Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 5. O Ajjaj, fekete vonat... Fekete humor szülhette a fekete vonat elnevezést. S talán a régmúlt utazások ideje, a gőzösök világából, amikor akarva-akaratlanul gyűrött, piszkos lett, aki felült a zsúfolt hétvégi személyre, hogy szeretteihez térjen. S a fekete vonat egyfajta megkülönböztető jelzőt adott: olyan utasok képzetét, akik igénytelenek, akik az éjszakába nyúló utazáson cigarettafüstben pácolódnak, sörtől, kisüsti pálinkától bűzlenek. is készít kádárokat meghazudtoló ügyességgel. — Talán ma már nincs olyan szükség a pénzre — ismeri el —, de amit itt lát, a háztól az autóig, azt mind a magunk erejéből teremtettük. A feleség a tanácson az adóügyeket intézi, a nagyobbik, a tanár-fiú a nyáron nősült. Már csak a kisebbikre van gond. Pedig vasárnap délutánonként, hétfőn hajnalon gondos asszonyi kéz csomagolta vászonkendőbe a karéj kenyér mellé a házi szalonnát, kolbászt, rejtette a kopott, szíjjal vállra akasztható aktatáskába az üveg homoki vinkót, különválasztva a váltás tiszta ruhától. S egy hét elteltével kíváncsi gyerekek túrkáltak a nehéz izzadtságtól pállott alsóneműk között, hátha kezük ügyébe esik zörgő zacskóban egy csomag savanyúcukor, miközben a használattól zsíros tárcából a családfő bütykös ujjai nehezen hajtogatták elő a heti munkával megkeresett száz- forintosokat, a család megélhetését. Azóta sokan búcsút intettek a fekete vonatnak. Egyesek fogták kis motyójukat, s végképp letelepedtek a munkát adó iparvidéken. Mások a megye iparosításának áldásaként itthon kereshettek munkát. Az idősek végre élvezhetik a megérdemelt nyugdíjat, míg vannak fiatalok, akik éppen mostanában fogják meg a vándorbotot. Cseppben a tenger — két piciny beregi község néhány házába látogattunk, hogy lássuk a mai ingázók sorsát. Képeknél többet nem villanthatunk fel, de az egyéni sorsok talán valamiképpen mutatják a nagy általánost is. A templom sarkától mutatja Barabáson Kozák Károly a házát. — Előtte áll az a nagy fenyő — igazít el. Kerülne egy pohár bor az asztalra, hiszen a gazda a barabási hegy jó termelői közé tartozott, akinek mindene a szőlő. Ö az, aki a háború pokla után a végre földhöz jutott örömével gazdálkodott a magáéban, szőlőt bérelt felesbe, hogy lássa a rügyfa- kadás visszatérő csodáját, a nyári kapálások, permetezések derékfájdító fáradtsága után élvezze a prés alól kibuggyanó mustot, gyönyörködjön a pirosló bor tüzé- ben. Nem véletlenül kérdez vissza: — Megmondjam? Abban az időben voltam boldog, az ötvenes években. Akkor építettem ezt a házat, jutottam valamire. Pedig ez a világ sokkal jobb, de most nem haladok annyira, eltörpülök a többi mellett. Annyira futotta, hogy a két fiamat taníttassam, a kislányom gimnáziumba jár Debrecenbe, de még a fürdőszobát azóta sem tudtam megcsinálni. Nem szégyen az közel negyedszázad távlatából, hogy Kozák Károlyt a termelőszövetkezettől való félelem ültette fel a fekete vonatra. Az asszony bevitte a földet a közösbe, a férfi pedig az otthoni gazdálkodás helyett a pesti betonrengetegben fogott ásót, kapát, épített parkot. A Budapesti Lakásépítő Vállalat munkásszállóján tapasztalta meg, hogy lehet emberibben élni. ötvenéves fejjel az iskolapadba is beült, a 7—8. osztályt kitűnően végezte el. Brigádvezető volt, akinek a keze alatt tucatnyian dolgoztak. Hittel mondja: — A fárasztó utazás olyan, hogy a jobbért szenvednie is kell az embernek. Megdolgozott a harmadik éve kiérdemelt szép nyugdíjáért. (Ezen a környéken manapság az átlagfizetések sem többek.) S vallomással felér a búcsúszó, amiért nem költözött el: — Van egy hatalmas vágy az emberben, jöjjön vissza a szülőföldjére. Aki tehette, visszatért. Legalábbis ez derül ki abból a rövid áttekintésből, amit Oláh István, Barabás fiatal tanácselnöke ad: — Amennyivel többet kerestek, azt elköltötték az úton. Aztán az ilyen vándorélet semmire sem jó. A vissza természetesen nem pontosan Barabást vagy a két társközséget, Gelénest és Vámosatyát jelenti. Vannak ugyan néhányan a fiatalok közül, akik a termelőszövetkezet műhelyében, gépein dolgoznak, de bőven akadnak olyanok is, akik a vásá- rosnaményi üzemekben vagy Tiszaszalkán, a Magyar Acélnál találtak munkát. Műszakos járat hozza-viszi őket, mindennap otthon lehetnek, így már a nők is többen vállalnak munkát. — Az idősebbek közül többen már nyugdíjasok, ezzel is kevesebb az ingázók száma — folytatja a tanácselnök. — S vannak olyanok is, akik a jobb fizetést nem hagyják. — Bizony, a fiatalok közül jó, ha minden tizedik marad meg. Nem bírja a tempót, másfajta munkát kíván — állítja Kosa Bálint Gelénesen. Takaros porta áll a Kossuth utcán, ahol Kósáék élnek. Igaz, a gazda már 14 éve csak heti vendég otthon. Fúrómester az Országos Földtani Kutató és Fúró Vállalatnál, csak néhány hónapig tartózkodnak egy-egy helye^ Most éppen Hidasnémeti határában dolgoznak, tavasszal Aggtelek mellé költöznek. — És ez még mindig jobb, mint előtte húsz évig a Volánnál. Akkor volt olyan hónap, hogy a nagyobbik fiamat csak aludni láttam, hiába hazajártam minden este. — Így van egy szabad hete apunak, olyan a munkabeosztásuk — kapcsolódik a beszélgetésbe a kisebbik fiú, Kása László, aki harmadikos gimnazista Miskolcon. Egy hét munka idegenben, egy hét pihenés otthon — papíron ilyen a fúrósok életritmusa. Csakhogy Kósa Bálint sem az az ember, aki azért jön haza, hogy ölbe tett kézzel üljön. Dolgozik a gyümölcsöskertben, afféle ezermesterként ácsnak, kőművesnek hívják, de még kádakat — Azért segítség nélkül ez se ment Apósom, anyósom nevelte a két fiút inkább, míg kicsik voltak. A fúrótoronynál egyszerre négy ember dolgozik egy brigádban. A műszak 12 órás, egyik alkalommal nappal, másszor éjszaka. A téli hidegben bizony megérzi a kar, az ízület a vándoréletet. Valami könnyebbséget a kedvezményes nyugdíj reménye jelent. — öt esztendő, sok az még — sóhajt fel. — Pedig alig várja az ember, hogy otthon, a családdal legyen. A gelénesi faluszélről rég eltűntek a putrik. Igyekvők az erre lakók, bizonyítja a gondozott kert, a bútor, a rendszeres munka. — Hazajöttem fele pénzért, nem biztos, hogy megérte — gondolkodik hangosan Fóris- ka Ferenc. — Kubikolok, ahelyett, hogy a szakmámban dolgoznék. — De nem is költsz annyit — ellenkezik a feleség. Máris hozzák a nagyobbik fiú példáját. Hetente hazajár Budapestről, s majd annyit visz el, amikor elindul, mint amennyit fizetéskor hazaad. Ugyanígy van a nagylány jövendőbelije, Vég József. A fóti tsz melléküzemében kőműves, kezdő létére örül a 19 forintos órabérnek, de máris hozzáteszi: — Mindent magának vesz az ember, egy nap száz forint semmi. Nem mondom, hogy nem jobb Pesten, ha a szórakozást nézzük, de egyedül mégsem jó. S tegyük hozzá, különösen nem, ha valakit a szíve hazahúz. Pedig a nagylány, Zsófi se figyel rá mindig. Az idén végez Kisvárdán, a szakmunkásképzőben, s most éppen a megyei versenyre készül a sikeres helyi szereplés után. A menni vagy maradni dilemmájában van a család. A két kisebbik fiút is rövidesen taníttatni szeretnék, utána Gelénesen nekik se jut munka. S ha valaki nekiszalad, akkor már oly mindegy, hogy Naményig megy vagy még tovább fut. Ha valami köt, akkor az a lakás, amire másutt nemigen van kilátás. Pontos szám nincs arról, hányán ingáznak Szabolcs- Szatmárból. Munkaügyi szakemberek 30—32 ezer embert mondanak, akik hetente vonatra ülnek, hogy kenyeret keressenek. A lányok közül is egyre többen vannak, akiket csábít a város, de az asszonyok javarészt otthon maradnak, gyereket nevelnek, bíbelődnek a háztájival. Büszkén mondtuk tíz-tizenöt éve, hogy megállt a megyében a népesség fogyása. Csakhogy az ország egyik legnépesebb, legszaporább vidékén ez évente ezrek elvándorlását jelentette. Ma talán kevesebben mennek el, de iszonytató szám, hogy minden hatodik-hetedik családban valaki csak szívesen látott vendég a hét végén. Az ingázás életforma lett. Nincs már füstös, fekete vonat, de marad az utazás törődése, az igazán sehol otthon nem lét tudata. Lányi Botond V ágni lehet a füstöt az alacsony helyiségben, hangosan ropog a rock, poharakkal egyensúlyozva lép el a pulttól egy férfi. Ismerős „presszóhangulat” — csak éppen szesz nélkül. A falon felirat: HABKÖ-klub. Azaz: Hajdani Alkoholisták Baráti Köre klubja. A hangulat jó, kártya csapódik az egyik asztalnál, dákó és golyó koccan a zöld posztón, táncol egy pár középen. — Mikor feküdtél be? — Három hete lesz hétfőn — vigyorog a széles vállú férfi, majd csúfondárosan asztaltársára emeli poharát — Egészségedre! Éljen a kóla! Te még adaptáción vagy? — Aha ..., a jövő héttől már dolgozom. — A régi helyen? — Á, dehogyis. Semmi kedvem visszamenni. Hogy lépten-nyomon rám szánjanak: mi van, Feri, nem kérsz egy kis rumot a kóládba? A fenének hiányzik a cukkolás. Szemét társaság van ott. Jó páran többet piálnak, mint amennyit én megittam, mégis én vagyok az Alkoholista! Mert önként elmentem elvonókúrára. Reggel az az első, hogy az „ügyeletes” előszedi a félliteres „cserkút”, leöblítjük a reggelit. Aztán kezdődik csak a meló. Persze, később is akad ital, innen-on- nan. Tudod, van egy brancs, akik keményen piálnak, aztán onnan nem könnyű „kilógni”. Ha visszamennék, csak a szöveget hallgathatnám: nem bírta a kis gyomrod a finomat? Guríts le egy felest, öreg, aztán helyrejön a lelkivilágod... Hát nem gurítok. Elmegyek máshová, hegesztőre mindenhol szükség van, és ott nem csodálkozik majd senki, hogy nem iszom. Nem élek vele, és kész __ — Ne marháskodj, öregem, nem olyan komoly azért a helyzet. Egy-két pohárral elmegy. Legfeljebb nem iszol annyit, mint azelőtt. Nem kell azért teljesen kilógni a sorból. — Megőrültél? Ezt hallja meg a doki, vagy a pszichológusod! Mi a fenének jöttél akkor az el vonóra? Fél fenékkel nem megy... Ott ül a Pista, nézd csak, az a szőke srác. Az elmúlt két évben ötször esett vissza.- Amikor én bent feküdtem, elengedték, nem is tudom, hány hét után, járogatott be az adaptációs szabadságról, egyszer aztán az anyja kétségbeesetten telefonált be, hogy Pista fia otthon fekszik, csontrészeg. Utána mondta a fiú, hogy csak egy felest akart meginni, a békesség kedvéért a haverjaival... Fél kilencre jár az idő. A klub ugyan nyitva marad még, de öten-hatan szede- lődzködnek. Elbúcsúznak a még maradóktól: azoknak nem járt le a kimenőjük. A távozók ugyanis a közeli kórház alkoholelvonó osztályának bent fekvő betegei — a maradók pedig az onnan már kikerültek... ★ — Adj még egy kávét, Zsuzsa! — Nem kellene annyit innod. Ez ma reggel már a harmadik. — Kell az! Ha már nem konyakkal, hát magában. Azelőtt mindig úgy kezdtem a napot: egy tripla kávé „béléssel”. Aztán jöhetett a bélés natúrban is. öregem, hogy mennyi pénzem elment arra a rohadt piára, az nem igaz! Két év alatt biztos megittam egy kocsi árát, vagy még többet is ... Megette a fene az egészet. Azért vállaltam egy maszeknál külön melót, hogy fussa. Az asszony egy vasat sem látott belőle. — Láttam tegnapelőtt, amikor felvettek az osztályra, igencsak a sarkadban volt, amíg a kórteremben nem tudott Biztos helyen ... — Már amennyire biztos. Te, nekem a Gabi nagyon nem tetszett az este. Nem ivott titokban valamit? — Gabi? Jól nézünk ki, ha megint ivott ! .Bént van már két és fél hete, és egyszer, még nem voltál itt, már megcsinálta a balhét Egy literes üveg kólát hozott be a barátja, és kiderült, hogy van benne két deci rum is... Be is szívott eléggé tőle. Igaz, hogy többre volt hitelesítve azelőtt, de hát itt már egy ideje nem ivott. — Tiszta őrült az a srác! Harmincéves sincs, és nézd meg, hogy néz ki. Nagy nehezen vállalkozik az elvonóra — igaz, hogy nem teljesen saját jószántából, hiszen a felesége igencsak kapacitálta már —, és tessék: itt sem bírja ki. Nem nagy reményekkel megy ki innen, azt hiszem ... — Azt mondja az egyik doki, hogy minden turnusban van egy-két ilyen nehéz eset. De a többség tényleg maga akarja, hogy leszokjon. Te is azért jöttél, nem? — Azért, azért, de hát én sem egyedül döntöttem. Tudod, hogy van: család, barátok, mármint az igazi barátok. Irtó sokat ittam már az utóbbi hónapokban. Elment a napi félliter tömény, meg egy csomó sör mellé, nemegyszer még több is. Nem rúgtam én be mindennap — csak éppen mire vége volt a napnak, már teli voltam. Úgy estem be az ágyba. Nem lehetett volna ezt sokáig csinálni... — Én is hasonlóképpen voltam. — Egy nőnél azért más. — Dehogyis más. Amikor gyesen voltam a fiammal, akkor kezdtem iszogatni. Unalmamban?! Ennek már vagy négy éve. Aztán szép lassan egyre több lett a napi adag. A férjem is megissza, nem mondom, de egyáltalán nem rendszeresen. Aztán persze megvolt a zűr, amikor este hazajött, és látta rajtam, hogy ittam ... Kutyául hozzá lehet ám szokni... — Nekem mondod? Az a szomorú, hogy legtöbbször csak legyintenek az emberek: „rendes fickó ikszipszilon, bár igaz, elég sokat iszik”. Aztán akkor válik belőle úgymond alkoholista, amikor kiderül, hogy meg akart szabadulni a piától, és vállalta ezt az elvonót. Akkor már elkönyvelik. „Hű, hát a Pista rendes gyerek lenne, de hát... már elvonón is volt, és tudjátok, hogy van ez.. Hát hogy van? Lemondott róla segítséggel, egyedül nem ment, és passz. Jobb lett volna, ha később esetleg balhét csinál, vagy efféle, és akkor kötelezőre utalják be? Akkor már késő. Hány ilyen van! Nézd meg a szomszéd épületet, ahol a kényszerelvonósok vannak. Azt lesik mind, hogy mikor lehetne öblíteni egyet... Csak azért is. — Így van. Én már itt vagyok ötödik hete, lassan kiengednek adaptációra... — Az md? — Táppénzen tartanak továbbra is, de nem bent fekvő vagy. Be kell járni mindennap az osztályra, részt venni a pszichoterápiás foglalkozásokon, és közben szokni a kinti levegőt — alkoholmentesen. Nem könnyű. Ezért változtatnak sokan munkahelyet utána. Tiszta lappal kezdeni — az a legjobb. — Azt elhiszem. Én is, nem tudom, mit csinálok majd, ha találkozom a haverokkal. Mit mondok majd annak, akivel azelőtt együtt ittam? Hogy: nem kérek? Kiröhög. Azt meg mégiscsak röstelli az ember, hogy elvonón volt Habár ... tudja az ördög. Tulajdonképpen neki kellene restelkedni, hogy ő továbbra is törzsvendég a kocsmában ... Ajjaj, nem lesz köny- nyű kimenni... De hát azt hiszem, itt helyrejövök testi- leg-lelkileg. Könnyebb lesz megállni. — Éppen ez ennek a pszichoterápiás módszernek a lényege, azt mondják. Tudom, hogy sok a vita az orvosok közt is, hogy mi is ez: betegség-e vagy nem. De hát, ha jól megnézzük, ez is a kábítószer egy fajtája. Nézd meg, itt van a kis Tibi meg a Zoli. 17 éves mind a kettő. Tetszett nekik a dolog, rendszeresen ittak. És tessék — kezdtek tönkremenni. Időben kell megállítani a vonatot, ez a lényeg. És aláírom, amit a pszichológusom mondott: megvan az ok mindenkinél. Ha más nem, hát vigasztalónak szánta az italt, ha baja volt a munkahelyén vagy a családban, vagy másutt. Aztán szépen nőtt az adag ... — Tudja az ördög. Nálam nem könnyű kideríteni, hogy amiatt vagyok-e feszült, ideges, törődött, mert iszom, vagy pedig gondjaim, a feszültségek levezetésére iszom. Egy idő után már bezárul a kör. De hát, ha akarja az ember, csak ki lehet belőle lépni. Nekem egy barátom ajánlotta ezt a helyet, ö is átesett rajta, még tavaly. Azóta semmit nem iszik. Igaz, hogy fél év még nem sok, de elképesztő, hogy mennyire kiegyensúlyozottá vált. Azt mondja, az első pár hónap nehéz. Amíg elfogadtatja magát az ember... No, add már azt a kávét! ★ — Hunyja be a szemét, és nyújtsa ki a kezét... Ügy, most emelje föl a bal lábát ... álljon így még egy kicsit, jó ..., jól van ..., vagyis nincs jól, igencsak labilis. No, rendben, a kézremegése meg a bizonytalansága elmúlik pár napon belül. Ezek a tipikus elvonási tünetek. Ivott ma reggel? — Igen ..., megittam egy deci cseresznyét Kissé ideges voltam, tetszik tudni. — Remélem, úgy itta, hogy az utolsó pohár volt jó időre! — Hát, igen... magamra köszöntöttem. T. Gy.