Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
1982. december l}, EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR A földbe zárt múlt Nyolc gyöngyszemmel és egy hajfonatkarikával állított be a minap a nyírbátori Báthori István Múzeumba Lőrincz Sándor Nyírgyulaj- ból. A hozzáértő szemek rögtön megállapították, kora Árpád-ikori leletről van szó. A helyszínre siető régész szíve ugyancsak nagyot dobbant, amikor a X—XI. századi női sír kétségtelenné tette a korábbi feltételezést: a magyar méltóság- és személynevet őrző Nyírgyulajt az államalapítás táján már lakták magyarok. Sokszor ilyen apró véletleneken múlik, hogy a letűnt idők sötétbe vesző apró darabkája megvilágosodjon a kései utódok előtt. A nagyhalászi Árpád-kori templomra, vagy Tiszavasvári temetőjében egy újkőkori ház nyomaira is véletlenül akadtak rá. Tiszadobon Papp Gábort szomszédai hiába próbálták hosszasan lebeszélni a bejelentésről, ennek ellenére beutazott a Jósa András Múzeumba. Restelkedve bontotta ki az öt furcsa alakú edényt. Mentegette magát, hogy ha értéktelennek találná a szakember szeme, akkor a cserepeket kidobja a szemétbe... A páratlanul ritka áldozati edények azóta a restaurátor műhelyben kiegészítésre várnak, hogy azután egy kiállítás ékei lehessenek! Az idén történt az is, hogy Soltész János a vásárosna- ményi műút mentén Apagy határában parkoló-pihenőhely talaj munkái közben markolójával csontokat fordított ki a földből. Rögtön tudta, mi a teendő, hiszen néhány héttel azelőtt Napkor mellett Árpád-kori köznépi temetőre bukkant munka közben. A második alkalommal sem késlekedett a telefonnal. A helyszínelő régésztől megtudta, hogy gépével VIII. századi avar lovassírt bolygatott meg. A leletbejelentést az állampolgárok számára törvény írja elő. Az iménti esetek példázzák, a földben rejlő közös múltunk megmentését egyre többen természetesnek érzik. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy az utóbbi években tett bejelentések száma kisebb az ötven, száz évvel ezelőtti átlagnál. Pedig a mélyszántás, a nagy építkezések, földmunkák során nagyobb valószínűséggel kerülhetnek felszínre régészeti leletek. Az ekevas nyomán kiforduló cserép, csont az átlagembernek semmitmondó. A szakember kezében megszólalnak a néma emlékek. Ám ha a történeti korokat megvilágító részleletek elsikkadnak, kézen-fcözön elkallódnak, akkor a nemtörődömség évszázadokon át földben szunnyadó történelmet hallgattat el örökre. De mi.mindent rejt a szabolcsi föld? Kincsekben gazdag-e a felszín alá költözött régmúlt? Nosza, képzeletben ragadjunk magunk is ásót, eredjünk a régész nyomába. A reggeli harmattól lucskos lesz cipőnk, rá se hederítünk. A felfedezés izgalmától ká- bultan azt sem vesszük észre, hogy az eke nem járta határban ilyenkor kevésbé szúr a szamártövis. Csákány a kézben. Lassan szétporladnak a kemény rögök. Homlokunkról legördül az első izzadságcsepp ... Munkagépek zajától lesz hangos 1983-ban a tiszalöki ártér. Az Észak-Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság új belső gátat épít, a földet a környező halmokból hordják majd össze. Ezt megelőzően a megyei múzeumigazgatóság tavaly leletmentő ásatásba kezdett, amit jövő tavasz- szal folytatnak. A krónikát mondja el Lőrinczy Gábor régész. Annál is inkább, mert neki már arannyal kedveskedett a szabolcsi föld. — A terepbejárás nyomán kiderült, a leendő munkaterületen egy szarmata telep, avarkori temető, Árpád-kori templom temetővel, valamint egy középkori falu található. Eddig a két temetőt tártuk fel. A 314 sír emberta- nilag jól elemezhető. Sajnos, az avar temetőt' korabeli rablás érte. A szokatlanul nagy sírban pompával eltemetett nemzetségfő mellett ezért csak ezüst ivókürtjét és arany övveretének darabját leltük meg. A kirablás ellenére megállapítható, hogy koporsósan temetkeztek, a sok disznócsont pedig megkérdőjelezi nomádságukat. A Kárpát-medencébe betelepülő népek a természeti adottságok miatt kénytejen- kelletlen áttértek a földművelésre, állattenyésztésre. Mélyül a mérőszalagokkal, jelzőkarókkal kitűzött szelvény. A második, harmadik ásónyom után tenyerünkön vérhólyag éktelenkedik. Észrevétlen felkúszik a horizontról a Nap. A nyári ég alatt szinte elviselhetetlenné forrósodik a levegő ... Menjünk visszább az időben. Közel egy évtizeddel ezelőtt a földnyeső gépek szenzációs leleteket fordítottak ki, és egy csapásra bevonult a köztudatba a határ menti kis szatmári falu, Méhtelek neve. Az edénycserepek, kőeszközök újkőkori lelőhelyre utaltak. Hat-hétezer évvel ezelőtt virágzó telep volt ott a Szamos völgyében. A földművelés szerszámai kétségtelenné tették, a folyó közelében megtelepedett nép átélte a termelés „forradalmát”, a gyűjtögetésről a növénytermesztésre és az állattenyésztésre tért. A méhteleki ásatások legkiemelkedőbb leletei az agyagból készült, nőket ábrázoló szobrocskák. Művészi remeklések ezek a korai „Vénuszok”. A test egyes részeinek fokozott hangsúlyozása a termékenységet jelképezték. Természetesen nem a méhtelek? volt az első megyei neolitikus lelet. Mintegy 6 ezer éve a nyírségi és a rétközi táj is sűrűn benépesült. Közel a halat adó vízhez, az árral nem fenyegetett művelhető területen az őskor embere otthonra lelt. Az egykori telepek szemétgödrei az újkőkor kutatójának valóságos kincsesbánya. Kő- és csontszerszómok, keveredtek benne az étkezésből maradt csontokkal. Tulok-, vaddisznó-, juh-, kecske-, szarvas-, őzcsontok, mocsári teknőspáncél, halgerinc és kagylóhéj a vadászatra és a halászatra utalnak. Mert az élelem termelése ellenére továbbra is fontosak maradtak a táplálékszerzés eme forrásai, sőt az eszközök tökéletesedésével ezek technikája is fejlődött. A földműveléssel tartalékot halmozhattak fel, az árpa' és a köles beéróséig azonban terített asztalként ott voltak az erdők, a mezők, a vizek. Rengeteg az edénytöredék, ahol valamikor újkőkori telep állt. Egy-egy terepbejárásról zsáknyi törmelékkel tér meg a múzeumba a szakember. — Perdöntő az őskori népcsoportok elkülönítésénél a kerámia. — mondta a Jósa András Múzeumban Pappné Kurucz Katalin. — A nyelvüket nem ismerhetjük, a településforma nem jellemző. Egyedül az agyagműves- ségük beszédes. Az átvizsgált töredékekből nagy valószínűséggel megállapítható, miilyen népesség hagyatékát találhatjuk az ásatás nyomán. Persze egészen biztosra nem mehet a régész. Néhány éve Balsa-Feoskeparton magam is telepet kerestem és helyette neolit temetőt találtam. A temetőt nem lehet módszeresen megkeresni, csak rábukkanni, mert nincsenek áruló felszíni jelek. A telep helye a szántáskor kiforgatott cserepekből elméletileg könnyebben behatárolható. Hét esztendőn át faggatta a régész ásója hazánk egyik legszebb és legnagyobb föld- ből-fából épített erősségét, a szabolcsi földvárat. A háromszög alaprajzú építmény megyénk névadó községének belterületén fekszik, északi és délnyugati sáncai hajdan a Tisza bal partján húzódtak. Anonymus a vár építését közvetlenül a honfoglalás utáni időre tette, amikor Szabolcs, a vezérek egyike „megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való ... összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett a földből.” Az 1969. nyarán kezdett nagyszabású ásatás azóta sok bizonytalan részletre fényt derített. A sáncátvágás igazolta, hogy a földvár két különböző időben épült, de nem az őskorban, ahogy Jósa András vélte, hanem a honfoglalás után, és a sánc magasítására talán az ezredforduló táján, vagy a XI. század második felében sűrűsödő kun betörések -nyomán került sor. S ki lehetett az építtető? Minden bizonnyal Szabolcs, a hét vezér egyike hordozhatta végig először a vár első uraként tekintetét az alant elterülő tájon. Az a Szabolcs, aki a korábbi feltevésekkel szemben nem a megye első ispánja volt, hanem Árpád fejedelem közeli rokonaként mint trónörökös birtokolta a keleti országrészt. Ezt mesélte az avatott fülnek a földbe zárt múlt. Majd négyezer éve köszön- itött be nagy népmozgásokkal a bronzkor. Keletről sztyeppéi törzsek hatoltak be megyénk területére. A társadalmi, vagyoni különbségekre utalnak az erődített települések nyomai, a gazdag sírmellékletek és az elrejtett kincsek. A bizonytalan idők zivatarában kerülhetett földbe az a díszes bronz fokos és egy bronz huzalból készült könyökvédő tekercs, amit vályogvető cigányok találtak 1956. őszén Kispalád határában. A bronzkori mester remekelt. A harci fokos egész felületét elborítja a finom, vésett díszítés. Előkelő harcos vagy talán főnök tulajdona volt, mert az óriási türelemmel és aprólékos művészi gonddal elkészített dara-» bokát csak gazdagok tudták megszerezni. Nemcsak fegyverként használták, hanem rangjelző szerepe is volt. Jósa András jóvoltából a nyíregyházi múzeum gazdag ké- sőbronzkori-koravaskori raktárleletei Európa-szerte ismertek. Számolatlan ásónyom választ el a felszíntől. Leszálltunk a mélybe. Ásónk kőbe, fémbe, csontba ütközött. Díszes bronzbaltát, csillogó tarsolylemezt, domborított íhajfonatdíszt simogatott a finom ecset. Leltári számot kaptak a múlttöredékek. Évezredes Csipkerózsika-álmuk elillant, mint a pillanat, s múlt idők tanúiként újra élik velünk az elzúgott történelmet. Regélnek az egymás nyomába lépő népekről, a szabolcsi tájról, mely táplálta, védte őket. A földről, mely mindennapjainkat hordozza, és talpunk alatt őrzi a lepergett időt. Reszler Gábor IIH HÉTVÉGI MELLÉKLET
