Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 30. EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Svábok Magam is sváb vagyok. Ez nem több egyszerű kijelentésnél. Természetesen őseimet illetően vagyok az, hiszen ők azokkal a tízezrekkel együtt kerültek valahonnan Szászországból Magyarországra, akik a XVIII. századi nagy telepítések idején leltek itt otthonra, majd hazára. A korábbi tízezrekből százezrek lettek. Egy részük még nevében őrzi származását, egy töredékük nyelvében is, de hívjanak bárkit bárhogy, valljon bármit anyanyelvének, az elsöprő többség nagyon régen érzi magyarnak magát. A fenti mondatok persze egyszerűsítők, de a hozzáértő olvasó nézze ezt el: nem történeti értekezést írok. Csupán egy faluról szeretnék szólni, ahol harmadik évszázada élnek svábok, pontosabban akiket annak nevezünk, akik önmagukat legtöbbször nem annak nevezik. A magyarországi svábok (csak zárójelben: ez gyűjtőnév csupán, hiszen az említett telepesek túlnyomó hányada éppen nem Svábföldről, hanem Szászországból és Pfalzból származott) történetével könyvtárnyi irodalom foglalkozik. Tudjuk kik azok a sokak, akik saját nevükön, vagy magyarosított néven örökítették meg önmagukat a művészetek, a tudományok hazai históriájában. Tudjuk, kik játszottak pozitív és kik negatív szerepet nemzeti történetünkben. Aki a történeti, néprajzi irodalmat böngészi, azt is tudja: mi minden jót, korszerűt hoztak magukkal akkor még nagyon is távoli hazájukból. És tudjuk, voltak korszakok, amikor szinte elvegyültek s akadt egy szűk évtized, amikor rossz emléket hagytak maguk után. Nem a svábok: csupán némely képviselőik. A talán hosszú bevezetés is mutatja: néha még mindig kényesnek tűnik a feladat: svábokról beszélni, ök maguk is ezt a hitet erősítik. Somfai Bertalan tanár úr Válla jón ezt mondta: „Még hallani sem szeretjük azt, hogy sváb ...” Noha a dunántúli, fővároskörnyéki sűrűséget nem érik el, Szabolcs-Szatmár- ban is akadnak svábok. Ha róluk beszélünk, elsősorban három község neve vetődik fel: Rakamazé, Vencsellőé, Válla jé. Nézzük, a már mondottakból mi is érhető tetten Vállajon? Elöljáróban néhány adat és megállapítás dr. Vonház István egyetemi tanár Pécsett 1931-ben megjelent „A szatmármegyei német telepítés” című könyvéből. Tehát: a Károlyiak (Válla j esetében gróf Károlyi Ferenc) voltak a telepítők, s 1749 elején már negyven sváb gazda lakta a községet 9—10 magyar gazdával szemben. Ekkor kezdődtek a csak mára elhaló ellentétek is, hiszen a mű szerzője szerint: a svábok nagyobb számuknál (s tegyük hozzá: gazdasági erejüknél) fogva vezető szerepet igényeltek a községben, a magyarok viszont ősi és szerzett jogaikra hivatkoztak az újonnan jöttékkel szemben. Ennek pedig hosszú civako- dás lett a vége. Az első vállaji svábok nevei'1715-től ismeretesek, és a betelepedést követő időkben számuk ugrásszerűen növekedett. így 1808-ban 806, 1920-ban pedig 1716 svábot tartottak számon Vállajon. A kitűnő néprajztudós, a mátészalkai múzeum igazgatója Farkas József így beszél: — A svábok ideérkezése 1711 után, az egész szatmári parasztkultúrát befolyásolta. Mert példának okáért: ők hozták magukkal a szülőkultúrát. ök használták először a nyíri dombokat, amiket korábban semmire sem tartottak. De, szintén csak kiragadott példa: az itteninél magasabb szintű építészeti ismeretekkel bírtak. Kiváló ácsok, kőművesek voltak. A XVIII. századi kisnemesi kúriákat, gazdagabb paraszti portákat jórészt ők építették. Az ő révükön került hozzánk a zsalugáter, a végig tornácos ház is, tőlük származik, miként az ő kezük munkáját dicsérik az utcafrontra néző háromablakos házak. — Számos ma szatmárinak nevezett sajátosság is a távolról jöttéktől ered. Hiszen Szatmárnak a Nyírség felé eső részén elterjedtek a svábcsűrök, melyek jellemzője, hogy nemcsak tárolónak, de munkatérként is használták. — Ami a legérdekesebb, hogy noha elvesztették a nyelvüket, kultúrájukat nem veszítették el, mert átplántálták a magyarokba, így az sem igaz, hogy szigeteken éltek. Annál inkább sem, mert ezek a zárt közösségek nagyon hamar felfedezték mai szóval élve: az ingázást. A múlt században már a harmincadik, negyvenedik faluba is elmentek, hogy ott saját, fejlettebb technológiájukat alkalmazzák. A svábok termékenyítőén hatottak a szatmári parasztkultúrára annak ellenére, hogy ritka kivétel volt a magyarokkal való házasodás. Somfai Bertalant (aki mellesleg múzeumot kívánó sváb gyűjteményt hozott létre, s aki azt reméli, hogy egyszer módja lesz majd faluja történetét megírni) először is a miértről kérdem. Miért nem szeretik még hallani sem a szót: sváb? — Sok minden tapad ehhez a szóhoz. Pedig, ha egy falu magyar akart lenni, akkor Vállaj igen. Az I. világháború után, amikor a határkérdés volt napirenden, a falu népe egyhangúlag döntött: Magyarországhoz akarnak tartozni. Aztán történt valami, amiben csak a kisebbségnek volt része, de következményeit az egész viselte. Ez volt a Volksbund ... Közismert, hogy sok magyarországi sváb állt az SS kötelékébe. Innét a faluból is, hiszen a náci propaganda, a magyar szélsőjobboldal agitációja itt is megbolygatta a kedélyeket ... (Helyette és magamban teszem hozzá: a kollektív büntetés, a nagyarányú kitelepítés — sokszor bebizonyosodott már — ezúttal sem a tisztázást szolgálta. De ez szerencsére a múlt.) Megyünk az utcákon, nézzük a rendezett, tiszta falut. Aztán, talán mert az előző gondolatkörtől még nem tud szabadulni, egy esetet mesél. Egy férfiról, aki SS-nek állt, s akiit szülei a félsz tbadulás után majd tíz évig bújtattak. Éjszaka mert csak levegőre menni. Egy évtized telt el, mire önkéntes rabsága véget ért. A falu vezetőinek valamiképpen tudomására jutott az eset, ők üzentek: jöjjön nyugodtan elő. A tíz év bújkálással — mert az SS-tagságon kívül bizonyítható bűne nem volt —, minden mérce szerint letudta amit a törvény mérhetett volna rá. — Egyáltalán: sváboknak érzik magukat itt az ember- rek? — Ha jól emlékszem 1952-ben keresték fel a falut a Magyarországi Német Dolgozók Demokratikus Szövetségének képviselői, és azt firtatták: van-e itt nemzetiség? Azt feleltük: nincs. A falu vezetői kijelentették: ez a falu magyar! Az itteniek nyelvükben, szokásaikban nem svábok már. — Senki sem beszél svábul? — Az ötvenes években még az utcán, a boltokban is lehetett hallani sváb beszédet. Ma legfeljebb a legidősebbek beszélnek, ha beszélnek ... Véget ér a történet. Maradnak a múlt és a jelen békés dolgai. Marad a falu, a tehetős házak, a gondozott kertek, a közmondásos szorgalom megannyi jelei. Azé a szorgalomé, ami sokszor már az önsanyargatás határát súrolta. — Amikor 1948. szeptember 1-én idekerültem, az első napok azzal teltek, hogy jártam a falut, figyeltem az embereket, a házakat. Akkor láttam, hogy egy-egy gazda portájára gyakran nyolcvan disznó ment be. Az én szülőfalumban, Bujon, húsz házban sem volt nyolcvan hízó. A vagyont minden erővel őrizték. Gazdafiú csak gazdalányt vett el. A birtok mindig a legidősebb fiúé lett. A többit más kenyér- kereset felé irányították, például nagyon sokan tanultak papnak. A lányok apácának mentek. Itt Vállajon is volt zárda, ha jól emlékszem huszonegy apáca élt ott. Utóbb még szó esik sok mindenről, de ekkor már a házában vagyunk. Felsétálunk az udvaron, a szomszéd sertésólját mutatja, a lábakon álló ólat, aminek a felső részén takarmányt tartottak. Majd elmondja a hosszú tornác rendeltetését, hiszen mint minden, a célszerűséget szolgálta ez is. A tornác az istállóig ért: a gazda száraz lábbal mehetett oda eső idején is. Érdekességekről beszél. Arról, hogy a házaknak nevük van, s a tulajdonost is a ház után emlegetik. Hogy a név honnan ered, legtöbbször nehéz kisilabizálni. Van „lecsez”, „gretlerz”, „gottfridez” nevezetű ház. Oldalt tölthetnénk nevekkel. S hogy jobban értsük miről van szó: a „gottfridez” nevű házban. Vékony András lakik. De aki hozzá igyekszik, nem azt mondja: Vékony Andráshoz megyek, hanem azt: Gottfridez Andráshoz. Míg mesél, rajzol. Ügyes kézzel vázolja fel a sváb házat, az ólat, a csűrt, hogy jobban értsem, amit kívülről láttam. Közben listát böngészek. Soksok magyar név, zárójelben a német eredeti. A sváb viszonylag ritkább, mert itt egy falu változtatott nevet. Olvasom ezt az írást és látom: a máról jóformán szó sem esett. Pedig lenne mit írni. De itt a máig érő múlt a megírandóbb. Mert a jelen és a jövő pontosan olyan, mint bárhol másutt e hazában, függetlenül attól, hogy eredetüket nézve kik is a lakók, függetlenül attól, hogy tartják-e vagy sem a nemzetiséget. De egy örömteli búcsúmondat Somfai Bertalantól ide kívánkozik: — Aminek talán a legjobban örülök: lassan száz magyar költözött, nősült ide Mérkről. Véget ért az elszigeteltség. így mondta: magyar. De hisz érthető: a svábokról beszéltünk. Speidl Zoltán Vállaji porta, háttérben a csűr. (Elek Emil felv.)
