Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

1983. július 30.

A perzsa sah festője volt

A szelíd budai hegyoldalban fonnyadni látszik már a fekkete üröm, s bontogatja szirmait a katángkóró. Fut, szalad a nyár, maholnap nyakunkon az ősz. Kinyílnak újból az erdők, a tisztásokon kölyök - őzek suhannak majd át, s Csergezán Pál ismét nyakába veszi a határt. Mert ha szereti is Budát, a nyüzsgést, azért az erdő, a mező az ő igazi hazája.

Az egykori záhonyi finánc fia, a volt részesarató, lóápoló, cirkuszi mutatványos és elcsapott kisvárdai diák ma a világ egyik legismertebb természetfestője. Nemrég érkezett haza Monte-Carlóból, s holnap reggel indul Gemencre. Alig van az országnak olyan zuga, ahol nem személyes ismerősként üdvözölnék őt a holtágak, a ligetek, s ha világhírű barátait, ismerőseit fel kéne sorolni, vég nélkül írhatna a toll.

Honnan a természetszeretet, a bravúros rajztudás? Talán ő maga sem tudja, igaz, nem is rágódik rajta. A festő dolga, hogy fessen, a többit majd meglátjuk. Aki képeit nézi, csak azt látja, félelmetes biztonsággal kezeli az ecsetet, de azt honnan tudhatná, hogy milyen aprólékos előtanulmányok előzik meg a művet? Lapozom a vázlatkönyvét, az egyikben csak vaddisznókat látok. Ponto- / sabban csak vadkan fejet, * csülköt, gerincet, hogyan csücsörödik az orr, merre hajolnak a szőrszálak. Mi szükség van erre, kérdem, s feleli: mert nem akar hazudni, mert a természet sem hazudik.

Példátlan sikereinek talán éppen ez az egyik titka.

De kezdjük az elején!

Tizenöt éves koráig élte a falusi fiatalok mindennapi életét, gyönyörködött a legelőket járó csordákban, az önkéntes tűzoltók bivalyerős lovaiban és koptatta a kisvárdai Bessenyei gimnázium öreg padjait. Tavasz- szal nyakába vette a határt, kisebb gondja is nagyobb volt a latin zegzugos ragozásának tanulmányozásánál. Ebből a fiúból sem lesz táblabíró — állapította meg egy kis idő múltán a családi tanács, s ezt csak megerősíteni tudta a nagy hírű gimnázium tanári kara. Nekik lett igazuk. S a sommás ítélet csattanója: a sorozatos csínyek után Csergezán Pál nevű megzabolázhatatlan tanulójukat kitiltották a patinás iskola falai közül.

— Gondolhatja, szegény anyám, hogy neki volt keseredve — emlékezik a deres hajú mester. — Akkor már egyedül nevelt bennünket, apám korán meghalt, bennem volt minden bizodalma. De hát mit tehet egy kirúgott diák? Felmegy Pestre. Én is összekapartam tíz pengőt, vonatra ültem, s mikor leszálltam a Nyugatiban, csak tátottám a számat. Akkor láttam először olyan nagy várost. No Pál, most aztán szükség lesz tizenöt esztendőd minden tudományára, gondoltam, s elindultam vaktában neki a Váci útnak. Amíg tartott a tíz pengő, jó dolgom volt, de mikor a nyakára hágtam... S hiába néztem a Friss Üjság álláshirdetését is, akinek biciklije volt, mindig megelőzött. Végül aztán a Váci úti fuvarosok könyörültek meg rajtam, felvettek lóápolónak. Már otthon, Várdában bolondja voltam a lovaknak, így úri életem lett, csak a rajzolgatást nem nézték jó szemmel a gazdák. így aztán jó időre le is tettem „művészi” ambícióimról, egészen addig, míg meg nem jelent a környéken egy vándorcirkusz.

Történt pedig, hogy a szegény kis társulat motoros artistája összetörte magát, de hát ez volt a banda fő attrakciója, kellett tehát egy mindenre elszánt fickó, aki néhány órás gyakorlás után be mer ugrani. S ki más lehetett volna ez a vakmerő legény, mint Csergezán Pál? Igaz, pár kék foltot ő is szerzett, de másnap este már felöltötte a halálfejes ruhát, s ha nem is tombolt, de tapsolhatott a publikum.

— Sokáig ez volt az egyetlen öltönyöm, ebbe mentem el felvételizni az iparművészeti iskolába is. Frenetikus sikerem volt, de nem a rajztudásom, hanem a ruhám miatt. Azért felvettek. Igaz csak belsőépítésznek, bútortervezőnek, de mit bántam én, tanulhattam.

— Miből élt?

— Az máig rejtély előttem. Bent aludtam az iskola bútorraktárában, de felfedezték, elzavartak onnan. Szerencsémre. Mert közben megismerkedtem egy kárpitos legénnyel, ő vett pártfogásba.

Nem sokáig tartott azonban a jóvilág, jött a háború, s valahogy Nagyváradra keveredett egy kisebb birtokoshoz, akinek a lovait gondozta. De mire egyenesbe került volna, már ott is volt a front, s újból nyakába vette az országot. Kerített két bivalyt, felpakolta a gazda cókmókját, s irány Balatonszemes!

— Hát, amit én azzal a két bivallyal kerestem, az maga a csoda. A Jámbor, meg a

Fickó ... mintha testvéreim lettek volna! Még azt is hagyták, hogy megpatkoljam őket. Igaz, senki mást nem engedtek magukhoz, csak engem, s ha én azt mondtam nekik, hogy lefeküdni, már térdepeltek is. Csodálatos két jószág volt, velük csak a várdai nagy bika versenyezhetett. Meg persze a tűzoltók lovai, akik máig itt vannak előttem. Tán még a perzsa sah ménesében sem igen akadt párjuk, pedig ott szép lovak voltak ...

— Hogyan került Iránba?

— Ó,_ ennek hosszú-hosszú előzményei vannak. A háború és a hadifogság után csak elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, s mint afféle napszámos grafikus könyveket, különféle kiadványokat illusztráltam, de egyre többször festettem az áliátokat, s las- san-lassan hírem lett a természetkedvelők táborában.

Kalandos életútja során alig-alig őrzött meg valamit tárgyi emlékei közül, de' egy levélre ma is igen-igen büszke. Fekete István írta a meleg sorokat könyvei illusztrátorának. Valahogy így bukkanhatott rá az egyik nyugatnémet menedzser féle, aki meghívta az NSZK-ba, próbálkozzon ott egy ideig a festéssel. A néhány hónapból három év lett, s közben eljött az egyik csúcs, a párizsi kiállítása. A hazai galériákban alig-alig jutott szóhoz, de a művészek Mekkájában már mint világhírű piktort ünnepelték.

— Azoknak a képeknek tulajdonképpen már mindnek gazdája volt, úgyhogy nem a pénzért, csak a magam örömére csináltam az egészet. No ! Állok a terem közepén, mellettem a kifent arisztokraták, s egyszercsak megjelenik egy kis kopottruhás emberke, s elcsendesedik mindenki. Ki az ördög lehet ez megjelenik egyk is kopott ruhás emberke; s az idős bácsika, gondolkodom, s látom ám, hogy rámutat vagy nyolc képre, ezeket megveszi. Ez nehéz lesz, mert mindnek gazdája van, mondom. A pénz nem számít, mondja, ha akarom, megveszi az egész termet. Az üzletből persze nem lett semmi, csupán egyet sikerült kiszorítani, de megismertem Rotschild bárót.

A nagyágyú még csak ezután következett. Négy, vagy öt nap múlva kis levelet kap, alábbi szöveggel: Sajnos, párizsi kiállításának megnyitóján nem tudtam részt venni, mert Gabonban vadászom, de holnapután érkezem, szeretnék találkozni önnel. Aláírás: Abdurezza herceg.

— Te jó isten, csak nem a perzsa sah öcs- cse, a híres természetvédő? — forgattam a levelet. Az volt. Órákig nézte a képeket, s mikor megajándékoztam egy parányi festményemmel — nagyító alatt készítettem —, kikerekedik a szeme, s azt mondja: ezennel tekintse magát udvarunk festőjének. Ha akarja, már holnap indulhat hazámba. Persze hogy akartam! Mikor kap az ember hasonló lehetőséget? A vendégeskedésből aztán a tervezettnél jóval rövidebb idő lett, egy évig éltem kint. Akkor kezdődtek a zavargások, s jobbnak láttam, ha pakolok. De így is volt alkalmam megismerkedni az udvar szinte minden tekintélyes emberével. Annyi gazdag embert egy csomóban... Az udvari bálok pompája... Hát, gondolhatja, én a kis szabolcsi gyerek a főurak között! Lenyűgöző, s egyben félelmetes. S közben azon járt folyton az eszem, ha most itt lenne valamelyik otthoni cimborám, akik közt valamikor részesarató voltam a kisvárdai határban, mert nyáron kellett megkeresnem a pénzt, hogy tanulhassak.

— Lakásában mindössze négy Csergezán- képet látok. Hova lett a többi?

— Eladtam, elajándékoztam őket. Pontosabban az ajándékozás nem jó, hiszen ingyen nem adok senkinek képet. A barátaimtól is pénzt kérek — egy képért egy forintot. Ne legyen lekötelezettem nekem senki.

Jövőre lesz hatvanesztendős, kérdezem: milyen születésnapi ajándéknak örülne a legjobban.

N

evet, s feleli: — Ha valaki meglepne

egy szép Csergezán-képpel. Vagy ha eljuthatnék haza, Szabolcsba, az otthoni solymászokhoz. Mit gondol, szívesen látnának?

Biztosan.

Balogh Géza

FILMJEGYZET

Moszkva,

fesztivál, 1983

Kezdem azzal, ami summának is megfelelne: az idei moszkvai filmfesztivál nem túlságosan' kápráztatott el bennünket a kínálat színvonalával. Talán meglepő, ha ezek után azt írom, hogy — a várakozásnak megfelelően. És most következzék a magyarázat. A filmművészet ezekben az esztendőkben — századunk utolsó előtti évtizedében — nem a virágkorát éli. Nem állítom, hogy válságba került, de az tény: mostanában sokkal kevesebb a felfedező értékű, tartalmi és formai szempontból eredeti alkotás, mint korábban.

A filmes seregszemlék — amilyen a moszkvai is — egy adott időszak tendenciáit tükrözik. Amennyiben a hétköznapok szürkék, szinte lehetetlen a fesztiválünnepet szivárványszerűen színessé varázsolni. Márcsak azért is, hiszen a program a közelmúlt termését állítja a kirakatba.

Remélem, senki sem tartja ellentmondásnak, ha második tézisem így hangzik: Bár nagyon sok középszerű, sőt gyenge filmet láttam Moszkvában, megtekinthettem jelentős műveket is. Így teljes az igazság. Az átlagnívó — mi tagadás — lehetett volna magasabb is.

Aki járt már efféle rendezvényeken vagy „zsinórban” néz filmeket, tudja, hogy az emberi emlékezet szelektál. Mégpedig kitűnően (ezúttal elsősorban magamról beszélek). Meg tudnék nevezni pár dolgozatot a műsorból, melyeknek nemhogy a részleteire, hanem a lényegére, a problematikájára, a meséjére, a figuráira sem emlékszem: azonnyom- ban elfelejtettem őket.

Ugyanakkor több filmet ezután mindig az 1983-as

moszkvai fesztivállal fogok asszociálni.

Egyre jobban megbizonyosodom arról, hogy a film — a rendező művészete. Ezért örültem annak, hogy júliusban négy vezető szovjet alkotó munkáját nézhettem meg (nem valamennyit a fesztiválon). A Panfilovét, a Mihalkovét, a Klimovét és a Mittáét. Rangos névsor. Tegyük még melléjük Tarkóvsz- kijt s szinte kész is a leltár: ők a mai szovjet film legnagyobb egyéniségei.

Panfilov ezúttal Makszim Gorkij drámáját, a Vassza Zséleznovát vitte vászonra. Erőteljes, sokszólamú és szuverén az adaptáció, melynek nem annyira a korfestés, . mint inkább Vassza kormányzási módszereinek ábrázolása az erőssége. Inna Csurikova remek alakítást nyújt a címszerepben: magabiztosan fölényes, félelmetesen szigorú, mindig tudatos és cselekvéseit, érzéseit, gesztusait egyaránt a pillanatnyi célnak alárendelő. Némi szépséghiba: egy-egy epizód túlságosan színpadias és a szöveg ilyenkor „elnyomja” a látványt.

A Tanúk nélkül ugyancsak színpadi dráma változata — mindössze ketten játszanak benne (Uljanov és Kupcsen- ko). Prokofjev’ darabját nem ismerem, a Tanúk nélkül című filmről viszont felelősséggel állítom, hogy zseniális. Az Asszony lakásán felbukkan a Férfi (az elvált férj), hogy visszacsalogassa magához a nőt. Párbeszéd — illetve harc — kezdődik közöttük, melynek nagyon nagy a tétje. Az érdekek ütközőpontján Gyimka, a fiúk áll, akit a volt feleség — noha vér szerint nem az ő gyereke — nevel. A Férfi azzal akarja zsarolni „vendéglátóját”, hogy visszaköveteli magának a távollevő Gyimkát. A vállalkozás eredménytelen.

Megrendítő tragédia, az érzelmekre erősen ható élmény az új Mihalkov-film, ihelynek költői mondanivalóját a szövegben is elhangzó megállapítással lehet összegezni (nem szószerinti az idézet!): „Minden ember lelkében él a tiszta emberség hangja. Csak akkor lehetünk boldogok, ha megszólaltatjuk magunkban ezt a dallamok”

Klimov a Búcsú-ban a Magyarországon is népszerű Raszputyin prózájának cselekményét elevenítette meg. Pontosabban betetőzte feleségének, a néhány éve autóbaleset következtében elhunyt Sepitykónak a munkáját. Nagyszabású freskó lett a Búcsú Matyorától nemesvere- tűen modern szövegéből: kissé részletező stílusban előadott, néhány mozzanatában didaktikus, végső soron mégis torokszorítóan szép, feszültségteli, gondolatgazdag alkotás. Klimov elhatárolja magát a nosztalgiáktól, de érzékelteti, hogy a régitől, a megszokottól való elszakadásnak esetenként nagyon nagy az ára. Végül egy mondat a sokarcú Mitta bájos filmjéről (Vándorlások meséje): sokkal inkább hasonlít a Ragyogj, ragyogj, csillagom-ra, mint a Szerelmem Moszkvára.

(előbbi jelzi a csúcsot, utóbbi a mélypontot a rendező pályáján). Örömmel közölhé- teiú, hogy a felsorolt filmeket átvettük. Talán nem vagyok rossz jós, amikor hangot adok meggyőződésemnek: bemutatójuk nálunk is rangos esemény lesz.

Címszószerűen a fesztiválról:

Vendégek: Sokan voltak, közöttük világhírességek is (Attenborough, Sordi, Man- fredi, Hossein, Bardem, Kramer, Theodorakis stb.). Népes magyar csapat „szorított” Szurdi Miklósnak és a többieknek — ezúttal eredmény nélkül.

Díjak: A Rosztockij-vezette zsűri nem fukarkodott az elismerésekkel, nekünk mégsem jutott semmi. Mi persze elfogultak voltunk a Hatás- vadászok-kai szemben, mert úgy találtuk, hogy sokkal inkább megérdemelte volna az elismerést, mint... De hagyjuk. Legyünk sportszerűek. A bírók döntését nem kritizálni kell, hanem tudomásul venni.

Közönség: A szakmabeliek mellett szép számmal megfordultak érdeklődők is a vetítéseken. Lelkes, jó publikum a moszkvai. És milyen udvarias! A _,, hivatásosak” — mint mindig — most is sétafi- káltak az előadások alatt. Áz egyik kezemen meg tudnám számolni azokat a filmeket, melyeket nem hagyott ott legalább néhány tucat néző. Mindenesetre a versenyen kívül játszott Gandhi ezek közé tartozik.

Hadd szóljak befejezésül Attenborough szuperfilmjéről (megvettük, rövidesen bemutatjuk). A' Gandhi kissé leegyszerűsíti ugyan a történelmi folyamatokat, mozinak azonban elsőrangú. Cselekménye, atmoszférája, kor- és körképe egyaránt mesteri.

Veress József

fl tervezés mai értéke

A nemzetközi és a hazai gazdasági életben végbemenő változások miatt mind nagyobb az érdeklődés az időszerű gazdaságpolitikai kérdések iránt. A Kossuth Könyvkiadó az olvasói igényeket kielégítve ebben az esztendőben tucatnál is több közgazdasági és gazdaságpolitikai kötettel jelentkezik, olyan munkákkal, amelyek az olvasóknak útmutatóul szolgálnak a gazdasági életben való tájékozódásukhoz.

Faluvégi Lajos „A tervezés mai értéke” című most megjelent könyve elsősorban gazdasági, tervezési szakembereknek szól, de hasznos olvasmányul kínálkozik a gazdasági kérdések iránt érdeklődők szélesebb körének is. Egyik alapgondolata éppen az, hogy a népgazdasági tervezés, nem csupán gazdaságiszakmai, hanem társadalmi ügy is, mert a szocialista eszmerendszerből következően a gazdasági mozgásnak mindig a társadalom előrehaladását, az állampolgárok anyagi és szellemi gyarapodását kell szolgálnia«

A szerző — a Minisztertanács elnökhelyettese, az Országos Tervhivatal elnöke — művében azt vizsgálja, hogyan felel meg a növekvő követelményeknek nálunk a tervezési rendszer. Mindezt a múlt, a jelen és a jövő fontos összefüggéseinek feltárásával fejti ki. A kötet gerincét a jelenlegi — hatodik — ötéves terv témaköre alkotja, s az ezzel foglalkozó fejezetekben olvashatunk a terv elkészítésének előzményeiről, és „műhelytitkairól”, a várható nehéz feltételeket és a feszültségeket is figyelembe vevő céljairól, programjairól, továbbá megvalósításának eddigi tanulságos tapasztalatairól. A könyv azonban — mindenkor a legidőszerűbb hazai gazdasági problémákhoz kapcsolódva — érinti a népgazdasági tervezés múltját, a gazdaságpolitikához és

a gyakorlathoz való viszonyának, szemléletének és módszertanának napjainkig vezető fejlődési menetét, s vázolja népgazdaságunk és a tervezés fejlődésének jövőjét az ország mai ismert gazdasági gondjaiból kivezető utat is. Külön fejezet foglalkozik azzal a folyamattal, amelynek során népgazdasági tervezésünk — mind módszerében, mind tartalmában — egyre inkább széles körű egyetértésen, demokratizmuson alapuló és a lakosság igényeivel árnyaltabban számoló társadalmi tervezéssé válik.

Faluvégi Lajos új könyve — az utóbbi három évben megjelent írásokból és nyilatkozatokból álló válogatáson kívül — mintegy felerészben olyan tanulmányokat tartalmaz, amelyeket a szerző külön e könyvéhez, anyagának teljessé tételére írt, s amelyek közül a legutóbbi 1983. márciusi keltezést visel. Gazdaságpolitikai irodalmunkat „A tervezés mai értéke” című könyv eleven problémalátást tükröző, rendkívül időszerű elemzéseket, sok új gondolatot frissen közreadó művel gazdagította.