Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
1983. május 14. A könyv jövője — ön az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központjának olvasásszociológusaként másfél évtizede izgalmas kérdést vizsgál. Számos ve- tületben azt kutatja, megalapozott-e az írott szó erejéről, a. könyvről, a nyomtatott irodalomról, egyszóval a Guten- berg-galaxis haláláról való vélekedés. 1981-ben megjelent könyvében „Az olvasó munkások és az irodalom” címmel pedig azt veszi szemügyre, kik, mennyit, miért, mit, hogyan és milyen eredménnyel olvasnak. Mik a tapasztalatai? — Az olvasásra fordított idő, a könyvolvasók száma, közöttük a rendszeresen olvasóké is, valamint a végigolvasott könyvek aránya az utóbbi években országosan csökkent. A kevesebb elolvasott könyvvel szemben viszont többet használunk. Vagyis megnőtt a kézi- és szakkönyvek keletje, manapság népszerűbb egy nutria- tenyésztéssel vagy a kiskert művelésével foglalkozó kézikönyv, mint a kortárs magyar irodalom valamely kiváló szerzőjének legújabb munkája. A felnőtt lakosság 60—65 százaléka olvas alkalomszerűen, azaz három ember közül kettő legalább egy könyvet kézbe vesz egy évben. Rendszeresen (vagyis havonta legalább egy könyvet) az olvasni tudóknak mindössze egyharmada olvas. Ezen a téren számottevő a visszaesés, különösen az a munkások körében, ahol 29 százalékról 9 százalékra zuhant a rendszeresen olvasók aránya. Szembetűnő továbbá, hogy míg például a versolvasás rohamosan csökkent, addig a magazinolvasás népszerűsödött, és ez egyáltalán nem kedvező változás, mert ez által megnőtt a „szennyezett források” veszélye. — Milyen okok idézték elő az említett változásokat? — A televíziótól kezdve a motorizáción át a második gazdaság kisvállalkozásaiig számos lehetőség kínálkozik — az olvasás helyett — a szabad idő hasznos, olykor jövedelemkiegészítést is jelentő eltöltésére. Ne részletezzük, hogy ez jó-e, mert önmagában még az sem mindig jó, ha valaki olvas. Sok üres könyv és sok üres fej van ugyanis, és ezek találkozása nem szerencsés. Az üres fejben a remekmű is csak kongó hangot kelt. Ugyanakkor találkoztam a felmérések során rengeteget olvasó emberekkel is, akiknek a személyiségére jottányit sem hatott a tengernyi olvasmányélmény... — A szépirodalmi olvasás csökkenésének egyik okaként az empátia, a beleélés képességének hiánya említhető. A másik, ezzel szorosan összefüggő ok pedig, hogy a társadalom középnemzedéke elfáradt, nincs, ami igazából ösztönözné az élményszerző olvasásra. Az önmagával keveset foglalkozó embernek kérdései sincsenek létével kapcsolatban, sorskérdések híján pedig válaszolni sincs mire — vagy ha lenne, a valós felelet helyett beérjük egyszerű, megnyugtató válaszokkal. Ezért aztán teret hódít a zsongító-kábító „szer- olvasmány”, a krimi, a lektűr. A harmadik ok is meghökkentő : elképesztő mértékben romlott az olvasás- technika, minden harmadik szakmunkástanuló csak szótagolva képes olvasni! — Mindez, aligha vitatható, befolyásolja az olvasmánytípusok kiválasztását is. Milyen irányban? — A kedvelt könyvek közül kiszorultak a korábban keresett nagyromantikusok, a klasszikusok, mint például Jókai, és a lektűr tört a helyükre. Berkesi és Szilvási elsősorban, aztán a némiképp fajsúlyosabb Passuth, illetve az az irányvonal, amire a világirodalomból Remarque, a hazaiból Moldova munkásságát említhetjük példaként. Általános sikerek helyett inkább rétegslkerek vannak. Romlott az olvasnivaló minősége, az ifjúsági irodalomban észrevehető bizonyos in- faratilizáoió, a tizenéveseknek szánt olvasmányok sokkal gyermetegebbek, mint 10—15 évvel ezelőtt voltak. — Nem túl derűlátó a sebtében fölvázolt kép... — Sajnos. Kedvező vonás viszont, hogy ha nosztalgikus motívumokkal átszőve is, de megnövekedett a nemzeti önismerettel foglalkozó művek iránt tanúsított érdeklődés, erre vall egyebek között a memoárirodalom, a Tények és tanúk sorozat népszerűsége. — A könyvek egyre drágábbak. A lakosság 20—22 százaléka könyvtári tag. Milyen összefüggést lát a kettő között? — A könyváremelkedéssel egyes rétegek — főleg a pályakezdő értelmiségiek, akiknek munkaeszközük is a könyv — kétségtelenül hátrányba kerültek. Éppen ezért többet dolgoznak, így viszont, ha meg is tudják venni a könyveket, kevesebb idejük marad az olvasásra. A könyvtárak látogatottsága stagnál, de inkább úgy mondanám, hogy megmaradt a régi szinten. A pozició megőrzése a könyvtárosoktól sokkal több rugalmasságot kíván. A nyolcvanas évek könyvtárának inkább véleménytárnak kellene lennie, erősen értékelő, kritikai, orientáló tevékenységgel, klubokkal, információs irodával, hogy kölcsönzői ne szellemi ínségkonyhának tekintsék, hanem döntéselőkészítő intézménynek, amely segítségükre van a szelektálásban, a választható lehetőségek kiválasztásában. — És végül: hisz-e az olvasás jövőjében? — Mindenképpen. A könyv túlélte a folyóiratok megjelenését, a televízió elterjedését — pedig valahányszor vészharangot kongattak a Gutenberg-galaxis léte fölött —, túl fogja élni a videokazetták térhódítását is, bár az olvasmányok bizonyos profiíváltozásával lehet számolni. Az olvasnivaló még mindig négyszer gazdaságosabb, mint a vizuális műfajok (más elolvasni Balzac könyvét vagy megnézni az „Elveszett illúziók”-át tíz folytatásban), arról nem is beszélve, hogy ki-ki saját sebességgel „hajthat” a sorok között, míg a vonósnégyest vagy a színházi előadást nem állíthatja meg, ha nem ért valamit. A könyv jövője, szerintem, végső soron a gondolkodó embér jövőjétől függ. Ezért nem ártana, ha az Olvasó népért mozgalom apostolai a „Gondolkodó népért” jelszót írnák zászlajukra. Juhani Nagy János 1694 januárjának utolsó napján ritkán látott pompás lakodalmi menet vonult be a Szamoshátra. Szamosújlakon, Vay uram jószágában éjszakáztak, majd másnap tovavonultak Fehérgyarmat. Panyola felé s átkelve a Szamos jegén Paposon szálltak meg. öt szánból, egy hintóból, csaknem 150 lóval, közel száz emberből állott a menet. A lovakon — még a szolgákén is — ezüst szerszámok, a hosszú nyest és nyusztprémmel bélelt mente alól kikandikáló piros és sárga csizmákon ezüst sarkantyú, némelyiken gyémántok szikráztak, a prémsapkák rubinos, srroaragdos forgóiból kócsag-, darutollak lengtek, s hogy a ritka alkalomhoz illő han- gúlát semmiben hiányt ne szenvedjen, arról egyrészt a töröksíp, trombita vidám hangja, másrészt a vőlegény gondoskodott, mikor a tíznapos utat előzetesen végigjárva bőven vitt vágómarhát, kenyeret, zabot, és főleg bort. Az utazás alatt viszont a szállások igen szerény kényelmet nyújtottak, nem egy he- lyen az egész falunak nem volt annyi lakosa, mint amennyien a násznéppel voltak. Az asszonyok — a grófnék is — összezsúfolva itt-ott egy-egy parasztszobában, a férfiak szalmán, nemes és nem nemes szolgák a padlásokon, csűrökben. Ilyesmihez hozzászokott az akkori ember, még ha főrangon is volt. Paposon aztán a vőlegény a násznaggyal hintóba szállt, így kívánta a szokás, ezért volt az egy hintó, s így jött Teleki László uram be Vajára Vay Annáért, a mátkájáért. Teleki László a magyar történelemből ismert Teleki Mihálynak, Apafi Mihály fejedelem kancellárjának, Kővár főkapitányának 13 gyermeke közül az egyik, verselgető fiú. Maga a kancellár ekkor már nem él, Thököly ellen harcolva négy éve elesett a zemyesti csatában, de a Vay családdal váló szorosabb kapcsolatok kiépítése az ő virágkorára nyúlik vissza. Egyik legbizalmasabb embere a ve je, Vay Mihály volt, annak a Vay Péternek a fia, ki a várkastély két tornyát is építtette. Vay Mihály a Wesselényi- összeesküvés bukása után Erdélybe menekült, s ott Teleki Zsuzsát vette el. Vele nem állt meg a két család közti összeházasodások sora, Vay László feleségül vette Teleki Borát, s Vay Kata (Ádám lánya) Teleki Pálhoz ment feleségül, vagyis a kancellárnak gyermekei közül Teleki László a negyedik, ki a Vay családból vett magának házastársat. Illetve jött a mátkájáért. Háromszáz évvel ezelőtt ez a szó azt jelentette, hogy már megvolt a „hitlés” az egyházi szertartás a gyűrűváltással, mikor egymásnak hűséget fogadtak. Egymást már bátyámnak, húgomnak hívták, levelezhettek, míg a kapcsolat a lakodalomra való hozzákészülésre szorítkozott. S mikor a lány szülei megtették az előkészületeket, értesítették a vőlegényt, az akkor már jöhetett a mátkájáért. Mikor a násznép nagy vidáman, zeneszóval beérkezett Vajára, nem mentek egyből a várkastélyba. Sőt bizonyos nehézség is adódott, a menyasszonynak egy nagynénje nemrég halt meg, Vay uramék az „előlkö- szöntéskor” nem akarták megengedni a muzsikálást. Kérlelésre aztán csak engedtek. A tulajdonképpeni lakodalom azzal kezdődött, hogy a vőfély felvitte a vőlegény ajándékait: ezüst tányéron száz aranyat, köntöst s egy asszonyruhát. Mindezt felköszöntők, ivás s tánc fűszerezte. A vőfély visszatérte után értesítette a násznépet, s megkezdték a bevonulást előírásos rendben a lakodalom helyére. A menet élén a násznagy, Teleki Mihály, Kővár vidékének főkapitánya, majd a vőlegény vonult. Közben durrogtak a mozsarak s egyéb lószerszámok, talán azok a kis tarackok is, melyek ma a vajad múzeumban láthatók. A násznagy azután kikérte a menyasszonyt, aki ekkor szülei lábaihoz borult, majd egyéb hagyományos fordulatok után asztalhoz ültek. Érdekes, hogy a menyasszonnyal kapcsolatosan több szokás ma is ugyanúgy él a környéken, mint azokban a régi időkben. Ilyen például, hogy a menyasszonynak ruhát ajándékoz a vőlegény. A lakodalom napján a menyasszony három ruhában is megjelenik. Nem változott az a szokás sem, hogy a saját lakodalmán a menyasszony nem eszik. Hogy a vacsora hol volt, nem egészen bizonyos. Telekiék úgy 120-an lehettek, a Vay család kisebb volt ugyan, de ők voltak otthon, ami annyit jelent, hogy körülbelül 250—300 embert kellett asztalhoz ültetni. Erdélyben ilyen alkalmakkor külön színt építettek, télen kályhákkal. Egyes utalások szerint a lakodalom mégis a várkastélyban volt, ami elképzelhető, ugyanis ha a szolgák külön ettek, elférhettek két teremben is. A tánchoz pedig az asztalokat elhordták. Éjszaka csoda jel esett: „az mely házban a vőlegény uram az menyasszonyt elhálta, kéményére egy nagy saskeselyű szállt.” Ez jó előjelnek számított, mint ahogy jó előjel volt Báthory Zsigmondnak havasalföldi hadjárata előtt s Pálffy Miklósnak Győr visszafoglalásakor. Számunkra azonban fontosabb az a közlés, hogy a nászszoba a második emelet középső helyisége volt a déli szárnyon, melyet valaha festett reneszánsz kőkerete ma is kiemeli a többi közül. Folytatva a gondolatot, bizonyára más alkalommal az előkelő vendégek is ezt a szobát kapták, mint például Rákóczi Ferenc, aki harcának bukása előtt itt vacsorázott és tárgyalt Pálffy tábornokkal. Ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a várkastély életének a megismeréséhez. A lakodalom másnapjának a reggelén a vőfély végigjárta a házakat, ahol a vendégek szálltak meg, s marasztalta őket ebédre. Az új asszony ekkor öltötte magára először a férjétől kapott ruhát. Harmadnap már csak a rokonok maradtak. Távoztuk- kor a vendégek rangjuknak megfelelően ajándékot, legtöbbször arany-, ezüstskófi- ummal, selyemmel hímzett keszkenőt kaptak. (Ennek a szokásnak is megmaradt bizonyos emléke.) A negyedik reggel megindul a nászmenet vissza Erdélybe most már a fiatalasszonnyal. „Hazavivén az új feleségét az új házasember, ott is harmadnapig vígan voltának, táncoltak; ekkor harmadnapon az vendégek elmentek, az új házasok úgy éltének, amint lehetett, ritkán igen jól, csendesen éltek, talán többet heregve, morogva, kocódva, hogy több víg napok sem volt talán az lakodal- mok napjánál azok közül is, akik ilyen pompával házasodtak.” Nem tudni, hogy illettek Apor Péter kesernyés, de remek sorai a vajai fiatal házasokra. Teleki László egy birtokügy miatt vagy másfél évet időzött Bécsben. A Rá- kóczi-szabadságharc idején Teleki Mihály kővári kapitánnyal, vajai násznagyával a kurucok mellé állt. A szatmári békét mindketten aláírták, s Teleki László 1714-ben húsz évvel a lakodalmuk után Fejér megye főispánjaként halt meg. Egy lányuk maradt, Zsuzsa, ki Kemény János fejedelem unokájának, Kemény Lászlónak a felesége volt. 1718-ban Vay Anna hazajött „telelni” Magyarországra, ez lehetett utolsó látogatása Vaján, gyermekkorának s lakodalmának színhelyén. Koroknay Gyula A Kelet-Magyarország tárlata SEBESTYÉN SÁNDOR ÉRMEI RADNÓTI EMLÉKÉRE RADNÓTI EMLÉKÉRE MEGYEI MŰVELŐDÉSI KÖZPONT TÁRSADALMI MUNKÁÉRT Bényel József: J"ÍSZtd Ülőben Jó így tiszta tavaszban futni a friss füveken. Hajnali harmat reszket, könnyez a szemüvegem. Elbújt mögé a bánat, kétség és ijedelem: szólok lendülő szélnek, üljön meg tenyeremen. Ráfujok. Utszéli fű rejti a szárnya alá. Őrzi a Hold az időt, árnyékot takarva rá. KM HÉTVÉGI melléklet PtfQmQittfib C7Íbrá7tab Egy 300 éves Uytnilflllllllt OlIIUulIÚII... vajai lagzi emlékei
