Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. augusztus 6. „Ne legyen hűtlen a szülő keresztre feszülő fiához.“ F iák tízezreihez ma is hűtlenek LESZNEK. HAJDANÁN A HALÁL, MA A ROSSZ ÉLET A BŰNÖS. RÉGEBBEN SZINTE KIZÁRÓLAG A SZÜLŐ ELVESZTÉSE MIATT KERÜLTEK ÄLLAMI GONDOZÁSBA GYEREKEK, A MAIAKNAK CSAK TÖREDÉKE Árva. a közel hárommillió tizennyolc ÉVEN ALULI FIATALBÓL HARMINC-HARMINCÖTEZREN SZORULNAK AZ ÄLLAM GONDOSKODÁSÁRA. ÉVENTE KÉTEZERNYI ÁLLAMI gondozottat NEM VAR senki nagykorúsága ELÉRÉSEKOR. FIATAL FELNŐTTKÉNT A TÖBBSÉGNEK NINCSEN TÁMOGATÓJA, HIÁNYZIK A CSALÁDI SEGÍTSÉG. PONTOS KIMUTATÁS NINCS — NEM IS LEHET — KIKNEK SIKERÜL MEGÁLLNI A LÁBUKON ÍGY IS, S HÁNY AKI „NEM LELÉ HONJÁT A HAZÄBAN”. TELE VAGYUNK ELŐÍTÉLETEKKEL, A TÉVÉ KÖZKEDVELT BŰNÜGYI MŰSORA SEM MULASZTJA EL SOHA MEGEMLÍTENI, HA A VÁDLOTT NEVELŐOTTHONBAN ÉLT. VALÓBAN SOK FÉLRECSÚSZOTT ÉLETŰ EMBER KEZDI ÍGY: „ÁLLAMI GONDOZOTT VOLTAM..., INTÉZETBEN NEVELKEDTEM .. ”, S KÉZENFEKVŐ A SZEMBETŰNŐ JEGYEK ALAPJÄN ÍTÉLKEZNI. hamis Általánosítási M. Sanyi tizennyolc éves, tavaly szerzett szakmát. Pici korától gondozza család helyett az állam. Hosszú ideig nevelőszülőknél volt, de a serdülő fiúval már nehezen bírt az idős házaspár. Másfél év nevelőotthon után kezdte el az ipari iskolát. Tiszavas- váriban, munkahelye udvarán beszélgetek a mosolygós, vékony fiúval. Cigarettát vesz elő, rágyújt, s várja a kérdéseimet. Nem zavarja a kényesnek vélt — s gyakran valóban kényes — téma. — Szerencsém volt, hogy ide kerültem, nem Nyíregyházára, vagy Pestre. Biztos több baj lett volna velem. A fiúk nem foglalkoztak azzal, hogy állami gondozott vagyok, mindig voltak haverjaim. Nekem is voltak zűrjeim, de nem komolyak, sokan jártak rosszabbul. Egyik intézeti barátom a legjobb esztergályos volt, az utolsó félévben mégis otthagyta az iskolát. Most segédmunkás. — A vizsga után a kollégium szakácsnőjénél kaptam albérletet. Szeretek náluk lenni, velük nézem a tévét, segítek a ház körül. Megkerestem én már a testvéreimet, meg nagyanyámat, de nem sok szükség van ott rám... — Csak a pénz ne menne annyira! Rakom be a káes- tét, most fogom emelni, mert kell a forint. A katonaság után jó volna megnősülni, arra gyűjtök. De előbb még veszek egy kistévét, azt akkor nézem, amikor akarom. Harmonikus házasságban Az ifjúságvédő intézet kérdőívére ezt válaszolta: „harmonikus házasságban élek”. H. József néék a megyeszékhelyhez közeli faluban saját szoba-konyhában laknak, a nevelőszülők segítségével vették. Az energikus, határozott fiatalasszony második gyermekével van otthon gyesen. Amíg az édesanya rendezkedik, a kicsi nagyanyja ölében ül. A nevelőmama gyakran átjár pesztrálni unokáját. — Anyuéknak köszönhetek mindent. Soha nem éreztem, hogy kevesebb lennék másnál. Általánosba már itt jártam, akár a többi gyerek. A kereskedelmiben tán nem is tudták, hogy állami gondozott vagyok. Jól ment a tanulás, megpróbáltam, hogy a harmadikkal együtt a szakközepet is elkezdem, de sok volt együtt. A munkahelyemen a főnöknek sose tetszett, amit csináltam, próbálta a kisebbrendűségemet éreztetni. Persze, nem hagytam magam, s ettől még rosszabb lett. Átkértem magam egy másik osztályra, érdekes módon azóta semmi gond nem volt velem. A nevelőmama meséli, hogy azért lányának sem csak szép emlékei vannak gyerekkorából. Örökbe fogadta egy házaspár, de nem sokára vissza kellett venni tőlük, olyan rosszul bántak vele. Egyszer sírva rohant hozzá a kislány, bújt a szoknyája mögé. El sem tudta képzelni mi lelhette? Az „örökbe” fogadói jöttek meglátogatni... — Sok gondunk-bajunk van, nem túl nagy a fizetésünk, s ez a ház sem volt ingyen, de hát ezzel mindenki így van. Elégedett vagyok, és hálát adok a sorsnak, hogy ilyen szüleim vannak. A főiskolás L. Péter a kivételek közé tartozik. A háromezer szabolcsi gondozott közül két fiatal tanul felsőfokon. Péter állami gondozása már akkor megszűnt, amikor .nem vették fel Egerbe, s munkába állt. A kollégium előcsarnokában kérdezősködök utána. A válaszokból (s később, ahogy együtt megyünk is) érzem: népszerű ember. Mindenkivel bohóckodik egy sort, de amikor beszélgetni kezdünk, komoly lesz, s egyre inkább belelovalja magát. — Kiskölyökként nevelőszülőkhöz vittek, de ők nagyon elhanyagoltak, összeszedtem egy betegséget is miattuk, alig tudtak meggyógyítani. A nevelőotthonban megint csak rosszul éreztem magam. Az első hetek a gimnáziumban is nehezen teltek. Koliban laktam, de nem ismertem senkit, pénzem nem volt, még egy szatyor se a könyveimnek. Aztán lassacskán megváltozott a helyzet. Mindent megtettem, csak szeressenek. A gitárom is segített ... Végre igazán jó volt valahol! Csak a szünetek ne lettek volna. Utáltam visszamenni az intézetbe, de más választásom nem volt. — Érettségi és a sikertelen felvételi után mégis ott lettem gyermekfelügyelő. Rámbíztak tizenöt ötödikes fiút. Az egyik állandóan ugrándozott — megtanítottam vele a szaltót, meg a flikket. A másiknak jó hallása volt — kezébe adtam a gitárom, játsz- szon. Valamihez mindnek volt érzéke, csak fel kellett ismerni bennük. Ez az év meghatározó volt az életemben. Ekkor döntöttem el, hogy gyermekvédelemmel fogok foglalkozni, s ekkor ismertem meg a feleségemet. — Nekem már gimiben többet jelentett egy lány, mint a többieknek, talán az anyát is bennük kerestem ... Egyszer nagyon szerettem valakit, ő is engem — amíg a szülei el nem tiltották. Nem egy ilyennek szánták a gyermeküket ... A feleségemmel egy táborban találkoztam, ő is állami gondozottakat üdültetett. Most az én régi nevelőotthonomban dolgozik, a fiam pedig már elmúlt egyéves. Tiszadob, gyermekváros. (Elek Emil felvétele) — Ma is szinte naponta jönnek hozzám volt intézeti srácok. Nincs hol lakniuk, kódorognak, balhékba keverednek. Amennyire tudok, segítek ... Hogy én miért kerültem ezt a sorsot? Nagyapám rátarti, okos ember volt, a falu vajdája — talán tőle is örököltem valamit. Sokat segített a zenélés, meg hogy tudtam alkalmazkodni. Évekig kötődtem egy házaspárhoz, régi nevelőimhez. Ma már gyakran egy éven belül is változik a pedagógus személye. Sokan nem alkalmasak erre a pályára, vagy hamar elfásulnak. Pedig azt hiszem, csak meg kell találni a gyerekekkel a megfelelő hangot! Gondozottból szakoktató Tipikus állami gondozott sors a Lipták Attiláé. Szülei elváltak, a gyerek egyiknek sem kellett. Nevelőszülőknél kezdte, aztán Balkány: óvodás otthon, Berkesz: általános iskola, Tiszadob: szakmunkásképző, Miskolc xnun- kábaállás, munkásszállás. A folytatás sajnos, nem olyan gyakori: levelezőn elvégzi a szakközépiskolát, idén érettségizett. Szakmunkásvizsga előtt álló fiúktól hallottam először a nevét a gyermekvárosban. Példa lett. Attila ugyanis két éve visszaköltözött Tisza- dobra. Jött az első hívó szóra, bár szakoktatói óvták, nem lesz tekintélye. Mégis megpróbálta, utógondozó lett. — Tizenhat régi növendékkel foglalkozom, többségük Pesten dolgozik. A szakmunkásokkal kevesebb gond van, mint a többiekkel, de ők is nagyon önállótlanok. Lakásbejelentés, személyiigazol- vány-csere és más hasonló ügyekben várnak, segítséget. Hogy mi lesz belőlük, az elsősorban az ottani társaságuktól függ. Én nem lehetek állandóan a sarkukban, a munkásszállón pedig nem nagyon töri értük senki magát. Könnyen elkallódnak. Mert mi nagyon össze tudunk tartani — a jóban is, de sajnos, a rosszban is. — Az idén lejár a szerződésem, utána valószínűleg bevisznek katonának. A főiskolára nem vettek fel. Jövőre megint megpróbálom. Lehet, hogy a műszaki egyetemre felvételizek majd, de akkor is visszajövök ide dolgozni. Hallgatnak rám a fiúk, persze, ha tart a munkaidőm, ha nem, állandóan köztük vagyok. Csodálkoztak az üdülőben, amikor nem kértem külön nevelői szobát. Azt hiszem, jobban megértem őket, még nagyon közel van az én hasonló életem. A fegyelemmel sincsen baj, az apróságokból nem csinálok nagy ügyet, s így a komolyabb dolgokban jobban követelhetek. * * t „Voltam lelenc, hát vertek engem. Istállóban háltam saroglyán. Sárban-hóban hajszolt a gazdám.” Ilyen élmények után került Ratkó József Hajdúhad- házra, majd Tiszadobrá a testvéreivel. A gyermekváros honfoglalói voltak. — Kiváló pedagógusok neveltek bennünket. Ádám Zsiga bácsi, az igazgatónk, vagy (nemrég halt meg szegény) Bugya Jóska bácsi, aki az egyik legkedvesebb a számomra. Ütkaparóból, vasutasból lett nevelő, s egyben a falu párttitkára. Nem végzett iskolákat, mégis zseniális pedagógus volt. Néhány nap alatt gatyába rázott bennünket. Ha udvarsepréskor ösz- szeugrott két gyerek, elzavarta őket, mondván, vele • csak becsületes emberek dolgozhatnak, csirkefogók nem. — Mi eltartottuk magunkat. Volt háromszáz hold földünk, háromszáz disznónk, lovak, tehenek, néhány műhely. Dolgoztunk, s még csak kötelezni sem kellett rá senkit — természetes volt. A mostani állami gondozottak az anyagi értékekkel nincsenek tisztában. De ez a kisebb gond, idővel rájönnek úgyis, viszont baj van az erkölcsi értékekkel is. — Csak szavakkal nem lehet nevelni! Magatartással, azzal igen! Nincsenek konkrét nevelési helyzetek, nincs modell. ^(A sport az egyik legkitűnőbb nevelési lehetőség. Érdemes utánanézni, hány helyen használják ki?) Hiányoznak a nagy nevelő egyéniségek. A gyermekotthonokban dolgozók egy része nem való oda, néha megdöbbentő dolgok történnek. Annak idején még a segédszemélyzetnek is kötelessége volt a gyermekekkel való foglalkozás. — Bizonyos szempontból egy akkori pedagógusnak persze könnyebb volt. Mi akkor tényleg kényszerből éltünk ott. Árvák, félárvák voltunk mind. Egyedül az jelentette az otthont. Jobban ragaszkodtunk a helyhez és egymáshoz. Óriási szabadságunk volt, mégsem szökött el senki. Nem is lett volna hova menni. Most van egyfelől a család (amelyik akármilyen rossz is, vonzza a gyereket), s ezzel szemben a nem jó nevelő- otthon. A családban kötődik valakihez a gyerek, az intézetben sehova sem tartozik igazán. — Meg kellene teremteni a problematikus gyerekek pedagógiáját. (Ádám Zsig- mond már régen írt erről egy könyvet.) A magyar pedagógia két dologra figyel. Az egyik az átlagos, normális gyerek, a másik a gyógypedagógiai képzésre szoruló. Az állami gondozottat az iskolában ugyanolyan módszerekkel oktatják, mint a többieket, az életben, emberként pedig deviánsnak tekintik. Minél előbb, minél több speciális képzettségű pedagógus kellene, s nem szabad hagyni, hogy alkalmatlanok kerüljenek nevelőotthonokba. — Nem azt mondom, hogy a mostani nevelők rosszak, de egy részük — a jók, a kiválók közül is — hamar elfásulnak. Ezt nem szabad! Együtt lenni a gyerekkel, focizni, bunyózni, horgászni velük, ezzel lehet nevelni. Nálunk nem voltak „maszek gyerekek”, a tanáraink gyerekei együtt nőttek fel velünk. Nemrég pedig olyat hallottam, hogy az egyik nevelő azzal küldte el a hozzá forduló gyereket, hogy nincs szolgálatban ... — Nem szabad visszaélni az állami gondozottak kiszolgáltatottságával. Meg kell szüntetni ezt az érzést, amely az utógondozás ideje alatt még csak növekszik. A volt állami gondozottat bármikor' bekísérhetik, mert nincs hova bejelentkeznie, s ő az első, akit meggyanúsítanak, ha valami eltűnik. — Nálunk a kicsapás volt a legnagyobb büntetés! Én egyetemistaként is visszajártam (sőt, még ma is), mert ott újra felelőtlen gyermek lehettem. Mi régiek, szinte valamennyien tudunk egymásról. A „risztesek” közötti barátság valóban egy életre szólt. (Ök mindent megfeleztek egymással, mindenben segítették a másikat.) De ugyanígy vagyunk szinte mindnyájan. Ezek az érzések negyven-ötven éves korunkig is megmaradtak. Kutyáimmal, macskáimmal, tetveim- mel együtt befogadnak, ha szükségem volna rá, még az is, akivel esetleg akkor állandóan verekedtünk. Papp Dénes E GY ORSZÁGOT RÁZOTT FEL — HA KIS IDŐRE IS — A „VASÁRNAPI SZÜLÖK” LEVETlTÉSE A TÉVÉBEN. A NEMZETKÖZI GYERMEKÉVBEN EGYMÁST ÉRTÉK A KÜLÖNBÖZŐ FELAJÁNLÁSOK, AMELYEKKEL AZ ÁLLAMI GONDOZOTTAKON IGYEKEZTEK SEGÍTENI. A KÖVETKEZŐ ÉVBEN AZTÁN ALAPOSAN (KÉTHARMADARA) CSÖKKENT A NEVELŐOTTHONOKNAK NYÚJTOTT TÁRSADALMI SEGÍTSÉG. „A TÁRSADALOM IDŐNKÉNT FELSZISSZEN” — JEGYEZTE MEG LAKONIKUSAN EGY SZAKEMBER. MIKOR FOG MÄR IGAZAN FÁJNI?... KM Élők árvái
