Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 26. O MEGYÉNKBŐL INDULTAK Sebestyén Árpád nyelvészprofesszor Valójában nem Szabolcshoz kötődöm, ha­nem Szatmárhoz. Mindig haragszom, ha a kettőt összekeverik. A kötődés felelősség a táj iránt. Ha szülőföldkép jelenik meg előt­tem, az az Erdőhát. Gacsályban születtem szegényparaszt családból, bátyám ma is ott él, én is gyakran visszajárok. Egyetemista koromban sem szégyelltem, hogy falusi va­gyok, a szülőfödhöz való tartozásnak tudo­mányos vetülete volt bennem. A ma jövők már nem olyan falusiak, mint mi voltunk. Sokat köszönhetek néhai ölyüs Lajos ta­nító úrnak. Negyvenkettőben elküldött a Falusi Tehetségmentő Alap képességmegál­lapító versenyvizsgájára. Több napos teszt­vizsgán vettünk részt. Feltérképezték nyelv­érzékünket, emlékezőképességünket. Figyel­tek bennünket még futballozás közben is. Azokat válogatták, akik állami ösztöndíjas­ként tanulhattak tovább. Az eredmény szá­momra is kedvező volt. Nyolcán Márama- rosszigeten folytathattuk, a felemelkedést jelentő tanulmányokat.. ... Pszichikailag jelentős hátránnyal. Ál­lamiegyenruhát kaptunk. A többiek ezért „ingyenélőnek” tartottak, koldusként kezel­tek bennünket. A szigeti emlékek mégis na­gyon szépek. Itt voltam életemben először magas hegyen ... addig legfeljebb Szatmár­németiben jártam. A Feketemező síparadi­csomban elrohant velem a síléc ... oldalam­ra borultam ... jártuk a vidéket, műsorokat adtunk!... Negyvennégyben a háborús viharok haza­kergették a faluba Módis László tanár urat, aki összegyűjtötte a kallódó diákokat, köz­tük engem is. Missziót teljesített. Tanulásra fogott bennünket, latinórákat tartott, ö ké­sőbb a debreceni református kollégium ta­nára lett. Neki köszönhetem, hogy nem ve­szítettem évet. Levizsgáztam sikeresen és beiratkoztam a Református Kollégiumba, ötvenben érettségiztem. Továbbtanulási le­hetősegeim jók voltak: parasztfiú voltam, háromgyermekes családból, kitűnő bizonyít­vánnyal. Azt várták, orvos leszek. Magasabb megbecsülést élvező hivatás volt az akkor is. De természetem nem vitt erre a pályára. Jelentkeztem az Eötvös Kollégiumba, Pest­re, nem tudtam, hogy megszüntették mint elit iskolát. Átirányítottak a debreceni egye­temre, magyar—történelem szakra. Bárczi Géza óráin és az intézet légköré­ben azonnal beleszerettem a nyelvészetbe. Másodéves koromtól speciális tanulmányo­kat folytattam. Bárczi professzor úr nyelv­járáskutatással bízott meg. Élmény volt számomra, mert faluról jöttem. Szülőfalum­ban végeztem a gyűjtéseket. Népnyelvi gyűjteményem egy része megjelent a Ma­gyar Nyelvjárások I. kötetében. Szeminári­umot vezettem. Az utolsó két egyetemi év­ben demonstrátori ösztöndíjas voltam. Nem volt kis pénz a havi hatszáz forint, s kap­tam még háromszáz forint kitűnőpótlékot is. Ennyi pénzből nyugodtan élhettem. Rossz alvó voltam, kiköltöztem a kollégiumból. Nem tanítottam sem általános, sem kö­zépiskolában. Amikor végeztem, visszatar­tottak tanársegédnek. Egy év múlva aspi­ráns lettem. Kálmán Béla, a közismert aka­démikus volt a vezetőm. Hagyott dolgozni. Kandidátusi értekezésem témája a magyar nyelv névutórendszere volt. A dolgozatot négyszáz ív szöveg felhasználásával 40 000 adat alapján készítettem. Munkám 65-ben megjelent, elismerő kritikát kapott. A foko­zat megszerzése után hat évig akadémiai tudományos kutatóként irányítottam az Üj Magyar Tájszótár debreceni munkálatait. Órákat is tartottam. Amikor az egyeteme­ken létrehozták a fonetikai laboratóriumo­kat, a debrecenit én szerveztem meg. Az intézkedés azonban átgondolatlan volt, a drága fonetikai eszközöket az intézet nem tudta megvásárolni. A laboratórium nálunk Általános Nyelvészeti és Fonetikai Tanszék­ké alakult. Ennek vezetője lettem. Általános nyelvészetet adtam elő magyar és idegen rtyblv Szakos hallgatóknak. Hetvenöttől a régi magyar nyelvészeti tan­székemen vagyok tanszékvezető tanár. Köz­ben voltam rektorhelyettes, dékán, dékán­helyettes stb. Részt veszek a Debreceni Aka­démiai Bizottság munkájában, dolgozom a TIT megyei és országos szervezetében, egye­temi reformterveken, tagja vagyok a Tudo­mányos Minősítő Bizottságnak. Foglalkozom a nyelvtörténettel, névtannal, nyelvművelés­sel, nyelvjáráskutatással. Tanítok, publiká­lok... Már egyetemi szakdolgozatomban is a fa­lummal foglalkoztam. Mi még annak idején úgy éreztük: tartozásunk van a szülőföld iránt. A földrajzinév-gyűjtéssel visszanyúl­tam a falumhoz. Későbbi írásaimban is gyakran visszatért a terület nyelvjárása. Két igazán nagy tervem volt a szülőföldhöz kö­tődően, sajnos egyik sem valósult meg. Ides­tova húsz éve hírt adtam egy táj nyelvi at­laszról. Ennek az atlasznak azt a területet kellett volna megmutatni, amely Vásárosna- ménytól keleti és déli irányokba húzott egyenesekkel az országhatárig kimetszhető. Túl nagy feladat volt és túl messze esett Debrecentől. Egyéb fontos megbízatásaim sem hagytak rá időt. A másik a csengeri já­rás földrajzi neveinek összegyűjtése és meg­jelenése lett volna. Bőröndnyi térképem, gyűjtőfüzetem van. Munkámnak egyelőre nincs értelme, nem látom a kiadási lehetőr ségeket. A Hajdú-Bihari Naplóban olvas­tam, Szabolcs-Szatmár megyéről tájismertető kisfilmeket készítettek súlyos milliókért. Talán eljön az idő a földrajzinév-gyűjtemé- nyek megjelentetésére is. Egy tanszéki mun­katársam — szintén szatmári — egy éve el­készült a fehérgyarmati járás anyagával. A megye nem vállalja a kiadását. A baj az, hogy a gyűjtések elavulnak, újra kell ellen­őrizni a helyszínen és újra fogalmazni is... Ezek voltak Szatmárral foglalkozó terveim. Ma sem veszítettem el a kötődést, de a leg- vérmesebb remények nem váltak valóra. Nemrég egy finn vendéget vittem Lónyá- ra, hogy a beregi nyelvjárásból felvételeket készítsen. Olyan archaizmusok vannak en­nek a vidéknek a nyelvében ... ha fiatalabb lennék, nekifognék a feldolgozásának. A nyelv és a társadalom összefüggéseit nem eléggé alaposan kutattuk, s nem mérjük fel igazán ma sem. Nincs kellő utánpótlása a nyelvjárási kutatásnak, pedig nagyok a le­hetőségek. Főiskolai és egyetemi hallgatók, doktori címre pályázók kevés jobb témát ra­gadhatnának meg kutatásra, mint a nyelv és a társadalom viszonyainak vizsgálata. A szociolingvisztikának alkalmas eszközei van­nak. Nagy lehetőség a paraszti szókincs vál­tozásának vizsgálata... Paraszti szókincs? A régi helybeli parasz­tok gyermekeit már nem várhatjuk az egyetemre. Az „F”-es gyerekek, ha bekerül­nek az egyetemre, ezt olyan fegyverténynek érzik, hogy minden energiájukat a tanulás­ra fordítják. Nem akarnak kibukni. Ezzel megfosztják magukat a diákélet más szép­ségeitől. A velük azonos képességű értelmi­ségi származásúak sokkal kisebb energia- befektetéssel ugyanezt elérik, s marad ener­giájuk a másik életre is. A „fizikai” tanul­mányilag utoléri társát, de nem tud mellet­te az értelmiségi életmódra felkészülni. Nagy kérdés: ezt a hátrányt mennyire lehet egy élet folyamán kiküszöbölni. Én is érzem, hogy nem könyvek közt nőttem fel. Ha va­laki általános vagy középiskolás korában otthon nyelveket szed fel, óriási előny. A fizikai dolgozó szülők gyermekei újabban a főiskolák felé igyekeznek. Ez érthető is. Csak ne szakadnának el végleg a szülőföld­től! A feleségem is szatmári. Szatmárcsekére való. Nyíregyházán végezte középiskoláit. Másodéves hallgató volt, amikor feleségül vettem. Most középiskolában tanít. Nagyob­bik lányom is a bölcsészkarra jár, a kiseb­bik gimnazista. Rajtuk keresztül is érzem: elromlott a pedagóguspálya presztízse, ta­lán húsz év alatt sem tudjuk helyrehozni. Kö­zéppontban a lakáskérdés áll. Az egyik év­ben 106 végzős pesti fogorvosnak 115 lakást kínáltak. A pedagógusállásoknak 15 száza­lékához hirdetnek „férőhelyet”. A hatalmas közoktatási reform is nehezített a helyzetü­kön. Még a rutinos, a nagy gyakorlattal rendelkező pedagógusoknak is vannak taní­tási gondjai. Jó dolog, hogy a tanács „gaz­dálkodik”, de az nem, ha a nevelőtestület a falusi tanács függvényévé válik ... Minden év tavaszán vállalok feladatot a magyar nyelv hetének nyíregyházi rendez­vényein. A legutóbb is részt vettem a tanár­képző főiskola tudományos ülésszakán. A falu nyelvének átrétegződéséről tartottam előadást. Arról beszéltem, hogyan kellene és lehetne a falu szókincsének változását ku­tatni. Melyek azok a kérdéskörök, amelyek a hagyományos paraszti életmód jellemzőit adják, s hogyan hat erre a rohamos társa­dalmi változás. Legalább négy generáció megkérdezése szükséges, hogy ez a folyamat megragadható, mérhető legyen. De a feladat sürgős, halaszthatatlan és igen tanulságos lenne. Elégedett ember vagyok-e? Baj lenne, ha azt mondanám, minden rendben. Az ember előre néz, a holnapot látja. A „homo novus” embertípus az egyik társadalmi osztályból átkerül a másikba és viseli minden nyűgét ennek a váltásnak. A falusi parasztgyerek belépve az értelmiségbe, hordoz ellentmon­dásokat. A sors úgy adta, több grádicsot kellett átlépni. Ennek megvoltak a nehézsé­gei. Nem könnyű a beilleszkedés a másik szinten... Tóth László I Hatásvadászok Üdítően friss alkotással je­lentkezett az elsőfilmes Szur- di Miklós (nem tévesztendő össze testvérével, Andrással, aki A transzport-tal tette le a névjegyét). A Hatásvadá- szok-nak nemcsak az ígére­tes pályakezdés miatt örü­lünk, hanem azért is, mert az író-rendező mai témát dolgozott fel a nyilvánvalóan személyes élmények színezte történetben, s olyan mester­ségbeli tudásról, profi felké­szültségről tett tanúbizony­ságot, ami a beérkezetteknek is becsületére válnék. A cselekmény színhelye: egy vidéki teátrum világa. Magam egyáltalán nem ked­velem a jelzőt, melyhez ná­lunk feltétlenül negatív tar­talom tapad (pedig tessék csak összehasonlítani a ka­posvári színházat jó néhány hasonló fővárosi intézmény­nyel!) — ezúttal azonban a szóval az életformát jelle­mezzük. Vidéken színházat csinálni, ez többek között az alábbiakat jelenti (valameny- nyi mozzanat helyet kapott Szurdi Miklós vásznán): Száznyolcvan fokos lázban égve próbálni és játszani hal­hatatlan klasszikusokat és napi fogyasztásra szánt tu­catdarabokat. Missziót telje­síteni. Ügyszólván állandóan az intézmény, a direktor, a rendező, a közönség szolgá­latában állni. Megosztani a társakkal a szakmai — meg a legintimebb — gondokat és örömöket. Várni a nagy sze­repre, a „kiugrásra”, a hálás poénokra, a népszerűségre — esetleg a hívásra „fentről” (a filmgyárból, a rádióból, a te­levízióból, a szinkronstúdió­ból). Szeretni és gyűlölni. Barátkozni és irigykedni. Se­gíteni a másiknak és „fúrni” ott, ahol csak lehet. Halálos komolysággal komédiázni, és felelőtlen viháncolással lin- keskedni. Minden mindegy alapon lazítani és felnőni a nagy feladatokhoz. A Hatásvadászok hőseire tökéletesen ráillik a kollek­tív minősítés: ők is épp olyan vidéki színészek, mint kollé­gáik Szegeden, Veszprémben, Kecskeméten és — gondolom — Nyíregyházán. A még oly hangulatos életképek moza­ikszerű összeállítása azonban még nem eredményez átütő erejű filmet. Ki kellett talál­ni a konfliktust is. Ez a kö­vetkező. Gál Szabó Endre, Kossuth-díjas író súlyosan beteg. A tv-riporternek el­mondja, hogy felfokozott ér­deklődéssel várja első drá­mája, a Jakobinusok bemu­tatóját. Szegény nem tudja, hogy a premierről szóló hír afféle kegyes hazugság csu­pán: egyáltalán nem szándé­koznak színre vinni a törté­nelmi színjátékot. Ez az alapszituáció. A bo­nyodalmat az okozza, hogy a kórházból elengedik az írót a vidéki városba. Tekintse meg — úgymond — darabja próbáit, hátha ez is ír lesz a betegségére. Igenám, de a színházban éppen egy zenés mű színpadra állításának előkészületei folynak. Most már nem Gál Szabó sze­gény, hanem Horkai Ádám rendező, akinek az a megbí­zatás zúdul a nyakába, hogy villámgyorsan produkáljon egy igazi — azazhogy fal — Jakobinuso/c-próbát. A fiatal, ám kellő rutinnal bíró szín­házi szakember eleget tesz a megbízatásnak. Az író megérkezik, és a színészek átadják magukat a játéknak. Közben — mintegy mellékesen — feltárul előt­tünk valamennyiük egyéni­sége. Megelevenedik a kap­csolatok — vagy inkább kap­csolatrendszerek — szövevé­nyessége. Hálószoba-titkok­ról hull le a lepel. Megis­merjük a színházi mechaniz­must. A szerepjátszókat a rivalda fényében és magán­életükben. A jótékonyságból és szá­nalomból vállalt Jakobinu­sok „feldobja” a csapatot. Horkai — noha folyton azzal fenyegetőzik, hogy véget vet a mutatványnak — nem vág­ja Gál Szabó fejéhez az igazságot. Aztán folytatják a munkát a tragikus, ám mégis optimista befejezésig. Mikor elválunk az esendőségükben is rokonszenves figuráktól, Gál Szabó Endrét és darab­ját egyaránt búcsúztatják. Az író halott, tehát felcsendül­nek a Három a kislány me­lódiái ... A film igazi hőse nem a passzív Gál Szabó Endre, aki jóságos mosollyal nyugtázza barátai erőfeszítéseit, hanem Horkai Ádám: az ifjú szín­házi titán teszi meg a legna­gyobb utat a rendhagyó vál­lalkozás során. Az első jelenetek Horkaija kedves svihák, akinek a mű­vészetről és a morálról nem nagykönyvből ellesett véle­ménye van. Fokozatosan döb­ben rá, hogy miféle szelle­meket szabadított ki a pa­lackból. Látszólag egyre mé­lyebbre süllyed a hazugsá­gok hínárjában, valójában azonban tudatosan vállalja a „küldetést”. A Hatásvadászok végén már egy másik Horkai Ádám instruálja a színésze­ket. Szó sincs arról, hogy nagybetűs pozitív hőssé ma­gasztosult volna. Arról azon­ban igen, hogy megérintette egy kivételes élmény, egy különleges feladat, melyben — a tehetségen és a felelős­ségen túl — a humánumnak is meghatározó a fontossága. Igazi élet hatja át a beál­lításokat. Mintha a szemünk előtt alakulna a cselekmény. Sziporkázóan szellemes a humor, melynek jellegzetesen intellektuális a tartalma. Szurdi „kikacsintásai” egy­től egyig ülnek. A színészek elsöprő lendülettel alakíta­nak (kimagasló teljesítményt nyújt Szakácsi Sándor, Hor­kai Ádám megszemélyesítő­je, az írót játszó Linka György, a rezignált színigaz­gató bőrébe bújt Végvári Tamás, de szinte az egész együttest dicsérhetnénk.) Szalai András képein egy­szerre nyers és megemelt a valóság. Drukkolunk, hogy a kissé jellegtelen cím ne riassza el a közönséget. Bizakodunk a kedvező fogadtatásban, már- csak azért is, mert a Hatás­vadászok az idei szezon ki­emelkedő eseménye. Veress József Orbán Balázs újrafelfedezése nwiHiiiiiit A könyvbarátoknak és könyvgyűjtőknek újból meg­jelent a kultúrtörténet egyik páratlan alkotása, Orbán Ba­lázs „A Székelyföld leírá­sa ...” című műve. A több mint egy évszázaddal ezelőtt írott munka új kiadása nem­csak a szakma, a történelem- és a néprajztudomány hasz­na, hanem mindazoké, akik igényt tartanak a tudatos ön­ismeretre, kallódó, nagy érté­ket képviselő emlékeinknek az enyészettől való végleges megmentésére. Orbán Balázs életútja majdcsak Körösi Csornáéval mérhető. Azon kevesek közé tartozott, akik szűkebb hazá­jukat szerették volna felfe­dezni, és minden honpolgá­rával megismertetni. A ka­landos éleutat bejárt „csont­báró” nem mindennapi ősök­re tekinthet vissza: görögök, zsidók, amerikai szabadság- harcosok találhatók a család­fán. Előbb anyja szülőhazáját járta be. Görögország, Kis- ázsia, Palesztina, Szíria, Egyiptom egzotikus tájai és bibliai emlékei között fogal­mazódik meg nagy terve: a Székelyföld bebarangolása. Hazatérve majd 1861-ben ki­adja hatkötetes útleírását, Utazás Keleten címmel. A szabadságharc híre Keleten éri. Másfél száz emberből szabadcsapatot szervez, s el­indul hazafelé. Míg útlevelére vár, megérkezik a világosi fegyverletétel híre. Kossuth­tal már csak az emigrációban találkozik, török földön. Az osztrák hatóságok elől Lon­donba hajózik, ahol barátsá­got köt Mazzinival és Louis Blanckkal. Kalandos életútjának kö­vetkező állomásai Jersey, majd Guernesey szigete. Itt ismerkedik meg a nagy fran­cia íróval, Victor Hugóval és a magyar emigráció számos tagjával, Teleki Sándorral, Perczel Mórral, Szemere Bertalannal. Hat év múlva tér végleg haza szülőföldjé­re, Lengyelfalvára. Rendbe­szedi kis gazdaságát, megírja az Utazás Keleten-1, s lefor­dítja Szaif Züliázám szultán, az Iszlám nagy bolygó hősé­nek regéjét, hogy megismer­tesse honfitársait kelet tün­dérvilágával. 1862-ben szeké­ren és gyalogosan indul út­nak, hogy felfedezze a Szé­kelyföldet. Hat éven át ván­dorol, közel ötszáz székelyföl­di helységet látogat meg, s közben fáradhatatlanul jegy­zetel, fényképez, levéltárak­ban, régi iratok között bön­gészget. 1868—73 között jelen­teti meg a hat kötetet, s 1889- ben a ráadást, élete utolsó nagy művét, melyen tíz évig dolgozott, Torda város és kör­nyéke történetét. Szükségtelen műfaji kate­góriába sorolni a könyvet. Regéket, mondákat, népszo­kásokat, szállóigéket mentett meg a végleges enyészettől. Képein ma már nyomave- szett várromok, lakóházak, faragott székely kapuk néz­nek szembe egy letűnt kor emlékeit megismerni és ér­tékelni akarókkal. i Jókai Mór Orbán munkáját öt legbecsesebb könyve kö­zött tartotta számon. Bálint Andrásnak, a csángók e szá­zadi kitűnő krónikásának vé­leménye szerint a Székelyföld leírása a legtöbbet a csángók­nak használt, mert a szó szo­ros értelmében az ismeret­lenség homályából hozta őket napfényre. Orbán Balázs meggyőződé- ses Kossuth-párfciként 1870- ben politikai szerepet vál­lalt: Marosvásárhelyen, majd Székelykeresztúron lett par­lamenti képviselő. 1881-ben a kormánypárt megbuktatta Keresztúron. A kudarc után Berettyóújfalu képviselője a parlamentben. A Szejke for­rás feletti hegyoldalon kop­jafa jelzi sírját. (Helikon Ki­adó, 1982.) Ács Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents