Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-17 / 90. szám

4 Kelet-Magyarország 1983. április 17. Események címszavakban HÉTFŐ: A belga külügyminiszter moszkvai tárgyalásai — Albu- feirában befejeződik a Szocialista Internacionálé 16. kongresz- szusa, amelyre árnyékot vet a PFSZ képviselőjének, Szártá­vinak meggyilkolása KEDD: Szovjet—japán külügyi konzultáció Tokióban — Eredmény­telenül végződnek a palesztin—jordániai tárgyalások, Arafat Stockholmban, Tuniszban majd Szófiában folytat megbeszé­léseket S3?ií-KDA: Nemzetközi tudományos konferencia Berlinben Marx életművéről — Brit flottagyakorlatok Gibraltár körül, éles spanyol tiltakozás — Külügyminiszteri értekezlet a három indokínai ország részvételével — Argentínában felelősségre vonják Galtieri volt elnököt CSÜTÖRTÖK: Az amerikai szenátus elfogadja Kenneth Adelmant a leszerelési hivatal élére, a Scowcroft bizottság beterjeszti az MX jelentést, befagyasztási vita a képviselőházban — Mit- terrand Svájcban PÉNTEK: Helmuth Kohl washingtoni látogatása — Izraeli berepü­lések, szíriai készültség a libanoni Bekaa-völgy térségében — Etiópia szomáli csapatmozdulatokról tudósít a határkörzetből SZOMBAT: Üjabb harcok Irak és Irán között, eredménytelennek bizonyulnak az öbölbeli olajfolt felszámolására tett kísérletek — Üjabb amerikai fenyegetőzések Nicaraguával kapcsolatban Kiéleződött a feszültség a thaiföldi—kam­bodzsai határkörzetben. Képünkön: egy thaiföldi határőregység Ta Phraya közelé­ben. A helyzet „fokozódó veszélyeire” hi- vatkozva az Egyesült Államok a héten lé- gihídon rendkívüli fegyverszállítmányokat indított útnak Bangkokba. v—____ ___________________; Az ismeretlen ismerős ILLYÉS GYULA ÖRÖKSÉGE szénák ez az ága tehát nem fékeződik, noha kiderült, hogy az elnök korábbi, az MX-rakéták sűrű telepítését szorgalmazó, s így többségé­nek megsemmisíthetetlensé- gét feltételező „csodafegy- ver”-indítványa merő illú­zió. A kép teljességéhez tarto­zik, hogy ezek a „pyrrhosi győzelmek” csak erősítették a nukleáris fegyverkezési ver­seny befagyasztására tett amerikai erőfeszítéseket. A képviselőházban minden va­lószínűség szerint ezúttal többséget remélhetnek a freeze, a befagyasztás hívei, s a velük szembenállók csu­pán a szavazás ismételt el­halasztását tudták elérni. Ez­zel viszont a téma továbbra is a köztudatban szerepel. Amint erősíti a befagyasztás követelését az amerikai kato­likus püspöki kar állásfogla­lása, a tíz államban tartott ez irányú népszavazás is. Igaz, egy képviselőházi határozat nem kötelező az elnökre, de jelentős erkölcsi nyomást je­lent (a Szovjetunió egyéb­ként kész a kölcsönös köte­lezettségvállalások alapján a fegyverkezési hajsza befa­gyasztására), különösen, ami­kor mind nehezebb keresztül­vinni a fegyverkezési terve­ket. O Milyen eredményekkel jártak a szovjet—japán külügyi konzultációk? Hosszabb szünet után ismét szovjet—japán konzultációkat tartottak Tokióban, a külügy­miniszter-helyettesek rész­vételével. (Szovjet részről Mi­hail Kapica tárgyalt, aki kü­lönben a Kínával folytatott konzultációkat is vezeti.) Amint ez ilyenkor szokás, alaposan körüljárták a két ország kapcsolatainak kérdé­seit. Szó esett katonai prob­lémákról: a szovjet külügy­miniszter-helyettes hangsú­lyozta, hogy egyetlen rakéta sincs Japánra irányozva, s ha Japán következetesen be­tartja a korábban kinyilvání­tott antinukleáris elveket, a Szovjetunió messzemenő biz­tosítékokat nyújt számára. Gazdasági vonatkozásban több fontos lépés történt (például nagy létszámú japán küldött­ség utazott Moszkvába), de amerikai részről embargóin­tézkedések elfogadását akar­ják rákényszeríteni Japánra, éppen e napokban tárgyal Tokióban az ezzel foglalkozó COCOM-bizottság. Ami a politikai párbeszédet illeti, a leginkább zavaró tényező, hogy Japán területi követelé­seket hangoztat, s ezekkel olyan feltételeket igyekszik támasztani, amelyek termé­szetesen teljesíthetetlenek. Ennek ügyén és ürügyén visz- szautasítja, illetve fékezi a normalizálásra tett, ésszerű, kölcsönösen előnyös szovjet indítványokat. A tokiói konzultáció ked­vező jele annak, hogy a pár­beszéd folytatódik, ugyanak­kor jól tükrözi a reális hely­zetet, az akadályokat is. Amikor kezet fogott vala­kivel, elsőnek a kézszorításá­nak keménysége tűnt fel. Ki­dolgozott, inas, paraszti mun­kában is edzett keze volt. S a szorításában ott éreztük az üzenetet. Régi korszak nagy­jainak kézmelegét közvetí­tette: Babitsét, aki fiaként szerette, örökösének tekintet­te; Kosztolányiét, akinek mű­veit ő adta ki s látta el nagy­szerű előszókkal; Szabó Lő- rincét, akihez mély emberi barátság fűzte; Németh Lászlóét, akivel együtt me­lengették és dolgozták ki a nagy tervet: a népfőiskolákét, amelyekben megfelelő körül­mények között tanultak vol­na a legtehetségesebb pa­rasztfiatalok. Természeti ember volt a szó legnemesebb értelmében. Nem menekülésképpen tette át székhelyét a jobb idő be­állta után Tihanyba, hanem mert ott találta meg azokat az élményeket, melyek kép­zeletében az ifjúság derűs egeit idézték. Amikor az őszi hidegek elől visszahúzódott rózsadombi otthonába — ez volt az a ház a József-hegyi utcában, ahonnan kitekintve elgyönyörködhetett a csere- pezők lármájában, akikről egyik emlékezetes versét írta — s hatalmas sétákat tett. Alkonyi fények úsztak mára város felől, s ő még mindig rótta az utcákat, melyek mind otthonosan tárultak ki előtte, s megmutatták rejtett titkaikat, tavaszi készülődé­süket. Azok közé a ritka magyar művészek közé tartozott, aki­ket természetes és ölelő gesz­tussal fogadott be a nagyvi­lág. S ő azt a hatalmas te­kintélyt, mely személyiségét és költészetét övezte, arra is felhasználta, hogy szálláscsi- nálója legyen irodalmunknak. Igazi „nagykövet” volt, a szellem küldötte, elegáns és bölcs, aki meg tudja becsülni az őt ért kitüntetéseket, de zsigereiben érezte, hogy an­nak a kis országnak a kül­dötte, melynek szellemi fel­emeléséért írt és dolgozott. Gőgösen dacolt a múló idő­vel. Lélekben maradt fiatal. Újra meg újra körülvették a fiatalabb pályatársak. A fel- szabadulás előtt a Magyar Csillag szerkesztőjeként — ez a folyóirat lett Babits Mi­hály halála után a legendás Nyugat folytatása — megva­lósította azt, ami addig sen­kinek sem sikerült: összefog­ta az irodalom legjobb erőit, s olyan szellemi végvárat te­remtett, amelynek ostromlott falai mögül eredményesen vívta harcát a fasizmus tér­hódítása ellen a jobb, tisz­tább és igazabb emberségért. Később — immár megválto­zott történelmi-társadalmi körülmények között — útjára indította a Válasz-t, ahol is­mét ő lett a mérték és a pél­da, a fiatalabb lírikusok ta­nítómestere. S ahogy múltak az évek, lassan megfogyat­Mégiscsak ők tartják a földet, drága halottaink. Csont törik, izom kékül, foszlik rajtuk a hús, az ing. Szép szemük behorpad, pedig vannak már annyian, mint az égen a csillag, annyi szülém, láyom, fiam. Közöttük küszködik, feszül elsőhalott anyám. Tapossuk ágyékát, gerincét, járunk a derekán. Ház épül rájuk; tartanak falat, falut, hazát. S jövőnk ha van, ők cipelik még ezer éven át. koztak mellőle a régi társak, de mindig megmaradtak a fiatalok, akik tőle várták az útmutatást. Amikor Illyés Gyuláról az első könyv megjelent, szerző­je, Gara László, ezt a címet írta fölé: „Az ismeretlen Illyés”. Mert Illyést valóban nehéz megismerni, s még ne­hezebb fölmérni, mit jelen­tett ő maga és mit jelentett mint irodalmár a huszadik századi magyar történelem számára. Nemcsak irodalmi jelenség volt ugyanis, ha­nem egyenes ági örököse azoknak az igazán nagy és korszakjelző művészeknek, akik tudták, hogy tehetségük­kel szolgálniok is kell, né­pük, nemzetük javát kell elő­mozdítaniuk. Illyés Gyulát nem az irodalom, hanem a történelem méri, amit írt, csak eszköze volt egy nehe­zen vállalt küldetés megvaló­sításában. Ezért is lehetetlen a róla akármilyen gondosan vagy futó kézzel felrajzolt arckép­vázlatban elkülöníteni az egyes műfajokat, melyeket kivétel nélkül magas színvo­nalon művelt. Illyés egy és oszthatatlan, a huszadik szá­zadi magyar művészet egyik legjelentékenyebb alakja, az igazi nagyok örököse. Mint az igazi, a jó tanító- mester, mindig feladta a lec­két. Megmutatta a példát, az­tán ránk függesztette tekinte­tét, kicsit ironikus várakozás­sal, hogyan sikerül beteljesí­teni a művet. S ami igazán nehézzé teszi a feladatot: most, halála után úgy kell élnünk, dolgoznunk, alkot­nunk, hogy megfeleljünk en­nek a várakozásnak. Mert ép­pen ő figyelmeztetett rá, hogy a halál a lét természetes ki­egészítője, s magát a művet, a kezdeményt nem zárhatja le. Az üzenetnek tovább kell ha­tolnia és tovább kell termé­kenyítenie a gondolkodást! „Talán itt az ideje, hogy megmondjam: szeretem és csodálom ezt a költőt ezt a nagy költőt. Mint a bátyámat. Mert mindent elbírnak, hiszen mi vagyunk a teher. Vagyunk mi olyan gyöngék, árvak, minket is vinni kell. Halandó — egyenrangú velük csak az lehet, aki oly kemény, legalább magát meg tudja tartani. Nehéz szívvel bocsátom közre ezt a tízéves verset, amely a Terhűnk a Föld című Illyés-vers parafrázisa. Ami­ben sohse hittem, megtörtént a „korosztály” teljes „beha­józása”: elment Illyés Gyula bácsi, a Gazda. Maradtunk immár egyszál magunkban. Ezután ének, ha zendül, igen árva. Mint a céh mesterét. Mint egy vezetőt, aki megvilágít­ja az emberek útját.” Eze­ket a szavakat nem magyar költő írta Illyésről, hanem francia: Jean Rousselot. S kivételesen jóleső érzéssel vehetjük tudomásul, hogy Illyést, a magyar költőt a vi­láglíra legnagyobbjai közé sorolja egyenrangú társként. Azt az Illyést, aki a Tanács- köztársaság alatt vöröskato­na volt, majd amikor mene­külni kényszerült, rövid bé­csi tartózkodás után Párizs­ban telepedett meg, s kétkezi munkásként kereste kenye­rét, miközben a kor legna­gyobb művészeivel került szí­vélyes, baráti kapcsolatba. De akkor is így írt: „Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, so­se szégyenlettem, — bennem forr örökre, mit emiatt nyel­tem”. S a tékozló fiú gesztu­sával tért vissza övéi közé, hogy őket szolgálhassa, hogy nekik adja tehetsége gyümöl­cseit. Ritka, ha egy költő rezze­néstelenül tud számot vetni az elmúlással, Illyés ezt is megtette a Kháron ladikján című könyvében. S bár ver­seit áthatotta az elmúlás szo­morú tudata, a halálra az éle­tet rímeltette, mintegy azt bi­zonyítva, hogy az egyedi em­ber létével nem szűnik és nem szűnhetik meg egy ország éle­te, és léte, s az annál szebb és gazdagabb, mennél többet tettek érte gyermekei. A költő, akit oly szívesen fogadott testvérévé a világlí­ra nem egy kiemelkedően nagy alakja, tudott hihetetle­nül, a gyémánthoz hasonlóan kemény is lenni. Amikor úgy érezte, hogy népe nevében kell szólnia .mindig vállalta ezt a nem feltétlenül hálás szerepet. Azok közé tartozott, akiknek hangját meghallotta és tudomásul is vette a né­pek nagy családja, aki, ha szólt, annak súlya, tekintélye volt. Ezt a tekintélyt csak egy következetesen megvaló­sított, egységes élet szavatol­hatja. Illyést, életműve rejtett rétegét, rejtett szépségeit nem ismerjük eléggé. Olyan volt, mint egy szigorú, kemény és bölcs apa, aki jól tudja, csak akkor lehet eredménye a ne­velésnek, ha követel is gyer­mekeitől. Illyés emberséget, becsületességet, hűséget kö­vetelt, s azt követel ma is. A „remény” szó alighanem a végső kicsengése költészeté­nek, amint Bernáth Aurél egy képe alá írt versében olvas­hatjuk: „a legnagyobb bátor­ság a remény”. Ezt a kivívha­tó, szorgalmas munkával és önneveléssel, az igaz értékek megbecsülésével és jellem­szilárdsággal valóra váltható reményt sugároztatja. Ezért is fejezte be egyik legszebb kötetét, a Dőlt vitorlát ezzel a sorral: „mennyi vár tenni­való még reátok”. Világosan, egyértelműen jelölte ki, mit kell még tennünk, hogy be­testesüljön, amiről ő is, köl­tészetünk más nagyjai 'is ál­modoztak. Réti Ervin Ratkó József: Mégiscsak Ők — Illyés Gyulának — Á hét Kérőm kérdése O Miért nem vezettek si­kerre Jordánia és a PFSZ megbeszélései? Jordániának és a palesztin népet képviselő PFSZ-nek van miről tárgyalnia. Ha lét­rejön egy független palesztin állam a gazai övezetben, va­lamint a Jordán nyugati partján, azt nyilván külön­leges kapcsolatok kötik majd össze a folyó keleti partján elterülő Jordániával, amely­nek lakossága többségében palesztin származású. Ennek fontos feltétele a múltbeli konfliktusok végleges felol­dása is: még nincs másfél évtizede, hogy az 1970-es fe­kete szeptember idején a jor­dániai arab légió húszezer palesztinnal végzett s a moz­galom kénytelen volt áttenni központját Ammanból Bej­rútba. Elképzelhető tehát akár egy jövendő államszövetség is, de ennek az államok szö­vetségének kell lennie, amely­nek kiindulópontja a füg­getlen Palesztina megterem­tése. A Reagan-terv viszont másként képzeli el ezt a konföderációt. Az amerikai elképzelések lényege éppen a palesztin állam létrehozá­sának kikerülése. Ezért ja­vasolják egy palesztin—jor­dániai államalakulat megte­remtését az ammani udvar fennhatósága alatt, s már az előzetes tárgyalásokon is fel­tételként szabják, hogy a palesztinok nevében Hussze­in király tárgyaljon. A jordániai uralkodónak kedvezne az amerikai terv, mégsem vállalhatja nyíltan, mert szembe kerülne az arab csúcsértekezlet határozatai­val és saját korábbi kötele­zettségvállalásaival. Ugyan­akkor szívesen venné, ha va­lamiféle arab és palesztin felhatalmazást kapna, a nyu­gati sajtó szerint Husszein afféle „Reafez” megoldást szeretne, a Reagan-terv ösz- szehangolását a fezi dönté­sekkel. A jordániai—palesz­tin tárgyalásokon azonban nem voltak képesek áthidal­ni ezeket az ellentmondáso­kat, s jóllehet, a kapuk nem záródtak be, egyelőre nem sikerült közelíteni az alap­vetően különböző álláspon­tokat. A Palesztinái—jordániai tárgyalásoknak most lezárult fordulója ily módon ered­ménytelenül végződött, de a sokfrontos diplomáciai küz­delem folytatódik. O Hogyan alakultak Wa­shingtonban a leszere­léssel kapcsolatos viták? Pyrrhosnak, az időszámítá­sunk előtti 3. században élt epiruszi uralkodónak nevét a pyrrhosi győzelem fogalmá­val örökítette meg a törté­nelem. A király hosszú had­járatot viselt a Római Biro­dalom ellen, amelynek során formálisan kierőszakolta a győzelmet, de annak veszte­ségei és költségei felértek egy vereséggel. A fogalom a héten azzal kapcsolatban kelt új életre Washingtonban, hogy Reagan többszöri nekirugaszkodás után végre elfogadtatta a sze­nátussal jelöltjét, Kenneth Adelmant, az ADCA, a lesze­relési és fegyverzetkorlátozá­si kérdésekkel foglalkozó hi­vatal élére. Korábban az il­letékes szenátusi bizottság — noha abban az elnök pártja, a republikánus párt van többségben — nem javasolta a kinevezést. A 37 éves dip­lomata esetében egyaránt ki­fogásolták a hozzá nem érté­sét a témához, valamint szél­sőséges állásfoglalásait. Ez a lépés presztízsveszteséget je­lentett az elnök számára, kü­lönösképpen akkor, amikor a közbülső megoldással új tak­tikai kísérletet tett fegyver­kezési politikájának elfogad­tatására. Ezért — amint a washingtoni tudósítások hí­rül adják — a szenátori iro­dáról szenátori irodára halad­va dolgozták meg az ingado­zókat, s így sikerült szerény többséget biztosítani. Közben' előterjesztették a tizenegy tagú Scowcroft-bi- zottság jelentését is, amely az egykori nemzetbiztonsági tanácsadó vezetésével az MX- rakéták ügyében volt hiva­tott javaslatokat tenni. Az elnök annyiban megőrizhette arcát, hogy nem vetették el teljesen az új rakétákat, igaz, a javaslat szerint a száz MX- et Wyoming és Nebraska ál­lamban, a régebbi Minkte- man-rakéták silóiba kell te­lepíteni. A fegyverkezési haj-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents