Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
1983. szeptember 17. Q KM jHÉTVÉGI MELLÉKLET z asszony körbe mutatott: „Ez itt mind elvált asszonyok háza.” Jó téma lenne. Csupa rossz tragédia. Abban a negyedórában például az történt, az egyik elvált asszony beteg lett, a szomszéd elvált asszony kellő együttérzéssel és figyelemmel pátyolgatta, a harmadik elvált asszony vállalta, hogy éjszaka is ránéz a betegre... De hát miért írjam én ezt? Főként, ha a boldogságot, a vidám, kiegyensúlyozott életet szeretem. Korhatár nélkül. Kerülöm az elvált asszonyok házát, és leírom egy asszony boldog életét. Ő annak mondta. □ Nyírbátorban az Űj Barázda Termelőszövetkezet telephelyére nem lehet úgy belépni, hogy ne köszönne ránk az ősz. Őszirózsák, dáliák és napimádók tarka ka- valkádja, valamint egy kedves mosolyú asszony fogadja az érkezőket. —zév ?z ayk$rt y- mondja äF’em&er" akará'tláhííl, éé' így érkezik'af- válász:’’ 1 r' — Nem az én kedvem szerint való. Nagyon zsúfolt. Csak lettem volna itt, amikor palántázták, de akkor éppen kórházban voltam. — Kik kertészkednek? Van talán külön kertész erre a célra? — Hová gondol? A szocialista brigádok csinálják ezt. Mi asszonyok ... Az irodákban két szocialista brigád dolgozik, övék a számvitel, az adminisztráció, a pénzügy gondja, és övék a virágoskert. A brigádvezetők egyike Páka Árpádné, a pénzügyi és számviteli osztály megbízott parancsnoka. Ö mondta azt, hogy boldog. Viszont a boldogság mint életékezet soha nem volt és nem lehet állandó. — Biztos volt már boldogtalan. Néz rám a fiatalasszony őszinte, nyílt tekintettel, és a habozásából kitűnik: volt bánata. Talán a világ legna- nagyobb keserűségét élte át, és az most a kérdés: mondja, ne mondja. Aztán egy mélyről fakadó sóhaj: — Soha nem beszélgettem erről senkivel. Akkor nem volt, akivel megosszam az érzéseimet, később viszont nem volt annyira érdekes. Az történt, hogy 1966-ban leérettségiztem. Tanárnő szerettem volna lenni. Voltak példaképeim, azok akik engem tanítottak. És szerettem, szeretem a gyerekeket, azokat akiket nevelni, tanítani kell. Jelentkeztem a tanárképző főiskolára, az írásbeli felvételi jól sikerült, de a szóbelire már nem mentem el. — Miért? — Nem hallgatóztam. De hát kicsi volt a lakás és hallottam édesanyámat és édesapámat beszélgetni. Arról volt közöttük szó, hogy arra gondoltak, ha leérettségizem, munkába állok és besegítek a családi gond megoldásába. Hogy mi volt ez a gond? Az, hogy sokan voltunk, egy kereső volt csak, az édesapám. Akkor a tsz még nem fizetett olyan jól.. . — Igen. öten voltunk testvérek. A húgom Nagyecsedre járt gimnáziumba, a másik húgom nyolcadikos, a kisebbik hatodik osztályos tanuló volt. Az öcsi akkor .volt négyéves. Megértettem, mi a kötelességem. Jelentkeztem a tsz-irodán. Munkát kértem. — Itt? — Nem, dehogy. Nyírká- tán laktunk, a szüleim ott voltak tsz-tagok. Szóval jelentkeztem és munkát kaptám Éppen ősz volt, kellett egy ember az almatárolóba telepvezetőnek. Ez lettem én. Emlékszem, a fizetésem havi 1800 forint volt és október elsején vittem haza az első keresetet. — Mit szólt az édesanyja? — Azt hiszem, semmit. Tudomásul vette. — Ahhoz mit szólt, hogy letett a szándékáról és nem tanult tovább? — Nem volt szó erről köztem és a szüleim között. Ez volt talán a legrosszabb. Nem volt senki, aki lelket öntsön belém. Mert nem is vigasztalásra, inkább buzdításra volt szükségem. Sok munkám volt a telepen, nagy volt a felelősség, és néha úgy éreztem beleroppanok ... Mit dolgozott, hogyan dolgozott tovább a ma már 36 éves asszony, az talán nem is annyira érdekes. De volt egy diákszerelem. Aki átélt hasonlót, az tudja, milyen az. Ebből a szerelemből házasság lett. Ez nem több, mint tipikus. Ami következett, az már egyedi és sajátos. — Mikor érezte azt, hogy most már boldog, hogy már Páka Arpádné az életéről beszél Egy boldog élet... feledni tudja a legnagyobb csalódást. — Erre sok példa volt. A házasságkötés, amikor a kis- fim született, az Árpi, aki most 15 éves, aztán Zsuzsa, hetedik osztályos és végül Csaba, aki most harmadikos. Ez mind boldogság volt. Aztán amikor felépült a ház és beköltöztünk. Azt igazán el sem tudom mondani, milyen jó érzés volt. Ja, és legutóbb, amikor megjött a kocsi. A jó és a kellemes emlék szépít. Ennek tüze van, arcot pirító és szemet csillogtató. Talán nem lesz utólagos harag, de nem csak hallgatni jó azt, aki az életéről regél, de nézni is jó. Ám következett néhány prózai kérdés: — Miből? Miből tellett házra, kocsira, ruházkodásra, gyermeknevelésre, hiszen olyan rövid idő másfél évtized? — Mondjam azt, hogy dolgozunk? — Igen, mondja. Sorolja el, mit dolgozik a férje, menynyit keres, , mennyit keres ön, mire, mennyit költenek, van-e most megtakarított pénzük? Szóval ilyesmit. Ezeket mondja, ha lehet... — Jó. Az én alapfizetésem 4800 forint és 1500 forint prémium negyedévenként. A férjem tavaly, amíg a tanult szakmájában dolgozott, 3400 forintot keresett, most már gépkocsivezető és 4000 forint a fizetése. Ez az alap. — És mi van még? — Tartunk otthon disznókat. Már nyolc éve. Van egy koca, és jelenleg 5 hizó. A hízókat leadjuk és akkor kapunk egy összeget, azt félretesz- szük, félretettük, és így gyűlt a házra, a kocsira. Van két háztáji rész is, mert a férjem is tsz-tag, eddig kukoricát termeltünk, az idén fél hold dohányt is. Ja és, hogy mi a kiadás? — A házépítéshez kölcsönt is vettünk fel, azt törleszt- jük, havonta 570 forint, a bútorrészlet 1000 forint, jelenleg a gyerekek csekkje 600, 378 és 150 forint. Viszont az Árpi az most sokkal többe lesz, hiszen Szegedre vittük erdésztanulónak. Ami a nagy kiadásokon felül marad, az elmegy ruhára, kosztra. Igazán csak a háztáji hoz olyan pénzeket, amit megtakaríthatunk, amiből a nagyobb kiadásokra telik. — Gondolom, zöldség és gyümölcs, aprójószág szintén van a ház körül. Így az élelmiszerre költött pénz sem lehet túlzottan nagy ... — Igen. A ház körül sok minden van, volt is. De most, hogy itt van a kocsi, gyakran megyünk valahová. Ezért nagyobb a kiadás ... Közbe kell szólni, hiszen a kíváncsiság úgy tereli a gondolatot, mint juhász a nyáját. Most arra gondolok, mint gyerekeknek, de jó dolga is van Árpinak, Zsuzsának és Csabának 1983-ban. Miként lehetett 25 évvel korábban, vajon meddig jutott a világban Nyírkátáról az életét beszélő asszony? — Édesanyám a kert végében kendert termesztett Amikor felnyűttük, elvitte a szekér áztatni Csaholyba. Hű, de nagyon örültünk, ha a A háztájiban szüléink azt mondták: na, gyerekek üljetek fel. Az volt a mi világjárásunk. Eszünkbe sem jutott, hogy létezik Nyíregyháza, a Sóstó, avagy Budapest. Kérni meg hogyan is mertük volna, hogy vigyenek már valahová. Más volt akkor a világ. — Kapnak zsebpénzt a gyerekek? — Igen. ö.tven forintot. Iskolai szerekre, mozira, arra külön. Az ötven forint nem sok, de ahhoz feltétlenül szükséges, hogy tanuljnak a pénzzel bánni, és ha megkívánnak valamit, ne ácsingózzanak, ne nézzék ki mások szájából a fagylaltot, a savanyú cukrot... Annyi mindenről beszéltünk már, de tudom, ez csak töredéke annak, ami a boldogító, kiegyensúlyozott élethez szükséges. Az ember életének jó egyharmadát a munkahelyén tölti. Ott is meg lehet keseredni, de még inkább ott is boldoggá lehet az ember, ha kedves a munkája, ha érvényesülnek elgondolásai, ha a teljesített feladat élményt ad, ha jó a kollektív érzet, ha ... egyszóval, ha sok a ha ! ! ! —Szereti a munkáját? — Igen. — Mert vezető, mert parancsolhat, irányíthat? — Hová gondol? Nem mindig voltam vezető és nem tudom, meddig leszek az. Megmondjam, osztályvezető. Az elődöm külföldre ment, és elfelejtett visszajönni. Akkor engem bíztak meg próbaidőre az osztály vezetésével. A próbaidő éppen most, 1983. augusztus 31-ével járt le. — És? Szóltak már, hogy mi újság, megfelelt-e, vagy sem? Marad, vagy más lesz az osztályvezető? — Nem, még nem szóltak semmit. Nekem sem jutott volna eszembe, ha most nem beszélgetünk. — Mégis, hogyan érzi, megfelelt a követelményeknek? — Nem tudhatom. Egyet tudok, amit csak lehetett, megtettem, a prémiumot soha nem vonták meg tőlem. Olyan hibát sem én, sem az osztály dolgozói egyszer sem vétettünk, amiért szólni kellett volna. öt beosztottam van, mind érti a feladatát, szorgalmasak. Sokat segítettek, sokat tanultam tőlük. Következett egy hosszú felsorolás, arról, hogy miként lesz almatárolói telepvezetőből, SZTK-ügyintéző- ből megbízott osztályvezető, méghozzá olyan osztályon, ahol kimondhatatlanul nagy a felelőssége. Természetesen tanulni is kellett. Ha már nem lehetett tanár az egykor volt kislány, járt könyvelői tanfolyamra, munkaügyi tanfolyamra és most a mérlegképes könyvelőit végzi. Politikailag is képezte magát, elvégezte a marxista középiskolát. — Párttag? — Igen. — A férje? — Az nem. — Furcsa. — Nem találom annak. A férjem valamikor nagy kisz- es volt és nála másként alakult ez a dolog, mint velem. Én is benne voltam végig a mozgalomban, sőt az egész család, főként a szüleim, hiszen az édesapám egy időben párttitkár is volt. Azért, hogy a férjem nem párttag, a nézetünk egyezik, és ez a fontos. Mondjak valamit? A faluban mi voltunk az elsők, akik nem esküdtünk a templomban. Megint egy hosszas, kitérő beszélgetés következett, aztán egy újabb lényeges kérdés. — Nehéz vezetőnek lenni? — Nem könnyű. Főként akkor, amikor arról kell meggyőzni a beosztottakat, hogy mit miért csináltak jól vagy rosszul. Különösen a hiba az, ami fájó pont, ami nálunk a könyvelői munkában azonnal kiderül, hiszen egy ponton minden adatnak, számnak egyezni kell. Példát erre sokat tudnék mondani, de ez száraz szakmai dolog. Mint ahogyan az is, hogy vannak időszakok, amikor idegfeszítő a munkánk és az emberek olyankor idegesek, érzékenyek, ingerlékenyek. — ön is? — Nem vagyok kivétel. Ember vagyok én is, elfáradok, engem is idegesít, ha nem sikerül valami, ha nem egyeznek a számok. — És ilyenkor mi van otthon? — Otthon? Otthon megy minden a maga útján. — Nem szoktak veszekedni? — A benti dolgok miatt soha. Amúgy nálunk is előfordul, hogy összezördülünk, de a harag nem lehet komoly és tartós. Gyorsan kibékülünk. Különben abban nekem nagy szerencsém van, hogy a család megért, előfordul, hogy túlóráznom kell. hogy sürgős munka miatt később megyek haza. Emiatt még soha nem volt nézeteltérés. A gyerekek is, a fércem is ellátják magukat, elvégzik azt, ami egyébként az én dolgom. — Tehát főznek is? — Néha még azt is. Már a legkisebb is el tud készíteni egy köretet a hűtőszekrényben lévő húshoz ... Folytathatnám, hiszen még annyi mindenről beszélgettünk. Egy boldog életről azonban ennyi is elég, hiszen mutatja azt, mi az, hogy kiegyensúlyozottság, mit jelent az élet értelme, mi a szerepe a hivatali és háztáji munkának és főként mutatja azt, milyen jó. az, ha egy ember megvalósíthatja önmagát. Egy kérdést azonban még fel kellett tennem ... — Mikor sírt utoljára úgy szívből igazán? — Amikor a nagyfiamat, az Árpit Szegedre vittük és otthagytuk a kollégiumban. Ez most volt a napokban. De hát milyen egy anya. Tulajdonképpen örülni kellene, hogy a fiú már felnőtt, megkezdte önálló életét, szóval ennek ’ örülni kellene és fáj... S zép ez az ősz. Szépek a virágok ott az irodaház és a porta előtti ágyásokban. Ügy szépek, ahogy ültetik, gondozzák őket, és ki gondolna arra, hogy a virág is csak azért szép, hogy az élet is szebb, boldogabb legyen. Erre talán azok sem gondoltak, akik kapáltak, gyomláltak, öntöztek. Mondom is a portás néninek: Ezek a virágok, ezek valami csodálatosak. Szöveg: Seres Ernő Fotók: Császár Csaba Munka közben a pénzügyi osztályon
