Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

éve — nem dohányzik. Árra tanítottam a fiamat: olyan le­gyél. mint az apád .. K. L.-né: — öt évet szen­telt a térjem az életéből' az alkoholnak, addig ivott, míg bele nem bénult. De úgy kép­zelje el. hogy amit keresett, az nem volt elég neki italra, elvitte az enyémet is. En jó, ha háromezret hazavittem abban az időben, három gye­rek, két öreg szülő. Szóval hét embert tartottam el úgy. hogy minden gyermekem ke­zébe kenyeret adtam Mind levizsgázott, érettségizett vagy szakmát szerzett. Más­képpen persze ez nem ment, mint hogy a gyerekeknek mindent meg kellett tanulni. A tehetetlen öregeket ők mosdatták, fésülték, etették, meg ágyba dugták az apju­kat, ha úgy jött haza. Főz­tek, mostak, takarítottak. Mind jó ember lesz. Nehezen, keservesen, sokat nélkülöz ­ve nőttek fel, megbecsülik ami van. És engem is meg­becsülnek, mert tudják, mennyit kellett nekem azért futni, hogy most a legkisebb fiam is ott menjen a ballagok között. Az én szememben mindig is gyermek... Mire tanitottae ntg? Emlékszem, hajnalban keltünk, dobogott a szívünk erő­sen, hogy majdnem hallottuk, kapkodva öltöztünk — fehér blúz, bubigallérral, kézelővel, bársooymasni a nyakba, ra­kott szoknya, fekete cipő —, az izgalomtól enni sem tud­tunk, kissé szédelegve indultunk az iskolába, május minden illatát összehordtuk, fontuk az orgonafűzért, virágszalag futott végig a folyosók falain, átívelt az ajtók fölött, ösz- szekötöttük így az egész iskolát, amelynek (alai hirtelen ki­tágultak, s mi éreztük, hogy íme, már ott is állunk a nagy­betűs élet kapujában. A legtöbben anyánk szemét keres­tük. jí!'j^ji<ü.jítusjsm üsűíisísst sió; -náiu lyioinA ixov eaole Éem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?) Es ahogy én lekuporodtam, úgy kelt jel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén. És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek, s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt — föl! föl! — mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt. (Szabó Lőrinc: Löd óriás lesz — részlet) Vásárosnaményban beszél­getünk édesanyákkal, akik­nek most ballagott a gyer­mekük. Közülük négyen a Vörös Október Férfiruha­gyárban dolgoznak. Büszke­ségeik, gondjaik majdnem azonosak, ballagóruha, új cipő, satöbbi. Van akinek megerőltető a nagy kiadás, van aki meg se érzi, itt-ott divat a nagy flanc, hatalmas vendégsereg, akár egy lako­dalomban, másutt csak a szűk családi kör. egyszerű, de nemes ünnep. A ballagás egy­ben számvetés is. Tényleg felnőtt már a gyermekem? Mire tanítottam meg? Mit mulasztottam el? Hogyan ké­szült fel az önálló életre? Mennyire állna meg a saját lábán, ha úgy hozná a sors? Érettek-e valóban az érett­ségizettek, felnőttek-e mind azok, akik erről hamarosan bizonyítványt kapnak? Barnai Lajosné betanított munkás, gépi varró: — Nyolcvanban jöttem ide dolgozni, s jól érzem magam a gyárban. Vitkában lakunk, a férjem a tanácsi költségve­tési üzemnél rakodógépkeze­lő. Két gyermekünk van, az idősebbik Lajos, ő az, aki most ballag, és a hetedikes Rózsika. Mit mondhatnék a fiamról? Dicsérni igazán nem illik, de hát azt mondják, minden anya elfogult egy ki­csit. Lajos olyan, hogy sok lány nem ér a nyomába. Csendes, sokszor úgy kell be­lőle kihúzni a szót. nem iszik, nem cigizik. Hogy felnőtt-e már? Á, dehogy! Az én sze­memben mindig is gyerek lesz ... — Hadd mondjak el egy régi emléket. Amikor meg­született a kislányunk, egy szer a férjem cigarettával jött be a szobába. A pici el­kezdett köhögni. Mondom, biztosan a füst miatt. Akkor hagyta abba, s azóta — 14 Petar Georgiev: Portré Fekete Kálmánné meós: — 1975-től dolgozom a gyárban, itt lakunk Namény- ban, a férjem is meós az üzemben. Nálunk Julika bal­lag, Márián Julianna, a kis­lányom az első házasságom­ból. Férfiszabó szakmunkás­nak tanult. Kisvárdán járt iskolába, az üzemi gyakorla­ta itt volt és itt is fog dolgoz­ni. Az egyik befejezi, a másik kezdi: a kicsi lányunk, Enikő most első általános iskolás. — Julika minden tekintet­ben felnőtt. Mindent tud, amire szüksége lehet, biztos vagyok benne, hogy akár már holnap képes volna egyedül megállni a lábán. Mi volna, ha holnap megkérnék? An­nak azért még nem örülnék. De nincs is szándékában — egyelőre még tanulni akar. Ősztől a technikumba fog járni — esti tagozatra Z. Károly né: — Velem va­lami kivételt tehetett a sors, mert egész életemben mindig boldog voltam. Húsz évvei ez­előtt találkoztam azzal az em­berrel, akivel érdemes volt az életemet összekötni, és ez a kapocs ma is megbízható, kellemes. A feszültségek, a gondok minket sem kerülnek el, de nem borulunk ki tőle, nem ordítozunk egymásra, nem a másikat okoljuk nem­létező hibáiért. Szokás az anyákat és csak őket kérdez­ni a gyerek neveléséről. Mint­ha apja nem is volna. Igaz, nálunk nem tipikus a hely­zet, hiszen én egyik gyerme­kemmel sem vettem igénybe a gyest, mindkét esetben itt­hon voltam három évet — ami szerintem felbecsülhetet­len a gyerek harmonikus fejlődése érdekében, de hát nem mindenki teheti meg. Szóval, nálunk közös a teher a gyereknevelésben, az ap­jukhoz ugyanannyira ragasz­kodnak, mint hozzám, pedig már felnőtt a gyerek, most ballag ... Ferenczi Béláné takarítónő a gyári nadrágkészítő szalag­nál. — Gergelyiugornyán la­kunk. Három gyereket nevel­Í ünk fel, elég nehéz körül- nények között. A lányom most ment férjhez — ő egyébként érettségizett, és az irodagépgyárban dolgozik betanított munkásként, a vöm meg a vízügynél szere­lő Van egy katonafiam, ő lakatosként dolgozott, mi­előtt bevonult. Balázs pedig, aki most ballag villanysze­relő lesz. Egyelőre nem tud­juk még. hol fog dolgozni, mert állítólag olyan hírek ke­ringenek, hogy a TITÁSZ csak kiképezi őket, aztán foglalkozást meg nem tud ad­ni, szóval nekünk kell talán valami jó helyet keresni. — Nem féltem Balázst. 0 aztán a világon mindenre fel­készült. Mindent tud. Rá volt kényszerülve, mert mi­kor én dolgoztam, az apja meg beteg volt, bizony az ő munkájára is szükség volt. Jól jár majd vele a menyem, mert ha kell, meggyúrja még a tésztát is __ B. M.: Nem az volt életem legnehezebb döntése, amikor elváltam, hanem az, amikor másodszor is férjhez men­tem. Tíz évig voltam a válás után egyedül a gyerekkel. Nem mondhatom, hogy köny-„ nyű volt, hogy jól éltünk volna, hiszen kerestem olyan háromezret, meg a gyerektar­tás ezerötszáz, de akkoriban egy betegségtől úgy retteg­tem, mint a tűztől. Egy hónap táppénzen? — kész leégés. Szóval nem jutott mindenre, és ezt a lányom sajnos meg­érezte. De hát megnyugvás volt a válás, szerényen, szé­pen éltünk utána ketten. Köz­ben azonban rá kellett jön­nöm, hogy a házból hiányzik az apa, a férfiember ereje, kezemunkája, nyugodt szava. Tíz év után szántam el ma­gam. Most már hét éve va­gyunk házasok, közös gyere­künk is született, jó így né­gyen együtt. A férjem mind a kettőt egyformán szereti, a nagy lányom nem szenved hátrányt semmiben.. Most. hogy elérkezett a ballagás­hoz, már fel tudja mérni, mi. hogyan és miért történt. Egész életemben szeretetre tanítottam. Remélem, jó út- ravalót visz magával... Tóth Sándorné bércsoport­vezető. — Varsánygyürében la­kunk, a férjem bádogos kis­iparos. A nagyobbik gyerek, Sándor már egyetemista. Miskolcon, a műszaki egye­temen, gépészmérnök-hallga­tó, a lányom, Éva, most érettségizik a naményi gim­náziumban. Lehet, hogy egyesek számára dicsekvés­nek tűnik, de nincs benne semmi túlzás — szóval min­ket olyan mintacsaládnak tartanak. Én úgy gondolom, hogy lehet a mienknél „min- tább” is, de kevés ember le­het, aki nálunk boldogabb. Milyen szép az például, ami­kor leülünk egy kis házimu­zsikára. A férjem szárny- kürtön játszik, a lányom fu­volán vagy zongorán, a fiam több hangszeren, orgona, trombita — én meg klariné- tozok. Mi mindent együtt ha­tározunk el, együtt csináljuk, egymásért, közösen. Például mi még nem voltunk külön- külön kirándulni. A fiam most is minden hétvégére ha­zajön, pedig mondtuk már neki; ne fáradjon, de azt mondja, igazán csak itthon érzi jól magát. — Éva igazi jó kislány. Persze sok mindent nem tud. például főzni, de hát abban a korban én se tudtam. Neki fontosabb most az, sikerül-e vajon a felvételi az egyetem­re. Szegedre jelentkezett gyógyszerészeti szakra — ahol elég nagy a túljelentke­zés. Ha esetleg nem sikerül, akkor második helyen a bu­dapesti egészségügyi főisko­lát jelölte meg. — Sokat gondoltam mér arra, mi lesz később? Hiszen bármennyire ragaszkodunk is egymáshoj. s nincs egyelő­írta: Baraksó Erzsébet Fotó: Császár Csaba re tervük kirepülni, ez elvi­leg bármikor lehetséges. Van egy olyan érzésem: itt, a környéken keresnek majd munkát, hogy maradjunk kö­ze! egymáshoz, N. A.-né: Nekünk a világon mindenünk megvan úgy hogy r gyerek soha semmiben le­ányt nem szenvedett: új zon­gora, versenybicikli, kismo­tor, farmeröltöny, külföldi körút a srácokkal •— csak egy szavába került. Megvan a jogosítvány is, a kocsi már régebben. Nekünk nem volt semmink annak idején, neki legyen meg mindene. És most egyszerűen bejelentette, hogy nem kíván továbbtanul­ni. Ügyvédnek szántuk, vagy orvosnak, de mindegy, csak legyen meg a diplomája. Megérdeklődtük: ha jelent­kezne, biztos, hogy felvennék, be is lehet egy kicsit „segí­teni”. A ballagás rosszul si­került: mi lesz most? Matolcsi Imréné szakokta­tási csoportvezető: — Mennyire felkészültek az új felnőttek? Néhány ki­vételtől eltekintve elégedetlen vagyok. Naponta itt vannak a szemünk előtt, szinte itt nőnek fel. Három év alatt fi­gyelemmel kísérhetjük, ho­gyan formálódik jellemük, egyéniségük. Baj van először a szándékkal, a munkával. A múltkor történt: hívnak, jöj­jek gyorsan a csarnokba. Az egyik tanulónk, aki már sza­lagon dolgozik, egyszerűen megtagadta a munkát, beje­lentette, hogy márpedig ő. ezt, meg ezt a feladatot nem hajlandó megcsinálni. Nehe­zen értette meg, hogy az életben mindenütt adódnak ilyen helyzetek, mindenütt lesz majd főnöke, feladata. Ez persze egyedi eset, de van­nak tipikusak is. s, — A Iqgtöbb baj a követel- méiiiygl j|?s. a kötelességtu­dattal van. Olyan „langyos vizek” a gyerekek, — mintha nem akarnának semmit. Per­sze csak azok, akik nincse- ae rákényszerülve, hogy sa­ját energiájukat használják. Minek ís, ha elvégzi helyettük az anya, az apa, az osztály­főnök, a munkatárs stb. Két példát hadd mondjak a fize­tésről. Az egyik gyerek ta­valy 1850-neí kezdett, most háromezret kap, a másik 2000-rel indult és most is ugyanannyit keres. Az egyik szeret dolgozni, a másik lus­ta, éretlen, pedig papíron -már egy éve ő. is felnőttnek számít. Nem szorul rá, á szü­leitől úgyis megkap mindent. Tizenöt év múlva ezek a gye­rekek alkotják majd a társa­dalom gerincét. Jobban oda kell figyelnünk rájuk munka­helyen és családban is. D. T.: — Maholnap har­mincéves lesz a fiam, csalá­dos, két gyerekkel. Nem köl­töztek el, elférnek itt velünk a jó nagy portán. Külön lak­nak, hátul, de hallom, mikor jönnek-mennek. Nekem még egyetlen nyugodt éjszakám nem volt, ha a fiam későn jött haza. Nem tudok addig elaludni, míg nem vagyok biztos felőle. Mondja is a menyem, ugyan már, ez az ő dolga. Persze, de az az igaz­ság, aggódtam eleget, míg nőtlen volt. Rossz társaság, csavargás, haverok, csak meg kell nézni, mi minden van a Kék fényben. Szóval, féltem. És félteni is fogom, mindig. Figyelem a ballagókat. A fiúk kihúzzák magukat, dél­cegek, hogy talán most először igazi öltönyben, nyakkendő­ben feszítenek. A lányok meg a nagy titokban varratott bal- lagóruhában — nehogy a másik osztály megtudja, nekik milyen lesz — estélyiben, angol kosztümben, vagy később is viselhető, praktikus alkalmi ruhákban. Hol van már a mi egyenruhánk? És nézem a kísérőiket. Ugye, most is az édesanyák sze­me a legcsillogóbb? KM HÉTVÉGI melléklet 1983 június 4.

Next

/
Thumbnails
Contents