Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 2. O Weöres Sándor hetvenéves A hajdani csodagyerek, Szombathely szülöttje, akit a kis Vas megyei falu, Csönge dajkált, hetvenéves immár, s ma is csoda egy kissé: új meg új távlatot ad a magyar költészetnek. Nem egyszerűen hosszú életút áll mögötte, sokkal több annál; költői stíluskorszakok, izmusok sohasem ismert viharzása, kavargása, változása, amelyeket megért ugyan, de olyan módon, hogy csak megérintette, átalakítani azonban sohasem tudta; mindig saját magát építette konokul — egy szuverén költői világot. Első versei tizennégy éves korában jelentek meg, 1932- től a Nyugat is rendszeresen közölte, úgy is tartja számon az irodalomtörténet, mint a Nyugat harmadik nemzedékének tagját. Nemzedéktársa, Sőtér István a következőképpen jellemezte a fiatal Weöres Sándor költészetét: „ ... a nagy rögtönzők, a játszva, bravúrosan nagyot teremtők fajtájából való: raf- faellói, mozarti könnyedséggel versel; Babits állítólag kijelentette, hogy mindaz a formai tudás és bravúr, amit kínok és harcok árán tett magáévá, Weöressel csaknem egyidőben született... E rendkívüli formakészsége mellé fölényes képzelet és szenvedélyes gondolkodói hajlam járul”. Beleélő készsége, könnyed forma teremtő képessége hajlamosította arra, hogy idegen költők verseit megszólaltassa magyarul; a ritka keleti ritmusokban írott szankszrit költeményeket, Majakovszkijt, a cigány népdalokat egyforma bravúrral ültette át nyelvünkre. Az ötvenes években, amikor költőként nem lehetett jelen irodalmunkban, műfordítóként alkotott maradandót. Ugyanekkor látott napvilágot talán legklaszikusabb gyermek- verskötetünk: az övé, a Bóbita, amelyen azóta nemzedékek egész sora nőtt fel. Költészetét nem lehet skatulyába szorítani: mindig más és mindig azonos önmagával. Nevezték idealistának, irracionálisnak öncélú formaművésznek — ő magát szociális indíttatású közösségi költőnek tartja. Kétségtelen, hogy világképére hatottak a polgári filozófusok (J ung, Jaspers, Hamvas Béla) és a keleti kultúrák, a kínai, az indiai. A világmindenséget — benne az embert — teljes egységben látja, értelmét az érzékelhető valóság mögött kutatja. A létezés, az emberi élet magyarázatát ezért az ősi mítoszokban kereste, és saját művészi kísérleteiben is világmagyarázó igény működik — mindig humánus célok érdekében. „Átvilágítani és felrázni óhajtalak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné” — írta 1964-ben, Tűzkút című kötetének előszavában. 1975-ben pedig, összegyűjtött munkáinak megjelenésekor így fogalmazta meg költői célkitűzését: „Célom nem a gyönyörködtetés. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény: ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert”. A hetvenéves Weöres Sándor versei valóban olvassák az embert, azaz alakítják. Hetvenedik születésnapján mit kívánhatunk? Sugározza tovább eleven áramát! A mester ott állt az ünneplők között. Megil- letődötten hallgatta a megnyitó beszédet. Első gyűjteményes kiállítását rendezték a Csarnokban. Sokan jöttek el a kiállítás megnyitására. Látni akarták a nagy öreget, dedikáltatni a katalógusokat, vagy — ami már szinte vágyálomnak tűnt — kezet is fogni vele. A megnyitó beszédet Ve- hemei, az ismert műtörténész mondta. Szépen, hatásosan. Az ünnepség után odafordult hozzá a mester. — Hol van Készéi? Nem látom itt. — Bizony nem, kedves mester, hiszen három éve már hogy eltemettük. — Igazán? Sajnálom . .. És Gyurgyeki? Talán már ő is . .. ? — Fájdalom, de ő is ... Másfél éve. A mester homlokán összefutottak a ráncok. Fáradtan jártatta körül a szemét. Legszívesebben azonnal elment volna. — Kérdezhetek valamit, Mester? — Csak tessék, kedves ... — Vehemei. — Igen, hát hogyne. Kérdezzen csak. — Barátai voltak az elhunyt művészek? — No nem. Többek annál, Ellenségeim. Vehemei bámult. Megbánta a kérdést. A mester mosolygott zavarán, kicsit élvezte is. Aztán jónak látta, ha még valamivel kiegészíti az elmondottakat. — Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy vittem valamire. Annak idején miattuk távoztam külföldre. Mindent elkövettek itthoni érvényesülésem ellen. A legkevesebb, hogy egyszerűen dilettánsnak mondtak. Tóth-Máthé Miklós Bizonyítás — Lehetetlen ... ! — Pedig így volt — bólogatott a mester —, és látja éppen ezért sajnálom, hogy ezt az ünneplést nem érhették meg, nem lehetnek már itt... Tudja, barátom, az ember legszívesebben az ellenségeinek szeretne bizonyítani! — De kedves mester — mondta kicsit felháborodva Vehemei —, ön már az egész világnak bizonyított! És ha ez megnyugtatja, biztos vagyok abban, hogy erről jócskán tudomást szerezhettek ők is ... — Nem kétlem. De most nincsenek itt, hogy a szemembe nézzenek, és én az övékébe. Sajnos erről örökre lekéstünk. Ők is, én is. Hol nyugszanak? Vehemei megmondta, a mester megköszönte, és másnap délelőtt kilátogatott a temetőbe. Virágot is vitt. Készeinek szegfűt, Gyurgye- kinek rózsát. — No igen — tűnődött a mester —, még mindig jobb, mintha ez fordítva történik. De azért kár. várhattatok volna még ... A temetőből nem a szállodába hajtott a kocsijával, hanem elment a kiállításra. Alig fért be, annyian voltak. Űdöngött a termekben, próbálta elfogulatlanul, idegenül szemlélni a műveit. Mintha csak egy lenne a látogatók közül. Megállt az egyik kép előtt. Mellette két borzas, szakállas ifjú, a beszélgetésükből hamar kiderítette, hogy szakmabeliek. Növendékek még, vagy éppen csak pályakezdők. önkéntelenül is odafigyelt, miket mondanak. — Nem értem — vonta vállát a magasabbik —, eddig jóformán semmi. Csak tudnám, mit esznek ezeken a képeken? Mázolmányok. Figyeld az ecsetkezelését, a színek összhatását, állítom, hogy behunyt szemmel is különbet festek. — Mitől lett ez világhírű? — töprengett az alacsonyabb. — Minek csapnak ennek ekkora csinnadrattát? Valójában még rajzolni sem tud. Primitív, elnagyolt. — Reszket már a keze — nevetett a magasabb. — Ide nézz, mit csinált az okkersárgával ! Szerintem csak odafolyt a festék, és nem vette észre. És ezt ünnepli a világ! Az emberek őrültek, én mondom neked. Ha ez a pasas nem dilettáns, akkor ne kapjak holnap kenyeret a közértben! — Dilettáns? — bámult rá az alacsonyabb. — Enyhe vagy. Ez egy közönséges kókler! — Vigéc! — mondta erre a magasabb. — Fal védőpiktor! — mondta az alacsonyabb. — Mázoló! — mondta a magasabb. A mester hallgatta őket, és egyre jobb kedve támadt. Mosolya vidáman terült szét az arcán, hogy kisimultak tőle a ráncai. E s legszívesebben a keblére ölelte volna a két borzas, szakállas és feltehetően zseniális fiatalembert, akik ilyen szemléletesen, mondhatni „korhűen” idézték vissza az ifjúságát. y SZOBROK ÉS RELIEFEK E lőbb megszemléltem a hadakat, aztán kijelen- .. tettem nekik, hogy ,i haza szeretete és nyugalmának őszinte óhajtása engem Vajára vezet, hogy ott értekezzem Pálffy tábornokkal, aki József császár részéről a nemzet minden szabadságát megígérte. Ismerem e lépés minden veszélyét.. (II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról 1703-tól annak végéig.) Ismét új alkotásokkal gazdagodott a Vay Ádám Múzeum szoborparkja. A márciusi Rákóczi-emlékünnepse- gek alkalmából avatták fel Radvánszky Jánosnak, a szabadságharc gazdasági tanácsosának bronz mellszobrát, Lóránt Zsuzsa alkotását, és Veszély Jelena: Nyúzó Mi- hályról, a szabadságharc eze- reskapitányáról készített bronz mellszobrát. Immáron tíz szobor és két relief őrzi a kastély parkjában a dicsőséges korszak emlékét, felidézve II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, Ráday Pál, Bercsényi Miklós, Bercsényi László, Vay Ádám, Esze Tamás, Béri Balogh Ádám, Vak Bottyán alakját. Egykorú metszetekről és festményekről többségükben jól ismert személyiségek portréi mellett ezúttal olyan történelmi figurákat kellett megidézni a szobrászoknak Radvánszky és Nyúzó alakjában, akikről nem maradt fenn egykorú hiteles ábrázolás. Így a művészek elsősorban olvasmányélményeikre és a fennmaradt Rákóc- zi-kori ábrázolásokra támaszkodhattak munkájuk során. Radvánszky János kincstartó a kuruc Gazdasági Tanács tanácsosa — korábban — 1685-ben Thököly seregében harcolt, 1687-ben apjával együtt Caraffa őt is az eperjesi vértörvényszék elé állíttatta: de apja kivégzése után szabadon engedte. Hosszas utánajárással 1697-ben kapta vissza elkobzott birtokai egy részét. 1703-ban, mint Zólyom vármegye alispánja csatlakozott II. Rákóczi Ferenchez. A bukás után egy ideig Lengyelországban élt, majd hazatért. A szatmári békét sohasem fogadta el, lelkében kuruc maradt haláláig. Ezt a töretlen hűséget, célratörő akaratot sűríti portréjában Lóránt Zsuzsa, s teremti meg „a kuruc lelkületű főúr” „arche-típusát”. amelynek „képe” bennünk kései utódokban is hasonlóképpen fogalmazódott meg. Ugyanakkor érzékeny ritmusú férfifejet formált, amely külső habitusában a jelenben lélegzik, még akkor is, ha a nyaka körül barokk-kosan lebegő köpenye múlt századokat idéz. Múltnak és jelennek ily módon történő össze- ütköztetése adja a szobor feszültségét, amely elkülöníti a többi emlékszobor időtlenség jegyeit sugárzó harmonikus együttesétől Lóránt Zsuzsa Budapesten élő szobrászművész. A Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József volt a mestere. Csoportos kiállítások állandó résztvevője, önálló tárlaton 1976-ban a Ferencvárosi Pincetárlat helyiségében mutatkozott be. öntörvényű formanyelvében: anakronizmus és korszerűség együtt jelentkezik. A műcsarnokban 1981-ben megrendezett nagy művészeti seregszemlén: bájos, festett figurái miniatürizált formáival keltett figyelmet. 0 Szobrászata az expresszív realizmushoz kötődik, munkásságának javát érzékeny mintázásé intellektuális portrék. a gyermekek világát feltáró zsánerek, és szociális érdeklődésre valló figurális kompozíciók teszik ki. SzaLóránt Zsuzsa: Radvánszky János Veszély Jelena: Nyúzó Mihály bolcs-Szatmár megyében ez az első köztéri szobra. Nyúzó Mihályról a ráczfe- jértói (újfehértói) jobbágyszármazású kuruc ezereska- pitányról is keveset szól a krónika, külleméről semmit nem tudunk, legfeljebb elképzelésünk lehet a típusáról: vitéz katona volt. aki a bort. asszonyokat igen kedvelte. Előbb Orlay Miklós törökországi hadának, majd Pekry Lőrinc ezredének vicekapitánya, 1706-ban már lovasezereskapitány. ami vitézségének feltétlen bizonysága: 1707-ben a fejedelem megnemesítette. (Esze Tamás: Kuruc vitézek folya- madványai. Bp. 1955.) Károlyi Sándor apahidai táborában kelt jelentéséből olvashatjuk róla — Mezőmadaras,. 1708. júl. 27—28. — „az ráczság kin volna az Mezőségen. Nyúzó azonnal arra fordult és szemben találkozván harczot állottának. . . az ráczságot szélyel verték. .” Effajta töredékes közlések mellett sokkal inkább segítette Veszély Jelenét a szobor megalkotásánál — a művész vallomása szerint —: II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratainak és a Vallomásoknak az olvasása, Ady kuruc versei és nem utolsósorban a kuruckori dallamok hallgatása. Végülis így tudta megteremteni a szoborban szuggesztív tömör kifejezését. tartalmi sűrítését a témakörhöz gapcsolódó érzelmi-indulati hozzáállásának. Az arányos oszlopon nyugvó mellszobor impozánsan tölti ki a teret, miközben a karakteres arc nyers ritmusai mozgalmasságukkal vonják magukra a néző tekintetét. Veszély Jelena monumentális - és kisplasztikával foglalkozik. 1975-ben a Csók Galériában volt önálló kiállítása. 1950-ben telepedett le Magyarországon, azelőtt Nagybányán élt. 1941-ben kapott diplomát a zágrábi akadémián Ivan Mestrovic tanítványaként. Eddig 12 köztéri alkotásátállították fel (Erkeí-portré 1954, Figurális relief Mező- gazdasági Múzeum 1955, Lépegető 1962, Budapest XV. kér.. Guggoló lány. Kuglizó bronz Űzd stb.). Vásárosna- ményban 1975-ben avatták Anya gyermekével c. szobrát Érzékeny szellemiség, az emberi test plasztikai értékeinek, ritmikájának sokrétű megfogalmazása jellemzi. Kedveli a különös egyensúlyi helyzeteket, a dinamikus beállításokat. A két új szobor a várkastély főbejáratánál fogadja a látogatókat, felületükön még harsány ritmust játszik a napfény, de idő múltán a nemes patina majd hozzászelíditi „őket” a szoborpark többi lakójához. Muraközi Ágota KM Csohány Kálmán: Illusztráció
