Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
1983. május 14. fffl • .^4, ' A Móricz Zsigmond Színház közönsége az ősbemutató végén hosszan tapsolt, ünnepelte a jó teljesítményt nyújtó művészeket. A főszereplő Bárány Frigyes a nézőtérre sietett, s a megnyerő külsejű szerzővel tért vissza a színpadra. Csák Gyula. Az öszülés váratlan órája című dráma József Attila-díjas írója puritán szerénységgel meghajolt a közönségnek, köszönte a darab kedvező fogadtatását. Vajon mire gondolt ezekben a pillanatokban? A művészi tett sikerére, az újabb erőpróbákra vagy a Mélytengeri áramlás két évtizeddel korábbi vitáira, műveinek az átlagostól eltérő fogadtatásaira? Talán eszébe jutott, a mostani mellett, egy régebbi dátum és Veres Péter Számadás című művének első mondata. Mert ö 1930-ban Nyíregyházán született, szerelemgyerekként, mint annak idején Veres Péter, s ez a harmincas évek Magyarországában hátrányt jelentett. Édesanyja cse- lédi háztartási alkalmazotti állásban dolgozott, távozniuk kellett a városból. Most, ötvenhárom évvel később a taps az ő művének sikerét jelzi a színházba!.. A néhány hónapos gye -mek Püspökladány mellé Bánfi-pusztára k?rült, anyja szüleihez. A nagyszülők mi ident biztosítottak neveléséhez, ami módjukbar állt, mégis a gyermeki megalázottság kői szaka volt ez az idő. „Űri házakhoz jártam fát aprítani, havat lapátolni Krumplit pucoltam, vizet hordtam, alárendelt szerepeket vállaltam az úri gyerekek játékaiban. Rendszerint rablót alakítottam, akit előbb-utóbb elfogtak a pandúrok, és kéjjel-kedvvel agyongyötörtek, majd hatfilléres fagylalttal jutalmaztak.” Származása ösztönzést adott a származásból következő hátrányok leküzdésére is, segítette emberré és íróvá fejlődését. „Azt hiszem, hogy az elnyomottak, a hátrányos helyzetbe szorítottak előnye mindenütt és minden időben az, hogy változtatni akarnak helyzetükön, ezért tervezgetnek, szervezkednek, s olyan energiákat és tetteket csiholnak magukból, amilyenekre kipár- názott helyzetű emberek soha nem képesek.” Készségét a szellemi nyitottságra, az érdeklődésre nagyapja — akiben szintén munkáltak ilyen hajlamok — hamar észrevette. Ö ültette el benne az irodalom, a társadalmi problémák iránti érdeklődést. Sokat köszönhet elemi iskolai tanítójának, Dorogi Mártonnak is, aki szintén élesztgette szellemi érdeklődését. „Máig megrázó olvasmányélményem volt Sinka Istvántól a „Fekete bojtár vallomásai”, Veres Pétertől a „Számadás”, Féja Gézától a „Viharsarok”, Szabó Dezsőtől „Az elsodort falu”. Erdei Ferenc könyveiből a paraszti társadalom problémáinak tudományos elemzésével ismerkedhettem meg. Korai olvasmányélményeim közé sorolom Szabó Pál majdhogynem az én sorsomról mintázott regényeit is.” A mintát a kiemelkedésre a népi írók szolgáltatták. „Életük alakulásából azt láttam, hogy kísértetiesen hasonlítanak az enyémhez. A megélhetéstől kezdve a tanulással való kínlódáson át ugyanazt szenvedték végig, amit én. Éreztem, nekem is ezt az utat kell járnom, bár 14—15 éves koromban ez a pálya még csak elméletileg létezett számomra.” 1947-ben tudomást szerzett arról, hogy Magyarországon létezik népi kollégium. Azonnal megírta a jelentkezési önéletrajzot, amelyből a Csokonai Népi Kollégium vezetősége azt olvasta ki, hogy írói tehetség. Felvételi nélkül felvették. ..Voltaképpen eddig tartott a küzdelem a mélyből a magasságokig. Emberileg különb helyzetbe azóta sem kerültem. A kollégiumban minden jogot és lehetőséget megkaptam legfőbb önmagam megvalósításához — a többi főképpen rajtam múlott. Egyenlővé lettem Magyarországon a legegyenlőbbekkel. és későbbeni életemben semmi igazán rendhagyó nem adódott. Éltem az egységes elgondolások keretébe vont nép életét, szorosabban azokét, akik az új Magyarország értelmiségi munkaterepeire kerültek, majd rá is léptek.” Beiratkozott a gimnáziumba, egyetemre járt. Már nemcsak a népi írókat olvasta, hanem Marxot és Lenint is. Íráskészsége feltűnt a szerkesztőknek. Újságcikkeket ír, napvilágot látnak folyóiratközlései. 1962-ben az Élet és Irodalom szerkesztőjeként dolgozott, amikor a Magvető Kiadó igazgatója bemutatta egy képzőművésznek. Együtt utaztak Nádudvarra, parasztportrékból könyvet készíteni. Mintha gyermekkorába tért volna vissza. Feltámadt benne a múlt, a művésszel a megegyezést felbontotta. Néhány hétre a faluban maradt, beszélgetett az emberekkel, feljegyzéseket készített. Az eredmény az 1963-ban megjelent Mélytengeri áramlás című* irodalmi szociográfia. A kötet a paraszti világ gondjainak a felvállalása volt. Megmutatja, milyen ellentmondások feszítik az akkori magyar falut. A kötet körül vita bontakozott ki a folyóiratokban. Vitatták a valóságfeltárás új módját, vizsgálták, hogyan egyeztethető össze az őszintén vállalt elkötelezettség a hibák feltárásával. A Mélytengeri áramlást „... szenvedélyes igazságkeresés jellemzi... Ez kommunista attitűd” — írta Lengyel József az Új Írásban. Első regénye, a Két karácsony közt is valóságfeltáró tehetségének szülötte. A mű a hagyományos életforma és magatartás átalakulásának a bemutatása. Az Ember a kövön a városba viszi az olvasót. Az író eszköztárába bevonul a humor. Az Álomzug, A tolvaj és a bírák, az Örökzöld című kötetei a kisvárosi és a falusi értelmiség helyzetével, a vidéki közérzet negatív jelenségeivel foglalkoznak. „Az írónak az embert olyan helyzetekben kell ábrázolni, amikor terhelési és szakítási próbának vetik alá, mert akkor mutatja meg igazi énjét, morális tartalmát” — vallja Csák Gyula. „Az az érzésem, hogy lehetőségeink alatt élünk, alacsony morális, szellemi kulturális színvonalon rendezzük be életünket.” A szíkföld sóhaja Püspökladány monográfiája. Az író a monográfiaírást és a személyes történelmet szőtte egybe. Mai témát fogalmaz meg A legnagyobb sűrűség közepe című regénye. Apa és fia áll egymással szemben, a szeretetnélküliség eltorzítja személyiségüket. A Glemba a városból mene- külő világutazó-ezermester parasztember sorsát villantja fel. Eddig öt drámát írt, hármat bemutattak színpadon. Az őszülés váratlan órája a nyír- egyházi színház drámapályázatának díjnyertes alkotása. „Többször megfordultam ebben a városban. fró-olvasó találkozókon megismertem szellemi életét, kezdett kialakulni egy szülőföldhöz kötődés. Váci Mihály, akivel az Élet és Irodalomnál együtt dolgoztam, egyik forrása volt az én ügybuzgalmamnak. Ö fordított engem szülőhelyem, Szabolcs irányába. Természetes, amikor a színház pályázatot hirdetett, jelentkeztem. Örülök, hogy együttműködhettem a művészeivel és a színpadi mű létrehozását segítő valamennyi más színházi szakemberrel. Remélem, nem utolsó találkozás ez ennek az országrésznek a népével.” A darab értelmiségiekről szól. A közéletet, a valóság jelenségeit mutatja meg. „Az egységes parasztság, amely a gyermekkorom idején létezett, „szétrobbant”, azok sorsát kutatom, akik „szétfröccsentek”. Mindenki jót akar a darabban, mindenki egyéni tudása szerint. Mégis ütköznek. Cselekedő a jót! — ezt mondja a Biblia is, ezt mondja mindenki. A döntések pillanatában felmerül a kérdés, hogy mi a jó? Választani kell, s a választás nem könnyű. Választani a jót, amit majd szolgálunk. A darabban a békakupec képviseli a legfontosabbat: bármennyire is szenvedünk az élet viszontagságaitól, nem fordíthatunk hátat, nincs belső emigráció.” L egszívesebben észrevétlen emberként szeretnék élni, a gondolataim terjedjenek — fogalmazta meg, amikor az Abody-interjúra terelődött a szó a Szabolcs szállóbeli beszélgetésen. „Nem szeretem a vitákat, minden vita meggyötör. Ha a mondandó szükségessé teszi, mégis vállalom. Szanitéce vagyok a társadalmi tudatnak, ha beteg jelenséget észlelek, diagnosztizálok, keresem a gyógymódot is. Hogy zajt idéznek elő olykor írásaim, az okot abban látom; irodalmi tevékenységünkben elszoktunk a kockázatos vállalkozásoktól.” Csák Gyula közéleti, realista író, a Magyar írók Szövetségének egyik titkára. Tizenhárom kötetnyi publikáció van mögötte. Jellemző művészetére a népi és a szocialista elkötelezettség, az elmélyült valóságismeret, a mindennapi élet sokoldalú és hiteles ábrázolására való törekvés. „Realista alkatú írónak vallom magam, aki nem akarja ugyan a politika helyett végezni a politikai munkát, de nem is akarja a maga írói ténykedését elszakítani a politikától. Az író kötelességének érzem, hogy aktualitásokba beavatkozzék, a politikával vállvetve haladjon — a saját útján.” Tóth László A Keresztapa harmadik arca Először volt a szatíra: A Keresztapa másik arca. Joggal mosták meg érte a forgalmazók fejét, hiszen a mulatság igazi tárgya — Francis Ford Coppola hatalmas mozisikere — nálunk nem elevenedett meg a filmszínházakban. Olyasmin nevethettünk, ami önmagában is elég viccesnek bizonyult, de hát előbb jó lett volna látni a kifigurázott céltáblát... Második forduló: elég jelentős késéssel bemutatják Magyarországon a véres maffia-történetet. Fogadtatása eléggé vegyes. A kritikusok és nézők jó része ünnepli, mások leplezetlenül fanyalognak. Kinek van igaza? Nehéz lenne döntőbíráskodásra vállalkozni. Tény, hogy a Mario Puzo-regény nyomán forgatott mű egyes jelenetei sokkolóak, az alkotás morális nézőpontja is megkérdőjelezhető — ugyanakkor Coppola fölényes mesterségbeli tudással, virtuóz fel- készültséggel beszél korunk alapvető konfliktusairól, megajándékozva bennünket a látvány és a kaland, a feszültség és az izgalom megannyi érdekességével. Többen úgy vélekedtek, hogy most már aztán becsukhatjuk A Keresztapa-dossziét. Láttuk az eredetit és a paródiáját (igaz, fordított sorrendben, de hát tegyük túl magunkat ezen); igaz, a folytatásról is olvastunk, hallottunk. viszont nem a legjobb ajánlólevelek kísérték A Keresztapa II-ről szóló híreket, meg aztán a telítettségtől — A Keresztapa-mérgezéstől — is joggal lehetett tartani. És megérkezett Francis Ford Coppola 1974-ben forgatott drámája, hogy ezzel — legalábbis egy időre — bezáruljon a kör. (Ha lesz harmadik vagy negyedik rész, s ugyan miért ne lenne, elképzelhető, hogy nem maradunk le róluk.) A magyar filmkedvelő nézők megtekinthetik a Keresztapa harmadik arcát. De máris korrekcióra van szükség. Marlon Brando, Don Corleone megszemélyesítője vállalkozhatott volna megint a nagy hatalmú vezér szerepének eljátszására, ásn arról az „apróságról” nem feledkezhetünk meg, hogy — az első rész végén elhalálozott. Igaz, az ilyesmin a rutinos filmcsinálók túlteszik magukat: vissza lehet lépni a múltba, retrospektív jelenetekkel „feldúsítva” a mát, vagy esetleg olyan szerkezetet kreálni, melyben a hatalmasság egykori tettei kerülnek másfajta megvilágításba. Az írók (ki más készíthette a forgatókönyvet, mint Francis Ford Coppola és Mario Puzo) másfajta megoldást választottak. Marion Brandót nem ügyeskedték vissza a vászonra, viszont két síkon futtatták a cselekmény szálait. Az egyik: Don Corleone gyermek- és ifjúkora (Robert De Niro kelti életre a bevándorló kisfiú, majd a gyorsan tekintélyt szerző gengszterfőnök figuráját), a másik: Michael, az új Keresztapa viselt dolgainak felsorakoztatása. Az események együtt „futnak”. Nem találkoznak úgy, mint mondjuk Griffith halhatatlan Türel- metlenségé-ben (igaz, ott négy epizód rohan együtt a végkifejlet felé), viszont szervesen kiegészítik egymást. Megint megmártózhatunk abban a félelmetes légkörben, mely a Corleone család tündöklésének és bukásának televénye; tanúi lehetünk jó néhány véres eseménynek, brutális gyilkosságnak, álnok csapdának és könyörtelen leszámolásnak; a jellemek cselekvési pályája a várakozásnak megfelelően alakul; Coppola nagyjából ugyanúgy építi fel az eseményeket, lélegezteti az atmoszférát, mint korábban tette; változatlanul a naturalizmusba hajló szikár realizmus szabályai szerint élnek — illetve sétálnak másvilágra — a marcona hősök. Lehet, hogy az ismétlés a tudás anyja, de az eredetiségé semmiképpen sem. Az „egyszer már láttuk” csalóka — vagy nem is csalóka? — képzete gyakran keríti hatalmába a szemlélőt. És ha csak ugyanazt látnánk — más megvilágításban! Sajnos, A Keresztapa II. két olyan betegségben „szenved”, mely úgyszólván összemérhe- tetlenné teszi az előzménynyel. Megbocsáthatatlanul terjengős. Indokolatlanul brutális. Ez a film-epika minden részletet és összefüggést precíz aprólékossággal mér fel, ám az ismétlések fárasztóak. s az egyes motívumok sokadik felbukkanása kifejezetten ellenérzéseket ébreszt bennünk. Főleg Michael „uralkodásának” unalmasan egyhangú szertartásosságára gondolunk. És ami az öldöklést a kifejezés eredeti és átvitt értelmében egyaránt színezi: itt aztán tényleg patakzik a vér, hörögnek az áldozatok, változatosak a „büntetésvégrehajtás” módszerei, s nincs az az isten, akinek a szavára a hóhérok megkegyelmeznének az áldozatoknak. Ami a kubai epizódot illeti: Coppola hatásosan érzékelteti az akkori atmoszférát. jellegzetesek a figurái, ugyanakkor kissé leegyszerűsített a társadalmi erővonalak ábrázolása. Nem mindenki tudja, tehát megemlítjük, hogy az amerikai rendező nagyon szereti Fidel Castro országát és népét. Ottjártam- kor a kubai filmesek elmondották, hogy Coppola ingyen bocsátotta rendelkezésükre alkotásai kópiáit, s maga is többször megfordult Havannában, ami egyértelműen politikai tettnek minősíthető. A színészi alakítások emlékezetesek. A1 Pacino félelmetes, Diane Keaton alázatos, Robert De Niro céltudatos, méghozzá felsőfokon. A Fredot játszó John Cazale kellőképpen simulékony (ő időközben eltávozott az élők sorából). Igazi profimunka Gordon Willis fényképezése és Nito Rota zenéje. Veress József Örökre tizenkilenc évesek A napi hírek, a gyarapodó művészeti alkotások tanúsítják, hogy a II. világháború népeket kegyetlen próba elé állító, emberi sorsokat meghatározó eseménysora hosszú időn át a művészeteknek témát adó forrása volt és maradt. A legtöbbet szenvedett szovjet nép életében sincs ez másként. A temetők kegyelettel gondozott tömegsírjai húszmillió elpusztult emberre emlékeztetnek, a háborút túlélő idősebb nemzedék tagjai a hadi kitüntetéseikkel együtt hordozzák 1941—1945 súlyos éveinek fizikai értelemben is fájdalmas emlékeit. Mellettük a középnemzedék is bor- zongva emlékezik a romok nélkülözésekkel terhes időszakára. S a fiataloknak a heroikus küzdelem, a helytállás erősítő példa, mert a titkokat elfödő anyaföld sem lehet örökös takarója fájdalmas tragédiáknak. Így történhetett, hogy Ukrajnában egy filmet forgató csoport az újra kiásott lövészárok mélyéről egy fiatal hadnagy csontvázát emelte ki. Egy fiatal emberét, aki örökre tizenkilenc éves maradt. A valót és fikciót elegyítve ezt a rövid életutat dolgozza fel regényében G. Baklanov. Az író súlyos megpróbáltatások résztvevője volt maga is, s nemzedéke pokoljárásának olyan mélyebb rétegeit volt képes megismerni, amilyent csak kevesen tudtak. Már címével is kegyetlen tragédiát sejtet: „Örökre tizenkilenc évesek”. A regény hőse, Vologya Tretyakov, a fiatal hadnagy közvetlenül a középiskola padjai közül, rövid kiképzés után úgy kerül a frontra, még be sem töltötte élete tizenkilencedik esztendejét. Az ő, eseményekben és élményekben gazdag életét kíséri nyomon a szerző. Háromszor sebesül meg, szorul gyógykezelésre a hátországban, s tér ismét vissza a frontra. A súlyos szenvedések, küzdelmek realista leírása mellett az egyedi sors nyomon követése csak ürügy az író számára. Ürügy arra, hogy a mélyebb általánosítást alapozó társadalmi-politikai-világnézeti hátteret valós mélységig föltárja. Az egyéni sorson túl megismerteti olvasóit egy nehéztüzérségi katonai alakulat harcosainak életével, súlyos küzdelmeivel, az eltérő jellemek és magatartásformák változásaival. A sebesült katona útjainak nyomon követése pedig a hátország háborús hétköznapjaiba, a nehéz élet szűkös viszonyaiba is bepillantást enged. Tretyakov hadnagy sebesülésekkel sújtott sorsának hármas tagozódása nyújt — a közelmúltban állami díjjal kitüntetett író számára — objektív alapot a sors- és létváltozás történelmi és emberi összetevőinek föltárására. Tretyakov sorsához igazodva jellemzi az író a szovjet nép honvédő háborújának három, egymással összefüggő szakaszát, a visszavonulás és a menekülés zűrzavarát, az ellenség megállításának elszánt kitartást igénylő erőfeszítéseit, s a fasizmus visz- szaverésének, az „előre Berlin felé” vezető út küzdelmeit Baklanov formai megoldástípusa a hagyományos regényforma, a lineáris cselekményvezetés, az olvasmányos és gördülékeny stílus, a lírikus hangvétel. A mű fordítója, Antal Miklós a tartalmi mondanivalóhoz igazodva, a szerzői szándék iránt tanúsított alázattal ültette át nyelvünkre a figyelmet érdemlő alkotást. (Kossuth és Kárpáti Könyvkiadó, 1982.) Miklós Elemér KM hétvégi melléklet Csák Gvula íré
