Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983.február 26. SBB BBZ »%•-' m ms. v.' ,V ,v «■ \V ,v.‘ §■ .V *,V M V.*.*.*.*.' Vitt# ™ ™ íí %: feá ■ ¥ &: ■ ™ %::%:: • •••••• «II • • in B • < IB Pb # s Vl ••••••* ;V.V.V.V.V/.V«V.VB%V*,.V.V.V.ViVBVtV.V.V.v.V»v.V.ViV.%V.V*%ViVAv.%%%V.V.Vo%V»V.V»W.V.%V.*BVBV.VB’,.VtV.V I OIL ED Al LlA i Diáklapok, diákszerkesztők, diákújságírók HEGJELENT A... Mire jó a diákújság? Szaporodnak a diákújságok, mind többféléül hallani, lapja van ennek az iskolának, lapja van annak az iskolának, ahol pedig nincs, ott is azon gondolkoznak, hogy nem ártana, ha lenne. Múló divat? Sznobéria, ami szerint nem középiskola, ahol nincs újság? Magam is gondolkoztam ezen, s mi tagadás, hajlottam az 'elutasító vélekedésre. Hajlottam annál is inkább, mert hallottam olyan diáklapokról is, melyek, ha egy-két tanár, s nem sokkal több diák nem viselné az újság sorsát a szívén, csupa üres oldalból állhatnának. Volna tehát ok elutasítani ezeket a különféle technikával és különféle színvonalon megjelenő újságokat, csakhogy jobban végiggondolva az érveket és ellenérveket, arra kellett jutnom: ezekre az újságokra, még botladozókra is szükség van. Nem csupán azért, mért ezeken az.oldalakon közérdekű tudnivalókat lehet közzétenni, mert színes beszámolókat, jópofa történeteket,. iskolai híreket lehet írni, hanem azért, mert — elnézést a kifejezésért — az újságcsinálás ezen a szinten a demokrácia alapiskolájaként is felfogható. Ezek az újságok is ráébreszthetik (persze ha jól működnek) a diáktollforgatókat az írott szó becsületére, az írástudók felelősségére, arra, hogy az igaz véleménynek is akkor van hitele, ha azt okos érvekkel és jó indulatokkal tudjuk megfogalmazni. Fontos lehet egy ilyen újság, mert megfelelő körülmények között a vélemények áramlásának biztosíthat teret, mert jó esetben a tanár újabb oldaláról ismerheti meg diákjait, a diák pedig tanárait, s természetesen az is jó, hogy azok, akik netán a hivatásos írás és. újságírás gondolatával kacérkodnak, műveik közzétételével juthatnak visszhanghoz, elismeréshez, vagy bírálathoz. A diáklap színtere lehet — és legyen is — a vitáknak, akár az elfogadottól eltérő véleményeknek, természetesen (ha nem is kizárólagosan, de elsősorban) olyan vitáknak és véleményeknek, melyeket közzétevőik a korosztályukat érdeklő és érintő kérdésekről fogalmaznak meg. Ha az újságírásra, -szerkesztésre buzdítjuk a.diákokat, kár lenne elhallgatni — hiszen ők is tapasztalták már —, hogy aki nagy nyilvánosság előtt alkot véleményt, kritizál valamit vagy valakit, az esetleg szembetalálhatja magát más véleménnyel is. Azt azonban, aki komolyan veszi amit csinál, nem térítheti el ez sem a közéletiség ezen formájától. Nem csak hajózni, de újságot írni is muszáj. S ha lehet valamit kérni, akkor az az, hogy a diák, aki tanárát bírálja, sose feledje: a tanár nem ellensége, a tanár pedig tudja: a diáknak is lehet igaza ... Szerkesztőség az alagsorban Ez a szerkesztőség, ahol a XVIII. évfolyamába lépett „Tanítani”-t a tanárképző főiskola lapját készítik, az alagsorban van. Ha egyedül megyek, talán meg sem találom. Vezető szerencsére akadt, Dobos László olvasószerkesztő személyében. A helyiségben vagy húszán ülünk, többnyire érdeklődők, néhányan pedig a lap szerkesztői és írói. Az asztalon papírkötegek: a legfrissebb szám oldalai. Akik véleményt mondtak: Minya Károly, Vízi József felelős szerkesztő, Baski Valéria, Mester Béla, Dobos László és Nagy Sándor. Milyennek látják ők a lapot? íme, néhány vélemény: — Jó, hogy nem főállású szerkesztő szerkeszti, mert így egyénibb az újság, az információ értéke nagyobb. — Főiskolások írják főiskolásoknak. — Három éve Hankiss Elemér azt mondta: ez a legjobb főiskolai lap az országban. — Akadályozza-e valami a munkát? — A kérdés alapja: idén már az ötödik számnál kellene tartaniuk, ám az asztalon tornyosuló papírhalom csak a harmadiké. — Sok fórumon kell egyeztetni a lapot, s míg mindenütt elfogadják, időbe telik. — Ez az egyik vélekedés. Lehet, hogy csak mentségkeresés? Aztán kiderül: a KISZ-bi- zöttság titkára nézi meg, mi is kerül a lapba, s ha nem „stimmel” valami, a főiskola párttitkára is. Kétségtelen: ha lassan „nézik” a lapot, az időt visz el. De alighanem igaz az is, hogy esetenként a lap készítéséért felelősek késlekednek kissé. — Mi az újság célja? — Kétoldalú viták diákok és tanárok közt. De — mondja valaki — erre nem mindig hajlanak a tanárok. — írni van miről. írni kellene például az oktatási reformról. A KISZ-ről... — A kulturális életet is kritikus szemmel kell nézni — veti közbe más. — Jó lenne a közművelődési bizottságot is befolyásolni... A legálan- dóbb rovat az irodalmi. — Lehet-e szerzőket találni? — Nehezen. Ritkán kaphatók az emberek az írásra. Van egyfajta érdektelenség. És — esetenként — tartanak a tanárok „cikijétől”. — Keresik a diákok a lapot? — Erre a lapra igény van. Keresik, hiányolják, ha még nem jelenik meg: az ezer példánynak mindig akad gazdája. Ha van visszhang, érdemes írni. Akiben motoszkál a változtatás igénye, az ír is. És szárnypróbálgatásnak sem utolsó lehetőség ... ■if I 1 Készül a következő szám A legrégibb nyíregyházi középiskolás újság a XII. évfolyamát taposó „Diákélet”, a Vásárhelyi Pál Építőipari és Vízügyi Szakközépiskola tanulóinak és tanárainak a lapja. Előttem pár lappéldány, az asztal körül pedig a szerkesztőbizottság néhány tagja: Katrinyák Krisztina felelős diákszerkesztő, Lipták Erika, Jávor János, Márton Tibor — és elnézést a tanár úrtól, hogy ezúttal a sor végére került — Tóth Barnabás, felelős tanárszerkesztő. — ötszáz példányban jelenünk meg — mondja Tóth Barnabás —, ebből közel száz jut el az iskolán kívülre, s a lap évente nyolcszor lát napvilágot. — Mi a célja egy ilyen újságnak? — A tájékoztatás — fogalmaz egyikük röviden. — Jó tudni arról, ami az iskolában és azon kívül történik. — Hovatartozást jelent — szól más. — Egy újság krónika is. — Viták színtere. Vitatkoztunk már színházról, a csövesekről, a dohányzásról, a KISZ-ről, az iskolai erkölcsről. — Bemutatjuk az új tanárokat. És hosszan, megnyerőén okosan sorolják, mi minden férhet el egy újságban. Egyebek közt helye van a kritikának is. — Nem szeretünk belenyúlni az írásokba — mondja Tóth Barnabás. — Tartalmilag semmiképp. A nyelvhelyesség, a fogalmazás, az más ... összesen két cikk esetében emeltünk vétót, de ezek közül az egyiknek formai változtatások után helye lehetett volna. — Bírálható minden? — Igen! — hangzik egy határozott válasz, de utána már bizonytalanabb kijelentés következik: — Tanárt bírálni felesleges ... Ügy sem változik meg. — Ezt egyetértő mosolygás kíséri. Mit lehet erre mondani? — Itt senki sem tart a következményektől — fogalmazódik egy újabb mondat. — Van-e az írásoknak hatása? A felelet egyértelmű: igen. És példák is akadnak arra, hogy felsőbb szervek, legyen az szakfelügyelő, avagy minisztérium, netán más főhatóság, miként reagált egy-egy cikkre. Végül azt kérdeztem: ki, miért lett újságíró? A válaszok sokszínűek voltak, mint ezek a 14—18 éves diákok. Aztán egyikük kimondta a lényeget: — Mert van közölni valóm. Az oldalt írta és összeállította: Speidl Zoltán Fényképezte: Császár Csaba---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------v Részletek diáklapokból Egy „zsebbe vágó" ügy... KÖZBEH 1982. szeptember 6—17. Almaszedés. Bár mindenki előtt világos, hogy kikerülhetetlen, sőt hasznos is, lelkes híveinek tábora megl.'hetősen gyér. S hogy miért? Kevés a pénz! — mondják. Igazuk van. Még a legmeg- szállottabbak sem vallhatják, hogy az almaszedésből szerzett pénzzel dagadtak duplájára lapos zsebeik. Bár az is igaz, hogy az esélyek attól függően, hogy ki mely tsz vagy állami gazdaság oltalma alá került, eltérőek. S ez — valljuk be lovaglásán — jogos replika: különösen akkor, ha munka is társul mellé. De a gyakorlat más. Általában nem ők járatják legerőteljesebben a szájukat, hanem azok, akik semmit sem csinálnak. Persze igaz, nekik van idejük rá. Bennem azonban motoszkál valami „kisördög”, s egyre azt tudakolja, hogy lehet meggazdagodni a hűs árnyékban töltött szunyókálással, manikűrö- zéssel, vagy éppen egy olvasott krimin izgulva naphosszat? Vannak „objektív” indokok: meleg van. Igaz. (No és reggel hideg és ráadásul még harmat is, és elázok a fa alatt, s leesek róla, ALMÁS Csörögnek (a koliban), ráznak (otthon a szülők). Fiam- lányom! Már megint elkésel! Jó lenne! — De vár a busz. Főleg az osztályfőnök. Ha megérkezem, jó. Az osztályfőnöknek. Ma nem rossz. Nekem. Kompromisszum: megyek. De minek? Majd meglátjuk. A busz az ott van. Cigifüst úgyszintén. Megérkeztünk. Munka- és balesetvédelmi oktatás. Lényeg: törés nincs, evés van. Valóság: csak evés van. Törés nincs, V _________________ mert csúszik, tehát reggel . „képtelenség” az almaszüret.) De ha jobban belegondolok, valójában ők is „gyarapodnak”. Az alvás hasznos ... Az olvasás pedig, mindenki előtt ismert, hogy kellemes időtöltés, mindig lehet tanulni belőle .. . De hiába, e meggyőzőnek tűnő . érvek mellett is hőzöng benőném valami: például miért nem dolgozik az, aki egész évben kínkeservesen vár minden ösztöndíjat, s az utolsó 10 fillérért is képes marokra menni. Miért nem dolgoznak azok az ifjú házasok, akik szüleik zsebeiből fizetnek albérletet, menzát, útiköltséget stb., s akik minden lehetséges segélyből elsőként akarnak részesedni? Sorolhatnám még . . . De hagyjuk. Rájöttem, nem itt kellett volna kezdenem az elmélkedést. Hogy hol? Talán ott, hogy miért dolgozik — aki dolgozik. Mert ők több szót érdemelnek. Maguk és a velük ellentétes elveket vallók szempontjából is. De majd jövőre! Veled, ugyanitt, de remélem, nem ugyanígy! — mi — (Tanítani 1982/3. 1. szám) mert a fán nem törik az alma. Elkezdtük. Ki ezt, ki azt... Egy konténer már tele. Egy brigáddal. Alszanak. Benne. Aztán ők is elkezdik szedni. A szatyorból a kaját. Esznek. Mert a munkához erő kell. Evés nélkül pedig nincs erő. Tele a has. Tele hassal egészségtelen dolgozni. 10 órakor ők is elkezdik. 11 órakor már van nekik hat konténer, öt tele. Az idő halad. Lassan. Ez baj. A munka is halad. Még lassabban. Ez is baj. De azért eljön. Mármint a két óra. Sőt a busz is. Buszon: lásd az előzőeket. Otthon. Az Matekóra. Én a táblánál. Felelek. Helyesbítek. A tanárnő felel a saját kérdéseire. Kopognak. Minden szem az ajtón. A direktor és egy férfi. Helyre küldenek. Reménykedem. Megúszom? De azért a helyemen a padtársamnak: súgjál, te..., mert. . . ök: szüret, piszkos víz, fertőzés, vérhas. Aki rosszul érezte magát. . . Kezek a levegőben. Enyém is. Az a KÖJÁL- hoz fog menni. 'Beteg, vírus, járvány! Csak elkapna, de minél hamarabb! Ha ezek elmennek, tovább felelek. Reménysugár csillan meg. Az aluminium dobozokon, amiket kiosztanak. Én is kapok. Egyet. Az egyik srácnak kettő jut. Repeta? Nem, a hiányzónak viszi el! Kinyitom. Belü: is doboz. Műanyag. Kiderül, nogy ebbe kell tenni. Holnap reggelre. Talán addigra beteg leszek. Igen, természetesen. Fájni fcg a hasam és a fejem. Két nap? falán egy hét. Kinézek az ablakon. Kinn süt a nap. Én benn senyvedek. De holnaptól már nem! Egy egész hét szünidőhosszabbítás. A padtársam bftk- dös. Mi van, a tízórait már megettük! Magamhoz térek. A fenébe, ezek elmentek. Egy hét lógás? Hisz még a matekórát sem úsztam meg! Katrinyák Krisztina (Diákélet, 1982. 1. szám) jó! Alma. Az is jó! Mert nincs. És ez igy megy hat napig. Felkelés, busz, tömeg, alma, szedés, haza. Vége. Kár. Nem is volt olyan rossz. Reggelire alma. Kösz. Annyira azért nem volt jó. Fizetés. Lesz. De mikor? Ha lesz, az nagyon jó. Két napig. Amíg tart a pénz. Megérte? Meg! Mert a pénz is jó. A jövő héten már az alma is. Jövőre folytatjuk ... Hamza Zsolt (Diákélet, 1982. 1. szám) ________________________________/ A „Tanítani” szerkesztői, írói, olvasói
