Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
1983. április 16. ^ Az asszisztens megsimogatta az öregasszony márványarcát, megnézte a pul-. zusát és kigombolta a ruha nyakát. — Mária néni! — szólon- gatta. Hát persze! A haját akartam elsimítani a szeméből. Akkor kapott a kezem után; magához rántott és... Nem tudok nyelni. Mintha kiszakadt volna a nyelvem! — Most hol vagyok? — döccentek halkan a szavai. — Itt a rendelőben. Már jön a doktor úr és megvizsgálja. — Mi történt magával? — tapogatta az asszony véraláfutásos nyakát. — Semmi, csak egy kis baleset. — A’ karján az igen. Nővérke, legyen szíves lemosni és bekötözni! Ki fojtogatta magát? Az öregasszony előtt egy zilált fej jelent meg. — Eressz el, fiam! — suttogta és vékony teste megrándult. Nyöszörgött még valamit, de az orvos nem értette pontosan. — Nővérke! Kérem, hívja fel a rendőrséget és kérjen mentőt! Azonnal be kell vinni a kórházba! Adunk neki egy nyugtatóinjekciót, mert teljesen kimerült. Az öregasszonyt tíz perc múlva elvitte a mentő. A rendőr ott téblábolt körülöttük, majd a nővértől kérdezte, hogy mi történt. — Azt hiszem, betörtek a nénihez. Ott lakik fent a Fenyves utcában. Micsoda lélekjelenléte van! — Egyedül lakik ott? — kérdezte a rendőr és felírta az adatokat. — Igen. Jól ismerem. Mióta az a fiatal házaspár elköltözött tőle, majdnem mindennap beugrók hozzá. — A nevüket meg tudná mondani? — Azt tudom, hojsr a fiatalasszonyt Katinak hívják. — Kár. Mert értesíteni kellene valakit, hogy a kórházba vitték. Az asszisztens tanácstalanul tárta szét a karjait. — Még alszik a néni. Esetleg később jöjjenek — hallotta az öregasszony. — Nem lehet. Azonnal ki kell hallgatnom. A főorvossal már beszéltem, ő beleegyezett. Az öregasszonyban egy pillanatra összekuszálódott minden. Nem merte kinyitni a szemét. Jézusom! A rendőrség? Ki akarja őt hallgatni? Hát mit mondhatna? Baleset. Nem, az nem jó. Ezek nagyon ügyesek. Inkább félreértés. Igen, hát persze! A Kati címét elfelejtettem, ő meg mérges lett, hirtelen haragú amúgyis ... hogy az eddig nem jutott eszembe! Szomjúság gyötörte, kénytelen volt kinyitni a szemét. Egy negyven körüli, civil ruhás férfi állt az ágyánál. — Kezét, csókolom! Vértes százados vagyok. Hogy tetszik lenni? — Szomjas vagyok. A nyomozó üggyel-bajjal megitatta a begipszelt nyakú öregasszonyt. — Kénytelen voltam fölkeresni Mária nénit,- mert... — Gondolom. — Betörtek a házába. — Nem törtek be. Ki mondta ez magának? — Szondy doktor úr, a körzeti orvos. — Ö meg honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki? A nyomozó megvakarta a fejét, és sehogyse érette ezt a kis öregasszonyt. — Mennyi megtakarított pénze volt? — ötszáz forintom VAN. Azért spóroltam össze, hogy ha történne velem valami.. . — Most történt. — Ezt hogy’ érti? — Elvitték a pénzét. És az egész lakást felforgatták. Az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra tetőz ez a gyerek! — Ki járt tegnap magánál? — Senki. — Miért nem akar nekünk segíteni? Miért titkolódzik? — Nem titkolódzók én. Csak fáradt vagyok. — Mária néni! Értse már meg! Rablás történt magánál, meg akarták ölni! Meséljen el szépen mindent, ahogy tör' tént! — Baleset volt. — Elfogtuk a tettest. A kocsmában randalírozott. Nem is tagadott semmit. — Mit mondott? — A maga pénze kellett neki. — Ötszáz forint? — Gondolom, többre számított. Kérem, meséljen el mindent! Rablógyilkosság történt , ne mentse azt az embert! — Ne mentsem? — Kérem! — Az unokámat ne ment sem?! — suttogta az öreg asszony. — Szóval az unokája — vett elő papírt és tollat a nyomozó. Felhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytassa. Az csak feküdt, összeszorított szájjal és a kezét mor- zsolgatta. Nagysokára megszólalt. — Tudja, hogy én hány éves vagyok? — Igen. Nyolcvanegy. — Na látja! Az unokám pedig huszonhét. Neki még szüksége lehet a mentségre Nekem már nem. Ezért mondom: baleset volt. yy Boldog aki énekel” 1. Simái hagyományok „Hallottátok, Szárazberken mi történt / Rugó Vilmát a legények megölték / Szívét, máját egy késsel megmetszették / A hóttestét a gabonába lökték ...” Így kezdődik a Rugó Vilma, vagy Zolcsák Vilma balladája, melyet több, mint tíz évvel ezelőtt gyűjtött a csen- gersimai kórus számára Hajnal Árpád karnagy az akkor 94 éves Zolcsák János bácsitól, az áldozat rokonától. Utánanéztek a hitelességnek, s megtalálták a Szatmár és vidéke 1896-os évfolyamában a történetet: a 10 éves leányt egy Nagy Ferenc nevű szolgalegény megbecstelenítette, majd megölte, ám a faluban az a hír terjedt el, hogy zsidók végeztek az ártatlannal — afféle második tiszaeszlári ügyet próbáltak kavarni — sikertelenül. Ez az egyik leghíresebb dala a kórusnak, hírnevét jószerivel ez alapozta meg, hiszen eredeti a szöveg, s a balladaforma is — itt csak öt versszakkal éneklik. Másik legjelentősebb műsorszámuk a fonójelenet, amelyben a kenderfeldolgozás útját követve megelevenedik egy csomó helyi népszokás, az orsókiváltástól a főtt máié kínálásáig. Az együttes műsorának gerincét azóta is a kórus tagjai által gyűjtött, a vidéken még énekelt, de eddig még le nem jegyzett dalok adják. 2. Madrigál és Bartók Aztán ahogy egyre „izmosabb” lett a 15 éve alakult csoport, úgy teljesedett ki a repertoár. Előbb csak népdalok, majd népdalfeldolgozások, aztán egy ugrás: Kodály és Bárdos, majd még mesz- szebbre: trubadúrénekek és -madrigálok, aztán preklasz- szikusok: Händel, Bach és így tovább, egészen Bartókig. Ma énekelnek népdalokat, részletet Händel: Júdás Maccabeus-oratóriumából, s próbálják Bartók: Jószágigézőjét, a zeneirodalom egyik legnehezebb kórusművét. Legújabban néger spirituálét is tanulnak. A fellépések színhelyeitől az alkalmaktól függően különböző „színekben” tudnak megjelenni: vegyes karként, mint a Csengeri ÁFÉSZ és a nyírbátori cipőgyár csengeri üzemének kórusa: ebből alakult egy női kar, valamint egy hagyományőrző pávakör, s még egy hagyományápoló, népi játékokat bemutató kis csoport. Az utánpótlásról is gondoskodnak: az iskolai énekkarból a legjobbak a nagyegyüttesbe kerülnek. Minden napra jut egy próba — hétfőtől péntekig Csenger- simán minden este énekszó csendül az iskolából. A csengersimai vegyes kar vendégszereplése Debrecenben. Vezényel: Hajnal Árpád. 3. Jókedvű emberekkel könnyebb dolgozni Amikor Hajnal Árpád énektanárt Csengersimára helyezték, néhány nap alatt megszűnt az az énekkar, amelyet előző munkahelyén — egy másik faluban szervezett, s kezdett egyre többet hallatni magáról az azelőtt nem is létező simái énekkar. Most már nyugdíjas az „igazgató bácsi”, de még tanít, vezeti a kórusokat. Mi más lenne ez, mint megszállottság, a szó legnemesebb értelmében? S ez az elhivatottság magával ragadja mindazokat, akik egy kis időt eltöltenek a kórusban. Levelet mutat, Ököritóról, a leánynevelőből írta egy kislány, aki azelőtt a faluban lakott és a tanítványa volt. Kedvesen emlékezik egykori tanítójára, akitől a muzsika szeretetét kapta. De mi vezeti a felnőtteket, a fáradtakat esténként a próbaterembe? Mesélik, hogy Barkász Gedeonné, aki nyugdíj előtt áll már és többszörös nagymama, ha más nincs, kiáll akár autóstopozni is, csakhogy Csengerből Csen- ger'simára jusson a próbára. Elég szomorú, hogy egyesek ezért megszólják. Idős Bocsi Sándor naphosszat zsákol a gabonaforgalminál, este irány a kórus, ugyancsak Csengerből. Udics- ka Ferenc metszeni jár a szálkái állami gazdaságba, ha leszáll a létráról, biciklire ül, és siet énekelni, télen- nyáron, mindegy. Akárcsak Jóni István, aki a húsipari üzemben dolgozik, s ugyancsak fáradtan zárja a műszakot. Gellért Józseffel és Gaál Sándorral a cipőüzemben találkoztunk. Gellért gépkezelő, háromgyermekes családapa, Gaál szabász, nekik két gyerekük van. Mi hajtja vajon őket oda, ahol hasznot, anyagi előnyt nem osztanak, sőt, inkább meg kell kínlódni a nehezebb dalokkal? Pénzt, az bizony nem hoz a kórus, magyarázzák, de hát annak is megvan a módja, ideje. Az egyik embernek erDURKÖ GÁBOR BAJZA refelé vagy egy kis kertje van, egy kis almás, vagy valami fusi munka akad éppen, ha fizetéskiegészítésre van szükség. A kórusról azonban semmiképp nem mondanak le, az az első. Ha oda kell menni, akkor minden más háttérbe szorul. Hogy miért? Talán mert megnyugtató. Mert boldog az ember, ha énekel. Gellért József legénykorában is szeretett dalolni, jó nótázó volt, hívták, jött, maradt. Gaál Sándornak a horgászás a hobbija, a csend, ami pont az ellentéte az éneklésnek. De ment a kórusba az asszony — aki óvónő. S ment vele ő is. Most már el se maradna, semmi pénzért. Vagy említhetnénk az örökifjú Balogh Elemért, a naplóvezető krónikást, aki lelkesen, éveken keresztül jegyezte az együttes történetét. Figyelemre méltó a patronálok támogatása is. Ritkaság ugyanis, hogy nem ütköznek akadályba kéréseikkel — az is igaz, szerények ezek a kérések —, de akad olyan is: Szombathelyre kellene menni énekelni, jó lenne egy busz. Segít a cipőüzem, mint már annyiszor, vagy más esetben az ÁFÉSZ. Szép emlék, hogy valamikor a tsz is támogatta őket, remélhetően ez a kapcsolat is feléled. A legtöbb segítséget a cipőgyártól kapják. Vajon miért érdeke egy üzemnek az éneklő munkásokat támogatni? Porkoláb Károly, a pártszervezet titkára magyarázta, ebben az üzemben az a jelszó: jókedvű emberekkel könnyebb dolgozni. Ha telik rá, miért ne erre adják a pénzt? Ennyi a „kulcs”. 4. Generáció- váltás Felsorolni is sok, hol jártak az utóbbi időben. Tavaly Budapesten a mezőgazdasági múzeumban, Debrecenben az Arany Bika Bartók-termé- ben, eleven a kapcsolatuk a csehszlovákiai Marcelháza együttesével — nagy sikerrel mutatkoztak be ott is — több alkalommal szerepeltek a rádióban, egyszer a tévében is. S a jövő? Áprilisban minősítőverseny Nyíregyházán, aztán munkáskórus-fesztivál Záhonyban, májusban koncert Mátészalkán, szemle Szombathelyen stb. Nagy erővel készülnek. Egy pöttöm leány, a 9 éves Somogyi Mónika énekli majd az egyik dal szólóját: „Bölcsek szólnak mind a huszonnégyen, / Hogy a rőtszínű hajnalnak napja feldereng / És ránk süt majd a fénye még.” Vajon mit szólna hbzzá néhai. Zolcsák János, ha hallaná? Baraksó Erzsébet K|l HÉTVÉGI MELLÉKLET □ i öregasszony felkapaszkodott a kád szélére. Imbolyogva kinyitotta a kisablakot. Lenézett a kétméteres mélységbe és egy pillanatra visszahőkölt. A könyöke lehorzsoló- dott, de szerencsésen sikerült a földre huppannia. Hátrabicegett a kert végébe. A sufniból riadtan rebbentek szét a kismacskák. Az anyjuk felborzolt szőrrel és megvetett lábakkal nyávogott. Az öregasszony, ügyet sem véve a macskákra, sebtiben bezárta az ajtót, leporolta a ruháját és elindult. Az úton úgy bukdácsolt lefelé, mint egy elgurított fekete gyöngy. — Hová igyekszik annyira, Mária néni? — lassított le mehette egy gépkocsi. — Az orvoshoz — szuszogta alig hallhatóan, mert a nyaka egyre jobban fájt. — Szálljon be, majd elviszem! — Az isten áldja meg, fiam! A férfi kiszállt a kocsiból és besegítette az öregasz- szonyt. — Mi történt magával? Az öregasszony csak suttogni tudott. — Baleset. — Hogyan? — Nem érdekes — legyintett Mária néni, de legszívesebben sírni szeretett volna, összefonnyadt, eres kezei meg-megrándultak. Hiába. Miért van az, hogy nyolcvan felé már a könnye is elapad az embernek? A férfi gázt adott és az útra összpontosított. Eszébe jutott az anyósa, aki azzal gyötri, hogy őt meg akarják ölni. Minden héten legalább egyszer. Ilyenkor felhívja az irodájában, Hogy jöjjön és csinálja meg az ajtón a zárat, mert be akarnak törni hozzá. Nyitva felejti az ajtót és amikor észreveszi, pánikba esik, hogy a betörő nála járt. Az orvos megmondta. Nem lehet segíteni, sajnos szenilis. Érdekes, Mária néni is lehet vagy nyolcvanéves. Egyedül lakik, de ő biztos nem képzelődik. Igaz, nincs rá ideje, annyit dolgozik. — Mindjárt ott leszünk — vetett egy biztató pillantást a sápadt asszonyra. Az visszabiccentett és lehunyta a szemét. Nem tudom, nem, hogyan sikerült kiszabadulnom. Most mit csináljak? Remélem, ha visszamegyek, ki- alussza magából ezt a dühöt. Az öregasszony kinyitotta a szemét, de forgott vele az egész kocsi. Úgy érezte, hogy az országút, mint egy szőnyeg, felgöngyölődik a szívére és nincs tovább. Amikor a kocsi hirtelen fékezett, előrebukott, majdnem beverte a fejét a szélvédőbe. — Megérkeztünk, Mária néni! — kászálódott ki a kocsiból a vezető. Az öregasz- szony nem mozdult. Rémülten vette a karjába. Csodálkozott, hogy milyen könnyű. Mint egy szárnyaszegett madár. -Vitte egyenesen a rendelőbe. A várakozók döbbenten néztek utána. Az orvos a vérnyomásmérőt babrálta. — Tegye az ágyra! Mi történt? — Rosszul lett. Pontosan nem tudom, hogy mi történhetett. Az úton vettem fel, magához sietett — tördelte a kezét a vezető, majd elköszönt és kiment. — Nővérke, legyen szíves nézze meg a nénit, amíg végzek a beteggel!
