Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

Áz atomok tudósa

— Csak amikor már érett fővel olvastam el édesapám diplomamunkáját, akkor ébredtem rá: igazi tudós lehetett volna. A század elején, a kolozsvári egyetemen olyan témával foglalkozott, ami az akkori tudományos színvonallal, a korabeli fizikával teljes összhangban volt. De mégsem lett tudós, anyagi okok miatt búcsút kellett mondania az egyetemnek, s ekkor került Nyíregyházára. Tanár lett a Kossuth Gimnáziumban. Élete az iskolában, a fizikai szertárban zajlott, ahol kutatásra ugyan nem nyílt lehetőség, de arra igen, hogy elkészítsen minden korszerű eszközt, ami az oktatáshoz kellett.

— Alig voltam 7—8 éves, amikor az inasa lettem. Ott, a nyíregyházi szertárban, édesapámtól merítettem a fizika, a tudomány iránti szenvedélyt, s ami másnak akkor munka volt, nekem a szórakozást jelentette. A Kossuthban érettségiztem, s ma is hűséges diákként emlékezem az ottani évekre, amelyek életem meghatározóivá váltak.

így kezdte emlékezését dr. Szalay Sándor akadémikus, Kossuth- és Állami-díjas tudós, aki hetvennégy éves korában is naponta megjelenik az MTA debreceni Atommag Kutató Intézetében, hogy folytassa a kutatómunkát. Ma tanácsadó abban az intézetben, amely élete főműve. A magfizika és a geokémia világszerte ismert kutatója egy nagyszerű élet során szerzett tudással és bölcsességgel dolgozik.

— Budapestre kerültem egyetemre. S milyen a véletlen: tanárom az a Tangl Károly volt, aki édesapám professzora volt Kolozsvárott. Az Eötvös Kollégiumba felvettek, ösztöndíjat is kaptam, így egyetemi tanulmányaimat gondtalanul végeztem. Egyet mindvégig tudtam: tanár nem leszek. Nem akartaim, hogy megismétlődjék velem édesapám sorsa. Tudós akartam lenni, a tudomány szolgája. Diplomáztam, megszereztem a doktorátust, s állást kerestem. Nem volt. Majd Tangl felhívta a figyelmemet: Szent- Györgyi Albert Szegeden szegődményes fizikust keres. Elmentem.

— Szent-Györgyi ekkor 38 ^ves volt, már ismert ember. Emellett az intuitiv zseni mellett éltem meg a nagy eseményt, a C-vi- tamin kimutatását a paprikából. Napokig csumáztuk, daráltuk a friss paprikát, Szent- Györgyi megszállottan végezte munkáját, melynek eredményeként megjelent a kristályos C-vitamin a paprikából. Az első 100— 150 gramm jelentette a világsikert, s lényegében a Nobel-díjat.

A fizikus Szalay nem marad a biokémikus Szent-Györgyi mellett. Megpályázik egy lipcsei ösztöndíjat, s Petrus Debye holland fizikus — későbbi Nobel-díjas — mellett dolgozik. Egy újabb zseniális ember közelsége motiválja a fiatal tudósjelölt életét. A molekulaszerkezeti kutatások irányt adtak neki, s jelentős publikáció mutatta: Szalay Sándor nem tétlenkedett Lipcsében. Ezt követően Münchenben volt ösztöndíjas.

— Ekkor adódott egy lehetőség, hogy Debrecenbe jöjjek. Gyulai professzor az egyetemen egyedül küzdött a fizikai tanszéken. Ajánlották: lépjek be hozzá. Nem is haboztam. Igaz, itteni pályafutásom azzal kezdődött, hogy egy fél évre ösztöndíjasként Cambridge-be kerültem, öt Nobel-díjas dolgozott ott akkor egyszerre. Olyan nagy alakokkal találkoztam, mint Rutherford, J. J. Thomson.

— Bekapcsolódtam az ott folyó tudományos munkába, s egy W. Y. Chang nevű kínai tudóssal, .aki később a kínai akadémia alelnöke lett, közös, angol nyelvű publikációt jelentettünk meg a Royal Society kiadásában. Meghatározó idő volt ez számomra. A kutatás, a tudomány olyan fellegvárában éltem, amely a világon egyedülálló volt. Az itteni szellem, a tudomány tisztelete, a legnagyobb tudósok alkotó módszere megérintett.

Ebből a tudományos paradicsomból zökkent vissza a fiatal tudós a valóságba, a debreceni egyetem fizikai tanszékére, ahol lényegében nem volt semmi. Éjjel kellett a műhelyben az eszközöket készíteni, hogy másnap legyen mivel demonstrálni az előadást. Ekkor 1936-ot írtak. Szalay Sándor hamarosan magántanár, harmincéves korára egyetemi tanár, tanszékvezető. A kísérleti fizikai intézetben kutat, a szűkös körülmények ellenére is egymást követik tudományos közleményei.

— A háborút követően úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy fordulat következzék be. Már régen mondogattam: az atomkorba léptünk. A világon minden emellett tanúskodott. Ekkor vetettem fel: meg kellene nézni, hogy hazánkban hol van uránium. A geológusok nem hittek benne, én kardoskodtam. Nagy nehezen 1947-ben Földvári Aladár geológussal kaptunk egy hónapra egy kiszu- perált autót, készítettem egy telepes Geiger- Müller számlálót, hogy keressük az uránt. A siker mérsékelt volt, úgy tűnt, a geológusoknak lesz igazuk. A következő évben elromlott a Földtani Intézet autója, így a kutatás szünetelt.

— Aztán a következő évben egy taxit béreltek számunkra, s újra elindultunk. A mérések már több sikert mutattak, s az egyik szalonnasütéskor, Bécs környékén egy szénkibúvás mellett halljuk, ugyancsak ketyeg

DR. SZALAY SÁNDOR

a számláló. Ez 1949-ben volt, Találtunk egy szerény urándúsulást. Jelentésünket a kormány elé terjesztettük. Az ügyet személyesen Vas Zoltán vette a kezébe, a tőle megszokott energiával, ö közölte: lesz atomkutató intézet, mégpedig Debrecenben.

Szalay Sándor roppant energiával lát neki ekkor az ATOMKI szervezésének. Munkatársakat választ ki és nevel tudományos munkára. Korszerű berendezéseket építenek be, személyes döntései alakítják ki az eddig példa és előzmény nélküli intézetet. Létrejön az a műhely, amely már a modern kutatásokra alkalmas, s ahol a cél: felzárkózni a világ kutatási eredményeihez.

— Tudja, néha elgondolkodom azon, hogy vajon tudományos téren nem tudtam volna-e nagyobb eredményeket elérni akkor, ha életemet nem köti le szinte minden időben a szervezés, a tanszék fejlesztése, az intézet kialakítása. Ha arra gondolok, hogy kortársaim, milyen tudományos sikereket értek el külföldön, úgy vélem, nem érezhe- tem magam elégedettnek. Vagy mégis? Kutatásaim, ezek hazai és nemzetközi elismerései megnyugtathatnak. A kutatók, akik mellettem nőttek fel, szintén a sikerek közé számítanak. Az akadémiai hatáskörben lévő ATOMKI létrehozása is életem művei közé sorolható. Az utóbbi években teljesen a kutatómunkának szenteltem minden időmet és erőmet. Két témám befejezetlen, ezeken dolgozom most is, mindennap.

A puritán egyszerűséggel berendezett dolgozószobában a szekrényben könyvtárnyi publikáció sorakozik. A falon tudósok képei, elődöké, példaképeké. Az íróasztalon folyóiratok, melyek a világ tudományos üzeneteit hozzák rendszeresen Szalay Sándornak.

— Ami mégis a leginkább boldoggá tesz

— meditál a professzor —, hogy velem nem fejeződik be a tudományos életpálya a családban. Sándor fiam szintén fizikus. Ha végigfutom az időt édesapámtól, akkor azt mondhatom: fiamnak már sokkal jobb. Azok az akadályok, melyek előttem is álltak, neki ismeretlenek. Kutatási területe az elméleti asztrofizika. A szovjet Zeldovich akadémikussal közös a témája, munkakapcsolatuk

— a tanítványé és mesteréé — rendszeres. Kutatási eredményei és hipotézisei nagy feltűnést keltettek, aminek eredményeképpen előadó-körutakra hívták és hívják.

— Az Egyesült Államok egyetemi, Grenoble, Párizs, Cambridge tudományos körei előtt ismerteti ezeket a jövő szempontjából nem érdektelen témákat, ő a budapesti egyetemen dolgozik, ha éppen nem a világot járja. Neki adatott meg, hogy zavartalanul csak a tudománynak szentelje minden erejét, tudását és idejét. Érthető, hogy számomra ez az egyik legnagyobb öröm és siker.

Az újkori történelem és a tudománytörténet legizgalmasabb korát élte át és meg dr. Szalay Sándor. Korszakos alakja a magyar uránkutatásnak és atomtudománynak. Hatalmas ívű utat tett meg a nyíregyházi gimnázium szertárától az akadémiai tagságig. Beszélgetésünk során szinte vissza-visz- szatért édesapja alakja, akinek sorsa éppúgy kort példáz, mint az övé, a fiáé. A három nemzedék története a vágyak története is.

— Nyíregyházára most is szívesen megyek vissza. Volt iskolámnak könyveket ajándékoztam, némi viszonzásul azért, amit egykor ott kaptam. Szüleim sírja is ott van, vissza-visszajárok oda is. Régen elkerültem onnan, s akkor Nyíregyháza még kisváros volt. Manapság magam is elcsodálkozom okos növekedésén, de emlékeimben elevenebb a régi város, amely utamra indított, s melyhez gondolatban mindig hű maradok ...

Bürget Lajos

„mintha én írtam volna..."

Verset mond a lehúzó

Néző László, az újfehértói Építő és Faipari Szövetkezet dolgozója. Segédmunkás a fűrészüzemben és esti gimnáziumba jár. Januárig kőművesek mellett dolgozott az építő részlegnél, de mert az építők olykor messzire elmennek a munka után, sez akadályozta a tanulásba, ide kérte magát a darabológép mellé. Ez mégiscsak helyben van. Ha kérdik, most mi a foglalkozása, azt mondja: lehúzó. Ö „húzza le’’ a gépről a ládának való deszkát, vasúti talpfát, egyebet, amit a fűrészüzemben készítenek.

Néző Lászlóval nem a gép mellett ismerkedtünk meg, hanem a színpadon. A Ki mit tud? járási versenyén, Ratkó József: Halott halot- taim című versét mondta. Az országos Babits Mihály versmondó verseny nyíregyházi válogatóján második helyen végzett Magyari Lajos: Csorna Sándor naplója című versével.

Honnan ered a vers szere- tete? Hogyan emlékszik vissza Néző László a verssel való első találkozására?

— A Kóró és a Kismadár című gyermekverset tanultam meg először, valamikor 3—4 éves koromban. Csak arra emlékszem, hogy magnóra mondtam. Ezután Petőfi következett — azt hiszem ezzel mindenki így van. Ő az a költő, akit már kisgyerek korban is érteni, szeretni lehet. Utána Arany, Ady Endre már később, ag általános iskola felsőbb osztályaiban. Édesanyám ma is szívesen olvas verseket, édesapám — aki nyugdíjazásáig, szintén a faiparban dolgozott —, inkább regényeket olvas. Legnagyobb hatással mégis bátyáim voltak rám, akik Nagykunéban jártak gimnáziumba, szavalóversenyeken vettek részt, tagjai voltak az ottani Vox Humana irodalmi színpadnak, aminek később magam is tagja lettem.

— Hogy kerültetek Nagy- kállóba ?

— Balkányban éltünk. Szüleim munkásemberek, de a

fiukat iskolázták, s ott volt legközelebb gimnázium. Nagyobbik bátyám, Sanyi már a debreceni egyetemen tanul magyar—történelem szakon, a középső fiú István, történelem—népművelés szakos a nyíregyházi főiskolán.

— őket is a vers, az irodalom szeretete indította a pedagóguspályára ?

— Igen, a verseknek nagy része volt abban, hogy nem műszaki területen tanulnak tovább. Én is pedagógus szeretnék lenni, ha sikerül leérettségiznem. A költészet, ha egyszer megérinti az embert, hatásától többé nem szabadulhat. Egyre többet szeretne tudni a világról, s aztán továbbadni ezt a tudást, ha verset mondok hát azzal, ha katedrára léphetek majd egyszer, akkor meg azzal.

— Természetes út ma nálunk a munkáscsaládok fiainaik fölemelkedése, összetettebb, mert egyelőre még si- vít a körfűrész, naponta két műszakban, mert élni kell, a családot el kell tartani, s most már a négyhetes Gabriellára is gondolni kell, aki ott sütkérezik a napon a langyos tavaszi délelőttön. De térjünk vissza a tulajdonképpeni témánkhoz, a versmondáshoz. Hol arattad legutóbbi sikeredet, és mi a következő lépés?

— Az idei szövetkezeti vers- és prózamondó versenyen első díjat nyertem. Ebben az évben itt nincs továbbjutás. A Babits-verseny megyei második helyezése még nem tudom „mit ér”, amíg a rádiós zsűri végig nem jár minden megyét, nem döntenek a továbbjutásról. Az én 70 pontom lehet, hogy kevés lesz a szekszárdi országos versenyhez. De ha elég, úgy a nyár végén mikrofon elé kerülhetek. Egyébként nem a siker vonz, nem a szereplési vágy. Ezt meghagyom a táncdal- énekeseknek. A vers megértése a fontos, és az az öröm, ha megérzem, hogy a közönség is érti amit mondok. És még ez se minden. A legtöbb, ha magaménak érzem a verset. Mintha én írtam volna. Mintha ott találnám ki minden mondatát a színpadon, ha mondom, vagy a gép mellett, ha végiggondolom.

Mester Attila

MÁRVÁNY ÉS KÓSZÖNYEG

A

. r - I vv ív ||

„restaurator-komuves

Nem jelzik jelentős alkotások Dancsiskó István munkáját. Ö mégis olyan kőműves, aki egy kicsit művésze is mesterségének. Csaknem három évtizeddel ezelőtt nemcsak a kalapács, a serpenyő, a kanál, a függő, a vízmérték használatát tanulta meg Buskó Lajostól, meg a jó öreg Feri bácsitól az ÉPSZER-nél, hanem azt is elleste, hogyan kell bánni a különböző építőanyagokkal, a téglával, bazalttal, tufával, a klinkerrel, az andezittel és a többivel.

És szerencséjére, mert ha lenne ilyen rang: restaurátor-kőműves, talán ez illenék rá legjobban. A város kőművese. Huszonkét évet a Nyíregyházi Kertészeti Vállalatnál, illetve utódjánál a Közterületfenntartó Vállalatnál töltött el.

Ehhez a vállalathoz tartoznak a város parkjai, a sok szép kő-, bronzszobor gondozása, ápolása. S ha az idő múlásával az eső, hó, jég, fagy kikezdi valamelyik köztéri szobrunk talapzatát, a parkokat övező kőburkolat gondosan fugázott kerítését, akkor Dancsiskó István re- parálja meg.

— Javítottam már a Benczúr Gyula szobor talapzatát, a Bessenyei szoborét. A köveket fugáztam fehér cementtel. Ugyanis bizonyos

idő után ezek meglazulnak, szétfeszíti őket a víz, a fagy, esetleg pótolni is kell, s ha nem javítanánk meg, képző- művészeti értékek pusztulnának el — mondja.

Ő végezte el a Lenin tér műkő burkolását is. Itt legalább hatezer műmárvány lapot raktunk le — emlékszik. Különösen a szintre, a fugázásokra kellett ügyelnünk, s arra, hogy megfelelő legyen a tér lejtése. Háromhetes feszített munkát igényelt. Elég rossz havas, esős, latyakos időben dolgoztunk. Szorított a határidő, mert november 7-re kellett elkészülnünk, hogy fel tudják avatni a szobrot, a teret. Szerencsénkre sikerült. Igaz akkor nem volt sem szabad szombat, sem vasárnap. Dolgoztunk.

Hogy tartsák a határidőt, Dancsiskó István egy ötletes megoldással gyorsította meg a munkát. Fugakihúzó sablont készített. Ezzel szaporább lett a tempó.

De a kőműves sok-sok napjába került az is, míg a Petőfi park körül a kőkerítést megépítette. Sokszor elmegyünk a most zöldbe öltöző virágzó Tanácsköztársaság téren, s aligha vetünk egy pillantást a szépen kifugázott, sok figyelmet igényelt karmacsi kővel rétegesen elkészített kerítésre,

amely körülöleli ezt a hatalmas parkot. Vajon hány napjába került a város kőművesének, míg megcsinálta ? Sokszor gyönyörködünk a Krúdy mozi, a művelődési központ előtt szinte az egész térséget betöltő piros műmárvány lapok esztétikus elhelyezésében, a gondos munkában.

Elsősorban a parkokban, a szobrokban, a szép formájú térelválasztókban gyönyörködünk, mert ezek vonzzák szemünket. Arra nem is gondolunk, hogy a szobrászok, a kertépítők mellett olyan névtelen mesteremberek is dolgoznak fennmaradásukért, mint Dancsiskó István, akinek köszönhető, hogy ezek az alkotások szépségben, épségben maradjanak a jövő számára.

Nemrégiben határozta el a vállalat, hogy kő- és műkőipari termékeket gyárt. Járdaszegélyeket, műkőlapokat, térelválasztó elemeket. Ezeknek a mestere természetesen Dancsiskó lesz. S ha a közeljövőben meglátunk majd valamelyik parkunkban egy- egy szép megoldású térelválasztót, gondoljunk arra a kőművesre, akit méltán tüntettek ki november 7-én immár másodízben Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetéssel.

Farkas Kálmán

KM ÜNNEPI MELLÉKLET

1983. május 1.

Táncos lábak. (Xantus Gyula rajza)