Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
Varga Hajdú látván: grafikák „A Tiszának partján virradok meg egyszer, Hol ifjú éltemben jártam sokezerszer.” A Tiszának reggeli gyönyörűsége. (B. L. felvétele.) Fövenyes lapályán, és gondolatomban Szüntelen növeltem gyönyörűségemet, Részegítvén vele érzékenységemet. A tavaszi szagok orromba ütköztek, Melyeket magokkal hordoztak a szelek. Ilyen az a hely, ahol életre születtem, S a nagy természetnek férfi tagja lettem." Bessenyei György ifjú élete Tiszabercelen hozzávetőlegesen tizennégy évig tartott. Bessenyei művei is azt bizonyítják, hogy a szülőfalu és a Tisza-part, tehát a család és a felnevelő táj olyan mély és tartós élményeket jelentettek számára, amelyek alkotásaira igen jelentős hatást gyakoroltak. Az ilyen meghatározó élmények közé sorolható a Bessenyei-család közismert Rákóczi-szabadság- harcos múltjának tudata, és a családnak a jobbágyai, tehát a köznép iránt tanúsított I emberséges magatartása. E két családi, tehát öröklött élményforrás mellett az ifjú Bessenyeiben a saját, önálló élményt jelentő Tisza-parti szemlélődések, a halászok és a pásztorok életének, munkájának, dalainak megismerése keltett még valóban egész életre szóló emlékeket. A táj ihletése: a Tisza vizének fodrozódása, a parti jegenyék zúgása, a vadászok kürtjeinek harsogása, s a világosságot hozó felkelő Nap felejthetetlen látványa, illetve ezek emlékképei késztették Bessenyeit az egyik legszebb versének megírására. Már csaknem közhelynek számít az a megállapítás, hogy elhunyt nagyjainkra akkor emlékezünk méltó módon, ha olvassuk őket. Az lenne jó, ha ez a közhely közgyakorlattá válna. Segítsünk terjeszteni ezt a helyes felismerést, a hagyományőrzésnek ezt a hasznos gyakorlatát, s ismerjük meg együtt ennek a szülőföld-ihlette: A Tiszának reggeli gyönyörűsége című Bessenyei-versnek néhány részletét: A vers 1772-ben keletkezett. Bessenyei ekkor már hét éve él távol a szülőföldtől, a fényes bécsi testőrpalotában. A verset minden olvasó joggal tekintheti szépnek. Ahogy Bessenyei gyönyörűségesnek látta a Tisza reggeli ébredését, úgy mi is fellelhetjük a vers szépségeit. Az irodalomtörténész pedig az esztétikai értéke mellett műfajtörténeti szempontból is jelentősnek minősíti Bessenyei alkotását, mivel, ez a vers nyitja meg irodalmunkban a szülőföld-ihlette tájleíró versek nagy sorát, amely majd egy fél évszázad múlva éppen Petőfi költészetében éri el csúcspontját. Bessenyei verse nyitánynak is méltó. A nyelvi megfor- máltság és a gazdag, szemléletes képi anyag mellett a friss és őszinte élményvilága és örvendező hangulata emeli a verset a legjobbak közé. Ahogy a költő észleli a Tisza-parti „tavaszi szagokat’', hallja a „halász hajójának harsogását” és a „sokféle hangokkal” zendülő erdőt, oly elevenen láthatja az olvasó is az ifjú Bessenyei alakját a felnevelő tájban, ahonnan — mint a nagy „természet férfi tagja” — indult el „világosságot” gyújtani „zsibbasztó álmunkra”. A Tiszának reggeli gyönyörűsége című vers tehát Bessenyei részéről — mai, divatos kifejezés szerint — úgy is felfogható, mint „tisztelet a szülőföldnek”, s ez sem lenne kevés. Én mégis úgy érzem, hogy a méltó tisztelgés tényén túl Bessenyei számára az ifjúkori kedves, örvendező élménykörnek a felidézése egyúttal a szülőföld erejének a segítségül hívását is jelentette. Bessenyei ekkor már tudta, hogy nagy dolgok várnak rá, s ehhez a nagy munkához: a felvilágosodott szellemű és magyar nyelvű irodalom megteremtéséhez éppen az itthoni élmények, az ifjúkori Tisza-parti szemlélődések öröme adta meg számára az érzelmi biztonságot. Bánszki István „A Tiszának partján virradok meg egyszer, Hol ifjú életemben jártam sokezerszer. Az ég boltozatját égszín táblájával Tüzesedni láttam Napunk sugarával. Mosolyogni kezd az hajnal világunkra, Világosságot gyújt zsibbasztó álmunkra. Az álmos természet végtére megindul, Elő fiaival munkájára mozdul. Napunknak sugara terjeszkedik rajta, Mely holdat, csillagot a tengerbe hajtja. Erdő- s hegytetőket megaranyoz tüze, Ragyog játékára az harmatnak vize. Nagy természetünkben kacagni kezd minden, Melynek nagy lármája elkezdődik renden. Zendülnek az erdők sokféle hangokkal, Szólnak madarai a víg vadászokkal. Jajdulnak a kopók, hangzik a kürt messze, Bőgnek az élő fák, faldos ott a fejsze. A halász hajója harsog a vizeken, Keresi prédáját a párás tereken. A Tisza partjárul ezeket szemlélvén, Csendesen állottam, mindennek örülvén. Ilyen dolgok között szemlélvén a Tiszát Gyakran jártam által örvényes folyását. Füzesei mellett sétáltam magamban ki verseiből? Juli néni a legjobb templomi énekes, így él tovább, örök időkig. „Ö szent e vidék árvasága” — írja a „Szabolcsi táj” című versében, majd az „Ars poetica” címűben arra figyelmeztet: „Ne tékozold el önmagad, égjen benned bölcs önmérséklet, a sok hűhónál fontosabb a dolgok mélyén izzó lényeg.” Az ember „építő akaratát”, az otthon nyugalmát és melegét ajánlja olvasói figyelmébe, s mintha csak olykor a becsülendő értékektől távolodó, elidegenedő emberhez szólna, öregedő kezét felemelve óva int: „ó, ne gyűlöld az örömet, mit felmutat a föld ...” A csendes szavú, mélyen érző, humánus értékeket közvetítő költő könyvéről azért tartottuk fontosnak hírt adni, mert kötelességünk minden szellemi értéket észrevenni és becsülni, ami szű- kebb pátriánkban születik és gazdagítja közös kulturális kincsestárunkat. Ezt teszi a 80 éves ölbey Irén, akinek kötetét forgatva óhatatlanul egy másik idős szerző jut eszünkbe, Váci néni, Váci Mihály költő édesanyja, aki szintén 80 éves. korában tette asztalunkra első és egyetlen kötetét, egy dolgos élet megkapó rajzát. Minden elismerésünk az övék, akik az élet árnyékosabb oldalán haladva is tudnak üzenni nekünk, a fény felé fordítják arcunkat ... Páll Géza teség nem elzárkózás a világtól, inkább a legmélyebb azonosulás vele. A szabolcsi tájjal és emberrel sorsközösségben fogant verseiben mély humanizmus, segíteni akarás hévül. Szó sincs a mindennapi gondok miatti földhöz ra- gadtságról. A „Minden nap” című versében így figyelmeztet: bármilyen gonddal is birkózunk naponta, szakítanunk kell néhány tűnő percet, hogy á lehúzó nyűgöktől feloldva az adott szépségeket szemlélhessük, „mert minden szépségben teremtő láz van”. Korszerű, a ma emberének szóló mondandója van az idős költőnőnek, verseinek többsége hitbeli meggyőződéséből sarjad, mindig ott érezzük az embert is, aki megéli a maga életét, szenved, örül, szeret, idegen bolygókat hódít meg, miközben mégis magába zárva él, terheit jórészt egyedül kell viselnie. Olyan életérzések ezek, amelyek nem idegenek tőlünk. Őszinteségét, bátorságát dicséri a költőnek, hogy mer vallani a világ előtt is legbensőbb érzéseiről, a szerelemről is. „Vártam a szót s te összezártad kemény vonású, makacs szádat” — hangzik a fájdalmas panasz, ki tudja hány év távolából. Csendes perlekedés a sorssal másik ilyen töltésű verse is. A „Látni még egyszeriben így ír: „látni még egyszer, mielőtt a távolság elnyeli őt...” Mi minden bontakozik még Lámpafény Kőbe zárt zene I. „Úgy élek, mint egy remete" Kőbe zárt zene III. Üzenet egy szabolcsi faluból Nem túlzás, amit egyik versében is megvall ölbey Irén: „Ügy élek, mint egy remete”. A közelmúltban 80. évét betöltött írónő megyénk egy kis falujában, Dögén él, ahonnan nemigen mozdul. E remeteségben több mesekönyve született, melyet a Móra Könyvkiadó jelentetett meg, s a különböző lapokban is rendszeresen jelennek meg versei. „ölbey Irén úgy szolgálja a békét, hogy az életének sarkköve. Tette és teszi ezt nem pénzért, hanem mert nem tudja másképpen elképzelni életét” — írja róla kötetének méltatója. Tegyük hozzá, aki könyvébe érdeklődőn belelapoz, nem éri be a felszínes tájékozódással. Versei ugyan a dögéi magányban születtek, de nem csupán az egyedüllét szorításában élő ember személyes fájdalmai, gondjai tükröződnek bennük, hanem az emberé, aki magáénak érzi bolygónk minden nyűgét és örömét. A költői üzenet egy szabolcsi kis faluból érkezett, egy olyan embertől, aki egy tizennégy gyermekes családban született és mindmáig nehéz életet élt meg. A verseiben elénk táruló élményei ezért is mentesek minden sallangtól, külsőségtől, önsajnálgatástól. Így éltem, így érzek, így üzenek ... érezzük a versek mögötti költői szándékot, amikor édesanyjáról, a szülői házról, saját munkájáról, a testi munkáról, a mosásról, a kapálásról ír. „örök asszo- nyi sors, a fájdalomban és munkában oly egyek vagyunk, mosunk, hogy a föld tisztább, csillogóbb legyen ...” — mondja egyik versében. Gyönyörű képben eleveníti meg édesanyját, az „Anyám krumplit szedett” című versében így ír: „a földdel eljegyezve holtáiglan, mintha az eget ő tartotta volna a két vállán...” Aki nem ismeri, hisz nem tartozik a felkapott, reklek- torfényben levő költők közé, a verseiből élethűen megrajzolhatja ölbey Irén portréját. Arra is rájöhet, a remeHÉTVÉGI MELLÉKLET 1983.február 36. 0 A Kelet-Magyarország tárlata Szülőföld-élmény Bessenyei György költészetében
