Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
KM hétvégi melléklet OLCHWA Történelmi mozaikok Olcsváról agyvég, Templom utca, Kisvég — mondják az idősek; Petőfi utca, Kossuth utca, Bocskai utca — tájékoztatnak a fiatalok, ha Olcsva három legrégibb utcája után érdeklődik az idegen. Már ez a párhuzam is sejteti, hogy múlt és jelen milyen folytonossággal épül egymásra ebben a Kraszna és Szamos torkolatának közén megbúvó kedves kis falucskában. Csak egy-két évtizedet kell visszagondolnunk a hajdanvoltból, s a mai kul- túrház helyén máris piros szoknyás kislányokat, klott- gatyás fiúcskákat látunk ugrándozni a játszótéren. Ha aztán egy egész századdal megyünk vissza a múltba, ugyanezen a helyen a szárazmalom kattogását hallhatjuk. Ám, ezzel még nincs vége! További egy-két század a múltban, néhány ásónyom a malom helyén, s máris találkozunk Olcsva lakóinak elődeivel a legrégibb temetőben. Ősök nyugvóhelye, életet fenntartó malom, jövőt jelentő gyermekek, emberi szellemet szolgáló kultúrház egy helyen! Szimbólumnak is csodálatos, hát még valóságnak! De az a sokszázados út, ami az elődök régi temetőjétől a mai kultúrházig vezet, örökös küzdelmek útja volt a létért, a boldogulásért. Ha Olcsva keletkezéséről, történetéről számot akarunk adni, nem évszázadokban, hanem évezredekben kell beszélnünk. A Kelet-Magyar- ország 1983. május 28-i számában jeleztük már, hogy Olcsva és Vitka határa fölmért, de föltáratlan bronzkori földvárat és temetőt rejteget földje méhében, bizonyítva, hogy e vidék ősidőktől kezdve lakott terület volt. A magyar honfoglalást megelőző időkben, ahogy Maksai Ferenc „A középkori Szatmár megye” (Bp. 1940. 184—185.) című munkájában' tájékoztat bennünket, szláv népek éltek Olcsván, ők alapították és nevezték el a települést. A honfoglalás után aztán ezek a szláv lakosok úgy eltűntek vagy felszívódtak, hogy a falu nevén kívül nyomukat sem íehet ma már találni. Ennek igazát erősítik meg névkutatóink is. Mező András—Németh Péter „Szabolcs-Szatmár megye történeti-etimológiai helység- névtára” (Nyíregyháza, 1972. 96—97.) című közös munkájukban hitelesen bizonyítják, hogy az 1312-ben Olcha, 1325-ben Olchua, 1334-ben Olchwa alakban jelentkező helységnevet a korábban itt élő szlávok alakították ki a nyelvükben meglévő olbsa „égerfa”, olbsava „égres” jelentésű szavakból azon az alapon, hogy azidőben az égerfa volt jellegzetes növényzete a településnek. A honfoglaláskor, ezt a már létező szláv falut, a Kundu-törzs vezető nemzetsége, a Kaplony-nem, szállta meg véglegesen, ahogy ezt Maksai már idézett munkájában és Hóman Bálint „A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése” (Bp. 1923. 42.) című művében olvashatjuk. A falu ekkor kívül esett az első határvédelmi vonalon, de belül a másodikon, amit az északkeleti területén ma is élő Gyepű dűlőnév is megerősít. A honfoglaló Kaplony- nemből származó Károlyi családon kívül Olcsvának és a vele gyakran egyesített Olcsvaapátinak nincs más jelentősebb birtokosa a történelem folyamán. Ám, a Károlyiaknak, mint azt Maksai említi, kezdettől fogva kemény harcot kellett vívni a középkorban tekintélyesnek, egy időben mezővárosnak és jobbágyokban gazdagnak számító faluért. Harc folyt itt örökké — királlyal, császárral, egyházzal és szomszéddal — a megmaradásért. Ezeknek a harcoknak legkorábbi emléke 1312-ből maradt ránk. Ügy látszik, ez- időben a király is jogot tartott Olcsvára, mert a szomszédos Szamosszegen székelő katonáival megakadályoztatta a Kaplony-nembeli örökösök foglalását. Tanulságos itt Szirmay Antal „Szatmár vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete” (Buda, 1809—1810. II., 99.) című munkájából szó szerint idézni: „1312. Észt. midőn Kopoz Nádor-Ispánnak payantso- lattyára Sisciai Abrahám annak embere, a’ Váradi Káptalannak bizonyságával László éneklő Pappal Olcha helységet, a’ négy Szolgabí- ráknak ítéllete szerént, Zun- gának neveztetett Péternek, Urdungh Andrásnak, és Györgynek, Endus fiának részére elfoglalni akarták, akkor Zumizegi Beke Mesternek Tisztyei ellent álván, őket bé nem botsátották.” 1421-ben is a szamosszegi- ekkel van problémájuk, de ez már személyi jellegű. Károlyi László és András, mint azt Szirmay megemlíti, a Szamosszegen birtokos Ólno- di Zudar Jakab és Benedek tiszai halászaikat megverte, s halaikat elvette, amiért ezek még ugyanazon esztendőben bosszúból fölgyújtották Károly-Apátit, lakóit rabságra vitték, s ezzel 2000 aranyforint kárt tettek a Károlyi nemeseknek. A XVI. század a császárral való hadakozás százada volt Olcsvának. A kettős királyságnak ebben az áldatlan időszakában úgy látszik, János Zsigmond magyar választott király híve lehetett Olcsva. Csak ez indokolja, hogy 1561 januárjában, ahogy azt Szirmay leírja, I. Ferdinánd császár ostrommal vétesse be a Károlyiak ekkor már meglevő erődített olcsvai kastélyát. Ezidőben jutott ideiglenesen részbirtokhoz Olcsván, I. Ferdinánd császár jóvoltából, a kastély ostromában kitűnő Zekell Antal, Gáspár és Boldizsár. Ez utóbbi birtokos emlékét azóta is őrzi a falu északkeleti határában ma is létező Boldizsár nevű dűlő. E tusa alig zajlik el, ismét Szamosszeggel kerülnek komolyan ellentétbe. Acsádi Ignác írja meg „A magyar jobbágyság története” című munkájában, hogy 1567-ben Szatmár megye negyvenöt szamoszegi jobbágyot végeztetett ki azzal a váddal, hogy megtámadták Olcsvát, s ott négy embert megöltek. Ki gondolná, hogy Olcsva 1928-ig álló fatornyos templomának protestáns hívei mertek ellentkezni a katolikus egyházzal is, s éppen az ellenreformáció idején. Borovszky Samu mondja el „Szabolcs vármegye” (Bp. é.n. 189.) című monográfiájában, hogy mikor Báthory Zsófia a sárospataki kollégium protestáns tanárait és diákjait elzavarta, Olcsva hithű reformátusai befogadták ezeket a „tarisznyás mesterek”-nek nevezett üldözötteket. A Bogáton 1659- ben összeült synodus aztán alapos megrovásban részesítette Olcsva lakóit ezért a befogadásért. Igazán történelmi nevezetességű hellyé a XVIII. század tette Olcsvát. A Kosa Pál által aprólékosan megrajzolt olcsvai kastély (Ke- let-Magyarország. 1978. február 26.) ekkor válik országos események színterévé. A Dolhánál még labanc érzelmű Károlyi Sándor hamarosan kurucvezér lesz, s ezután II. Rákóczi Ferenc többször megfordul impozáns, Krasz- na-parti kastélyában. Maga a nagyfejedelem írja „Emlékiratai”-ban (Bp. 1979. 235—236.), hogy 1711. február 1-én, a Pálffyval történt vajai tanácskozás után, Kis- várdáról minden főtisztjét Olcsvára rendelte, hogy ott tájékoztassa őket a vajai tanácskozás eredményeiről. A kuruc kor elmékéi viszont mostanáig élnek Olcsván. A község délkeleti határán Ku- rucszállás néven emlegetnek egy dűlőt most is, azzal a magyarázattal, hogy II. Rákóczi Ferenc kurucai tanyáztak ott és a szomszédos, Sza- mosszeghez tartozó Sűrű nevű erdőben. régmúlt idők küzdelmei nem szűntek meg a közelmúltban sem. Olcsva már 1944 őszén fölszabadult. Határának kis területe kevésnek bizonyult a földosztáskor, s részt akart kérni a szomszédos Vitka háromszor akkora határából. Az eredmény egy véres verekedés lett, Vitka botokkal és vasvillákkal védelmezte jogait. Ekkori küzdelmük emlékét őrzi azóta a vitkai Vérmező nevű dűlő. Különösen alakult Olcsva közigazgatása is az utóbbi időkben, ahogy azt Mándy Ferenc tanácselnök elbeszélte. 1950-ig székhelyközségként körjegyzőség volt Olcs- vaapátival, majd önálló tanácsú község lett 1971-ig. A tanácsok összevonása idején társközséggé lett ismét Olcsvaapáti 1974-ig, aztán Olcsva vált Vásárosnamény társközségévé 1979-ig. Azóta pedig megint önálló tanácsú község. Balogh László Vincze Alajos, a kereskedő Nem feltétlenül balszerencsés emberek azok, akiknek mindig kis lelkiismeretiurda- lásuk van, mert a szembejövő ember köszön nekik, ők pedig csak megkésve egy kis bűntudattal köszönnek vissza, mert őket mindenki vagy majdnem mindenki ismeri, ők viszont nem emlékezhetnek mindenkire. Foglalkozási ártalom ez, többek között a kereskedőké is. Nem kevés büszkeséggel mondta Vincze Alajos a Debreceni Ruházati és Szolgáltató Kisszövetkezet vezetőségi tagja, a szövetkezet mátészalkai boltjának dolgozója, hogy a feleségét és őt sóik ezer ember ismeri. A bolt egyedülálló a maga módján. Hasonló nincs a megyénkben, jóllehet az olcsó áruk boltja megszokott kereskedelmi forma már manapság:, — Hogyan lesz valaki kereskedő? — Lehet hogy nem hiszi el, de én azt mondom, hogy véletlenül. Még 1978-ban történt, hogy Debrecenben a klinikán volt dolgunk. Nyíradonyban, akkor még szabóipari szövetkezet a munkáltatónk, megálltunk egy hasonló bolt előtt nos a feleségem az kereskedő családból való, és annak is tanult. Vettünk valamit, és amikor kijöttünk, azt mondta nekem az asszony, hogy egy ilyen boltot ő is elvezetne. Én meg azt, hogy nem jövünk haza addig Debrecenből, amíg nem adnak Mátészalkára is egy ilyen boltot. Adtak. így lett belőlem kereskedő... — Mi kell a vállalkozáshoz? — Nézze én akkor bementem az áruforgalmi főosztályvezetőhöz és elmondtam, hogy miire gondoltam, ö bevitt az elnökhöz, aki megkérdezte, hogy mekkora vevőköre lehet egy mátészalkai boltnak. Mondtam neki, hogy úgy 200—240 ezer ember. Máig is azt vallom, hogy igazam volt. Mátészalka egy óriási terület természetes központja. Szerencsés vagyok, mert korábbról ismerem ezt a területet. — Mátészalkai?! — Nem. Fej eresei vagyak, a feleségem ján- di, vagyis beregiek vagyunk mind a ketten, de hát maga az, hogy Bereg közel van ide, nem magyaráznám meg, hogy miért lett otthonom ez a város. Több szakmám is van. Dolgoztam egy ideig Salgótarjánban, megvan a darukezelői képesítésem. Hivatásos gépkocsivezető vagyok, dolgoztam az 5-ös Volánnál, aztán a sütőipari vállalatnál. A katonaság becsavarogitatta velem az országot, aztán megtanultam a villanyszerelő szakmát, és szerelőként dolgoztam itt a Ti túsznál. Hát ennyi az életút. Nem hosszú, de ahhoz elég, hogy ne csak a maga portáját lássa az ember. Megnősültem. Itt Szálkán építettünk, amikor jött ez a kereskedői dolog. Ott Debrecenben csak arra kértek, hogy az engedélyekkel kapcsolatos dolgokat intézzem én el. — Segítették? — Mindenki mindenben segített. Itt a házunk mögött van a bolt. Nem kellett adni helyet, épületet, még berendezést sem. Néhá- nyan mondták ugyan, hogy a Lakatos Lajos utca kint van a város szélén, nem üzlethez való ez a hely, de én azt gondoltam, hogy nem a hely szabja meg. hogy milyen nagy üzlet, hanem az áru. A belváros közepén is lehet rossz egy üzlet, ha úgy vezetik, és a szélén is lehet jó, ha sikerül megismertetni emberekkel. Én nem vagyok a reklám ellensége, de a legjobb reklám maga a vásárló. _A vevő hozza: a* vevőt. És hozta is. Tavaly már 3 millió 200 ezer forint volt az éves forgalmunk. Vásárlóink vannak az egész megyéből. a Szamoshátról éppúgy, mint Nyíregyházáról. de a megye határain túlról is. Kiderült. hogy nem hittem rosszul, amikor azt reméltem, hogy valamiféle hiányt pótolunk itt. Ne vegye nagyképűségnek, de szó szerint értékeket mentünk. Üjra forgalomba hozunk használt cikkeket, de nagyon sok újat, kis hibás, vagy exportból visszamaradt árut. Nemcsak cipőt, ruhát, hanem műszaki cikkeket is. — Például ?i — Például, ha bejön hozzánk egy szövetkezet. vagy vállalat, és azt mondja, hogy CB-rádiókat szeretne a'telepére, vagy mondjuk egy művelődési központ kérne két Hi-fi tornyot, képmagnót, vagy bármi mást. ak- ko” a szövetkezet ezt néhány héten belül szállítani tudja, és szállítja is. Ma már sok a közületi vásárlónk. Hetvennyolcban ennyire még nem, de manapság egy vállalatnak sem mindegy, hogy a maga százezer forintjából mennyi munkaruhát, védőöltözéket vehet. Ott veszi, ahol olcsóbb. Az ár kétharmadáért egyharmad áruval nyilvánvalóan többet. Ez nekem forgalom, következésképpen kereskedői öröm. de hát az ember nem él a világon kívül. Újságot olvas, televíziót néz, rádiót hallgat, vagyis tájékozódik. Amikor minden jól megy, amikor mindenki gazdagodik, akkor látszatra nincs különösebb jelentősége annak, hogy egy szállítmányból visszamarad-e húsz vattaruha, hogyha pécsi gyárban ottmaradt tíz pár kesztyű, vagy Szombathelyen húsz pár cipő. Most minden ilyennek jelentősége van. Ahogyan a parasztember valamikor egy szál szalmát sem hagyott elveszni az udvarán, úgy kellene gazdálkodnia az egész országnak. Ha mi ösz- szegyűjitjük ezeket a kis tételű maradékokat, akkor jó értelemben politizálunk ezzel. — Szenvedélye ez a bolt? — Most igen, de hát a darusnak is szenvedélye, hogy pontosan bánjon avval a daruval, a gépkocsivezetőnek, hogy ismerje a kocsiját, hogy jól vezessen, a villanyszerelőnek, hogy hamar megtalálja a hibát, hogy amit megcsinál az jó legyen. Szenvedély nélkül semmit nem szabadna csinálni, mert nemcsak önmagát, hanem a világot is becsapja úgy az ember. — De nemcsak ez a bolt a dolga? — Ez a bolt a megélhetésem. A beszélgetés kezdetén maga megkérdezte, hogy mátészalkai vagyok-e? Azt válaszoltam, hogy nem. A környékre való vagyok, de nem ezért élek itt, és nem ezért élek ebben a megyében. Vezetőségi tagként a szövetkezet sorsa, boldogulása a dolgom. Mehetnék tehát Debrecenbe. Nem megyek. Most megkérdezhet, hogy miért? Gyávaságból? Nem akarom itthagyni a magam építette házam? A magam ültette fát? Nem vagyok gyáva, bizonyság rá a bolt születése, de ebben a felgyorsult világban az otthon fogalma is más. Rengetegen kerültek el a szülőfalujukból. A város előbb kenyeret kínált nekik, aztán valamiképpen megteremtették az otthonukat, ahol megtervezhetik a további életüket. Nem egy házat, vagy várost elhagyni hűtlenség, hanem félbehagyni mindazt, amit álmodunk. — Feladja az álmait? — Nem ad fel semmit. Rosszul érti. Én például tudom, elképzeltem magamnak, hogy milyen lesz ez az üzlet később. Ez is álom, de egy reális valami, amiért dolgozni lehet. — A család? — A feleségem boltvezető. Az asszonylányom most végezte el a férjével együtt a könnyűipari műszaki főiskolát, ők itt dolgoznak Szálkán. A kislányom még gimnazista. A gyerekek persze már mátészalkaiabbak nálunk, de ez így természetes. — És mi az a „reális álom” amiért dolgozni lehet, amiért dolgozni érdemes? — Azt mondtam korábban, hogy túl a kereskedői foglalkozáson, ebben a mesterségben az a szép, vagy inkább az a fontos, hogy a társadalomnak szükséges értékeket mentünk meg, hozunk újra forgalomba. Most a kisszövetkezet szemszögéből mondom, veszünk és eladunk, tehát úgy dolgozunk, mint egy kis bizományi. Mindezt természetesen a debreceni boltokban, de már volt, nem is egy példa arra, hogy itt, környékbeli vállalatoknál, szövetkezeteknél maradt vissza valamilyen áru, hevert kihasználatlanul valamilyen műszaki berendezés. A becsüseink kijöttek, megnézték, megvettük, eladtuk. Adott esetben egy másik közületnek, akinek éppen erre volt szüksége. Kereskedő vagyok, aki akarva, akaratlan az emberek, családok életébe lát. Tudom, hogy nemcsak üzemeknek, hanem a családoknak is vannak „elfekvő’’ készleteik. Értékeik, mik szép lassan nullára kopnak, mer.t annyit nem érnek, hogy Debrecenbe utazzanak vele, de annyit érnének, hogy használjuk azokat. Mérhetetlen pazarlás ez. Ugyanígy: csak a személyes ismerőseim között is tucatjával vannak, akik az elmúlt években cseréltek bútort. Mi lesz a régi. a még használható, számos esetben szép bútorukkal? Kidobják, tönkremegy, elvész. Mátészalkán nincs használtbútor-kereskedés. Már beszélgettünk róla városvezetőkkel, hogy mit lehetne tenni azért, hogy valamiképpen, ha a hét egy napján is, a lakosság számára is megoldjuk a helyben felvásárlást. Most ez az álmom, később talán lesz más, de hát ez a legközelebbi. — Ez álom? — Inkább terv. És tévedés ne essék, nem azért, mert szegényebbek vagyunk, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, hanem azért, mert sok tekintetben józanabbak, okosabbak lettünk a felhőtlen gazdagodást követő szigorú évek idején. És ez már nem egy bolt ügye. Azt gondolom, hogy egy kicsit az élet Bartha Gábor 1983. augusztus 27. Krutilla József: FALU VÉG (tusrajz)
