Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-01 / 26. szám
1983. február 1. Kelet-Magyarország 3 Á repi fekete... NEM PANASZKÉPPEN MONDOM, de néhol — ahol eddig megszoktuk — már kávéval sem kínálnak. Feketekávéval. Abban bízom, hogy a reprezentációs fekete elmaradása o fekete reprezentáció visszaszorítását is jelképezi. Elmúltak azok az idők, amikor mindenfajta fontos megbeszélés alapvető kellékei közé tartozott legalább egy konyak, gazdag szend- vicses tál, sokfajta üdítő, ha nem éppen néhány flaska bor. És elmúlt a jobbára vállalati vezetők körében honos csomagajándékozás divatja, divatjamúlttá vált a mondás, ami szerint „kis ajándékokkal lehet nagy barátságokat erősíteni". És elmúlt sok minden más ... Az utcán, ha nyugati márkájú kocsit látok, a legritkább esetben kezdődik a rendszáma A-val vagy B- vel. A néhány esztendővel ezelőtt hozott, a maga idejében nagy vihart kavart rendelkezés a lehető legkisebbre, o valóban elengedhetetlenül szükséges állami reprezentáció keretei közé csökkentette azoknak a számát, akik drága gépkocsit használhatnak. Mi több: még a Lada nagysága is megszabott. Sok vállalati igazgatót ismerek, aki annakidején Mercedesszel járt, most pedig meg kell elégednie az 1300-as Zsigával. Ne- 'ki magának pedig 1500-asa van: annyit használja a sajátját, amennyit akarja, illetőleg amennyire pénze van, de az állami, vállalati kocsit csak olyat és úgy, ahogy az Elengedhetetlenül szükséges. Még az is az ő dolga, hogy reggelenként miként megy a munkahelyére. Azelőtt járt a „háztól házig” — mintegy az egyébként nem magas vezetői bérek kiegészítéseként is —, ma nem: egy bizonyos ösz- szeggel kiegészítették a fizetéseket, a többi azoknak a dolga, akiknek azelőtt a kocsihasználat járt, most pedig pénzt kapnak helyette. A többségük ezek után buszt, villamost, metrót használ: az államháztartás nemcsak sok millió, tízmillió forintot takarított meg, hanem dollár- milliókat is. AKI NEM FELEJT OLYAN KÖNNYEN, emlékezhet rá: annak idején az érintettek körében nem kis elenállást, helyenként felháborodást keltett a rendelkezés. Mások meg kárörömmel vették hírül, hogy a „feje- sek”-et ily módon megkurtították egy fejjel. A kárörömről annyit: aki a magyar vezetők — legyenek ezek egészen magas állami tisztségben, vagy egy-egy kisebb tsz vagy gyár élén álljanak — jövedelmét éskiváltságait” irigyli, az nincs tisztában alapvető dolgokkal. Magyarországon ugyanis nem a vezető állású dolgozó bére és különösen nem a jövedelme a legmagasabb. Sokan kevesebbet keresnek, mintha eredeti szakmájukban, hivatásukban maradtak volna. Annál nagyobb azonban felelősségük. És a döntő többség ezek szerint az elvek szerint is végzi vállalt feladatát. A felesleges reprezentáció (hiszen vannak szükségesek is: egy legmagasabb szintű látogatáshoz a diplomáciaiszokások szerint hozzátartozik egy ebéd vagy vacsora, de ez is jóval kevesebbe kerül, mint az ember a képernyő előtt ülve gondolná) felszámolása egyben nagy csapást jelentett a még fellelhető vezetői „kivagyiságra”. Már csak mutatóban, ha akad olyan pénzügyi vezető, főkönyvelő — mert ki tagadhatná, hogy még van? — akit azért „tart” a tsz-elnök, az igazgató, mert kitűnően ért hozzá, miként lehet a fényes vendéglátások, helyenként dorbézolások költségeit különböző más címeken elszámolni. Valaha legendák keringtek róla, hogy egy-egy dinom-dánom után döntöttek, „ki kap” — vagyis az ország melyik „kis királyságában” építenek fel — fontos beruházásokat. Ma az ilyesmiről szó sem esik: a döntéseket a valós tények higgadt, józan (márpedig ez aligha fér össze a síjrű ital- töltögetéssel) mérlegelésével hozzák, s a vendég eleve gyanút fog, ha a vendéglátó túlságosan nagyvonalúnak bizonyul. Szintén kezd megdőlni az a téves hiedelem, hogy bár egymás között spórolhatunk, ha külföldi üzletfél érkezik, annak aztán meg kell mutatnunk, mit tud a magyar konyha, mily pompásak a boraink, sőt, hogy mennyire tüzesek a magyar fiatalasszonyok is. A komoly üzleti partner nem enni-inni, hanem komolyan tárgyalni akar. RENGETEG PÉNZ MARAD ÍGY MEG. És ami legalább ennyire fontos: megszűnt egy kihívás, amely joggal bosszantotta, mérgesítette az embereket. Akik már a reprezentáció drasztikus csökkentése előtt is mindig hallottak a takarékosságról, de úgy vélhették, hogy az csak az „egyszerűbb emberekre” vonatkozik, s mások a köz nevében, a köz javára hivatkozva nyugodtan költhetnek akár az addiginál is többet a köz pénzéből. Eljutottunk oda, hogy bár a kormány minden erőfeszítése ellenére sem szűnt még meg a „fekete reprezentáció”, egyre inkább fehér hollónak számítanak a rendelkezések áthágói. Nem szabad csodálkoznunk azon, hogy újabban néhol már „nem telik” a megszokott feketére sem. Ez nem annyira a nehéz idők újabb megnyilvánulása, hanem inkább egy könnyelmű korszak befejezésének jelképe. Pintér István Tizenötmilliós árukészlet A Műszaki Anyag és Gépkereskedelmi Vállalat nyíregyházi kirendeltségén több mint 15 millió forint értékű árukészletet raktároznak. A múlt év augusztusa óta üzemelő MAGÉV jelentősen hozzájárul a vállalatok, kiskereskedők és magánvásárlók jobb, gyorsabb anyagbeszerzéséhez. Képünkön: az erősáramú raktárban Veres László és Hajnal Zoltán árukészletet állít össze. (E. E. felv.) A Vörös Október Férfi ruhagyár vásárosnaményi gyárának szabásza, Kiss Klára. A gyáregység termékeinek nagy része szovjet megrendelésre készül, képünkön a zakók elejét szabja az Ifjú szabász. (Elek Emil felvétele) A megye „háztartása” Ilyenkor év elején sok helyen összedugja fejét a családi tanács, s dönt arról, mire mennyit lehet (kell) költeni az új esztendőben. Természetes, hogy egy-egy nagy cél — például egy szép nyaralás, vagy egy új háztartási gép megvásárlása — érdekében valamiről le kell mondani. A család arra költi a legtöbbet, ami számára a legfontosabb. Így van ez a megye „háztartásában” is. Az idén 3 milliárd 742 millió forint Sza- bolcs-Szatmár költségvetése. Nem egészen öt százalékkal magasabb, mint az előző évben. Ebből az összegből egy lakosra 6237 forint jut Egy átlagos négytagú család tehát huszonnégy és fél ezer forintot kap úgy a nagy közös kasszából, hogy észre sem veszi. Például a kórház, az iskola vagy a különféle közszolgáltatások igénybevételével. Hiszen ebből a pénzből kell fedezni a tanácsok és intézményeik hálózatának fenntartását — az iskoláktól Hiszik: nem szélmalom harc r Erpataki gyerekek — hátrányokkal Pontosan két évvel ezelőtt jártunk a 2300 lelkes szabolcsi községben, Érpatakon. Akkor is, — s visszatérve, most is — az általános iskolai oktató-nevelő munka eredményességének összetevőit, kudarcainak okait boncolgattuk. „Nekimentek" a tanárnak... Nem sokat változott a helyzet. Akkor 292 tanuló járt az általános iskolába, közülük harminckettőt veszélyeztetett, harmincnyolcat hátrányos helyzetű tanulóként tartottak számon. Most a 265 tanulóból ösz- szesen hatvannégy igényel különös odafigyelést, megfeszített pedagógiai munkát; o harminchat hátrányos helyzetű és a huszonnyolc veszélyeztetett gyermek. Az arányok tehát körülbelül azonosak, lényegében minden negyedik gyermekért meg kell küzdeniük a tanároknak, ha eredményt szeretnének elérni, ha a tankötelezettségi törvény végrehajtásáért mindent megpróbálnak. Mindent — a szó szoros értelmében. Két éve arról számoltunk be, hogy a szülők „nekimentek” a testnevelő tanárnak, mert a lányoknak előírta a tomamez viseletét, most egy másik nevelőt is megfenyegettek, sőt meg is támadtak. Most jóval elkeseredettebb tanárokkal találkoztunk, akik nagy erővel, türelemmel igyekeznek eleget tenni feladatuknak, munkájukat nagy hivatástudattal végzik, bár olykor megoldhatatlannak, kilátástalannak látják a küzdelmet. Értelme azonban mindig van — mondják —, ha csak egy gyereket is sikerül megmenteni. A gondot okozó gyerekek nagy része cigánycsaládokban él, primitív körülmények között. A nevelőt nem engedik be családlátogatásra — már csak többedmaguk- kal mernek elmenni. A kicsi gyerekek rendszeresen italoznak, a látott szokások miatt már 6 évesen torzult személyiséggel kerülnek az iskolába, többnek kisegítő iskolában volna a helye, vagy intézeti kezelést igényelne. Középfokú értelmi fogyatékosok is járnak a normál osztályokba, mert a szülő nem engedte el távolabbi intézetbe — most például az első és a negyedik osztály a „legrázósabb”, ahol 10, illetve 12— 13 évesek is vannak. Nem eléggé differenciált Mi lehet a megoldás? A tankötelezettségi törvény előírja, hogy a gyermek tanköteles 16 éves koráig, akárhá- nyadik osztályig jut is el, iskolába kell járnia, kivétel, ha egészségügyi okok miatt intézetben helyezik el, vagy fel kell menteni. — Minden nehézségünk arra vezethető vissza, hogy nem elég differenciált az első osztályba kerülők megítélése, elhelyezése — magyarázza Szabó Barna igazgató. — Nincsenek hatásos eszközeink, hogy olyan iskolatípusba helyeztessük el a gyereket, ahová való, így visszük, cipeljük magunkkal. A nevelőtől olykor emberfeletti tartást kíván egy-egy ügy tisztázása — a pénzbírságnak itt nincs semmi értelme, nincs pénzük — mert intézkedés címen csak azt teheti: elbeszélget a szülőkkel. Nagy Pálné meglehetősen feldúltan jött ki a negyedik osztályból. — Most még kiválóak is voltak, nem lehet panaszom. Inkább az bánt: annak idején minket nem arra képeztek ki, hogy gyógypedagógiai alanyokkal foglalkozzunk! Hátráltatják a többit, sok keserűséget nyel a nevelő, és közben bízik, hogy mindez nem szélmalomharc. De meddig bírja? Segít a gyámügy? Errefelé az óvoda nem divat, bár hely volna, nem adják be a gyerekeket. A napközi is kihasználatlan, a felsősök már nem igénylik. A korrepetálás heti hat órát tesz ki, de sokat nem- ér. A legproblémásabb esetekben a gyámügy segítségét kérik, ám a „hasonló esetektől tessenek tartózkodni” kérés — ismét csak falra hányt borsó. Csak az emberi humánumra hivatkozhatnak. Nincsenek hathatós érvek, intézkedési lehetőségek, legfeljebb abban reménykedhetnek, az áthelyező bizottság mégiscsak megkönyörül rajtuk. Szabolcs-Szatmárban az elmúlt tanévben a tizennégy éves korú tanulók alig több, mint 80 százaléka fejezte be sikeresen az általános iskolát. A tizenhat éves korban végzőkkel kiegészítve valamivel jobb az arány: 85—86 százalék. Ez arra figyelmeztet: az eddigieknél hatásosabb intézkedésekre van szükség. -Nemcsak a hátrányos helyzetűek és veszélyeztetettek miatt, hanem a pedagógusok és a többi gyerek érdekében is. Baraksó Erzsébet a költségvetési üzemekig, — az ott dolgozó 30 ezer ember fizetését — az orvosoktól a parkrendezőkig. A rendelkezésre álló pénz tehát nem kevesebb mint tavaly, mégis alaposan meg kell gondolni, hogy mire költünk többet, s hol húzzuk meg a nadrágszíjat Megyénkben a három társadalmilag legfontosabb terület: a gyermekek gondja, az öregek sorsa és az egészségügy. Ezekre kell tehát a legtöbbet fordítanunk. Ennek jegyében készült a megyei tanács 1983-as költségvetése is. Az alapellátásra — így a bölcsődékre, óvodákra, alsó fokú oktatásra, a járd- és fekvőbeteg-, valamint a szociális ellátásra — idén átlagosan 6,2 százalékkal fordítunk többet, mint tavaly. Ezzel szemben a nem alapellátást szolgáló területeken — a közvilágítástól a művelődési házak fenntartásán át a tanácsi igazgatásig — az előzőektől szerényebb: 2,7 százalékos a növekedés. Az igények és a lehetőségek nagyon eltérőek. Vita tárgya például, hogy Nyíregyháza köztereire ültethe- tünk-e több virágot, vajon belefér-e ez a megyeszékhely éves parkfenntartására fordítható 12—13 millió forintba. Ez az összeg egy közepes község egész éves költségvetésével egyezik meg ... Fő szempont a megyei költségvetés felhasználásában az ésszerűség, hiszen az alapellátásban sem lehetünk pa- zarlóak. Luxus, ha egy iskolában tizenkét gyengén felszerelt szakkör működik. Legyen csak nyolc, de az feleljen is meg a követelményeknek. Különböző mértékben részesülnek a pénzből a nem alapellátási területek is. A tűzoltóságon például nem spórolhatunk: a szükséges oltóanyagnak akkor is meg kell lennie, ha időközben drágább lett az ára. 1983-ban tehát nem lépünk vissza egy területen sem. Sőt, vannak hasznosítható tartalékaink is. A köz- tisztaság vagy a parkrendezés egyre inkább lakossági ügy is. Nagy lehetőségek rejlenek a társadalmi munkában. Hiszen az iskoláktól a brigádokon át a KISZ-ig, sok-sók ötletes akcióval ki lehet egészíteni a kevesebb pénzt... (házi) éppen cigarettaszü- lángjában gallyak brigadéros. Fején sóstói erdőben egy szép, testes, barna ló békésen rágcsálja a gallyakat, zabláján néha megcsörgeti a karikákat. Odébb egy zöld lakókocsi, tetején kék füst száll a napsütéses ég felé. Bőrüléseken, szerszámosládán ülnek, netet tartanak. A „teatűzhely” lobogó pattognak. — Irigylésre méltó a munkahelyük. — Az bizony — szól Bedécs András meleg kucsma. Huszonkét éve űzi mesterségét. — Csend, nyugalom, jó levegő van. Rajtunk, a madarakon, az őzeken kívül, csak a futók járnak erre. — Most még a hóra sem panaszkodhatunk — teszi hozzá Lehoczky Márton. — Nem szeretem a havas fákat fogdos- ni, bár már azt is megszoktam. Tizenegy éve dolgozom az erdőgazdaságnál. — Lassan nem lesz fa az erdőben. — A, az elkorhadt, öreg fákat muszáj kivágni — magyarázza Bedécs András. — Űj tölgyeket ültetünk a helyükre. A tölgy jól tisztítja a levegőt. Az akácfákat is azzal váltjuk fel. — A megyében minden erdőt ismernek? — Hosszabb-rövidebb ideig majdcsak mindegyikben voltunk — beszéli Petrö József. — Az ártéri erdőkben a legnehezebb a munka, aztán ott az a nagy sár, a rengeteg szúnyog ... — És a ló? . — Bandi? — néz ki az ablakon a brigádvezető. — Hűséges segítőtársunk. Szófogadó. Éjszaka és ünnepnap itt, nem messze, egy maszek háznál van. A vállalat béreli a szállását, fizeti az etetését — Itt alusznak? — Nem. Bejárunk — válaszolja Petró József. — Bár az a zsúfolt .'Volán-buszokon nagyon kényelmetlen. A nehéz munka után jó lenne ülve utazni, de ritkán vagyunk olyan szerencsések. Üjra csattognak a fejszék. A madárcsicsergés is erőt, egészséget, jó munkát kíván, (cselényi)
