Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-28 / 125. szám

KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. május 28. Á felhők vándora Zürichben kora este volt. Vigasztalanul esett, mikor egy órás várakozás után újra induláshoz készülődött a TU 154-es. Bekap­csoltuk a biztonsági öveket. A turistacsoport tagjai — akik közt sokan most éltük át éle­tünk első repülőútjának feledhetetlen él­ményét — némán hallgattuk a bemelegedő hajtóművek éles sistergését. Lassan a kifu­tópályára gördült, majd mind nagyobb se­bességgel emelkedett a gép. Orrával úgy fúrta át a sűrűnek és áthatolhatatlannak tet­sző acélBzürke felihőréteget, mint kés a va­jat. S a felhők fölött maga a csoda bonta­kozott ki a kiváncsi emberszemek előtt. A lemenő nap előbb narancsszínűre varázsol­ta a látóhatárt, amely lassan vörösre, majd bíborra váltott, fölvillantva a szivárvány csaknem minden színét — egészen az éjfe­ketéig. Ezt — a földön járva soha nem látható szépségeit — nem lehet elfelejteni. — Megszokni sem... — mosolyog Tarnó­czai István, a Magyar Légiközlekedési Társa­ság pilótája. — Ha a munkám úgy hozza re­pülök nappal és éjszaka is. A természetnek ez a lenyűgöző színpompája számomra is minden alkalommal új élményt jelent. Budapest utcáin autózunk. A levegőben ki- lencszáz kilométeres sebességhez szokott pilóta keze biztonsággal fogja a nagy forga­lomban lassan araszoló Zsiguli kormányát. Nem kapkod, keveset szól, a vezetésre figyel. Ilyennek képzelem őt a repülőgép pilóta- ülésében is. Pedig az autózás — a laikus számára — gyerekjátéknak tűnik a repülés­hez viszonyítva. — Még sosem számoltam meg, mennyi műszerre kell figyelnem. Persze sokkal egy­szerűbb az egész, mint a kívülállók gon­dolják. Az ember szeme már megszokta, hogyan keli állniuk, mit kell mutatniuk a műszereknek. így aztán ha csak egy is el­tér a megszokottól, az azonnal feltűnik. Sőt fény- és hangjelzés is figyelmeztet, ha haj van. Qsön$^s budai utcábarpparkol a gépko­csi. AZ ízléssel iberendezett lakásban elő­ször nem az újságíró, hanem vendéglátója kérdez. Mi újság otthon, Nyíregyházán? Tar- nóczai István innen került föl feleségével, Évával együtt Budapestre. — Az Ószőlő utcában laktunk. Ha nem járnánk viszonylag gyakran haza, ma már talán rá sem ismernénk a környékre — emeli szájához a feketével telt csészét a pilóta. — De sokat kirándultunk Sóstóra! Ott is tel­jesen megváltozott minden. S a kisvasút... Micsoda romantikája volt! Szerintem nagy vesztesége a városnak, hogy megszüntették. Persze nekem a repülőtér a legfeledhetetle­nebb. Egyik szomszédunk, gyermekkori ját­szótársam Tihor Imre vitt ki először oda. 0 most szintén a MALÉV-nél dolgozik, repülő­mérnök lett. Nyílik az ajitó: az ötéves Péter szalad be a szobába. Boldogan mutatja, milyen szép autót rajzolt. Bátyja, a nyolcadikos Zoltán ilyenkor, délelőtt iskolában van. Gimná­ziumba készül. Apjuk ilyen korában már javáhan repülőonoidellezett, sőt tizennégy évesen lett az Országos Magyar Repülőegye­sület tagja. — Egy hónapig csak toltuk a gépeket. Az­tán elérkezett a várva-várt nap, mikor az oktatóval együtt végre fölszállhattam. Fur­csa érzés volt. Szerintem minden emberben él a vágy, hogy szeretne elszakadni a föld­től — s egyúttal valamiféle szorongás is; vajon milyen lesz, földet érek-e? összeszo­rult a torkom az izgalomtól. Lopva kiles­tem az ablakon, hogy vajon megvan-e a gép szárnya? Aztán mikor fölemelkedtünk, egy csapásra elmúlt a félelmem ... Ezen az első úton végleg eljegyezte ma­gát a repüléssel a fiatalember. A nyolcadik osztály befejezése után Szolnokon tanult, a gépipari technikumban, de a nyarakat itthon repüléssel töltötte. Utána két évig a Hajdú­sági Iparművekben dolgozott mint technoló­gus. — Mivel számomra mindennél fontosabb volt a repülés, ezért állás után néztem, amely szabadon hagyja a nyarat. így kerültem visz- sza Nyíregyházára, az akkori Kossuth szak- középiskolába. Közben elvégeztem levelező tagozaton az egri tanárképző főiskola mű­szaki tanári szakát. És persze repültem. 1961- ben már vitorlázó repülőoktató voltam néhány évvel később pedig megszereztem a motoros repülő oktatói engedélyt is. Éppen tizenhárom esztendeje, hogy gyökeres for­dulatot vett az életeim: ekkor kerültem át, mint oktató a mezőgazdasági főiskolára. Egykori kollégák, tanítványok alakját idé­zi elénk az itt töltött évdkiből az emlékezés. A főiskolán igen magas színvonalú volt a képzés a hetvenes években. A repülőoktatók — köztük Tarnóczai István — keményen fogták a hallgatókat, hogy felkészítsék őket e szép, s ugyanakkor nehéz hivatásra. TARNÖCZAI ISTVÁN A TU 154-ES PILÓ­TAFÜLKE JÉBEN. — Érdeklődő, jó szellemű fiatalokkal dol­gozhattam a főiskolán. Az ország egész te­rületéről jöttek a pálya „szerelmesei”. Ko­molyan vették a munkát. S erre szükség is volt, hiszen a repülőgép-vezetés nem mond­ható könnyűnek, s egész emberit kíván. Le­hetőségeinkhez mérten minden szükséges is­meretet igyekeztünk megtanítani nekik. Az ember természetes ösztöne, hogy sze­retne előbbre lépni, többet tudni. Ez von­zotta a nyíregyházi repülőoktatót a légiköz­lekedési vállalathoz. — Érdekelt a magasabb szintű technika. Egyben erőpróbának is tartottam, hogy va­jon alkalmas vagyok-e erre a felelősségtel­jes munkára. Jelentkeztem a MALÉV két­éves intenzív tanfolyamára. Ezen társaim­mal együtt megismertem a polgári repülés minden csínjátHbínját, nyelveket tanultam. Csak ezután következett a szoktató repülés. Nyíregyházán ezerkilós Trénerekkel repül­tem. A MALÉV-nél negyvenhét tonnás TU 134-eseken kezdtük a gyakorlásit. Ez volt a kezdet. Utána a Szovjetunióba, Uljanovszk- ha, az AEROFLOT iskolájába irányítottak egy tanfolyamra. Hazatéréskor egy újabb képzésen vettem részt, s csak utána ültem gépre, mint harmadpdlóta. Nem volt könnyű időszak. Éva, a feleség bólogait. Ma már mosolyog­va idézi azokat a hónapokait, mikor a férjét. a Szovjetunióba vezényelték, s ő teljesen ide­genül, egyedül maradt Zolikával Budapes­ten. 9' — Először úgy éreztem, sosem fogom meg­szokni ezt a várost Túl nagy volt a zaj, a forgatag. Ma már Nyíregyháza csöndes nekem. A két fiúnk ízig-vérig pesti gyerek. Négyünk közül a férjem, aki a mai napig idegenkedik ettől a várostól. — Pesthez nem köt más, csak a munkahe­lyem — veszi át a szót Tarnóczai István. — Ennek a munkának pedig varázsa van. Most TU 154-esekkel járok. Minden helyen meg­fordultam már, ahová személyi járatai van­nak a MALÉV-nek. Igaz, városnézésre nem sok a lehetőségünk — hiszen egyórás vára­kozás után rendszerint fordulunk is vissza. De a magasból sok-sok várost ismerek. Ahol csak jártam, mindenütt van ami vonzó, vagy emlékezetes. Kuvait például azért vonz, mert ez a legtávolabbi pont, ahová repülünk. Négyezer kilométer, vagyis négy és fél órás repülés. Az északi városok, így Lenin­grad, Koppenhága, Helsinki, azért kedves, mert gyönyörű. Zürichben, Frankfurtban, Londonban a repülésirányítás csodálatos. De az összes közt Athén a legkedvesebb. Remek a klímája, és a görögök nagyon kedves em­berek. Napjainkban a repülőzés már túl van a nagy kalandok korán. De aligha van olyan pilóta aki ne emlékezne egy-egy érdekes esetre. Vendéglátóm is felidéz egyet: — TU 134-essel startoltunk Zürichből, ami­kor a torony figyelmeztetett, hogy sirálycsa- pet tanyázik a kifutópálya végén. Mivel már fölemelkedett a gép sem visszafordulni, sem kikerülni a madárraj,t nem tudtuk. A sirá­lyok fölrebbentek, s néhány nekicsapódott a a repülőnek — olyan robajjal, mint az ágyúlövés. Tíz perc múlva olyan szag ütöt­te meg az orrunkat, minit mikor a kábel ég. Gyorsan keresni kezdtük, hol lehet a hiba, s meg is találtuk: a légikisasszonyok véletle­nül a sütőiben felejtettek néhány műanyag poharat, azok égtek. Alighanem a pilóták jó idegzetén is múlt, hogy e veszélyt jelző helyzetben sikerült megőrizniük a nyugalmait. S hogy mi a nyu­galmuk titka? — Jó egészségi állapot, mértékletes élet­mód és kiegyensúlyozott családi légkör. Egy ideges, folyton aggódó feleség mellett aligha vállalhatnám ezt a munkát. Tudom, hogy Éva is izgul értem, mégis ő az, aki a megnyugvást jelenti az életemben. Ha sza­badságon vagyok, akkor a csöndet keresem. Lehetőleg minél távolabb a fővárostól. A va­kációkat általában Szabolcsban töltjük, ta­valy például Tiszalökön nyaraltunk. Szíve­sen járunk haza. Hiszen sok rokonunk, ba­rátunk él azon a tájon, ahová szívem szerint még most is tartozom ... Házi Zsuzsa Gary Cooper emlékezete Felhívom az olvasó figyel­mét arra, hogy a cikk címe ímegitévesztő. Nem Gary Coo­perre, a több mint húsz év­vel ezelőtt elhunyt amerikai filmsztárra fogok emlékezni ezeken a hasábokon, hanem egy mostanában gyorsan ter­jedő szokásról —, hogy azt ne írjam: divatról — szólok. Természetesen konkrét mű ürügyén. A címe: Gary Coo­per, ki vagy a mennyekben. Spanyolországban készült, al­kotója Pilar Miro. A filmnek körülbelül annyi köze van az egykori szívrablóhoz, mint jegyzetünknek. Nézzük először magát a drámát, mielőtt a jelenséget — szerény lehetőségeink alap­ján — „átvilágítanánk”. Hős­nője televíziós rendező, aki egy szép napon megtudja, hogy egészségét, sót életét komoly veszély fenyegeti. Terhességét meg kell szakí­tani amiatt a súlyos daganat miatt, mely jóindulatú és halálos egyaránt lehet. A mű­tét előtti napokat Andrea Soriano személyes ügyei el­rendezésével s ami ezzel egyet jelent, alapos önmar- cangolással tölti. Felülvizs­gálja önmagát, kapcsolatait, emlékeit. Gary Cooper úgy kerül ebbe az intellektuális élveboncolásba, mint Pilátus a credo-iba. A régi családi emlékek megsárgult lapjairól néz vissza a valóságba került asszonyra a képe. Mint em­lék, akibe esetleg kapasz­kodni lehet. Ideál, erőt adó eszménykép. Ennyi. Tehát csupán a viselkedést — ne­tán döntéseket — motiváló tényező. A film aztán felerő­síti Andrea bizonytalanságát. Gary Cooper a mennyekből sem segít. Marad a kínzó gyötrelem és az egyelőre több­esélyes bizonytalanság... A Gary Copper, ki vagy a mennyekben nem különöseb­ben eredeti alkotás. A téma nem új és ilyesfajta hangsze­reléssel — rendezői felfogással — ugyancsak sűrűn találkoz­tunk már napjaink mozijá­ban. Amikor a rokonszenves szereplő cselekszik — illetve cselekedni szeretne — felfor­rósodik a történet, máskor viszont, főleg a terméketlen meditációk jeleneteiben, ál­mosítóan lelassul. A gondola­ti tartalmat kizárólag köz­helyszerű szentenciákban le­hetne összefoglalni. Mondjuk így: Addig nyújtózkodj, amed­dig a takaród ér! Amit ma megtehetsz, ne halasad hol­napra! Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Vagy hogy ne közmondást, hanem a Hernádi Miklós-féle szótár egyik gyöngyszemét idézzük: Mindannyian isten kezében vagyunk. Gary Cooper, szen­teltessék meg a te neved, de hát ezekért a felismerésekért igazán kár volt filmet for­gatni. És most térjünk a tárgyra, azaz beszéljünk újra a ka­lapemelés mozivásznon sűrűn ismétlődő ceremóniájáról. Azaz a nosztalgiák újrater­melődéséről. Ugyanis erről van szó. Gary Cooper nevét, a fotóját — meg az emlékét — azért támasztják fel a filmesek (a másokééval együtt), mert ez­zel a valóságot szeretnék kissé kiszínezni. Szivárványt kínálnak ott, ahol jobbára csak gondok légiója sötétlik. Láttam már én — egyelő­re maradjunk a mozisztárok­nál — Humphrey Bogarth- kultuszt (nem kisebb nagyság táplálta, mint Woody Allen, aki maga is „nagy szám”, egye­dülálló személyiség); Ramon Novarro és számos némafil­mes nagyság ugyancsak gyak­ran megidéztetett a modern filmművészetben is; Boldog születésnapot Marylin, hir­dette Szörény Rezső drámá­jának címe és mindenki tudja, hogy a történet a Mon- roe-szindrómát helyezi új megvilágításba. De nemcsak a celluloidszalag népszerű alakjai támadnak fel újra és újra. A rendezők szívesen barangolnak hajdani évtize­dekben (évszázadokban),, ha — találomra említjük a pél­dákat — Madame Curie, Pas­teur, Nelson admirális, Verdi, vagy éppen Csontváry har­cainak és áldozatainak rész­leteit idézik meg. „A életem egy kész regény” — állítja az egyik népszerű magyar sláger énekese. Ne­hezen lehetne vitába szállni a megállapítással. Mindenki­nek kész regény az élete. Nemcsak Cziffra Györgynek (zárójelben említem meg, hogy a kitűnő zongoramű­vész a tollat is remekül for­gatja), hanem olyanoknak is, akik „csak” munkával töl­tötték dolgos életük nap­jait, s nem nagyon volt ré­szük kalandokban. A kérdés az — s itt ismerszik meg az alkotói tehetség —, hogy az események mikor és meny­nyiben emelkednek az álta­lánosság szintjére. Lehet va­laki istenáldotta tehetség, nézhet farkasszemet pillana­tonként a halállal, ha szemé­lyisége érdektelen, kár mozi sztorivá alakítani a sorsát. Ugyanakkor áldassanak A kopár sziget névtelenjei, pe­dig semmi egyebet sem tet­tek — „mindössze” ennyi maradt a vásznon is—, mint túrták a földeit, hordták a vizet, cipelték a keresztet, néha felüvöLtörtrtek fájdal­mukban, leckét adtak nekünk, nézőknek, hivatástudatból, türelmességből, élniakarás- ból... Visszatérve a nosztalgiák­ra: nem védekezhetünk elle­nük, hiszen mindannyian szí­vesen tallózunk a múltban — akár saját élményeink után kutatva, akár erőt és eszményeket merítve a bál­ványok (azaz az ismeretle­nek) példájából. Talán az a leglényegesebb, ezért is író­dott a jegyzet, hogy a hajdani szépségeket és régi időket fel­támasztó no6ztalgia-show ne terméketlen ábrándok szol­gálatában álljon, hanem a pozitív eszményeket, a „mit tegyünk?” konkrét program­ját segítse. Andrea Sorianonak nem sikerült Gary Coopert szövet­ségesévé tennie. Erről azon­ban nem a Délidő markáns- arcú hőse tehet, hiszen ő már csak az emlékekben él, hanem a körülmények, s el­sősorban a bajbajutott nő igazi mentsvárainak hiánya. Bizonyosan akad majd a filmművészetben, aki nem­csak színes sztárfotónak használja fel a daliás Gary Cooper képét, hanem arra, hogy a kivételesen sikeres karrier állomásainak fel­villantásával — tehát nem az illúziók felmelegítésével — hi,tét kalapáljon belénk s valóságos világunk reális megismerésére ösztönözzön. Veress József Ebben az éviben ötvennegye- dik alkalommal rendezik meg az ünnepi könyvhetet. A könyv egy hétre kivonul az utcára, a könyvsátrakba, ta­lálkozhatunk a művek alko­tóival. Ez évben 103 mű je­lenik meg, közel 2,5 millió példányiban. A művek több mint egyhanmada mai, élő magyar alkotóké, de szép számmal találkozhatunk ma­gyar klasszikusak új kiadá­saival is, valamint a kortár-, si világirodalom alkotásaival. A magyar múlt messzi szá­zadai éppúgy a közérdeklő­dés homlokterébe kerültek az utóbbi időben, miként az utóbbi félszázadé. A hagyo­mány mint jelent tápláló erő nem maradt a tudós kutatók szűk körében, a társadalmi nyilvánosság előtt is egyre növekvő helyet kapott. Az ünnepi könyvhét újdonságai­nak listáján is jelentkezik ez, a tendencia. Magyar ritkaságok Az ünnepi könyvhét újdonságaiból A magyar középkorról s ezen belül az Árpád-korról két tanulmánykötet is meg­jelenik. A Szépirodalmi Kia­dó az Árpád-kori legendák és intelmek című gyűjteménye tulajdonképpen szövegközlés. Azoknak a nyelvi és törté­nelmi emlékeknek a gyűjte­ménye, melynek döntő több­sége magyarul eddig egyál­talán nem vagy alig volt hozzáférhető. Szentpétery Im­re forráskutatatásait Az Ár­pád-házi királyok oklevelei­nek kritikai jegyzéke című többkötetes műben közölte — latinul. Most ez az ízléses kö­tet szöveghű fordításokban teszi közkinccsé azokat a ja­varészt vallásos tárgyúnak minősíthető szövegeket, ame­lyek írásbeliségünk fejlődésé­nek, államiságunk létrejöt­tének fontos dokumentumai. A Szépirodalmi Kiadó új sorozatot indít az ez évi ün­nepi könyvhéten Magyar Rit­kaságok címmel. A sorozat első két kötete: Gyöngyösi Gergely Arcok a magyar kö­zépkorból és Pécsváradi Gá­bor Jeruzsálemi utazás cí­mű művei. A sorozat címe magába foglalja célkitűzését is: olyan műveket kíván a szélesebb olvasóközönséggel megismertetni, amelyet jó­szerivel még a szakemberek előtt is alig ismentek, jó ré­szük a középkor tudományos nyelvén, latinul íródott, vagy méltatlanul elfeledett. Egy­két kivétellel talán nem ki­emelkedő művek, mégis tör­ténelmi tudatunk, tudomá­nyosságunk szerves részei, a magyar művelődéstörténet, irodalom, történettudomány kiegészítő pillérei. Gyöngyösi Gergely művei jóformán teljesen ismeret­lenek s feltáratlanok. Művei­nek, összeszedett írásainak jelentőségét az adja, hogy hu­manista történetírásunk szép- irodalmi igényű alkotása. A középkorban alapított külön­féle szerzetesrendek közül csupán egy, a pálos rendi ma­gyar. Gyöngyösi maga is pá­los rendi szerzetes volt: ki­emelkedő tehetségű történész és szépíró. Mintegy nyolcvan magyarországi, szlavóniai és németországi kolostor levél­tári anyagát kutatta fel, hogy megörökítse a rend minden­napjait. Egyházi és világi elöljárókról, hatalmasságok­ról közöl adomákat, történe­teket. Például II. Ulászlóról, a legszegényebb magyar ki­rályról.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents