Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-02 / 155. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 2. O Weöres Sándor hetvenéves A hajdani csodagyerek, Szombathely szülöttje, akit a kis Vas megyei falu, Csönge dajkált, hetven­éves immár, s ma is csoda egy kissé: új meg új távlatot ad a magyar költészetnek. Nem egyszerűen hosszú élet­út áll mögötte, sokkal több annál; költői stíluskorszakok, izmusok sohasem ismert vi­harzása, kavargása, változá­sa, amelyeket megért ugyan, de olyan módon, hogy csak megérintette, átalakítani azonban sohasem tudta; min­dig saját magát építette kono­kul — egy szuverén költői vi­lágot. Első versei tizennégy éves korában jelentek meg, 1932- től a Nyugat is rendszeresen közölte, úgy is tartja számon az irodalomtörténet, mint a Nyugat harmadik nemzedé­kének tagját. Nemzedéktársa, Sőtér István a következőkép­pen jellemezte a fiatal We­öres Sándor költészetét: „ ... a nagy rögtönzők, a játszva, bravúrosan nagyot teremtők fajtájából való: raf- faellói, mozarti könnyedség­gel versel; Babits állítólag kijelentette, hogy mindaz a formai tudás és bravúr, amit kínok és harcok árán tett magáévá, Weöressel csaknem egyidőben született... E rendkívüli formakészsége mel­lé fölényes képzelet és szen­vedélyes gondolkodói hajlam járul”. Beleélő készsége, könnyed forma teremtő képessége haj­lamosította arra, hogy idegen költők verseit megszólaltas­sa magyarul; a ritka keleti ritmusokban írott szankszrit költeményeket, Majakovsz­kijt, a cigány népdalokat egyforma bravúrral ültette át nyelvünkre. Az ötvenes években, amikor költőként nem lehetett jelen irodal­munkban, műfordítóként al­kotott maradandót. Ugyanek­kor látott napvilágot talán legklaszikusabb gyermek- verskötetünk: az övé, a Bó­bita, amelyen azóta nemzedé­kek egész sora nőtt fel. Költészetét nem lehet ska­tulyába szorítani: mindig más és mindig azonos önma­gával. Nevezték idealistának, irracionálisnak öncélú forma­művésznek — ő magát szoci­ális indíttatású közösségi köl­tőnek tartja. Kétségtelen, hogy világképére hatottak a polgári filozófusok (J ung, Jaspers, Hamvas Béla) és a keleti kultúrák, a kínai, az indiai. A világmindenséget — benne az embert — teljes egységben látja, értelmét az érzékelhető valóság mögött kutatja. A létezés, az emberi élet magyarázatát ezért az ősi mítoszokban kereste, és sa­ját művészi kísérleteiben is világmagyarázó igény műkö­dik — mindig humánus cé­lok érdekében. „Átvilágíta­ni és felrázni óhajtalak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné” — írta 1964-ben, Tűzkút című kötetének előszavában. 1975-ben pedig, összegyűj­tött munkáinak megjelenése­kor így fogalmazta meg köl­tői célkitűzését: „Célom nem a gyönyörködtetés. Mást aka­rok: eleven áramot sugároz­ni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény: ne csak az ember olvassa a ver­set, a vers is az embert”. A hetvenéves Weöres Sán­dor versei valóban olvassák az embert, azaz alakítják. Hetvenedik születésnapján mit kívánhatunk? Sugározza tovább eleven áramát! A mester ott állt az ün­neplők között. Megil- letődötten hallgatta a megnyitó beszédet. Első gyűjteményes kiállítását rendezték a Csarnokban. Sokan jöttek el a kiállítás megnyitására. Látni akarták a nagy öreget, dedikáltatni a katalógusokat, vagy — ami már szinte vágyálom­nak tűnt — kezet is fogni vele. A megnyitó beszédet Ve- hemei, az ismert műtörté­nész mondta. Szépen, hatá­sosan. Az ünnepség után odafordult hozzá a mester. — Hol van Készéi? Nem látom itt. — Bizony nem, kedves mester, hiszen három éve már hogy eltemettük. — Igazán? Sajnálom . .. És Gyurgyeki? Talán már ő is . .. ? — Fájdalom, de ő is ... Másfél éve. A mester homlokán össze­futottak a ráncok. Fárad­tan jártatta körül a szemét. Legszívesebben azonnal el­ment volna. — Kérdezhetek valamit, Mester? — Csak tessék, kedves ... — Vehemei. — Igen, hát hogyne. Kér­dezzen csak. — Barátai voltak az el­hunyt művészek? — No nem. Többek an­nál, Ellenségeim. Vehemei bámult. Meg­bánta a kérdést. A mester mosolygott zavarán, kicsit élvezte is. Aztán jónak lát­ta, ha még valamivel kiegé­szíti az elmondottakat. — Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy vittem valamire. Annak idején miattuk távoztam külföld­re. Mindent elkövettek itt­honi érvényesülésem ellen. A legkevesebb, hogy egysze­rűen dilettánsnak mond­tak. Tóth-Máthé Miklós Bizonyítás — Lehetetlen ... ! — Pedig így volt — bó­logatott a mester —, és lát­ja éppen ezért sajnálom, hogy ezt az ünneplést nem érhették meg, nem lehet­nek már itt... Tudja, ba­rátom, az ember legszíve­sebben az ellenségeinek sze­retne bizonyítani! — De kedves mester — mondta kicsit felháborodva Vehemei —, ön már az egész világnak bizonyított! És ha ez megnyugtatja, biz­tos vagyok abban, hogy er­ről jócskán tudomást sze­rezhettek ők is ... — Nem kétlem. De most nincsenek itt, hogy a sze­membe nézzenek, és én az övékébe. Sajnos erről örök­re lekéstünk. Ők is, én is. Hol nyugszanak? Vehemei megmondta, a mester megköszönte, és másnap délelőtt kilátogatott a temetőbe. Virágot is vitt. Készeinek szegfűt, Gyurgye- kinek rózsát. — No igen — tűnődött a mester —, még mindig jobb, mintha ez fordítva történik. De azért kár. várhattatok volna még ... A temetőből nem a szál­lodába hajtott a kocsijával, hanem elment a kiállításra. Alig fért be, annyian vol­tak. Űdöngött a termekben, próbálta elfogulatlanul, ide­genül szemlélni a műveit. Mintha csak egy lenne a lá­togatók közül. Megállt az egyik kép előtt. Mellette két borzas, szakál­las ifjú, a beszélgetésükből hamar kiderítette, hogy szakmabeliek. Növendékek még, vagy éppen csak pá­lyakezdők. önkéntelenül is odafigyelt, miket monda­nak. — Nem értem — vonta vállát a magasabbik —, ed­dig jóformán semmi. Csak tudnám, mit esznek ezeken a képeken? Mázolmányok. Figyeld az ecsetkezelését, a színek összhatását, állítom, hogy behunyt szemmel is különbet festek. — Mitől lett ez világhírű? — töprengett az alacso­nyabb. — Minek csapnak ennek ekkora csinnadrattát? Való­jában még rajzolni sem tud. Primitív, elnagyolt. — Reszket már a keze — nevetett a magasabb. — Ide nézz, mit csinált az okker­sárgával ! Szerintem csak odafolyt a festék, és nem vette észre. És ezt ünnepli a világ! Az emberek őrültek, én mondom neked. Ha ez a pasas nem dilettáns, akkor ne kapjak holnap kenyeret a közértben! — Dilettáns? — bámult rá az alacsonyabb. — Eny­he vagy. Ez egy közönséges kókler! — Vigéc! — mondta erre a magasabb. — Fal védőpiktor! — mondta az alacsonyabb. — Mázoló! — mondta a magasabb. A mester hallgatta őket, és egyre jobb kedve támadt. Mosolya vidáman terült szét az arcán, hogy kisi­multak tőle a ráncai. E s legszívesebben a keblére ölelte volna a két borzas, szakál­las és feltehetően zseniális fiatalembert, akik ilyen szemléletesen, mondhatni „korhűen” idézték vissza az ifjúságát. y SZOBROK ÉS RELIEFEK E lőbb megszemléltem a hadakat, aztán kijelen- .. tettem nekik, hogy ,i haza szeretete és nyugalmá­nak őszinte óhajtása engem Vajára vezet, hogy ott érte­kezzem Pálffy tábornokkal, aki József császár részéről a nemzet minden szabadságát megígérte. Ismerem e lépés minden veszélyét.. (II. Rá­kóczi Ferenc fejedelem em­lékiratai a magyarországi há­borúról 1703-tól annak végé­ig.) Ismét új alkotásokkal gaz­dagodott a Vay Ádám Múze­um szoborparkja. A márci­usi Rákóczi-emlékünnepse- gek alkalmából avatták fel Radvánszky Jánosnak, a sza­badságharc gazdasági taná­csosának bronz mellszobrát, Lóránt Zsuzsa alkotását, és Veszély Jelena: Nyúzó Mi- hályról, a szabadságharc eze- reskapitányáról készített bronz mellszobrát. Immáron tíz szobor és két relief őrzi a kastély parkjá­ban a dicsőséges korszak em­lékét, felidézve II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, Ráday Pál, Bercsényi Miklós, Bercsényi László, Vay Ádám, Esze Tamás, Bé­ri Balogh Ádám, Vak Bottyán alakját. Egykorú metszetek­ről és festményekről többsé­gükben jól ismert személyisé­gek portréi mellett ezúttal olyan történelmi figurákat kellett megidézni a szobrá­szoknak Radvánszky és Nyú­zó alakjában, akikről nem maradt fenn egykorú hiteles ábrázolás. Így a művészek el­sősorban olvasmányélménye­ikre és a fennmaradt Rákóc- zi-kori ábrázolásokra támasz­kodhattak munkájuk során. Radvánszky János kincs­tartó a kuruc Gazdasági Ta­nács tanácsosa — korábban — 1685-ben Thököly seregé­ben harcolt, 1687-ben apjával együtt Caraffa őt is az eper­jesi vértörvényszék elé állít­tatta: de apja kivégzése után szabadon engedte. Hosszas utánajárással 1697-ben kapta vissza elkobzott birtokai egy részét. 1703-ban, mint Zó­lyom vármegye alispánja csatlakozott II. Rákóczi Fe­renchez. A bukás után egy ideig Lengyelországban élt, majd hazatért. A szatmári békét sohasem fogadta el, lelkében kuruc maradt halá­láig. Ezt a töretlen hűséget, cél­ratörő akaratot sűríti portré­jában Lóránt Zsuzsa, s te­remti meg „a kuruc lelküle­tű főúr” „arche-típusát”. amelynek „képe” bennünk kései utódokban is hason­lóképpen fogalmazódott meg. Ugyanakkor érzékeny ritmu­sú férfifejet formált, amely külső habitusában a jelenben lélegzik, még akkor is, ha a nyaka körül barokk-kosan le­begő köpenye múlt százado­kat idéz. Múltnak és jelen­nek ily módon történő össze- ütköztetése adja a szobor fe­szültségét, amely elkülöníti a többi emlékszobor időtlenség jegyeit sugárzó harmonikus együttesétől Lóránt Zsuzsa Budapes­ten élő szobrászművész. A Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József volt a meste­re. Csoportos kiállítások ál­landó résztvevője, önálló tár­laton 1976-ban a Ferencváro­si Pincetárlat helyiségében mutatkozott be. öntörvényű formanyelvében: anakroniz­mus és korszerűség együtt jelentkezik. A műcsarnokban 1981-ben megrendezett nagy művészeti seregszemlén: bá­jos, festett figurái miniatüri­zált formáival keltett figyel­met. 0 Szobrászata az expresszív realizmushoz kötődik, mun­kásságának javát érzékeny mintázásé intellektuális port­rék. a gyermekek világát fel­táró zsánerek, és szociális érdeklődésre valló figurális kompozíciók teszik ki. Sza­Lóránt Zsuzsa: Radvánszky János Veszély Jelena: Nyúzó Mihály bolcs-Szatmár megyében ez az első köztéri szobra. Nyúzó Mihályról a ráczfe- jértói (újfehértói) jobbágy­származású kuruc ezereska- pitányról is keveset szól a krónika, külleméről semmit nem tudunk, legfeljebb el­képzelésünk lehet a típusá­ról: vitéz katona volt. aki a bort. asszonyokat igen ked­velte. Előbb Orlay Miklós törökországi hadának, majd Pekry Lőrinc ezredének vi­cekapitánya, 1706-ban már lovasezereskapitány. ami vi­tézségének feltétlen bizony­sága: 1707-ben a fejedelem megnemesítette. (Esze Ta­más: Kuruc vitézek folya- madványai. Bp. 1955.) Károlyi Sándor apahidai táborában kelt jelentéséből olvashatjuk róla — Mezőma­daras,. 1708. júl. 27—28. — „az ráczság kin volna az Me­zőségen. Nyúzó azonnal arra fordult és szemben találkoz­ván harczot állottának. . . az ráczságot szélyel verték. .” Effajta töredékes közlések mellett sokkal inkább segí­tette Veszély Jelenét a szo­bor megalkotásánál — a mű­vész vallomása szerint —: II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratainak és a Vallo­másoknak az olvasása, Ady kuruc versei és nem utolsó­sorban a kuruckori dallamok hallgatása. Végülis így tudta megteremteni a szoborban szuggesztív tömör kifejezését. tartalmi sűrítését a témakör­höz gapcsolódó érzelmi-indu­lati hozzáállásának. Az ará­nyos oszlopon nyugvó mell­szobor impozánsan tölti ki a teret, miközben a karakte­res arc nyers ritmusai moz­galmasságukkal vonják ma­gukra a néző tekintetét. Veszély Jelena monu­mentális - és kisplaszti­kával foglalkozik. 1975-ben a Csók Galériában volt önálló kiállítása. 1950-ben telepedett le Magyaror­szágon, azelőtt Nagybányán élt. 1941-ben kapott diplomát a zágrábi akadémián Ivan Mestrovic tanítványaként. Eddig 12 köztéri alkotásátál­lították fel (Erkeí-portré 1954, Figurális relief Mező- gazdasági Múzeum 1955, Lé­pegető 1962, Budapest XV. kér.. Guggoló lány. Kuglizó bronz Űzd stb.). Vásárosna- ményban 1975-ben avatták Anya gyermekével c. szob­rát Érzékeny szellemiség, az emberi test plasztikai értéke­inek, ritmikájának sokrétű megfogalmazása jellemzi. Kedveli a különös egyensúlyi helyzeteket, a dinamikus be­állításokat. A két új szobor a vár­kastély főbejáratánál fogadja a látogatókat, felületükön még harsány rit­must játszik a napfény, de idő múltán a nemes patina majd hozzászelíditi „őket” a szoborpark többi lakójához. Muraközi Ágota KM Csohány Kálmán: Illusztráció

Next

/
Thumbnails
Contents