Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 16. A távol közelében Feldübörög a hajtómű. Néhány másodperc még itt a földön, majd az egyre nagyobb sebességgel gyor­suló gép a levegőbe emelkedik. A magasságmérő mutatója egyenletesen kúszik felfelé, s a repülőgép Sóstót mintha szalaggal kö­tötték volna össze, két tó ran­devúzik keskeny sáv mentén. Színes cseréptetők virítanak sűrűn egymás mellett: dolgos kezeket, fiatal sorsokat di­csérnek a takaros sóstóhegyi porták. ablakából egyre távolodik a föld, ahol élünk. Könyv­ből tanult ismereteket igazol a tapasztalat: a hori­zont hirtelen kitágul, földi méretekhez szokott sze­münk jóval nagyobb darabját pillantja meg egyszer­re a világnak. Kiléptünk megszokott mozgásterünk­ből. Térben és időben kalan­dos utazásra csábít a repülő­gép. Gondolták-e a nyíregy­házi városatyák, amikor 1927-ben lemondtak a mo­csaras, ingoványos Szarvas­szigetről — amelynél az volt az egyik legdöntőbb érv, hogy még legeltetésre sem alkal­mas — milyen szédületes karriert fut be a. repülés? Bencs Kálmán polgármester aláírásával hitelesítette a képviselőtestület terjedelmes, 12 oldalas szerződését, amely­ben a Tekintetes Elöljáróság hozzájárult: kezdődjön el 3,5 kilométerre a várostól a re­pülőtér építése. Akkor még túl optimistának tűnt egyik mondatuk: a repülés majd­nem olyan jövő elé néz, mint a vasúti szállítás ... Bi­zonyára álmukban sem sej­tették a kisváros elöljárói az elkövetkező öt és fél évtized fejlődését. Mert ha ők netán felültek a repülőre, dűlőuta- kon, kanyargó házsorokon, zsebkendőnyi üzemecskéken, homokviharral dacoló akáco­sokon pihent volna a tekinte­tük... amint megtörnek az itt-ott felbukkanó folyó darabkáin. A Tokaji-hegy homokbucká­nak tűnik, mintha egy játékos kéz borzolta volna össze a homokot a folyó szélén. Észak felé lágyan hullámzanak a zempléni hegyek vonulatai. A nap megszökött, pillanatok alatt szürkül. A folyó elteszi ünnepi csillogását, már nem nyűgözi le látványával a tit­kaira leselkedő repülő utast. A keleti égbolton fellobban a telihold. A városban egymásnak fe- lelgetnek a fények. Kigyul­ladnak a körút lámpái. Sár­gás nátriumgőzégők védik a gyalogost, az autóst. Messzire bevilágítják az utat, fény­szőnyeget terítenek a szágul­dóknak. Mint megannyi szentjánosbogár, ragyognak az ablakok. Villózó neonrek­lámok hirdetik a kényelmet, a gyorsaságot, a modern világ áldásait Jósa város beton­rengetegje mintha az erdőből nőtt volna ki. Két kézzel pa­zarolja fényeit, csillog-vil­Kivilágított gyárudvar, csak szemünk érzékeli a mozgást: megrakott targonca forgoló­dik a gyümölcsösládák közt. A reggeli kenyeret most vetik a kemencébe. Tejeskocsik gördülnek az üzembe, éjszaka vándorol zacskóba a fehér élet. Lefekvéshez készül a vá­ros, de vannak, akik már másnapban számolnak. Pár óra a pirkadat de az élet megszakítás nélkül ad mun­kát mindig valakinek. A múlt századi épületek kö­zepén tör a magasba a kór­ház legújabb tömbje. A sötét­be vesző „gyógyítóváros” minden szárnyában oltogat- ják a lámpákat. Nyugovóra térnek a betegek, csak egy- egy villany mellett virraszt nővér. Táplálja a hitet az idekerültekben, átmeneti a fájdalom, a szenvedés. Hisz az élet nem áll meg egyetlen pillanatra sem. Gyógyultak örömével, gyarapodó ember- palántákkal, örökre eltávozok csendjével, orvosok, nővérek szolgálatával szolgálja a vá­rost a kórház. Kis csapat poroszkál az úton. Egyikük nyakában gi­tár. Nyíló ablak előtt főisko­lás diákok búcsúznak a taná­ruktól. Szerenád szól a diák­éveknek. Élő térképet terítettek alánk. Az alkonyi nap autó­sorokat lát a sorompó kétol­dalún. A látóhatár végén — mintha játékvonat lenne — vaspályán döcög a szerel­vény. Szinte hallani a moto­rok bőségét, amikor szabaddá válik az autók előtt az út. Ahány utca, annyi irányban igyekeznek előre. Vége a tü­relmetlen topogásnak, hisz mindenki siet. Gyárból haza, otthonról kertbe, műszakból gyerekért, ifjú randevúra. Talán nincs senki, aki egy­kedvűen venné a kényszerű várakozást. De föntről csak annyi látszik: mint méhek a kasból, rohannak céljaik felé az emberek. A gép nyugatnak fordul. Egymás után tűnnek elő a bokortanyák. Mint anya gyer­mekét, úgy védelmezik a fák a pár háznyi települést Mint­ha igazságosan szórta volna valaki szét ezeket a tanyákat a földön. Mind mellé jutott szántó, kert, gyümölcsös. A gondosan művelt földek még a barázdák nyomát is hűen megőrzik. A nyúlfarknyi ut­cába szekér kanyarodik. Vo­nalzóval húzott bekötőút köl­dökzsinórként köt tanyát mű- úthoz. Autó birkózik a göd­rökkel. Ha esik, a felázott talajra nem merészkedik jár­mű. Talán a Zetor, de az nem hoz tejet, kenyeret, levelet, hírt a világról. Nagyobb tá­volság ez a pár kilométer a várostól, mintha Nyíregyhá­záról Budapestre menne az expresszel valaki. így értem meg azt a szenvedélyt, ami­kor az ott élők szilárd bur­kolatot kérnek a bekötőútra. A bitumen a világot, a meg­közelíthetőséget, a városhoz tartozás érzését adja nekik. Nem csoda, ha ők jobban örülnek a pár száz ezer forin­tos útjavításnak, mint a száz­ötvenhatmilliós kultúrpalo­tának. log, mint az estélyiruhás nő. Kevély is bizonyára, lám, ne­kem, mennyi jutott. Már csak az elhagyott játszóterek sö­tétlenek. A húszezres lakóte­lep egyetlen fényes csillag. Gyárkémények, ég felé ma­gasodó daruk fölött húz el a repülőgép. Girbe-gurba ut­cácskákra bámul a hold. De még az sem tud fényt vará­zsolni az utakra. A villany­póznák engedelmesen kanya­rognak a házak előtt. Bántja fönn a szemet, ha kilóg egy a sorból és vakon mered az éj­szakába. És bántja lenn a lelket, hi­szen csepp a tengerben egy villanykörte a száztízezres város szélén. A külvárosnak azonban ez itt jobban fáj, mint reggel gyalogolni a buszhoz. A kiparittyázott égő még a város illúzióját sem adja meg a külváros népé­nek. Az alkonyat meggörbült alakra hullik. Férfi az vagy talán nő? Hová siet? Kopog a botjával, cipője már a döc- cenőket is megismeri. Lányá­tól jön, vagy a napköziből? A család melegét, vagy a gon­dozónő uniformis szavát visszhangozza még a lelke? Sötét udvarra tér be, újabb napot pergetett le élete or­sóján. Magányos éjszaka ve­szi körül. Éjszaka is lüktet a város, itt-ott autó igyekszik céljá­hoz. Egymás után hunynak ki a fények. Néhol már a más­napot jelzi a hajnali ébresztő. Szolgál a vasutas, a rend őre, az orvos, gyárakban zakatol­nak a gépek. Váltanak rend­ben, de valaki mindig szolgál. Micsoda kép! Hiszen szolgált a nyíregyházi repülőtéren olyan pilóta "is, aki negyven éve fegyvereket hordott gé­pe testében. Felmegy a pilóta innen ma is, s permetszerre váró szántóföldeket, pompázó gyümölcsösöket lát elsuhan­ni gépe alatt. A manufaktú­rák helyén gyáróriásokat cso­dál, s látja ugyanazt az em­bert, aki dolga után siet. Nekem két gyerekem van lenn a földön. A repülőgép nekik izgalmas kaland, egy­szersmind megszokott lát­vány. De nem tudják, hogy ez itt egy emberöltővel ezelőtt félelmetes volt. hamarabb ölt, mint szolgált... Örömeinket, bánatainkat — amelyek a földön indulatra ragadtatnak bennünket — vi­gyázzák. Mindennapjainkat színező apróságok és haragra gerjesztő hibák olvadnak egységes egészbe a magas­ból. A távolság pedig inkább közelít: emberi gyengéink és nagy küzdelmeink, életünket megrázó tragédiáink és földi örömeink annyira hasonlíta­nak egymásra. Érezze azt sze­relmes szív, vagy magányos lélek, egy tőről fakadnak gondolataink. Dolgozni, örül­ni, haladni, élni, ott találni a vágyat minden ablak mögött. Landol a repülőgép. Magasságban kettő, távol­ságban is csak néhány tíz kilométer volt az út csu­pán. Elszakadni a földtől, a számunkra rendeltetett mozgástérből, a napi gondoktól egyúttal, ezt az él­ményt is adta. A magasság kétezer méter. A Tisza hullámai milliárdnyi gyöngyszemként ragyognak. Régi kisvárdai nyomdák M indig érdeklődve vesz kezébe az ember egy, az elmúlt évtizedekben nyomtatott újságot. Különö­sen nagy érdeklődésre tart­hatnak számot a vidéki kis­városok újságjai, hiszen ezek jobban magukon viselik az eredetiség, a helyi aktualitá­sok nyomát, mint a nagy or­szágos sajtóorgánumok. Egyetlen újságcím a gondo­latok egész sorát indíthatja el. Ott, ahol újság volt, felte­hetőleg nyomdának is kellett lennie, s ahol nyomda volt, minden bizonnyal nemcsak újságot nyomtattak, hanem más nyomdatermékek is nap­világot láthattak. Kisvárdán a 19. század második felétől volt nyomda, sokszorosító ipar. A város fejlődését áttekint­ve arról is képet kapunk, hogy mi tette szükségessé és lehetővé helységünkben a gazdasági, területi és társa­dalmi viszonyok szempontjá­ból a nyomdaipar, s így a sajtótermékek létrejöttét. A nyomdaipar tudniillik nem­csak a kultúra fejlődését se­gíti, hanem előállítja az ad­minisztrációs munkához szükséges nyomtatványokat, hirdetményeket és felhíváso­kat is. Ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére jött létre 1866- ban Berger Ignác és Társa nevén könyvnyomda, ezt kö­vetően körülbelül tíz év múl­va pedig Klein Gyula alapí­tott a városban nyomdát. A nyomdák felszerelése a 19. század második felének vidé­ki viszonyait összehasonlítá­si alapul véve modernnek is mondható. A kisvárdai nyom­dákban úgynevezett „ameri- káner” gépekkel, 12-es gyors­sajtó géppel dolgoztak, me­lyekhez megfelelő ólombetű­apparátus tartozott. Ezeket a berendezéseket vágó- és fűző­gépek is kiegészítették. A betűszedés ekkor még igen fáradságos és nagy fi­gyelmet követelő munka volt, mivel a gépi szedést akkor nálunk még nem ismerték. A kézi szedés nemcsak időigé­nyes volt, hanem veszélyes is, hiszen ólombetűkkel dol­goztak, az akkori szedők gya­kori betegsége, „foglalkozási ártalma” volt a különböző formában jelentkező ólom­mérgezés. Meglehetősen körülményes volt a betűk beszerzése is. A betűket ebben az időben még kilóra adták. Az eljárás az volt, hogy a nyomda tulajdo­nosa megrendelte a szüksé­ges betűtípusokat, elküldte az igénylést, majd országos szin­tű felmérés után kaphatta csak meg a kért mennyiséget — ez pedig bizony meglehető­sen sok időbe tellett. A huszadik század első évei dinamikus fejlődést hoztak a város gazdasági életében, és ez nagyban hatott a nyomdák fejlődésére is. Kiszélesedett a kereskedelmi hálózat, több új iparág kezdte meg műkö­dését. Mind a színházi, mind a sportélet megkövetelt egy­részt propagandaeszközöket, másrészt a szervezéshez szük­séges nyomtatványokat. A megnövekedett igényeket az előbb említett technikával már nem tudták kielégíteni; jelentős fejlődés mutatkozott a századforduló után a nyom­datechnikában is, főleg a gé­pesítés ötlött nagyobb mére­teket. Persze Kisvárdára azért nem jutottak el az iga­zán modern szedő- és nyomó­gépek. De kaptak a nyomdák új, a korábbiakhoz képest nagy tel­jesítményű lemezöntő és ro­tációs gépeket. Sőt gépesítet­ték a szedést is. A gépi be­rendezések modernizálódása és számuk növekedése szüksé­gessé tette, hogy újabb és újabb nyomdász szakembere­ket alkalmazzanak. A megnövekedett igénye­ket az eddig meglévő két nyomda már nem tudta ellát­ni. A felszabadulás előtt még két nyomda kezdte meg mű­ködését: Preiss Vilmos és Dankó Sámuel üzeme. Meg kell említenünk, hogy a Ber- ger-féle nyomda 1942-ben megváltoztatta nevét, s ezután Felsöszabolcsi Nyomdaként ismeretes. A második világháború nemcsak az országban, ha­nem Kisvárdán is erősen éreztette hatását. Csökkent a kereskedelmi tevékenység, elmaradtak a megrendelések, a nyorhdaipar sem kapott tá­mogatást az akkori vezetők­től. A Felsőszabolcsi és a Dankó nyomda tovább mű­ködött de a másik két tulajdonosnak be kellett zárnia az üzemet. A fel- szabadulást követően is­mét három nyomdát találunk, melyek a csatazaj elhallgatá­sa után megkezdték a mun­kát: a Klein, Felsőszabolcsi és a Dankó-nyomda. E zeket a nyomdákat a volt tulajdonosok roko­nai, illetve leszárma­zottai indították. Működésük azonban már nem folyama­tos. Ennek oka az, hogy nem volt megfelelően képzett szakemberük. A nyomdaipar pedig — természetesen — képesítéshez kötött iparág, mely csak engedéllyel mű­ködhetett, s az engedély ki­adásának alapvető kritériuma a képesített szakemberek al­kalmazása. 1946-ra Kisvárdának ismét csak két nyomdája maradt: a Dankó-féle és a Felsőszabol­csi Nyomda. E két üzem kö­zül az egyiket, a Dankó-félét hamarosan bezárták, mivel az idő szerinti tulajdonosa külföldre távozott, így az üzem gazda nélkül maradt. De nem sokáig állt fenn az egyetlen megmaradt nyomda sem. Miután utolsó szakem­bere meghalt, 1949-ben ez az üzem is megszűnt. A követ­kező két-három évben még voltak kísérletek a nyomdák feltámasztására, de tartósan életben tartani nyomdát Kis­várdán már nem sikerült. Kriveczky Béla Dúsa Lajos: Felszínes dalocska WEÖRES SÁNDORNAK Nagy rizikója a vízi póknak, hogy csak a víztükrön Hbidúzhat. Nézi illetlen páraskepét a tisztességes vízi népség. Keszeg köb^g, rabig a béka,., gyorsul a süllő habaréka, csuka csettint, s míg nő a mája, harcsát uszít a vízi párra. Fussatok innen! Elemésztnek a tisztességes vízi népek, hogy ne zavarja rendjük hűsét a könnyű lábú gyönyörűség. Bodnár István: Megkésett köszönet FABIAN ZOLTÁN EMLÉKÉRE Irodalmunk szolgálómestere, hátsóudvarok hírnöke, utazó vándor! Te hány laki voltál? Baráti bíztató szép szót, bajokra gyógyírt hány helyre hordtál? Elárvult lantunkon fátyolos zene, megkésett köszönet. A csönd magához szólít. Följajdul kínunkban a kísértő emlékezet. Tóth Kornélia KM HRISTO PASEV: AKT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents