Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-25 / 71. szám

1983. március 25. Kelet-Magyaroscszág 3 Ki védje meg a munkást? larminc életerős ember halt meg munka közben tavaly az ország ------ építkezésein. Valamennyiüket elte­mették már, de ott maradt az árva, csonka család, ott maradtak a gyermekek, az öz­vegyek és a szülők, akiknek egész sorsára, jövőjére kihat az apa, a férj vagy a felnőtt korú fiú jóvátehetetlen halála. A még nagyobb számú csonkulásos bal­eset sérültjei sem vigasztalhatják magu­kat, hiszen aki elveszíti a kezét, vagy a lá­bát, megvakul, megbénul, az a legtöbbször csökkent értékűnek érzi magát, s keserű­vé válhat az élete, önkéntelenül is azt kérdezi ilyenkor az ember: mi rejlik a helyrehozhatatlan lépések, tragédiák mö­gött, elkerülhetetlen, végszetszerű-e, hogy ezek megismétlődjenek? A kérdésre a baleseti körülmények elemzése ad választ. Az első és a legszem­betűnőbb jelenség: a harminc ember kö­zül tíz azért halt meg, mert lezuhant a magasból, további tíz pedig azért, mert ne­héz tárgy esett rá felülről. S ha még to­vább vizsgálódunk, kiderül, hogy semmi­féle gépi hiba nem okolható ezért, mert minden tragikus végű esemény mögött emberi mulasztás, hanyagság, vagy pedig egyenesen felelőtlenség rejlik. Ennek egyik oka: az ital... Közismert, hogy a mai építőmunkások igen nagy többsége a faluját hagyta ott az állványok kedvéért. A földközelhez voltak szokva, ott végezték a munkájukat, s min­den átmenet nélkül felkerültek a tíz—húsz emelet magasságba. A legtöbbjük még a veszélyhelyzetet sem érzékeli igazán, azt hiszi, ma is majdnem olyanok az építke­zések, mint az apja meg a nagyapja korá­ban. S aki felismeri, hogy tíz—húsz eme­let magasságban dolgozni egészen más, az is gyakran hajlik arra, hogy az itallal „csökkentse" a szorongását. Csakhogy az alkohol csupán a félelmet mérsékli, sőt vakmerőségre sarkall. Nem elég az ital kábító hatása, további nemtörődömség, felelőtlenség tetézi a bajt. A védőberendezéseket meg az egyéni vé­dőfelszereléseket minden építőipari válla­lat megvásárolta ugyan, csakhogy a drága pénzen vett svéd, francia és egyéb eszkö­zök java a raktárban porosodik. Világszer­te használatban vannak — Amerikától a Szovjetunióig — csak nálunk nem. Amikor egy-egy tragikus végű baleset okait kutat­ni kezdik, a legtöbbször kiderül, hogy nem kerítették körül a munkaterületet, hiány­zott a védőkorlát, nem fedték be a mélybe ásító, alattomos nyílásokat, mert a munká­sok lebecsülték a veszélyt, a vezetőik pe­dig észre sem vették a súlyos mulasztáso­kat. Nyilván sem most, sem pedig a jövőben nem engedhetünk abból a sarkalatos kö­vetelményből: a munkahelyen nem lehet megtűrni az alkoholt. Aki iszik, ivott, an­nak nincs keresnivalója az állványokon, azt haza kell küldeni. S azt is meg kell követelni, hogy minden munkás törődjék többet a testi épsége, az élete védelmével, hiszen ezt diktálja az elemi életösztön is. De ha mégis vétkes könnyelműséget ta­pasztalnánk, még mindig ott van a vezető, akinek első számú kötelessége gondoskod­ni arról, hogy ahol kell, valóban ott le­gyen a védőkorlát, s persze tényleg ne áll­janak szóba azzal, aki ivott. Ehhez persze az egész légkörnek meg kell változnia az építkezéseken, a gazdasági vezetésnek meg a mozgalmi fórumoknak egyöntetűen ki kell mondaniok: az ilyen ügyekben nem ismerünk tréfát, itt és ebben semmiféle al­kudozásnak helye nincs. E megállapítások már átvezetnek ben­nünket ahhoz a gondolathoz, hogy elsősor­ban mégsem a munkásokon múlik, miképp alakul később a baleseti statisztika. Ami­ként az élet oly sok területén, a munkavé­delemben is a vezetők, a tanult emberek az első számú felelősök. S nemcsak azért, hogy mindenütt ott legyen a védőkorlát! Azért is, hogy olyan munkavédelmi törvé­nyünk, szabályzatunk legyen, amely való­ban betölti a hivatását. Közismert ugyanis, hogy több mint há­rom évtizede alkották meg először a ma érvényes munkavédelmi előírásokat. Bár a szöveget azóta többször módosították, má­ig sem vetettek számot azzal a közismert ténnyel, hogy kevésbé iskolázott emberek­nek szól, akiknél a fogalomalkotás mérté­ke még nem éri el a kívánt szintet, így nem is érthetik meg mindig a bonyolult magyarázatokat. Aligha volna erkölcsös, ha ezért a dolgozókat tennénk felelőssé! Mint ahogy azt is látnunk kell, hogy a munkavédelmi oktatások is gyakran for­málisak, különösen az új belépőknél. Gyak­ran ugyanis nem arra helyezik a hang­súlyt, hogy az emberek megértsék, felfog­ják, mit kérnek tőlük, hanem arra, hogy az oktatók a határidőnaplójukban „kipipál­hassák”: ezt is megtettük. ontosabb, egyértelműbb munkavé­delmi szabályzatokra volna hát szükség. Olyanokra, amelyek félre­érthetetlenül jelzik: miért felel a dolgozó, s miért a vezető? A legfőképp pe­dig annak a belátására, átérzésére: a cson­kulásos baleset, a tragédia nem elkerülhe­tetlen, nem végzetszerű sorscsapás. Még ez is megelőzhető, ha mindenekelőtt a mun­kahelyi vezetők és szakszervezeti fórumok felrázzák a munkahelyi közvéleményt, ök felelősek elsősorban a munkások testi ép­ségéért. Lakos Éva Szakmát tanul ♦ A nyíregyházi 110-es számú szakmunkáskép­ző intézet első éves esz­tergályos tanulója Ta­kács László. Szabolcsi Viktor szakoktató segít­ségével a forgácsolást gyakorolja. {Elek Emil felvétele)----------------------— Iá |em tehetek róla, tet­szik nekem ez a női név. Három Erikám volt eddig, most váltam el a harmadiktól — mondom fél­vállról a minap, és szavaim a sokat próbált férfiismerő­sök körében is tiszteletet pa­rancsolnak. A három ilyen körülmények között ugyanis tekintélyes szám, nyilván ezért csettint elismerően többször elvált kollégám is, miközben megkérdezi: „És mi következik ezután?” Mi következhetnék? — felelem közönyösen. — Egy újabb Erika. Otthon vár a negye­dik ... Róla, az újról még alig tu­dok valamit. Mennyi mesél­nivalóm lenne azonban az első háromról! A legelsőt a hatvanas években ismertem meg, még tudatlan gimnazis­taként. Kamaszos izgalom­mal, kíváncsian cipeltem ha­za. Dallamosan csengő neve miatt tetszett meg elsősor­ban. Egy vasárnap estén ma­radtunk először kettesben. Homlokomon veríték gyön­gyözött, mire nagynehezen szóra bírtam. Aztán csakha­mar megszoktuk egymást, és nagyon sok szabad órámat vele töltöttem. Négy évig tartott ez az idilli együttlét. Érdekes: ugyaneddig a második is. A harmadik Erika már jóval rövidebb ideig maradt ná­lam, mert időközben megis­merkedtem a negyedikkel. Ez szebbnek, tökéletesebbnek látszott az eddigieknél. Ti­Erikáim i zenkét év, három Erikával! Lehet-e tárgyilagosan emlé­keznem rájuk? A legkecse­sebb és legcsöndesebb a má­sodik volt, pedig de sokszor kínoztam! Igaz, többet bete­geskedett, mint a harmadik, ám ha egészséges volt, haj­nalokig virrasztóit velem. A TANYA VARÁZSA A CSEND. A LÉLEGZETVÉTELNYI FRISS LEVEGŐ. A TÁVOLI HARANGSZÖ. A FÖLD ILLATA. A TANYA VARÁ­ZSA ÉS GYÖTRELME A MAGÁNY. BESZÉLGETÉS A TANYÁN Fekete kökény A dohánnyal én még elbírnék... Már nagyon vártam, hogy nyugdíjas legyek ... Amire szükségünk van, az kikerül ... Kérdem az idők tanúját: mondjon nekem olyan em­bereket, akik sok jószágot tartanak, teheneket. — Olyan itten nincs. Uram, itt az egész tanyában össze­sen két tehén van. — Nem is volt több soha? — Volt valamivel több is. De itten a népek nem azzal foglalkoznak. Dohány itt az úr. Disznó, baromfiféle az van. A kocáim az most fiad- zott. Nézze meg, ha akarja. így mentünk be az udvar­ra, a nyári konyhába, oda ahol csorba a tükör, hideg a sparhelt parazsa, ahol tiszta­ság és rend van mindenütt, de hiányzik egy lélek. — Megözvegyültem — mondja Ladó Mihály. — Gyümölcsösládákat pakolt a feleségem, itt a tsz kertjé­ben. Egy megnyomta a mel­lét, bele betegedett, kórház­ban is volt. Aztán eltemet­tük. — Rossz így egyedül? — Rossz. De minek panasz­kodjam. Akkor jó, ha kijön­nek a gyerekek, az unokák. Na akkor van itt élet. — Ök hol laknak? — A községben, Balkány- ban. — Miért nem megy hoz­zájuk? Miiért nem költözik be? Itt eladná, ami van és ott mégis csak kényelmeseb­ben lenne. — Az lenne a vesztem. Hi­szen alig vártam, hogy ha­zatérjek, itthon legyek. Mert én nem itt dolgoztam. Mis­kolcra jártam el. .. Hazatérni? Mint fészkére szálló vándormadár. Ki tud­ja mit lát a gólya Afrikában? Mit eszik, mit iszik? Ki tudja mit érez a gólya Afrikában? Na és az ember, az vajon mit érez idegenben? Város­ban, Miskolcon? Mit érez? — Semmit. Már nagyon vártam, hogy nyugdíjas le­gyek. A ház udvara magaslaton áll. Hirtelen lejt a föld, hul­lámot vet a homok és mesz- szire látni. Ott, ahol új domb kezdődik, nedvesebb a föld, vakondok munkálkodnak. Nézzük a kocát, ránk se he­derít. — Mit gondol, mennyit fialt? — Tizennégyet? — Nyavaját, huszonket­tőt. Felének pusztulnia kel­lett, hiszen nincs annyi em­lő. így van az, ha sok az éhes száj. így volt mindig. Fákat, bokrokat látunk. A gazda elgondolkozik, közben tapossuk a nyomot, amit nem rég a gereblye szántott. Szó­val mindig baj volt, ha sok volt az éhes száj. — Azért most jószág és ember nem éhezik? — Ember? Méghogy éhe­zik? Hát ide tessék figyelni: kifli kell? Nem kell! Sava­nyú cukor kell? Nem kell! Túró Rudi kell. Érzem, látom a gazda in­dulatát. Mintha az égre es­küdne és mindenre, ami szent, tanúsítja a tanyán: mi minden kincset fitymál le a porban kúszó gyermek. — Kökény. Tudja mi az a kökény? No, azt hozott az én édesanyám egy köténnyel, amikor gyermek voltam és egy hosszú útjából hazatért. Mert üres kézzel nem jöhe­tett, hiszen annyira vártuk. Értem. Uradalom, birtok volt mindenütt, ahol csak nyargal a szél. A cselédem­bert meghurcolták, leterem­tették. Hétszentséggel veret­ték, ha a jószága búzába, ku­koricába tévedt. Inkább nem tartottak. Komenció vagy napszám, kenyérre kellett. Ameddig tellett. Kökény. Most megbeszél­jük a küllemét, ízét. Terem az minden fasorban és járt rá az égi madár, meg a sze­gény ember és gyereke. — Akkor jó, ha már el­veszti hamvasságát, ha megcsípi a dér és megfeke­tedik. Akkor már nem fanyar keserű, de fanyar édes. De sokáig nem ismertem én más gyümölcsöt, csemegét. — És most mit eszik? Ho­gyan kosztol? — A húgomhoz járok. Itt lakik ő is a pusztán. Ha me­gyek hozzájuk megiszok egy pohár bort a vendéglőben. Arra nagyon jólesik, amit elém tesznek. — Vendéglő is van? — Minden van. Itt min­den. Nem nagy a település, de amire szükségünk van az kikerül. — Azért talán mégis csak jobb lenne a községben? — Dehogy. Hiszen az em­berek kifelé vágynak. Néz­ze csak milyen házat építet­tek ide velem szembe. És fi­atal ember építette. Miért? Ha nem akarna itt lakni, itt élni? A szemközti ház valóban kinőtt a földbőL Már a har­madik generációs építkezés. Az első, az akármilyen ki­csi, de saját házikók 1945 után épültek. Akkor kaptak házhelyet, földet a görény- pusztaiak. Másodszor a hat­vanas években lett újra len­dületes az építkezés. Akkor, már túl voltak az emberek a beszolgáltatás rettenetén, nem riogatott az ilyen meg olyan szövetkezeti szervezés, tagosítás. Megállapodott az élet. A férfiak — sokan — az iparban kötöttek ki és az asszonyok viselték a ház, a jószág, a földművelés gond­ját. — És most mi lesz? Mi lesz, hogy nyugdíjas és egye­dül maradt? — Termelnék dohányt. De nincs föld. Eddig volt a ház­táji a feleségem után. Most nem tudom. — Talán mégis lesz föld. A termelőszövetkezet elnöke azt mondta, szakcsoportokat szerveznek olyan földekre, amit nagyüzemUeg nem tud­nak művelni. — Az jó lenne. Abban ben­ne lennék, hiszen dogozni kell. A dohánnyal én még elbírnék... A tanya varázsa nagy. Még akikor is, ha az már nem tanya, de utcás telepü­lés. Különben is semmi sem számít csak a föld legyen közel. Az a föld, amelynek tavasszal nyers az illata, de őszre beérik, mint bokrán a fekete kökény. Szöveg: Seres Ernő Fotók: Gaál Béla Mindegy, vége. Viszlát, Eri­káim ... Majd elfelejtettem: német volt mindegyik. Karcsúak, kecsesek, szépek, pontosak. Mint az NDK-ban gyártott írógépek általában. S meny­nyi mindent köszönhettem nekik! Az elsőnek érettségi tételeket, első újságcikkei­met. A másodiknak több száz tudósítást, riportot, a har­madiknak műfordítást, dip­lomamunkát, adásvételi szer­ződést. Meghitt társaim vol­tak mindahányan, minden titkaim ismerői. Kíméletesen bántam velük, sohasem ver­tem, inkább simogattam őket. Nappal takaró alatt pihen­hettek, éjjel pedig vastag filclapra fektettem őket, ne­hogy zavarjuk a vékony vá­laszfalakon túl alvó szom­szédokat. Névtelen levelet sosem ír­tam, így meg is kopott raj­tuk a nagy N és J betűk al­só talpa, hajnalanta. A ne­gyedik viszont — érzem, ez lesz az igazi a hosszú í-vel, ű-vel és ú-val — szinte ért­hetetlen, romlatlanul bontja ki rajzolatát, amikor a han­gulatlámpa fényénél, halk magnózene mellett szemügy- re veszem billentyűit. Ezen még kifogástalan a J és az N rajzolata. Nem is csoda, hi­szen először pötyögöm le I rajta a nevem: Juhani Nagy János j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents