Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-08 / 134. szám
4 Kelet-Magyarország 1983. június 8. MOSZKVAI LEVELŰNK Mese egy családról A történet a -háború elején, 1941 júniusában indult. Egy észt asszony két kisfiát a németek elől a hátországba menekítette. A vonatot azonban — amely a két fiút, Valdemart és Leonhardot viszi — német bombázók támadták meg Pszkov környékén. Leonhard — az idősebb — öccsét hiába keresd, eltűnt az égő, szétlőtt vagonok füstjében. A nagyobbik testvért a messzi Uzbegisztánba vitték, s ott egy üzbég család fogadta fiául az árvának hitt észt kisfiút. Köztük nőtt fel, üzbég lett az anyanyeilve, s az idő múlásával a régi emlékek is egyre halványabbá váltak. Az anya azonban nem adta fel a reményt. Évtizedek hiábavaló fáradozása után is tovább nyomozott gyermekei után. És megtörténik a csoda: negyvenegy év után sikerült megtalálnia Leonhardot, aki egy Bu- harától nem messze levő kolhozban dolgozott 1982 őszén találkozott a család: a fáradhatatlan asszony és két vele élő gyereke, valamint Leonhard, a negyvenegy éve nem látott fiú. Tőle tudták meg a bombázás és a kisebbik, Valdemar eltűnésének körülményeit. A szenzációs esemény természetesen bekerült a sajtóba és — s mint utóbb kiderült, ez szolgált e nem mindennapi történet rendkívüli befejezéséül. Történt ugyanis, hogy Leonhard, aki közben visz- szaénkezett a távoli Tartuból, és folytatta munkáját a kis üzbég kolhozban, levelet kapott a szomszédos Kazahsztánból. A feladó: az eltűntnek vélt öccs, Valdemar. Mint kiderült, ezalatt a bizonyos bombázás alatt — elkeveredvén bátyjától — jó emberek magúikkal vitték a közeli erdőbe, hogy a német bombázók elől elrejtőzzenek. Mivel nem találta meg idősebb testvérét, egyedül utazott tovább, egészen Kazahsztánig. Itt nevelkedett egy árvaházban, s féltve őrizte egyetlen kincsét: a születési bizonyítványát, amelyben neve és születési helye meUett benne volt nemzetisége is: észt. Teltek-múltak az évek, évtizedek. Egy nap Valdemar a szovhoz könyvtárában olvasgatva véletlenül rábukkant a „Komszomolszkaja Pravda” című ifjúsági lapban a Leonhard és édesanyja találkozásáról szóló cikkre, amelyből természetesen az eltűnt kisebbik fiúról is beszéltek. Valdemar azonnal tollat ragadott és megírta saját történetét Leonhardnak, a szomszédos Üzbegisztámba. Megtörtént a második csoda: immár megkerült a mástik elveszettnek hitt fiú is. Leonhard és Valdemar vonatra ültek, s az észtországi Tartuba utaztak. A családi házban, ahonnan 1941 nyarán együtt vágtak neki az útnak, majd negyvenegy év után ismét együtt volt a család. Az anya, aki kitartáséval megtalálta Leonhardot, e második örömteli pillanatot — Valdemar visszatérését — már nem élhette meg. Előző év őszén, 81 éves korában elhunyt. így csak a két megkerült fiú és a másik két — Tartubon lévő — testvér, Richard és Alidé ünnepelhették meg a találkozást. Ennyit a történetről, amely mesébe illő, de megtörtént. S csak egyike azoknak a „hétköznapi” csodáknak, amelyek több mint negyven évvel a háború után történnek. Anyák, fiúk, testvérek — akiket elválasztott a háború — találnak egymásra évtizedekig tartó keresés után, amikor már tényleg csak egy szákrényi a remény, amikor az idő múlása akaratlanul is kikezdi és elmossa a hajdanvolt emlékeket, az arcokat, a szülői ház képét. Az egyetlen, ami erőt ad ezeknek az embereknek: a hit. Hisznek abban, hogy nem hiába keresnek, hiszik, hogy egyszer rátalálnak e nagy ország valamelyik kis zugában a másikra. Május 9-én — minden évben a győzelem napján — amikor találkoznak a régi harcostársak, táblákkal a kezükben járnak, s a táblákon egy név, egy fénykép (amely az évtizedek alatt sem sárgult meg teljesen (Valdemar, Leonhard és testvéreik találkozása magában hordozza a regen volt háború emlékét. Drámai szituáció: ütnek az ünnepi asztalnál és nem tudnak egymással beszélni: Leonhard üzbégül, Valdemar oroszul, Richard és Alidé észtül beszél. És azt hiszem, teljesen igiaza van a „Komszomolszkaja Pravdá”- nak, amikor azt írja: ......Nehéz lenne keményebb ítéletet kimondani a háború felett, amely elválasztotta őket egymástól, megfosztotta a közös emlékektől, szavald ÓL” Moszkva, 1983 június. Szanudá Cfittene. KÉPTÁVIRÖN ÉRKEZETT. A jelen és jövő nemzedékéért címmel kiállítás nyílt a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában június 7-én, amely a Szovjetunió környezetvédelmét mutatja be. Képünkön: az első nap látogatói. (Kelet-Magyarország telefoto) AMERIKAI DIPLOMATÁK TÄVOZÄSA Már el is hagyta Nicaraguát az a három amerikai diplomata, akit a nicaraguai kormány nem kívánatos személynek minősített, s kiutasított az országból. A szóban forgó személyeket — Linda Pfeifet tanácsost, David Noble Gregig első titkárt, konzult, valamint Emila Loreta Rodriguez másodtitkárt, konzult — azzal vádolják, hogy részt vettek a nicaraguai külügyminiszter meggyilkolására szőtt sikertelen terv előkészítésében és megszervezésében. UNCTAD-TANÁCSKOZÁS VILÁGMÉRETŰ TÉT Június 6—30. között tartja Belgrad ban kongresz- szusát az UNCTAD. Több mint 160 ország képviselteti magát az ENSZ VI., Belgrádban megrendezendő kereskedelmi és fejlesztési konferenciáján. A szervezet, s maga a tanácskozás, napjaink legegyetemesebb nemzetközi politikai és gazdasági fórumainak egyike. A konferencia alaphangja, eredménye, vagy kudarca nem kis mértékben befolyásolja majd az úgynevezett Észak—Dél, azaz a fejlett tőkés világ és a fejlődő államok kapcsolatait, továbbá a Dél—Dél viszonyt, s nem utolsósorban a szocialista világ, a fejlődők tömbje és a tőkés hatalmak háromszögkapcsolatát. Borús háttér Az UNCTAD legutóbbi konferenciáján. (Foto — UPI — MTI — KS) VASÚTI SZERENCSÉTLENSÉG PÁRIZSBAN Hétfőn este Párizs közelében egymásba rohant két helyiérdekű vonat. Több mint száz utas megsérült, kettejük állapota életveszélyes. Az első jelentések szerint az egyik vonat vezetője figyelmen kívül hagyta a tilos jelzést. GOYA „ÖNAKT ’-OT TALÁLTAK Eddig ismeretlen Goya-ké- pet fedeztek fel Zaragozá- ban. Az 1792-ben alkotott kép egy festőiskola tanárának felkérésére készült, aki tanítványainak okulására „szemléltetőeszközként” alkalmazta a 60X50 cm-es vásznat. Az „önarckép” érdekessége, hogy meztelenül ábrázolja a mestert, aki a vöröses tónusú képen hátat fordít a nézőnek, arcát oldalnézetbe fordítva. Az „önakt” egy zaragozai képtárban hamarosan a közönség elé kerül. Borúsabb háttérrel még nem kezdődött ilyen tanácskozás. Az amúgy heterogén fejlődő világ helyzete az elmúlt két-három esztendőben veszélyes mértékben megromlott. Mindez természetesen nem választható el a tőkés világnak a vártnál mélyebb és tartósabb gazdasági pangásától. A tények riasztóak. 1980-ban a fejlődő világ bruttó gazdasági termelése egy százalékkal csökkent az előző évhez képest. A negatív gazdasági növekedés folyamata azóta tart. A túlnyomórészt egy, vagy több nyersanyag exportjától függő fejlődő országok világ- gazdasági pozícióját aláássák a rendkívül nyomott anyagárak, amelyek a szakértők szerint harminc éve, vagy talán fél évszázada nem voltak ilyen alacsonyak. Az elmúlt két évben — a kőolajon kívül — a nyersanyagexportbevételek több, mint 20 milliárd dollárral estek. Az UNCTAD főtitkára, Ga- mani Corea egy közelmúltban adott nyilatkozatában rámutatott: még az 1976-os nairobi konferencián elfogadott, 18 terméket érintő árstabilizációs rendszert sem sikerült megvalósítani. A fejlődő országoknak a negatív tendencia megállításához s megfordításához nem kevesebb, mint 70 milliárd dollárnyi külföldi tőkére lenne szükségük. Csakhogy az ENSZ keretében számukra szervezett és folyósított multilaterális segélyek közben jelentősen csökkentek, viszont összesített adósságállományuk immár meghaladja a 600 milliárd dollárt. Ekko- ra nagyságrend a mai világ- gazdaság egészének működési mechanizmusát érintiA kamatok árnyéka Az alapvető kérdés Belgrádban, hogy mit is lehet tenni a felhalmozódott problémák enyhítése érdekében? önmagukban az adósság után fizetett kamatok is súlyos teherként nehezednek a legtöbb fejlődő országra. Könnyítése elsősorban a vezető tőkés hatalmaktól, mindenekelőtt az Egyesült Államoktól lenne várható. De a 200 milliárd dolláros költségvetési hiánnyal számoló washingtoni gazdaságvezetés alighanem automatikusan fenntartja majd a magas amerikai kamatszintet, s ennek hatásaképp a legfőbb versenytársakét, Nyugat-Eu- rópáét és Japánét is. A tanácskozáson éles viták várhatók a terjedő protekcionizmus megítéléséről. Az UNCTAD főtitkára a vezető tőkés államok kereskedelempolitikáját úgy jellemezte, mint amely igyekszik kizárni a harmadik világ exporttermékeit a belső piacokról. Érdekütközések lesznek majd az úgynevezett technológiaátadás ügyében, amelynek intézményesített rendszeréről hosszú évek óta folyik hovatovább terméketlennek tűnő nemzetközi vita. Tűzoltóprogram Az UNCTAD titkársága több pontból álló tűzoltóprogramot terjeszt a konferencia elé. Leglényegesebb elemei: gyors tőkeinjekció a legnehezebb helyzetben lévő fejlődő országoknak, a kamatláb átgondolt, azonnali csökkentése, a nemzetközi segélyezéssel foglalkozó pénzügyi szervezetek élénkítése. Kereskedelmi téren az érvényes egyezmények betartását, új kedvezményes eljárások kidolgozását indítványozzák majd. Ehhez kapcsolódik a nyersanyagárak stabilizálásának felvetése. Ilyen átfogó nemzetközi tanácskozáson a problémák tényleges megoldása nemigen várható, ezt valószínűleg kizárja önmagában a résztvevők nagy száma és a megoldandó feladatok széles köre. Az alapvető kérdésekben azonban feltétlenül kell egyetértés ahhoz, hogy a világgazdaság válsága ne mélyüljön, hanem a kilábalás felé vezető útra térjen. Ez a tét. A szocialista országok ennek szellemében szállnak síkra a fejlődő világ jogos törekvései mellett, egy új, egészségesebb világgazdasági rend kimunkálásáért. Győri Sándor ÚTON A VÉNUSZ—16 A Szovjetunióban szerdán útnak indították a Vénusz— 16 jelzésű automatikus bolygóközi állomást. így ismét két szovjet űrlaboratórium tart egy időben a Naprendszernek a Földünkhöz legközelebb eső bolygója felé. A Vénusz—16-hoz szerkezetében és rendeltetésében is hasonló Vénusz—15-öt ez év június 2-án bocsátották fel, s már 1,5 millió kilométerre távolodott el a Földtől. A két bolygóközi állomás mintegy 80 millió kilométeres út megtétele után ez év októberének elején ér az Esthajnalcsillag közelébe. A Vénusz—15 és a Vénusz—16 útja lehetővé teszi, hogy a bolygó különböző területei fölött egyszerre végezzenek tudományos méréseket. A tervek szerint a Vénusz körül mesterséges holdként keringő űrszondák műszerei által szolgáltatott adatok számottevően növelhetik a tudósoknak a bolygó felszínéről és légköréről szerzett ismereteit. A török alatt is voltak Budán „gyer- tyás házak”, éjjel nyitva tartó tavernák; ilyen lehetett a mai Hess András téren a Zöld Fa a „Vörös Sün-ről elnevezett sarokháziban”, amelyről a visszafoglalás évében, 1696-ban kelt összeírás emlékezik meg. Szüretre készültek 1810 szeptemberében is, a budai lejtőkön beérett a gohér a kadarka, a pincék előtt szüretre készítették a kádakat. Schuler pintérmester udvarán, a Rácfürdő mellett az egyik legény új hordót égetett, „tűzzel belül edzve a fáját”, s a hirtelen támadó szél fölragadta a lángoló forgácsot... Négyszáz épület vált a tűz martalékává: az egész Tabán és a fél Víziváros; hiába próbálták a gazdák — víz híján — a pincékből előgörgetett hordók óborával csitítani a lángokat. Szegény Gierl, a kádárlegény, akaratlan Herosztratosz- ként, vagy inkább goethei „Zautoer- lehring”-ként, mint démonokat elszabadító „bűvészinas” vált halhatatlanná a pest-budai német társulat színész- darabírójánaik, Schildbaoh úrnak „tabáni kantátájában”: Óvd a tüzet, te fiú, hordóba ne kapjon a lángja, Mert hamuvá lészen, elvesz a munka s a bér! Nézd! Zivatar közeleg, hullám kel, erős, a Dunában; Hívj, ha netán szükség — rajta, figyelj, te fiú! Száraz György: Boros Buda 2. Boldogtalan! Hiszen magasra csap A láng! — Belékapott a halmozott Dongákba. Fel, legények! Hagyd a munkát És olts! •— A szélfúvás égő forgácsot Hord már a szomszéd háztetőre: tűz Mindenfelé. — Boldogtalan! Mit tevéi? — Halljátok? — A vészharang Kong rémesen — a dob zengőn pereg. Ott valaki a sziklapince mélyén Menti ínséges holmiját s halálos Félelmében feláldozza javát: a Borát a tűznek — enyhüljön meg, ó de Hiába!... (Geréb László fordítása) Ügy tetszik azonban, nem sokkal később szörnyű — sem-azelőtt, sem azóta nem tapasztalt — kór fenyegette Pest- Buda társadalmát. így tudósít erről egy 1831-ből való újságthír: „A vízivás két városunkban oly rendívülien elterjedt, hogy borkereskedésünket fenyegeti. Ezért borfogyasztó egyesületet szervezünk, és a részvételt részvények útján biztosítjuk... Akik bort nem isznak, de városaink bo r termesztői nek szomorú ál- lapotján segíteni kívánnak, maguk helyett külön meghatalmazottakat is küldhetnek”. „Boros Buda” lelkét aki megtalálni akarja, ne a vendéglők, s kiváltképp ne a „sör—bor—pálinkás”, tocsogó betonpadi ós, snóblicsatás talponállók tájékán keresse, hanem a termelőd borpincék vidékén. Itt is a csapos szívétől függ persze a bor minősége, ritkább azonban a durvaság, garázdaság, a „fizess egy felest, hapsikáim!”, meg a „van valami hézag, öcsi?... Alkoholisták, prostituáltak, markecolók nemigen vetődnek ezekbe a bor- és hordószagú pincékbe. Itt csak a bor járja, s még csak nem is fröccs — urambocsá! „házmester”! — formájában; van, ahol szódát nem is tartanak, de kaphatsz szüret után édes mustot, szappané« ízű murát. A csapospulton ott a zsíroskenyér sóval, piros- paprikával borkorcsolyának, s nem szégyen decis pohárból ízlelgetni a kimért italt. A falak tiritarka díszei, Olcsó festett tányérok, színes plakátok közt ott vannak a vendégbíztató klasszikus idézetek — „Igyál! (Folytatjuk)
