Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

1983. április 16. ^ Az asszisztens megsimo­gatta az öregasszony már­ványarcát, megnézte a pul-. zusát és kigombolta a ruha nyakát. — Mária néni! — szólon- gatta. Hát persze! A haját akar­tam elsimítani a szeméből. Akkor kapott a kezem után; magához rántott és... Nem tudok nyelni. Mintha kisza­kadt volna a nyelvem! — Most hol vagyok? — döccentek halkan a szavai. — Itt a rendelőben. Már jön a doktor úr és megvizs­gálja. — Mi történt magával? — tapogatta az asszony véralá­futásos nyakát. — Semmi, csak egy kis baleset. — A’ karján az igen. Nő­vérke, legyen szíves lemosni és bekötözni! Ki fojtogatta magát? Az öregasszony előtt egy zilált fej jelent meg. — Eressz el, fiam! — sut­togta és vékony teste meg­rándult. Nyöszörgött még valamit, de az orvos nem értette pon­tosan. — Nővérke! Kérem, hívja fel a rendőrséget és kérjen mentőt! Azonnal be kell vin­ni a kórházba! Adunk neki egy nyugtatóinjekciót, mert teljesen kimerült. Az öregasszonyt tíz perc múlva elvitte a mentő. A rendőr ott téblábolt körülöt­tük, majd a nővértől kérdez­te, hogy mi történt. — Azt hiszem, betörtek a nénihez. Ott lakik fent a Fenyves utcában. Micsoda lé­lekjelenléte van! — Egyedül lakik ott? — kérdezte a rendőr és felírta az adatokat. — Igen. Jól ismerem. Mió­ta az a fiatal házaspár el­költözött tőle, majdnem min­dennap beugrók hozzá. — A nevüket meg tudná mondani? — Azt tudom, hojsr a fia­talasszonyt Katinak hívják. — Kár. Mert értesíteni kellene valakit, hogy a kór­házba vitték. Az asszisztens tanácstala­nul tárta szét a karjait. — Még alszik a néni. Eset­leg később jöjjenek — hal­lotta az öregasszony. — Nem lehet. Azonnal ki kell hallgatnom. A főorvos­sal már beszéltem, ő bele­egyezett. Az öregasszonyban egy pil­lanatra összekuszálódott min­den. Nem merte kinyitni a szemét. Jézusom! A rendőr­ség? Ki akarja őt hallgatni? Hát mit mondhatna? Bal­eset. Nem, az nem jó. Ezek nagyon ügyesek. Inkább fél­reértés. Igen, hát persze! A Kati címét elfelejtettem, ő meg mérges lett, hirtelen ha­ragú amúgyis ... hogy az ed­dig nem jutott eszembe! Szomjúság gyötörte, kény­telen volt kinyitni a szemét. Egy negyven körüli, civil ruhás férfi állt az ágyánál. — Kezét, csókolom! Vértes százados vagyok. Hogy tet­szik lenni? — Szomjas vagyok. A nyomozó üggyel-bajjal megitatta a begipszelt nyakú öregasszonyt. — Kénytelen voltam föl­keresni Mária nénit,- mert... — Gondolom. — Betörtek a házába. — Nem törtek be. Ki mondta ez magának? — Szondy doktor úr, a körzeti orvos. — Ö meg honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki? A nyomozó megvakarta a fejét, és sehogyse érette ezt a kis öregasszonyt. — Mennyi megtakarított pénze volt? — ötszáz forintom VAN. Azért spóroltam össze, hogy ha történne velem valami.. . — Most történt. — Ezt hogy’ érti? — Elvitték a pénzét. És az egész lakást felforgatták. Az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra tetőz ez a gyerek! — Ki járt tegnap magánál? — Senki. — Miért nem akar nekünk segíteni? Miért titkolódzik? — Nem titkolódzók én. Csak fáradt vagyok. — Mária néni! Értse már meg! Rablás történt magánál, meg akarták ölni! Meséljen el szépen mindent, ahogy tör' tént! — Baleset volt. — Elfogtuk a tettest. A kocsmában randalírozott. Nem is tagadott semmit. — Mit mondott? — A maga pénze kellett neki. — Ötszáz forint? — Gondolom, többre szá­mított. Kérem, meséljen el mindent! Rablógyilkosság történt , ne mentse azt az embert! — Ne mentsem? — Kérem! — Az unokámat ne ment sem?! — suttogta az öreg asszony. — Szóval az unokája — vett elő papírt és tollat a nyomozó. Felhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytas­sa. Az csak feküdt, összeszo­rított szájjal és a kezét mor- zsolgatta. Nagysokára meg­szólalt. — Tudja, hogy én hány éves vagyok? — Igen. Nyolcvanegy. — Na látja! Az unokám pedig huszonhét. Neki még szüksége lehet a mentségre Nekem már nem. Ezért mon­dom: baleset volt. yy Boldog aki énekel” 1. Simái hagyományok „Hallottátok, Szárazberken mi történt / Rugó Vilmát a legények megölték / Szívét, máját egy késsel megmet­szették / A hóttestét a gabo­nába lökték ...” Így kezdődik a Rugó Vil­ma, vagy Zolcsák Vilma bal­ladája, melyet több, mint tíz évvel ezelőtt gyűjtött a csen- gersimai kórus számára Haj­nal Árpád karnagy az akkor 94 éves Zolcsák János bácsi­tól, az áldozat rokonától. Utánanéztek a hitelességnek, s megtalálták a Szatmár és vidéke 1896-os évfolyamában a történetet: a 10 éves leányt egy Nagy Ferenc nevű szol­galegény megbecstelenítette, majd megölte, ám a faluban az a hír terjedt el, hogy zsi­dók végeztek az ártatlannal — afféle második tiszaeszlári ügyet próbáltak kavarni — sikertelenül. Ez az egyik leghíresebb da­la a kórusnak, hírnevét jósze­rivel ez alapozta meg, hiszen eredeti a szöveg, s a balla­daforma is — itt csak öt versszakkal éneklik. Másik legjelentősebb műsorszámuk a fonójelenet, amelyben a kenderfeldolgozás útját kö­vetve megelevenedik egy cso­mó helyi népszokás, az orsó­kiváltástól a főtt máié kíná­lásáig. Az együttes műsorá­nak gerincét azóta is a kórus tagjai által gyűjtött, a vidé­ken még énekelt, de eddig még le nem jegyzett dalok adják. 2. Madrigál és Bartók Aztán ahogy egyre „izmo­sabb” lett a 15 éve alakult csoport, úgy teljesedett ki a repertoár. Előbb csak népda­lok, majd népdalfeldolgozá­sok, aztán egy ugrás: Kodály és Bárdos, majd még mesz- szebbre: trubadúrénekek és -madrigálok, aztán preklasz- szikusok: Händel, Bach és így tovább, egészen Bartó­kig. Ma énekelnek népdalo­kat, részletet Händel: Júdás Maccabeus-oratóriumából, s próbálják Bartók: Jószágigé­zőjét, a zeneirodalom egyik legnehezebb kórusművét. Leg­újabban néger spirituálét is tanulnak. A fellépések színhelyeitől az alkalmaktól függően kü­lönböző „színekben” tudnak megjelenni: vegyes karként, mint a Csengeri ÁFÉSZ és a nyírbátori cipőgyár csengeri üzemének kórusa: ebből ala­kult egy női kar, valamint egy hagyományőrző pávakör, s még egy hagyományápoló, népi játékokat bemutató kis csoport. Az utánpótlásról is gondoskodnak: az iskolai énekkarból a legjobbak a nagyegyüttesbe kerülnek. Minden napra jut egy próba — hétfőtől péntekig Csenger- simán minden este énekszó csendül az iskolából. A csengersimai vegyes kar vendégszereplése Debrecenben. Vezényel: Hajnal Árpád. 3. Jókedvű emberekkel könnyebb dolgozni Amikor Hajnal Árpád énektanárt Csengersimára he­lyezték, néhány nap alatt megszűnt az az énekkar, amelyet előző munkahelyén — egy másik faluban szer­vezett, s kezdett egyre többet hallatni magáról az azelőtt nem is létező simái énekkar. Most már nyugdíjas az „igaz­gató bácsi”, de még tanít, ve­zeti a kórusokat. Mi más lenne ez, mint megszállottság, a szó legnemesebb értelmé­ben? S ez az elhivatottság magával ragadja mindazokat, akik egy kis időt eltöltenek a kórusban. Levelet mutat, Ököritóról, a leánynevelőből írta egy kis­lány, aki azelőtt a faluban la­kott és a tanítványa volt. Kedvesen emlékezik egykori tanítójára, akitől a muzsika szeretetét kapta. De mi vezeti a felnőtteket, a fáradtakat esténként a pró­baterembe? Mesélik, hogy Barkász Gedeonné, aki nyug­díj előtt áll már és többszö­rös nagymama, ha más nincs, kiáll akár autóstopozni is, csakhogy Csengerből Csen- ger'simára jusson a próbára. Elég szomorú, hogy egyesek ezért megszólják. Idős Bocsi Sándor nap­hosszat zsákol a gabonafor­galminál, este irány a kórus, ugyancsak Csengerből. Udics- ka Ferenc metszeni jár a szálkái állami gazdaságba, ha leszáll a létráról, biciklire ül, és siet énekelni, télen- nyáron, mindegy. Akárcsak Jóni István, aki a húsipari üzemben dolgozik, s ugyan­csak fáradtan zárja a műsza­kot. Gellért Józseffel és Gaál Sándorral a cipőüzemben ta­lálkoztunk. Gellért gépkezelő, háromgyermekes családapa, Gaál szabász, nekik két gye­rekük van. Mi hajtja vajon őket oda, ahol hasznot, anya­gi előnyt nem osztanak, sőt, inkább meg kell kínlódni a nehezebb dalokkal? Pénzt, az bizony nem hoz a kórus, magyarázzák, de hát annak is megvan a módja, ideje. Az egyik embernek er­DURKÖ GÁBOR BAJZA refelé vagy egy kis kertje van, egy kis almás, vagy va­lami fusi munka akad éppen, ha fizetéskiegészítésre van szükség. A kórusról azonban semmiképp nem mondanak le, az az első. Ha oda kell menni, akkor minden más háttérbe szorul. Hogy miért? Talán mert megnyugtató. Mert boldog az ember, ha énekel. Gellért József legénykorá­ban is szeretett dalolni, jó nótázó volt, hívták, jött, ma­radt. Gaál Sándornak a hor­gászás a hobbija, a csend, ami pont az ellentéte az éneklésnek. De ment a kórus­ba az asszony — aki óvónő. S ment vele ő is. Most már el se maradna, semmi pénzért. Vagy említhetnénk az örök­ifjú Balogh Elemért, a nap­lóvezető krónikást, aki lelke­sen, éveken keresztül jegyez­te az együttes történetét. Figyelemre méltó a patro­nálok támogatása is. Ritkaság ugyanis, hogy nem ütköznek akadályba kéréseikkel — az is igaz, szerények ezek a ké­rések —, de akad olyan is: Szombathelyre kellene men­ni énekelni, jó lenne egy busz. Segít a cipőüzem, mint már annyiszor, vagy más esetben az ÁFÉSZ. Szép em­lék, hogy valamikor a tsz is támogatta őket, remélhetően ez a kapcsolat is feléled. A legtöbb segítséget a cipőgyár­tól kapják. Vajon miért ér­deke egy üzemnek az éneklő munkásokat támogatni? Por­koláb Károly, a pártszervezet titkára magyarázta, ebben az üzemben az a jelszó: jó­kedvű emberekkel könnyebb dolgozni. Ha telik rá, miért ne erre adják a pénzt? Ennyi a „kulcs”. 4. Generáció- váltás Felsorolni is sok, hol jár­tak az utóbbi időben. Tavaly Budapesten a mezőgazdasági múzeumban, Debrecenben az Arany Bika Bartók-termé- ben, eleven a kapcsolatuk a csehszlovákiai Marcelháza együttesével — nagy sikerrel mutatkoztak be ott is — több alkalommal szerepeltek a rá­dióban, egyszer a tévében is. S a jövő? Áprilisban minősítő­verseny Nyíregyházán, aztán munkáskórus-fesztivál Zá­honyban, májusban koncert Mátészalkán, szemle Szom­bathelyen stb. Nagy erővel készülnek. Egy pöttöm leány, a 9 éves Somogyi Mónika énekli majd az egyik dal szólóját: „Bölcsek szólnak mind a huszonnégyen, / Hogy a rőt­színű hajnalnak napja fel­dereng / És ránk süt majd a fénye még.” Vajon mit szól­na hbzzá néhai. Zolcsák Já­nos, ha hallaná? Baraksó Erzsébet K|l HÉTVÉGI MELLÉKLET □ i öregasszony felka­paszkodott a kád szé­lére. Imbolyogva ki­nyitotta a kisablakot. Lené­zett a kétméteres mélységbe és egy pillanatra visszahő­költ. A könyöke lehorzsoló- dott, de szerencsésen sikerült a földre huppannia. Hátrabi­cegett a kert végébe. A suf­niból riadtan rebbentek szét a kismacskák. Az anyjuk fel­borzolt szőrrel és megvetett lábakkal nyávogott. Az öregasszony, ügyet sem véve a macskákra, sebtiben bezárta az ajtót, leporolta a ruháját és elindult. Az úton úgy bukdácsolt le­felé, mint egy elgurított fe­kete gyöngy. — Hová igyekszik annyira, Mária néni? — lassított le mehette egy gépkocsi. — Az orvoshoz — szuszog­ta alig hallhatóan, mert a nyaka egyre jobban fájt. — Szálljon be, majd elvi­szem! — Az isten áldja meg, fiam! A férfi kiszállt a kocsiból és besegítette az öregasz- szonyt. — Mi történt magával? Az öregasszony csak sut­togni tudott. — Baleset. — Hogyan? — Nem érdekes — legyin­tett Mária néni, de legszíve­sebben sírni szeretett volna, összefonnyadt, eres kezei meg-megrándultak. Hiába. Miért van az, hogy nyolcvan felé már a könnye is elapad az embernek? A férfi gázt adott és az útra összpontosított. Eszébe jutott az anyósa, aki azzal gyötri, hogy őt meg akarják ölni. Minden héten legalább egyszer. Ilyenkor felhívja az irodájában, Hogy jöjjön és csinálja meg az ajtón a zá­rat, mert be akarnak törni hozzá. Nyitva felejti az ajtót és amikor észreveszi, pánik­ba esik, hogy a betörő nála járt. Az orvos megmondta. Nem lehet segíteni, sajnos szenilis. Érdekes, Mária néni is lehet vagy nyolcvanéves. Egyedül lakik, de ő biztos nem képzelődik. Igaz, nincs rá ideje, annyit dolgozik. — Mindjárt ott leszünk — vetett egy biztató pillantást a sápadt asszonyra. Az vissza­biccentett és lehunyta a sze­mét. Nem tudom, nem, ho­gyan sikerült kiszabadulnom. Most mit csináljak? Remé­lem, ha visszamegyek, ki- alussza magából ezt a dü­höt. Az öregasszony kinyitot­ta a szemét, de forgott vele az egész kocsi. Úgy érezte, hogy az országút, mint egy szőnyeg, felgöngyölődik a szívére és nincs tovább. Amikor a kocsi hirtelen fékezett, előrebukott, majd­nem beverte a fejét a szélvé­dőbe. — Megérkeztünk, Mária néni! — kászálódott ki a ko­csiból a vezető. Az öregasz- szony nem mozdult. Rémül­ten vette a karjába. Csodál­kozott, hogy milyen könnyű. Mint egy szárnyaszegett ma­dár. -Vitte egyenesen a ren­delőbe. A várakozók döbben­ten néztek utána. Az orvos a vérnyomásmérőt babrálta. — Tegye az ágyra! Mi tör­tént? — Rosszul lett. Pontosan nem tudom, hogy mi történ­hetett. Az úton vettem fel, magához sietett — tördelte a kezét a vezető, majd elkö­szönt és kiment. — Nővérke, legyen szíves nézze meg a nénit, amíg vég­zek a beteggel!

Next

/
Thumbnails
Contents