Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

1983. április 3. K elet-Magyarország 3 '-------------------------------------------------------------------------------------------------------- > Nagy ünnepeink szerves tartozéka immár az al­kotó munka elismerése. Felszabadulásunk 38. év­fordulója alkalmábóláprilis 4. előtt megyénkből idén is többen részesültek kormánykitüntetésben. Az alábbiakban közülük mutatunk be négyet. A muzsika bűvöletében H étfő reggel. Cseng a te­lefon a szerkesztőség­ben. Halk, el-elcsukló hang, nekem formált szavak. A vonal végén Vikár Sándor, olvasóink jó ismerőse, akinek zenekritikáival tudósításaival sokszor találkozhattak lapunk hasábjain. Van olyan, amikor az ember nem bírja már ki a boldogságot, muszáj mások­kal megosztania. Ezért hívott Sándor bácsi, s szinte köny- nyek között közölte: kitünte­tésre hívnak Budapestre . . . Másnap én hívtam. Megke­resném, hogy pályájáról egy kicsit beszélgessünk. Felesé­ge, Margó néni kicsit szo­morkásán, de erővel a hang­jában mesélte el, be kellett vinni Sándor bácsit a kórház­ba, a mellhártya bizony nem tréfa, s szeretne megerősöd­ni a pesti úthoz. Másfél évtized emlékeit ra­kosgatva — ennyi ideje, hogy a muzsika és az újság miatt így-úgy, hivatalos kapcsolat­ban voltunk-vagyunk egy­mással — fel-felbukkannak emlékezetes képek, percek, események. Látom Sándor bácsit az el­maradhatatlan barna táská­jával, csokornyakkendőjével, ahogy erős szélben, esőben igyekszik előadást tartani, vagy koncertre, vagy ügye­ket intézni. Figyelem és bá­mulom és irigylem. Az erejét, a kitartását és a megszállott­ságát, hogy immár 78. évében is fölkel kora reggel az ágy­ból — holott erre senki sem kényszeríti, csak valami készteti —, s már indul is a szerkesztőségbe, a postára, a tanácsra, a hivatalokba, isko­lákba, üzemekbe. Szervez, előadásokat tart — ha kell, Budapesten a Nyíregyházáról elszármazott öregdiákoknak —, utazik — ha éppen arra van szükség, akkor késő este hazafelé Nyírbátorból, a ze­nei napokról valami alkalmi járművön, mint annak idején Petőfi, vagy a vándorszíné­szek —, s még azon melegé­ben nekilát a kritikaírásnak, mert másnap reggelre ismét éhes a nyomda, várja a szer­kesztő a friss kéziratot. Ez a mostani Vikár Sándor; a fá­radhatatlan nyugdíjas, aki egész életét a muzsika bűvö­letében tölthette, a zenének hódolhatott, mely szerinte az emberi lélek megnemesítő je. — Azt akartam mindig, hogy az emberek megértsék, szeressék a zenét, mert annak lélekformáló ereje van. Ezért próbáltam egész életemben a szépet, a jót és az igazat szolgálni — ezt nyilatkozta legutóbb. Akkor szedtük szerbe- számba a kezdést, az útnak induló fiatal tanár szándékát és a megtett út állomásait. A dunántúli lelkész fia, az ifjú Vikár 1927-ben szerzett középiskolai ének-zene taná­ri diplomát; majd újabb ta­nulmányok után 1930-ban ta­nítóképző intézeti zenetanári oklevelet kapott, 1932-ben pedig elvégezte a karmester - és zeneszerzés szakot is. Mint Kodály-tanítvány, vidékre készült, ahol a friss, felké­szült zenetanárokra nagy szükség volt. A végzés után 20 évig működött tanárként a nyíregyházi leánykálvineum- ban, s tett jelentős lépéseket a Kodály-módszer népszerű­sítéséért. Énekkart szerve­zett, 160 tagú kórus élén az egyházi és klasszikus művek mellett a kortárs zeneiroda­lom jeles alkotásait is bemu­tatta. Szorgalmazta két zene­kar, a mostani Szabolcsi szimfonikus zenekar — ezt 15 éven át vezette — és az Ifj" Gárda-zenekar megalakulá­sát. Számos kiváló növendé- két adott az országnak-világ- nak a zeneiskola igazgatója­ként. Kilenc évig dolgozott a nyugdíjkorhatár után, rend­szeresen végzett ismeretter­jesztő munkát a TIT-ben. Pályájának külön szakasza a zeneszerzői, amely kezdet­ben nagy ígérettel indulva egyenesen felfelé ívelt, mű­vei rendszeresen elhangzot­tak a rádióban. Ki tudja, ta­lán a mások műveinek nép­szerűsítése fontosabb volt a jelenlétnél a zeneirodalom­ban? Mindenesetre, aki sze­mélyesen ismeri, szerény, kedves, türelmes, udvarias, alkalmazkodó lénye is lehet a magyarázata: nem feltűnni akar, hanem valóban, ahogy mondja, szolgálni. Amikor legutóbb hosszab­ban beszélgettünk, szóba ke­rültek a kitüntetések is. Nem volt megbecsülés híján, ám, ahogy találgatni próbáltam, várt az igazi komoly elisme­résre. Talán a Munka Ér­demrendben reménykedett. Most, amikor az Állami Díjjal ismerik el színes tevékenysé­gét, egész életművét, sokan mondják a hír hallatán: ő igazán megérdemelte. B. E. Á főorvos, aki csapatát dicséri A kicsinyke főorvosi szoba falán nagy­méretű bekeretezett fénykép. Rajta egy munkás, olajos ruhában, munkaaszta­lán lakatosszerszámok, az asztal fölött jelszó az ötve­nes évek elejéről. Dr. Mohá­csi László, a nyíregyházi me­gyei kórház urológiai osztá­lyának vezetője így is őrzi apját, az egykori mozdony­gyári lakatost, akinek sokat köszönhet, de leginkább az emberséget, a szerénységet. Nem szívesen veszi, hogy az újságban akarnak írni ró­la. Azzal magyarázza, hogy az orvost mindig feszélyezi, ha reklámozzák. Mondom, hogy ez most nem reklám, hanem az eredmények elis­merése. •s— Ha már mindenképpen írni akarnak, akkor ennyit; 1966 szeptemberében Eisert Árpád kedves barátom meg­értő támogatásával csinál­tunk itt egy urológiai osz­tályt a sebészet keretein be­lül. Két év múlva már hat­van ágyas önálló osztály lé­tesült. Szükségmegoldásként abban a reményben, hogy hamarosan meglesz az új megyei kórház, de ez sajnos kútbaesett. Jövőre érünk el oda, hogy az új tömbben két­szer negyven ágyat kapunk. — Hatvanhat előtt hová jártak a szabolcsi betegek? — Többnyire Miskolcra, Debrecenbe vagy Pestre. Né- hányan Szolnokra, de még Dunaújvárosban és Baján is kezeltek egy-két embert Sza- bolcs-Szatmárból. Amikor itt elkezdődött a munka, fiatal orvosok jöttek Debrecenből, már mind itt szereztek szak­vizsgát. Felszerelés sem volt, elkezdtük a szakrendelést. Ma naponta 60—70 embert fogadunk. Az orvoscsapat létszáma ma kilenc, az új tömbben még két állást kap az uroló­gia. Ez a kicsiny stáb ma gyakorlatilag minden fel­adatot megold. Sőt az itteni magból jött létre Kisvárdán egy 26 ágyas osztály, Máté­szalkán pedig egy részleg. Másoktól és más lapokból tudom, hogy most már Pest­ről és Debrecenből járnak ide vesebetegek, hiszen országos szinten áll Nyíregyháza az endoszkópos, optikás mód­szerrel végzett műtétek te­kintetében. Magyarul: amit hazánk bármelyik klinikáján megcsinálnak, azt itt is tud­ják. Mohácsi doktor ezteny- nyiben foglalja össze: „A lé­nyeg, hogy egy jól felszerelt osztályunk van, hogy a me­gye törődik velünk, s ha megjönnek az új műszerek, még nagyobbat lépünk elő­re.” Említem a szép számú köz­leményt, amelyet a főorvos, s az osztály orvosai írnak hazai és külföldi szakmai fo­lyóiratokban, mire Mohácsi doktor ezt mondja: — Szerencsésen alakult a helyzet. Olyanokkal dolgo­zunk, akiknek jó emberi tu­lajdonságaik vannak és a szakma érdekli őket. Betegek mondják, hogy a gyakorlati gyógyításban is ez a helyzet és nem csak az or­vosok, de a nővérek, a mű­tősök is példát mutatnak itt tudásból, humánumból, szor­galomból. 17 éve jött Debrecenből Mohácsi doktor és pontosan most 15 éve osztályvezető fő­orvos. A statisztika száraz ténye: több mint 1100 beteg fordul meg az osztályon évente, s ezer körüli a műtét. Hogyan lehet a tempót tar­tani a tudománnyal ilyen kö­rülmények között? — Nem könnyen. Az em­ber fárad, s ez olyan foglal­kozás, ahol holtig lehet ta­nulni, rengeteget kell olvas­ni, különben az orvos lema­rad. Nálunk hatévenként el­avul a tankönyv, tízévenként pedig teljesen kicserélődik az orvosi tudás anyaga. Ezért is kötelességünk lé­pést tartani az idővel. Az a baj, hogy kevés az idő. Hogy a munka egy tekintélyes ré­szét a papírok, az adminiszt­ráció tölti ki. A főorvos derűs ember, de méltán bosszankodik a sok­szor értelmetlen, időt rabló bürokrácia miatt. Kérdezem: nem bánta-e meg, hogy eljött a debreceni klinikáról? — Nem, dehogy, az ember itt önálló, megvaló­síthatja a saját elképzeléseit. Nyíregyházi urológiai iskolát említek neki, amit rögtön visszautasít. „Annyi a bizo­nyos, hogy jól működik az osztály, megállja a helyét. Kétségtelen, sok mindent másként csinálunk, mint mások, vannak elveink, de az iskola ettől jóval több, s annak kialakulásához hosszú idő kell. Különben sem vin­dikáljuk mi magunknak ezt az elnevezést, bár tehetsé­ges, ambiciózus fiatal embe­reink vannak és meggyőző­désem, hogy a munka foly­tatása is jó kezekben lesz.” Mohácsi doktor ötvenöt éves, tele tettvággyal. A mun­káról, az eredményekről be­szélve is másokat említ. Pe­dig ami itt van, az mind szo­rosan kötődik hozzá. Április 4-e alkalmából a Munka Érdemrend arany fo­kozatával tüntették ki. Azt hiszem sokan egyetértenek velem abban, hogy méltó helyre jutott az elismerés. K. J. Á dobogó mögött A lakatos keze nyoma A fúrógép romokban he­ver. A tmk betonján itt is egy alkatrész, ott is egy ... Hogy mikor lesz ebből ismét működőképes masina? — Másfél hét múlva — mondja a világ legtermésze­tesebb hangján Sztari Béla, a VAGÉP lakatosa. Most szed­tük szét, felújítjuk, tíz nap múltán már vígan fúrhatnak rajta. Sztari Béla negyvennyolc éves, de egy évtizedet nyu­godtan letagadhatna. Pedig hát egyáltalán nem volt nyu­godt élete, hiszen a karban­tartó lakatosoknak állandó­an bizonyítani kell, mert ha valahol baj van, kihez sza­ladjanak? — No azért szaladgálásról szó sincs, mert a kapkodás soha nem szül jót. Az vi­szont igaz, hogy valóban lé­teznek sürgős munkák, s ilyenkor tényleg igyekezni kell, de akkor is alapos, meg­fontolt munkára van szük­ség. Jól is néznénk ki, ha két nap elteltével újból szólna a gép kezelője: te javítottad, már megint rossz. Lassan negyedszázada dol­gozik már a VAGÉP-nél Sztari Béla, s kezdettől fogva karbantartó. Üjított ő már fel esztergát, fúró- és maró­gépet, alig van olyan komo­lyabb berendezés, amely ne viselné a keze nyomát. Jó akatos hírében áll, — s mi­lyen az élet! — sosem ké­szült vasasnak. Fodrász sze­retett volna lenni! — Ó, régen volt az, most már csak mosolyog rajta az ember. Fent Borsodban, Put- nokon laktunk, közel a falu borbélyához, s én eltökéltem, hogy fodrász leszek. Hát... szóval három hónapot bír­tam ki a műhelyben, nem szerettem én azt a monoton munkát. Otthagytam. Közel volt viszont a hazai ipar egyik fellegvára, Özd, s ott felvételt hirdettek, laka­tosokra volt szükségük. Je­lentkezett hát ő is, elvégezte az iskolát, s majd tíz évet húzott le a gyárban. De el­érkezett a nősülés ideje, s egy nyíregyházi lányhoz hú­zott erősen a szívé. S ahogy lenni szokott, most is a „gyengébb nem” győzött, jött az asszony után Nyíregyhá­zára. — Hát bizony, nehéz volt megszokni az itteni vidéket, a nyírségi esőt, a homokot. So­ha nem felejtem el a dátu­mot, 1960. május 2-án kerül­tem a VAGÉP-hez, itt va­gyok azóta is. Itt élnek a kedves ismerősök, a barátok, otthonra leltem a Nyírség­ben. Hogy a hegyek hiányoz­nak-e? Hogyne hiányozná­nak! Mégis csak azok közt nőttem fel, s ki az, aki képes elfelejteni a szülőföldjét. Igaz, én soha nem szakadtam el végleg Borsodtól, anyám most is Putnokon él, s mi me­gyünk családostól, amikor csak tehetjük. A család. Felesége könyve­lő az AGROKER-nél, lánya gimnazista, a fia meg autó­szerelő, s hol is lenne a munkahelye, ha nem a VA­GÉP-nél. A Jósavárosban laknak, s van egy kis telkük, kint Sóstóhegyen, ahol már szépen zöldellnek az ágyá­sok. A dolgos ember munká­ját dicsérik. S jó munkáját jutalmazza a Munka Érdem­rend bronz fokozata is, amit az ünnep előtt vett kézhez. B. G. A budapesti fedettpályás atlétikai Európa-baj- nokságot megtekintő Kádár János elsőként gratu­lált Sigér Zoltánnak, az Nyh. VSSC szakágvezető edzőjé­nek. Az Európa legjobbjai között emlegetett nyíregyházi szakembernek ugyanis két ta­nítványa volt ott a kontinens nagy seregszemléjén és mind­kettő érmet szerzett! Távol­ugrásban Pálóczi Gyula, hár­masugrásban pedig Bakosi Béla állt dobogóra az ered­ményhirdetéskor. — Edzői pályafutásom ed­digi legnagyobb sikere a mos­tani Európa-bajnokság — mondta a 37 éves szakveze­tő, aki a nyíregyházi tanár­képző főiskola testnevelési tanszékének adjunktusa, s mellékfoglalkozásban edzős- ködik az NYVSSC-nél. — Vi­lágversenyen eddig két atlé­tám még nem állt dobogón. A hazai bajnokságokon vi­szont mindig a Sigér-tanít- ványok szerezték, szerzik a legtöbb érmet. Volt olyan esz­tendő, amikor a serdülőktől, a felnőttekig, valamennyi kor­osztálybem a kitűnő szakem­ber neveltjei nyerték a ma­gyar bajnokságot. A fiatal edző legeredményesebb ver­senyzője, Bakosi Béla pedig a világ legjobb tíz hármasugró­ja közé tartozik, kétszeres fe­dettpályás Európa-bajnok, ta­valy harmadik lett a szabad­téri EB-n, a főiskolás világ- bajnokságon meg második helyezést ért el. Sigér Zoltán 1979-től a ma­gyar atlétikai válogatott ugró szakágánál is tevékenykedik. Tavaly nagysikerű előadást tartott Olaszországban, az edzők nemzetközi konferen­ciáján, ahol a magyar ugrók felkészülési munkáját mutat­ta be. Aztán Finnországba hívták meg, az edzők tovább­képzésére. A Nemzetközi At­létikai Szövetség 140 tagor­szágában ma már úgy isme­rik, mint az egyik legneve­sebb szakembert. — Minek köszönhetem ed­zői sikereimet? Mindenek­előtt annak, hogy támaszkod- hatom munkahelyem, a ta­nárképző főiskola szellemi bázisára, állandóan tovább­képezhetem magam. Adott a szakmai irodalom, amit a rendszeres feldolgozás után, napra készen megvitathatok a kollégáimmal. Rendkívül so­kat jelentenek az ilyen alko­tó viták, sok-sok hasznos do­loghoz jut így az ember. És nyitott szemmel járom a vi­lágot. Válogatott versenyző­immel rengeteg országba el­jutok, ahol mindig tudatosan figyelem az ellenfelek mun­káját, a módszereket. Az öt­leteket aztán igyekszem hasz­nosítani, beépíteni a munká­ba. Mindemellett nagyszerű edzői kollektíva jött össze az NYVSSC-nél, igazi műhely­munka folyik az atlétikai szakosztálynál. Ezt bizonyít­ja, hogy évek óta a második legeredményesebb hazai szakosztály a miénk. És arról sem szabad megfeledkeznem, hogy a megye, a város min­den feltételt megteremt az eredményes munkához. A személyi feltételek is adot­tak, hiszen ott van a renge­teg tehetséges gyerek. Sigér Zoltán — akit ered­ményes munkássága elismeré­séül hazánk felszabadulásá­nak évfordulóján a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki — egyébként Nyíregyházán végezte közép­iskoláit, a pénzügyiben érett­ségizett. A testnevelési főis­kolán szerzett diplomát, s 1970-ben jött vissza a nyír­ségi megyeszékhelyre. Akkor kezdett edzősködni az Nyh. VSSC-nél. A tanár úr persze nemcsak jó versenyzőket ne­vel, hanem a testnevelési tanszék adjunktusaként ok­tatja a jövő szabolcsi edzőit is. Gyakorlati tapasztalatait készségesen megosztja a le­endő szakvezetőkkel. Hallga­tói igazán szerencsésnek vall­hatják magukat, hiszen f_ az egyik legavatottabb szakem­bertől tanulhatják a nehéz, de szép edzői hivatást. B. D.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents