Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
1983. június 25. MEGYÉNKBŐL INDULTAK FI LM JEGYZET Prékopa András akadémikus P rékopa András matematikus neve ismert, s egyaránt jól cseng az amerikai. Stanford Egyetemen, vagy a moszkvai tudósklubban. A valószínűségszámítás egyik új szakterülete, az „operációkutatás” elmélete és gyakorlata ma már aligha képzelhető el nélküle. Asztalán számos kongresszusi meghívás, előadói felkérés sorakozik — válogatnia kell köztük; ha mindet elfogadná, akár az egész évet külföldön tölthetné. Az idei első félév programjában Hamburg, Koppenhága, Varsó szerepelt, a másodikban Szovjetunió, Olaszország, Ausztria az úticél. Közvetlen, barátságos ember; alapvetően más, mint a filmek, regények, színdarabok szikár, a számok mögött embert talán nem is látó matematikatanárai. Beszéde oldott, szívesen fűszerezi művészeti, történelmi példákkal, s mondandóját gyakran kapcsolja friss közgazdasági fejtegetésekhez. A Budapesti Műszaki Egyetem matematika professzora; itteni munkája mellett látja el a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézetében az alkalmazott matematikai főosztály vezetését. Irányításával formálódik a matematika egy részterületének fiatal tudósgenerációja. Ismerkedésképpen a szülőföldről beszélgetünk. — Tősgyökeres nyíregyházinak tartom magam — mondja. — Családunk akkoriban érkezett a Nyírségbe, amikor szlovák telepesek jöttek. Őseim különböző szakmákat hoztak Nyíregyházára, kalaposok, csizmadiák voltak köztük. Egyik rokonomnál Nyíregyházán csaknem hiánytalanul megvan még a déd- nagyapám céhládája. Ez persze csupán nosztalgia, de talán ilyen okok miatt is áll közel hozzám a város. — Ha Nyíregyházáról esik szó baráti társaságban — fűzi tovább a beszélgetés fonalát —, nekem legtöbbször ilyen régi, családi dolgok, az örökváltság és mellettük sok-sok apróság jut eszembe. Olyanok, hogy a jó vízért a Szarvas utcai pumpás kútra jártunk, a közelebbi tekerős csak rossz vizet adott. Mert ivóvíz- és csatornahálózat csak a hatvanas években lett az én szülővárosomban. Ezért aztán gyakran túlzott lokálpatriotizmusnak tűnik lelkesedésem, ha a Nyírség kerül szóba. Pedig Nyíregyházával ma már valóban nem kell szégyenkezni; különösen annak nem, aki a régit is ismerte ... Nem ejtettem ki a szót Prékopa András előtt: tudóskarrier, de ez járt gondolataimban, amikor tudományos munkájáról kérdeztem. Hiszen mi másnak is lehetne nevezni azt az életutat, amelynek 1951-től ilyen állomásai vannak: egy ifjú kutató, aspiráns bábáskodni kezd egy új tudományág születésénél. Maga is gondozza, gyarapítja azt. Nem sokkal később, 1958-ban a nemzetközi szakmai életben is megjegyzik: Prékopa András kandidátus a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen előadásokat tart az operáció- kutatás témaköréből. (Ez újdonság, az általa akkor megalapozott szak talán már a közeljövőben tanszékként működik.) A tudományok doktora címet alig negyvenévesen megszerző fiatal magyar tudóst rendszeresen hívják vendégprofesszornak rangos külföldi egyetemek az Egyesült Államokba, Dániába, az NSZK-ba. Tiszteletbeli tagjává avatja a Mexikói Mérnöki Akadémia — az egyik legnagyobb szovjet tudóssal, Kantorovics professzorral egy évben tartja székfoglaló előadását Mexikóvárosban. A közben ötvenévesen, 1979-ben Magyarországon is akadémikussá választott Prékopa Andrást nemzetközi matematikai kongresszusok szervezői kérik fel egyre gyakrabban előadások megtartására. Nemzeti és nemzetközi tudományos folyóiratok szerkesztő bizottságába választják be. Afrikából csakúgy érkeznek hozzá aspiránsok, mint Európa patinás tudományos központjaiból. Anyanyelvén kívül angolul, franciául, németül, oroszul egyaránt ír, olvas, előadást tart.. . — Elsősorban művészektől hallottam, hogy az igazi produkció nagyon sokszor „kín és gyönyör együttese”. Én azt mondom, hogy az igazi tudományos eredményre is jellemző ugyanez. Különösen az alkalmazott tudományokra (ilyen az én szakterületem is), amelyek nem zárkózhatnak el saját elefántcsont- tornyaikba. Nekünk a valóságot is vizsgálni kell, s abban felfedezni a mi tennivalónkat. Az a legfontosabb, hogy az elmélet és a valóság kapcsolatát megkeressük, mintegy „összehozzuk” a kettőt. Nyilvánvaló, hogy különösen a ma alkotó tudósának nem elég megállapításokat tenni, s nemcsak elméletének helyességét, hanem alkalmazhatóságát is be kell bizonyítani. De az igazi öröm abból fakad, ha a kutatás nem egyszerűen új eredményt tár fel, hanem jobb megoldást kínál, mint addig az élet adott. Tulajdonképpen ebben van a tudományos élet legértékesebb kincse . . . Megkérdeztem a neves professzortól: gyermekként is szerette a matematikát, netán már Nyíregyházán is matematikus akart lenni? — Nem szerettem jobban, mint a nyelvtant, irodalmat vagy éppen a történelmet — kaptam a választ. — A patinás Kossuth Gimnáziumban jó néhány kitűnő, mondhatnám egyetemi szintű tanárom volt. Schábert Ármin. Gacsályi Sándor, Margócsy József, Sziklai László — közülük később többen valóban főiskolai, egyetemi tanárként dolgoztak. A tanulás megszerettetése, a tudományokban való elmélyülés megtanítása — ez volt a legértékesebb, amit tőlük kaptam. Érdekes, hogy igazán nagy egyéniségű matematikatanárom nem volt a gimnáziumban, csak később az egyetemen, Gyires Béla. Rap- csák András, de legfőképpen Rényi Alfréd személyében. — Lehet, hogy szokatlanul hangzik, de az én pályaválasztásomat nem a matematikáért rajongás döntötte el. Egyszerűen arról volt szó, hogy vonzódtam az egzakt dolgokhoz. Ez pedig talán abból táplálkozott, hogy az én pályaválasztásom időszakában nagyon sokféle vita folyt a társadalmi kérdésekről, sok minden megítélése változott meg — számomra úgy tűnt —, egyik napról a másikra. Én pedig — a világgal még éppen csak ismerkedő, érettségiző diák — egy olyan szilárd fogódzót kerestem, ahol világos, egyértelmű kérdések és válaszok léteznek. Ezt láttam én akkor a matematikában, amellyel aztán az egymásra találás más szempontból is gyümölcsöző lett. Ma már persze sok mindent másképp lát a tapasztalt tudós, még azt is, hogy a matematika sem csupán „egzakt” tudomány. Nyíregyházától indultunk el a tudomány régióiba, Prékopa András valóságos életútját követve, térjünk is ide vissza, s a hétköznapokra. Mikor jön legközelebb, mi foglalkoztatja most? — Egy évben legalább kétszer otthon járok, ha valamilyen alkalom úgy hozza, többször is. Tavaly például 175 éves volt az alma mater, a Kossuth — összejöttünk szép számmal. Megtiszteltetés is ért akkor: megválasztottak a Kossuth Gimnázium Baráti Köre alelnökének, s szeretném, ha ez nem formális lenne, tudnánk is valamit tenni a régi iskoláért. Különben Prékopa András naptára most is zsúfolt. Külföldre készül, közben tudományos cikket ír, másokét szakvéleményezi, aspiránsokkal konzultál. Kisasztalán termetes csomag: a művelődésügyi miniszter felkérésére az új középiskolás matematikakönyv kéziratát véleményezi. És még a családdal közös szabadság is kellene: felesége tanárnő, nagyobbik lánya orosz—francia szakon egyetemista, a kisebbik még általánosba jár. — De hagyjuk is a felsorolást — csapja össze kezeit —, csupa olyan program, mint bármelyik kétgyermekes pedagóguscsaládnak ... Ezek az utolsó szavak még élénken éltek bennem, amikor — már itthon — elővettem Prékopa András akadémiai székfoglaló előadását, hogy valami jellemző részt kiemeljek belőle, gazdagítsam ezt a portrét. Bevallom, nem boldogultam a „Sztochasztikus programozási modellek és alkalmazásuk” témával. De két példát megjegyeztem. A Balaton vízszintszabályozása Prékopa András modelljével számítógépen egy perc alatt megoldható, s megtudtam, hogy egy másik modell birtokában a számítógép azt is megmondja: mekkora gát kell egy víztározóhoz, hogy felfogja az árvizet, s biztonságosan adjon öntözővizet aszály idején is. Tehát szó sincs róla, hogy száraz lenne a matematika — különösen, ha egy akadémikus adja elő ... Marik Sándor Végállomás A z NSZK filmművészei a közelmúltban jelentős alkotások egész sorával hívták fel magukra a figyelmet. Magam nem kedvelem a filmes teljesítmények tabellaszerű rangsorolását (a művészet kimagasló értékeit lehetetlen centiméterrel vagy stopperórával mérni), ám ha mégis létezne európai táblázat,'az NSZK mindenképpen dobogós helyet foglalna el. Talán a legeslegelsőt. Csak néhány cím bizonyítékképpen. Katharina Blum elveszett tisztessége (Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta); Az amerikai barát (Wim Wenders); Maria Braun házassága (Rainer Werner Fassbinder); A bádogdob (Volker Schlöndorff); Woyzeck (Werner Herzog). Fölösleges lenne közös nevezőt keresni az eszmei és művészi tekintetben egymástól meglehetősen eltérő filmek között, ám a rokonság néhány jegye enélkül is vitathatatlan. Erős a rendezők társadalmi-politikai érdeklődése. Az alkotásokat kritikus szemlélet hatja át. A vásznon megelevenedő történetek nem impressziófüzérek, hanem pszichológiai mélységeket felvonultató analízisek, többnyire az ösz- szecsukló (megalázott, meg- szomorított, semlegesített) emberrel a középpontban. Fassbinderék — a legnagyobb tehetség, a fantasztikusan termékeny és hihetetlenül sokoldalú művész, a Maria Braun szerzője belehalt a nagy tempóba és a mértéktelen lobogásba — gyakran sokkhatásokkal operáltak. Szerették a nézőt meghökkenteni. Látványban és szövegben egyaránt túlmentek az elfogadott határokon. De miért is használok múlt időt? Igaz, Fassbinder már nem él, de kor- és pályatársai változatlan intenzitással tevékenykednek, voltaképpen változatlanok a tegnapi normák és előírások is — jelentős film mégis kevesebb születik mostanában az NSZK stúdióiban. A Végállomás számos vonatkozásban a fentebb említett hagyományokat követi. Egy tőről fakad Schlöndorff és társai keserű helyzetjelentéseivel — annak ellenére, hogy Reinhard Hauffot. a rendezőt nem annyira a társadalmi mozgásformák törvényszerűségei, mint inkább a kivételes szituációk, a visszataszító mozzanatok érdekelték. Következésképpen ezeknek rendelte alá a cselekményt, a jellemábrázolást, a gondolatiságot. Érdekesség — az ilyesmi meglehetősen ritka a modern film világában — : a forgatókönyv író Burkhardt Driest maga játssza a főszerepet. Elevenítsük fel a fölöttébb mozgalmas sztori főbb mozzanatait (a mese burjánzását vissza lehetett volna fogni kissé). Nik Dellmann hosszú esztendőkön át börtönben ült bankrablásért. Mikor szabadlábra kerül, nem törekszik arra, hogy új — tiszta — fejezetet nyisson élete könyvében. Csak tántorog a perifériákon, társai a szenny lovagjai. Készülő kötetéhez — bármennyire meglepő, de a rosszarcú Nik író! — szűk élményvilágából merít ihletet. Fokozatosan derül ki, hogy nem akármilyen hőssel van dolgunk. Nik volt ceílatársá- ról, a hűvösről megszökött Henryről mintázza meg regényének fő figuráját. A terv igazán nagystílű: el kell rabolni egy gazdag mammut- iparost. Az ötletet — koreográfiaként — Nik írásműve részletezi. Együtt bontakozik ki a bűntény és az irodalmi szenzáció. Közben, szinte mellékesen, felvonulnak előttünk kisstílű élvhajhászok és nagyvonalú sznobok, szexuális orgiák gátlástalan kiagyalói és az avantgarde-üzlet tehetségtelen törpéi. Az akció egyre érik. Az elképzelés szerint Nik és Henry közösen rabolják el a milliomost és a tetemes váltságdíjban is azonos arányban részesednek. A szá- mításba azonban hiba csúszik. Váratlanul megjelentetik Nik könyvét, ő pedig „kiszáll a buliból”, hiszen tart attól, hogy mindenki ráismer az előzetesen papírra vetett fordulatokra. Henry magányos lovasként veti magát a cselekvésbe. A „munkamegosztás” igazságtalansága folytán neki vesztenie kell, cimborája viszont a tévékamerák előtt nyiltkozik alkotása megszületésének hátteréről. . . Miért a rendkívüli mozzanatok uralják a Végállomás eseményeit és hangulatait? Talán abban rejlik a magyarázat, hogy Reinhard Hauff a társadalmi játékszabályok kiszámíthatatlanságát, a morál teljes elbizonytalanodását érzékelteti a csavaros film- történetben. Noha valameny- nyi összetevő bravúros, és a különböző elemek logikusan kapcsolódnak egymáshoz, az egész mű mégis steril példázatként hat. Lehetetlen szabadulnunk attól az érzéstől, hogy a Végállomás is kicen- tizett írói produktum — akárcsak Nik Dellmann hidegvérrel megvalósított forgató- könyve. Ennyi áttétel sok ahhoz, hogy az élmény a meggyőző realista művek biztosította hatásfokon érintsen meg bennünket. A beltenyészet részletes taglalása helyett alaposabban és hosszasabban kellett volna ábrázolni a közérzetet, melyet Hauff „elfelejt” motiválni. Nem mindennapos tudathasadás, hogy egyazon emberben éljen a tisztességtelenség és az alkotó fantázia. A folyamatot — a megkettőződését, melyről sokan szóltak már — ugyancsak kidolgozottabb lé- lekrajz tárhatná fel. Azt már csak mellékesen említem, pedig nem elhanyagolható körülmény a végső elszámolásnál, azaz az esztétikai minősítésnél, hogy néhány patront túlságosan gyakran és fölöttébb szokványosán sütögetnek el a szerzők. így is fogalmazhatnék: a Végállomásban — noha társadalmi dráma — zavaróak a krimis megoldások, amennyiben meg ráütjük a filmre a „bűnügyi mese” pecsétjét (ez sem kizárt), a fentebb kárhoztatott perspektívaszűkülést, a sün- disznóállást kárhoztathatjuk. S mindezzel együtt, a kifogások ellenére: az NSZKfilm lendületes mozi, frappáns mozzanatokat tartalmazó profimunka. Nem reprezentálja magas fokon az NSZK új hullámát, minden áron való meghökkenteni akarása megkérdőjelezhető, erényei mégis ellensúlyozzák hibáit. Burkhardt Driest színésznek jobb, mint írónak. Tetszettek Frank Brühne tárgyilagosságukban is metsző élességű felvételei. Veress József 1918 ősze és a trianoni béke- szerződés megkötése között valójában még két év sem telt el, mégis ez a viszonylag rövid időszak Magyarország életében rendkívülien jelentős változásokat hozott. Háborús vereség, forradalmi kiútkeresési kísérletek, egy fehérterrorral kísérletező hatalmi konszolidáció, megannyi bizonytalansági tényezőt jelentett a korabeli magyar politikában. A szerteágazó probléma- komplexumok között is megkülönböztetett hely illette meg a háború utáni rendezés és a békeszerződés kérdését. S ez a kérdés nemcsak magyar belügy- nek számított, hiszen a győztes hatalmaknak, közülük is leginkább Franciaországnak, önálló elképzelésük fogalmazódott meg, amely a térségbe való behatolás céljait is szolgálta. Ormos Mária könyvében az a mindmáig sok vonatkozásban tisztázatlan probléma nyer végső megvilágítást, hogy Franciaországnak — Délkelet-Európa háború utáni problémáinak újrarendezésénél — milyen mértékben sikerült egyéni érdekeit érvényesítenie. Az első világháborút követő békerendezéshez a wilsoni elvek kínálták volna az alapot. Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918—1920 Csakhogy a nagyhatalmi politika a wilsoni elveket elfogadta ugyan a fegyverszünet alapdokumentumaként, de nem fogadta el a végleges rendezés, a békekötés elvéként. A wilsoni elvek még a világháború közepén születtek, s akkor még körvonalazni sem lehetett a háború végső kimenetelét. A központi hatalmak visszavonhatatlan vereségével azonban lényegesen módosult a helyzet. A háborúból vereséggel kikerült országok azért ragaszkodtak az elvekhez, mert a wilsoni rendezési ajánlat, elsősorban az annexió nélküli béke, az etnikai határokat rendezési alapnak tekintő elképzelések azt az elvárást sejtették: nincs ok az aggodalomra, az egykori területi integritás, ha kicsit csorbítottan is, de azért fenntartható. A győztes hatalmak pedig elérkezettnek hitték az időt arra. hogy Európa hagyományos politikai határvonalait átrajzolják. Az élen ez utóbbiaknál mindenképpen Franciaország haladt. Franciaország, s a békekonferencia mindenképpen legtakti- kusabb politikusa, az öreg Cle- menceau elérkezettnek látta az időt arra, hogy a francia politikai érdekek, kiaknázva a háborús győzelemből adódó helyzeti előnyt, döntően érvényesülj enek. Ennek a taktikának a lényegét az adta, hogy Franciaországnak Németország rovására terjeszkedni kell Keiet-Európában. s mindenképpen meg kell akadályozni egy esetleges Habsburg restaurációt. Természetesen a magyar politika is nehéz helyzetbe került a világháború után. A politikai restaurációra törő erőknek számos nehézséggel kellett megküzdeniük. Számukra elsődleges kérdés volt ugyan a hatalom visszaszerzése, de távolabbi célkitűzéseik között mindenképpen ott szerepelt a területi revízió mielőbbi megvalósításának kérdése is. Ormos Mária könyve finom és árnyalt elemzéssel mutatja be ennek a diplomáciái csatározásnak szinte minden elemét. Nyomon követi azt a bonyolult folyamatot, ahogyan a francia politika a körülmények, számára kedvezőtlen, alakulása folytán módosítani kénytelen eredeti elképzeléseit. Részletes elemzést kapunk a nevezetes Vix jegyzék hátterének valóságos okairól, a Tanácsköztársasággal kapcsolatos francia tervekről, s végezetül a román megszállással kapcsolatos antant elképzelésekről is. A könyv mindvégig érdekfeszítő olvasmánynak kínálkozik azok számára, akik közelmúltunk egyik izgalmas kérdése után ma is figyelemmel érdeklődnek. (Kossuth, 83.) Szőke Domonkos KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
