miskolcon él, autószerelő, és sokat köszönhetek neki... Hogy az írásra való hajlandóságot honnét örököltem, örököltem-e. nem tudom. De apám nagy mesélő yoJt. Egész gyermekkoromat végigmesél te. — Nagyapámról pedig azt beszélték, hogy amikor a faluban senkinek sem volt tangó- harmonikája, neki volt, és szépen is játszott rajta .. . Mostanában szinte rettegek hazajárni, mert mindig mondják, hogy meghalt ez, meghalt az . . . Pótolhatatlan veszteségek. Ha nem ott szülétek, de valahol máshol, az én falum akkor is az én falum. Mérce mindenhez. Ha kimennék Brazíliába, s egy ottani kisvárosról akarnék írni, akkor is valamelyik szabolcs-szatmári kisváros lebegne a szemem előtt Tehát minden ehhez a vidékhez köt... Arca majdhogynem gyerekes. Szemüvege élénken csillog, beszéde a töprengő emberé. Nemrégiben egy interjúban ezeket mondta: „Szárazság, aszály nemcsak a természetben található. Légszomjjal nemcsak a fák, füvek küszködnek, az ember is, ha életében legalább egyszer nem gondolt arra, mi a célja életének. S valóban oly lehangoló a múlandóság alávetettségében élni, mint ahogyan azt sokan megfogalmazzák. Bár számomra — jelenleg — kevés meglepetéssel szolgálhat az élet, egyszerűbben úgy mondhatnám, hogy unalmas, ám mégis a szabályozottság, a megszökött emberi ellenőrzés páncélját... feltörhetjük, ha annak tudatában élünk, hogy sokféle dolgot kikutathat, feltérképezhet és feldolgozhat az ember, de a feltáratlan titkok milliárdjainak nem juthat a végére. Ama egyszerű kérdésre a választ, hogy honnan van a világ, és honnan származik az élet, egyelőre körvonalaiban sem sejtem.” Noha íróként emelkedett a kiválóak köre, Balázs József eredetileg nem erre a pályára szánta miagát. — Valamikor filmrendező akartam volna lenni, de abba a zárt világiba nem sikerült betörnöm. Aztán elhatároztam, hogy mindazokat a témákat, amiket egyszer megrendezni gondoltam, majd regényben írom meg... Egyébként talán lett volna lehetőségem külföldön tanulni a filmrendezést, csakhogy engem minden ebbe az országba köt, annyira ide gyökerezem, hogy nem tudtam és nem is akartam külföldre menni. Végül elérkeztem a filmhez is, igaz először elvégeztem a magyar—történelem szakot, aztán hét évig voltam üzemi újságíró, de ma filmgyárban dolgozom, dramaturg var- gyök. Megéltem azt is, hogy nemcsak a mások filmjei körül segédkezem, de saját írásaimból is lett már film ... — Rengeteg az adósságom és szorítóan kevés az időm. Ezért is jutottam inkább a kisregényhez, mint a leíráshoz. Csak a kezdet volt, amit eddig csináltam, mert a szülőföld adta témák, sorsok megírásában is csak a kezdeti lépéseknél tartok... Nyolc éve írok egy regényt, ami nem akar megszületni, mert egyelőre megoldhatatlan dolgokba ütköztem. Valahonnan a múlt század végéről indulok a regényben, és a történet az 1980-as évekig tart. Ez nagy és míves munkát igényel. — Arról írok, hogy mennyi érték született ott, ami elcsordogált és végül megsemmisült. Számomra borzasztó foptos, hogy megírjam ... Hol nekirugaszkodom, hol abbahagyom ... írok egy drámát is, ami Kanadáiban játszódik és magyar származású táncosnőkről szól. Több mint egy éve gyúrom.. És — ebbe nyilván belejátszik a sport iránti vonzalmam — van egy olyan elképzelésem is, hogy írok valamit a Szabolcsból a fővárosba került labdarúgókról, Nagy Antiról, Dajkáról, Hegedűsről... — Nem vagyak igazán itthon Budapesten, de sok dolog idekényszerít. És/ hiába, itt tanultam meg a legfontosabb életszabályofcat, az Eötvös Kollégiumban pedig pótolhattam mindent, ami a korábbi életemből kimaradt ... Ha csak tehetem, megyek is haza, nemsokára darabomat, a Báthori adventét mutatja be a Móricz Zsigmond Színház, és az a legnagyobb gondom, hogy miként menjek majd Nyíregyházára, mert egészségem nincs teljesen rendben, az orvosi kezelés megnehezíti a mozgásomat. Míg átöltözik, a Magyarok forgatásán készült fotót' nézegetek, aztán á liftben lefelé még szó esik arról, hogy örül a Szívzűr sikerének, hisz’ ő írta a forgatókönyvet, aztán buszra szállunk, majd metróra, mert dolga van a filmgyárban, aztán elköszönünk, de búcsúzóul még ennyit mond:. — Életem legnagyobb dolga lenne visszamenni. De esak Vitkára ... . Speidl Zoltán Britainia Gyógyintézet Lindsay Anderson a mai (filmművészet nagy kötekedői közé tartozik. Szinte minden egyes alkotása kihívás a megcsontosodott szokások, ostoba előítélek, elavult törvények, bürokratikus hagyományok, s talán mindenek előtt az Intézmények mindenható hatalma ellen. A nagy angol rendező nemrégiben Magyarországon járt. Tanúsíthatom: Lindsay Anderson a köteke- dést már-már életfilozófiának tekinti, s viselkedése tökéletes szinkronban van felfogá- Isával. Kedves ember, a mosoly szinte soha nem hervad el az ajkán, amikor azonban megszólal, csak úgy záporoznak indulata nyilai. A szeme nevet, de dühös élvezettel szidja vendéglátóit, akik nem teljesítik azonnal parancsszerű kéréseit, a kollégáit, akik konformistákká váltak, az áruházi elárusítót, mert nem veszi be a. kért árut a kirakatból, a riportert, hiszen általános iskolai színvonalon fogalmazta meg kérdéseit, önmagát, ugyanis vállalkozott erre az útra... Nem folytatom. Anderson ítélete — többek között — arra volt jó, hogy következetesen érvényesítsek egy alapelvet. Az alkotó egyénisége .mindig elválasztandó a műveitől. A magánsors jelentős mértékben motiválja az alkotásokat és az életművet, de a részletek csupán annyiban érdekesek, amennyiben a produktum teljesebb megértéséhez (befogadásához) segítenek hozzá. Lindsay Anderson kiváló filmrendező: a legeredetibb és legzseniálisabb művészek közül való. Hadd szögezzem le tehát a Britannia Gyógy- intézet-ről, az új opuszról szólva, mindjárt érdemi észrevételeim elején, hogy számottevő műnek tartom. Egy kicsit szigetnek a szárazföldön. Olyan teljesítménynek, mely a filmipar eléggé lehangoló komimercializálódása idején megerősíthet bennünket abban a hitben: a celluloid szalagon és a celluloid szalaggal igenis lehet fontos dolgokat igényesen, felelősséggel és analitikus szándékkal mondani a világról. Kettős forrása van Lindsay Anderson fiimcsiináló sikereinek. Az egyik már-már anarchisztikus világképével, a másik választott módszerével kapcsolatos. Az angol rendező, akinek skót vér is folyik az ereiben, szenvedélyesen és következetesen kritizálja a tőkés államrend pilléreit. Hogy mi ebben az anarchiára való hajlam? Semmi más, csak a tagadás egyfajta abszolutizálása. Anderson nem szokott a „nem”- ekkel szemben — melyek az esetek többségében indokoltak — pozitív eszméket, vállalható ideálokat szembeállítani. A nagy kötekedők általában egyoldalúan értelmezik a dolgokat. Távol áll tőlük, hogy a jobbításnak valamiféle programját kidolgozzák. Anderson mester sem kivétel. Ami viszont műfaját illeti, csakis „ellenállhatatlan”, „tüneményes”, „mulatságos” jelzővel illethetjük. Szatírája nem csíp, hanem éget. Köny- nyed eleganciával képes nevetségessé tenni egy világbirodalmat (Angliát) éppen úgy, mint állampolgárainak, szokásainak, mechanizmusainak kisebb-nagyobb következetlenségeit. A Britannia Gyógyintézet tipikus Lindsay Anderson-film, melyben a rendező eszmei-művészi cre- dója egyaránt tükröződik. Néhány szó a cselekményről. A Britannia Gyógyintézetet — kell-e hangsúlyozni, hogy szimbolikus intézmény élete elevenedik meg a szemünk előtt? — maga a királyi család tisztel meg látogatásával. Az apropó nem akármilyen. Az intézmény fennál- láisániak félezredik évfordulóját ünnepük. Az előkészületek idején apait-anyait bedobnak, mert szeretnék emlékezetessé tenni az eseményt. Potter igazgató különös gonddal irányítja a munkálatokat, hiszen életét koronázhatja meg a jubileumi ceremónia. „Mindössze” az a baj, hogy nem mindenki érzi át a pillanatok nagyszerűségét. A személyzet jó része sztrájkol. A "betegek ellátásáról nem gondoskodnak. Millar professzor részlegében új ember mesterséges előállításán fáradoznak, s a cél érdekében semmilyen eszköztől sem riadnak vissza. A „házi” tévéstáb sem tétlenkedik. Felbukkan egy riporter (Anderson filmjeinek állandó szereplője, Malcolm McDowell személyesíti meg a figurát), aki tevékenyen beavatkozik az eseményekbe. Egyre növekszik a nyugtalanság a kórház falain belül — és kívül. Az utcai tüntetők megostromolják a Britannia Kórházat... A szinopszisból talán kiderül Anderson indulatos ellenzékisége, s kritikájának irányultsága. A Britannia Gyógyintézet nem a tömegek kórháza, hanem előkelő intézmény. Az alapötletről a rendező a következőket mondotta: „A forgatókönyv ötlete újságolvasás közben jött,’ Munkások sztrájkjáról írtak, akik ázért küzdöttek, hogy ne kelljen többé fizetni a betegeknek a kórházakban. Egyik oldalon a munkások álltak, a másikon az orvosok, középen pedig a betegek, akik elhagyatva meghaltak. Ez egyrészt nevetséges volt, a gyakorlatban viszont szörnyű. Mindig, minden filmemet az a társadalom motiválta, amelyben élek. Ez annyira abszurd! Egyre stupidabb és egyre veszélyesebb!” Nem lehet nem érezni a megsemmisítő iróniát abban, a „felfedezésben” mellyel Millar áll elő. A gépember — a szuper - men — dadog. Kis túlzással így fogalmazhatnánk meg a perspektívát: másszunk visz- sza a fára ... Ami persze elfogadhatat- len (mint Anderson gyógyíthatatlan keserűsége is). A film helyenként bőbeszédű, de ezzel együtt egy kivételes képességű rendező személyes vallomása. Pokolian mulatságos, éppen ezért kell komolyan vennünk. Veress József Ancsel Éva: Töredékek az emberi teljességről című munkájával robbant be t köz tudatiba. A könyv máso- idlik, bővített kiadása tavaly került a könyvesboltokba, s néhány hét alatt végképp eltűnt. Nem szépirodalmi mű, mégis bestselleré vált. A rövid terjedelmű esszék napjaink erkölcsi kérdéseire, töprengéseire adnak választ. Kevés olyan írás van a magyar etikai irodalomban, amelyik ennyire magáihoz láncolná a figyelmet, mint Ancsel Éva etikai jegyzetei, töredékei vagy nagyobb lélegzetű tanulmányai. A hétköznapok etikája című fejezetben szót ejt az óvatosság kockázatairól, a hitetlenségről és a 'gyarlóságról, az optimizmusról és a gyönge- ségről, a türelmetlenségről és a legyintésről. Mi koptatja el az embereket? — kérdezi a kötet indító írásában. Nem az idő, és nem a munka, és nem a Napjaink etikája gond, de még csak nem is a valamirevaló szenvedés, mert az egészen mást tesz velünk — lehet, hogy összetör, de nem koptat el. Hanem a semmiségek, azok elkoptatnak. Az idén három olyan Ancsel Éva-tanulmány került egy kötetben az érdeklődő olvasó kezébe, amelyeket ma már csak nagyobb könyvtárakban lehet megszerezni. A Kossuth Könyvkiadó jóvoltából A szabadság dilemmái a közelmúlt történelmi-etikai alternatíváit kíséri végig, a forradalomhoz való viszonyunkat elemzi. A megrendült öntudat mítoszai a polgári gondolkodás zsákutcáiba kalauzol, felmutatva a nihil, a reménytelenség formáit, rámutatva -azok társadalmi alapjaira, gyökereire; az Írás az Éthoszról az emberélet és a történelem feloldhatatlannak látszó konfliktusáról értekezik. „Ebben a tanulmányban azt kérdezem — írja bevezetőjében Ancsel Éva —: hogyan cselekedhet az ember, ha egyszer megértette, hogy a történelem nem méri lépteinek ütemét az ő életidejéhez, hogy nem vet számot várakozásaival, s etikailag érvényes mércéi alkalmatlanok arra, hogy megítélésre szolgáljanak.” Miközben Ancsel Éva fentebb már említett munkált újraolvasom: azon gondolkodom: Mi az, ami fogva tartja, ami meglódítja a lustaságra hajlamos gondolkodását? Az érzékenységét csodáljam-e inkább vagy gondolkodásának képszerűségét, már-már költőiségét? A lényeg kimondását nem előzik meg száraz, fejtegető mondatok. Első mondatai rögtön felkavarnak, mellbe vágnak. Természetesen Ancsel Évának nem célja a puszta gon- dolkodtatásra késztetés. A gondolkodás bátorsága a cselekvés bátorságával teljes — ezt sugallja minden Ancsel- drás. Eddigi munkáinak egyik legfőbb erénye, hogy magabiztos tudása nem megaláz, hanem fölemel, távlatot nyit a gondolkodni, a dolgokat végiggondolná kész ember előtt. Gazdag ismeretanyaga, érzékenysége, árnyalatokban is gazdag, hajlékony kifejezőkészséggel párosul. Egy alkalommal fiatalok között néztem a tv tinédzsereknek szóló adását. Zajosak voltak^ közbeszólásokkal zavarták egymást A képernyőn feltűnt Ancsel Éva. Alig hangzott el két mondata, valaki megszólalt, csendre intette a többieket. Igaza volt. Nagy István Attila KU HÉTVÉGI MELLÉKLET
