Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
KIK HÉTVÉGI MELLÉKLET HHHHH 1982 december 4. Q [Falusi krónika 1920—1944 | GÖNYEI SÁNDOR FOTÓMŰVÉSZ AZ 1920-TÓL 1944-IG TERJEDŐ IDŐSZAK FALUSI ÉLETÉRŐL SZÓLÓ FELVÉTELEIT A NÉPRAJZI MÚZEUM MUTATJA BE. OntöMszony (Szilvásmárton. 1931) Dudás Júli ünnepi viseletben (Galgamácsa, 1939) Fazekasod a vásárban (Be- regszáz) Kadarkút (1931) (Hauer Lajos reprodukciói) A Zenészosztály a gimnáziumban Szórakoztató — igényesebben Valljuk be, amikor valamely zenés presszóba, étterembe, vagy éjszakai mulatóba betérünk, nemigen gondolkodunk el azon. hogy a „zeneszolgáltatás’' milyen úton-módon került az üzletbe. Pedig a szórakoztató zenészeket a vendéglátó- iparba közvetítő intézmény, az Országos Szórakoztatózenei Központ két esztendő híjján már 25 éves múltra tekint vissza. Feladata többrétű, állandó és alkalmi szerződésbe közvetíti a szórakoztatózenészeket — népi- és tánc zenészeket egyaránt — és néhány éve a diszkósok is csak az OSZK által ■ kidolgozott tematika szerint vizsgázva és szintén közve- ‘ títés útján vállalhatnak i munkát, akár a vendéglátó- iparban, akár művelődési i házakban, klubokban . , Hivatásos szórakoztató zenésznek csak az tekinthető, aki sikeresen vette az akadályokat a vizsgán, melyet minden év tavaszán, Budapesten rendez az OSZK igazgatósága és a Központi Stúdió. A vizsgák tematikája, rendszere évek óta biztosítja, hogy a vizsgabizottság felelős lelkiismerettel bocsássa útjára a fiatal muzsikusokat, akiket három kategóriába sorolnak be a követelmények alapján legsikeresebben, vagy kevésbé kiválóan vizsgázók közül. Az Országos Szórakoztatózenei Központnak 18 megyében kirendeltségei vannak és kisebb városokban, községekben járási megbízottak képviselik a zenészek és rendezőszervek közös érdekeit, a már említett közvetítési rendszer alapján. Az OSZK legalapvetőbb feladata, hogy az általa vizsgáztatott, nyilvántartott zenészekből a hazai vendéglátóipar számára a lehető legjobb, legmegfelelőbb zenekarokat, együtteseket ajánlja, „eladja”, közvetítse. Az OSZK-kirendeltség feladata, hogy egyezteti a vállalatok, a zenét igénylő éttermek és zenészek érdekeit. Különösen ilyenkor ősszel, az úgynevezett „pro- longációs tárgyalások” idején kell ügyelni arra, hogy irreális vágyak egyik fél részéről se merüljenek fel. A vállalatok lehetőleg a legjobb zenekarokat szerződtetnék és nem túl drágán. A már említett kategóriák bérbesorolásokat is jelentenek egyben, de a „tói—ig” rendszer természetéből adódóan ez többször „átfedést” jelent a zenészbérek esetében. C-kategóriás besorolású 90—200-ig, A-kategóriás 110—240-ig. Szabolcsban a zenészek és munkáltatók érdekeinek egyeztetése egyrészt köny- nyebb, másrészt nehezebb feladat, mint az ország más vidékein, ugyanis a megyében lényegébe^ két nagy cég, a megyei vendéglátóvállalat és az áfészek foglalkoztatnak szórakoztató zenészeket. Budapesten — és Pest megyében például — a muzsikusok több tucat vállalat, szövetkezet között válogathatnak. A szabolcsi zenészek olykor úgy érzik, hogy munkavállalási lehetőségeik erősen korlátozottak. Különösen a bérezés tekintetében vélik úgy a szabolcsi zenészek, hogy elmaradtak az országos színvonaltól. Megtudtam, hogy a megyei vendéglátóipari vállalat illetékesei még év közben, érvényes szerződést is módosítanak egy-egy zenész esetében, ha az a muzsikus időközben magasabb kategóriát szerzett. És ezen a ponton elérkeztünk az OSZK egyik legégetőbb gondjához. Országosan, így Szabolcsban is sok zenész dolgozik ideiglenes működési engedéllyel. Magyarán: nagyobb a kereslet, mint a kínálat. A dolog azonban nem egyszerűsíthető le egy okra. Sokak szerint a zenészszakma elveszítette vonzását, nincsenek távlatok. Távlatok valóban csak olyan muzsikusok számára nyílnak, akik „valódi” működési engedéllyel rendelkeznek. A kategória szerző- és javítóvizsgákra viszont csak az olyan 35 éven aluliak jelentkezhetnek, akik elvégezték középiskolai tanulmányaikat. A mai korban ez nem mondható olyan követelménynek, amit nem lehet teljesíteni, bár az „ösztönös őstehetségek”, az önmagukat zenei zseninek kikiáltó zenészpalánták vitatják a középiskola szükségességét. Nem téveszthetjük szem elől azonban azt sem, hogy a hazai igényeken túl az OSZK külföldre is javasol szórakoztató zenészeket, akik a Nemzetközi Koncertiroda révén képviselik ezt a műfajt világszerte. Általános ismeretek és műveltség nélkül ma már itthon sem lehet túl sokra vinni és a középiskola mindenképpen kell ahhoz a megalapozott, biztonságérzetet adó művészi tartáshoz, ami nélkül a jelenlegi és következő évtizedek fogalmai szerint a zenész nem zenész. Különösen ennek az alapelvnek ismeretében figyelemreméltó, hogy a nyíregyházi OSZK-kirendeltség, a zenész szb és nem utolsósorban a helyi Kossuth gimnázium levelező tagozatának igazgatója aktív segítségével, megszervezte egy „zenészosztály” beiskolázását. E sorok írásakor 48 jelentkezőt tart nyilván a ki- rendeltség és az e napokban induló tanítás még akkor sem mindennapi eredmény és esemény, ha bizonyos lemorzsolódásra számíthatunk. Akik végigcsinálják a 3—4 évet, mindenképpen jól járnak, mert a helyi OSZK- stúdióban a közismereti tanulmányokkal párhuzamosan zeneileg is képzik és továbbképzik magukat. A nyíregyházi stúdióban egyébként — többek között — ismét tanítást vállal a város ismert szaktekintélye, Marssó János billentyűs szórakoztató zenész. A zenészek továbbképzése önmagában még kevés. Szükség van a vendéglátó- iparban tevékenykedők értő támogatására, akik felismerik nemcsak a zene forgalomnövelő szerepét, hanem azt is, hogy a jó zene, ha nem is központi kérdés, de része a kulturális életnek. Mindenesetre ha „Na- ményban” betérünk a Be- reg szálló éttermébe vagy presszójába, vagy a mátészalkai Pálma presszóba; ha Benczi Jenő legjobb értelemben vett tradicionális — műsorú zenekarát hallgatjuk megyeszékhelyünk Szabolcs éttermében ... olykor egy pillanatra ' jusson eszünkbe: ma már a ven- dégátós muzsikusok társadalma nem egyfajta habó- kos társaság, hanem olyan szakma képviselőit tömöríti, akik a mai viszonyok között keresik a korszerű szórakoztatás új útjait, módszereit. A feltételek adottak, csak élni kell velük. Krizsik Alfonz az OSZK vidéki csoportjának munkatársa Tóth-Máthé Miklós: Téföldi valakihez hasonlít Nem ritka eset a színházi világban, hogy egy fiatal színészt valakihez hasonlítanak. Arcra, küllemre, beállítottságra, játékstílusra, stb. ........rendszerint valamelyik nagy pályatársával (lehet külföldi is) rokonítják. Ez bizonyos szempontból nem rossz, hiszen az így induló hím- avagy nőnemű színésznek már akad egy „felmenője” a szakmában, akinek fényéből rá is villanhat néhány sugár. De mi történik akkor, ha az Ifjú színész nem valamelyik nagy elődjére, hanem egy nagy költőre hasonlít? Mit lehet kezdeni egy ilyen fizimiskával a pályán? Tóföldi sokszor feltette magának ezt a kérdést, már főiskolás éveiben is. Hiszen ott vált előtte nyilvánvalóvá az a tény, hogy ő nem akárkinek a fizikális alteregója. Igen, ő az, aki... pontosan olyan feje van ... olyan nagy bánatos szemei... kreol arca ... Fantasztikus! — Megdöbbentő hasonlóság — csodálta egyik tanára —, neked csak az ő verseit kellene mondanod ... Missziót teljesítenél ezzel... Tóföldit megzavarta ez a hasonlóság, amelyet naponta többször is tudatosítottak benne, hol szóval, hol csak egy kíváncsi tekintettel. A nagy költő — tartsuk meg in- kognitóját és nevezzük Ida Andornak (talán lesznek, akik így is kitalálják) — már régóta fogalom, meghatározó jelenség a magyar literatúrá- ban. tehát nem akárki.... És akkor egy kezdő színész, ő, Tóföldi, veszi magának a bátorságot, hogy rá hasonlít. Ő a fiatal Ida Andor — színészjelöltként. Mi mást tehetett volna, mint hogy eleinte élvezte ezt az ingyen kapott kegyet. Különösen Ida-rajongó bölcsészlányok körében aratott vele sikert, de -élemedett korú „széplelkek” is szívesen vették közeledését. Mi tagadás, Tóföldi ki is használta ezt. Szerelmi ügyekben mintegy „helyettesítette” a mestert, aki nyilván megbocsátó derűvel nézhette ezt a Parnasszusról, hiszen életében — többek között — „a csókok fejedelmének” is vallotta magát. — Én Idám — lihegte egyszer egy lány ölelés közben, és Tóföldi szerényen ráhagyta. Vannak helyzetek, amikor nincs idő vitatkozni, meg aztán teljesen felesleges is. A nőknél tehát kamatozott ez a hasonlóság, de nem úgy a színészek és főleg a rendezők között. A filmesekről, tévésekről nem is beszélve. Sokszor úgy érezte Tóföldi, mintha maszkot viselne. Egy leszedhetetlen Ida-masz- kot, amely eleve meghatározó mások szemében. Mintha ő állandóan csak Ida szerepét játszaná, és ahhoz, hogy más szerepet is kapjon, előbb le kéne szedni ezt a maszkot. Addig dörgölni benzinnel, amíg teljesen eltűnik, és így kellőképpen tucattá homályo- sítva ő is beleolvadhatna a színészek nagy közösségébe. Csakhogy ezt a maszkot nem lehetett ledörgölni, így Tóföldi tovább viselte megadással. Lassan megszokta, hogy a filmekhez, tévéhez másokat hívnak, ő egyszerűen nem jön számításba. Paraszt, kasszafúró, huligán, betyár, kuruc egy Ida-fejjel... 1 No, nem, ő játssza csak Idát, mindig, minden mennyiségben. — Sajnos — sajnálkozott egy filmrendező sör mellett — téged ez a hasonlóság hidegre tett... Ez a helyzet, öregem... Ha szóba kerülsz, rögtön az Ida-fejedre gondolunk, és akkor ... Ugye, belátod ... ? — Nem látom be — dühöngött Tóföldi — nem bélyegezhettek meg örökre... Hívjatok bajuszos figurára, szakállasra, pakompartosra ... Tegyetek fel szőke parókát, bi- bircsókot, szemüveget, gázálarcot, mit tudom én ... Mi az, hogy Ida-fejem van ... ? Egy jó maszkmester eltüntetheti ... — Talán — mondta a filmes —, de neked a lényed is Idás... — A lényem? — Igen. És ne tagadd, te sokszor rá is játszol erre. — Ez nem igaz. Már a fejemet se merem a tenyerembe dönteni, mert rögtön elindul a sustorgás, hogy Idát alakítom ... Tóföldi vagyok, semmi egyéb. — Lehetséges, de sokan, akik nem kedvelik Idát, vele azonosítanak. Ida gőgös volt, és te sem mondhatod magad szerénynek... Ahogy mégy, ahogy köszönsz, ahogy nézel... Egy pillantásoddal is sérteni tudsz ... Szóval, barátom, ez az egész már nagyon összekeveredett.., — Te is így érzed ... ? —-Nem is tudom ... Néha csakugyan igazságtalannak tartom... De tudod mit, ha egyszer Idáról csinálok filmet, akkor majd veled játszatom el a főszerepet. Ezek után nem csoda, ha Tóföldi már eleve gyanakvással érkezett Mezőcsalánosra. Ha teheti, előzőleg kicserélteti a fejét egy színésziesebbre, gumiarcúra, amely minden szerephez jól használható. De mivel erre semmi lehetősége nem volt, így vitte magával oda is a megszokottat. És már csak sóhajos beletörődéssel vette tudomásul, amikor a helyi lapban „Az Ida-arcú színész” címmel írtak róla riportot. — Ne haragudj — mondta az újságíró —, de ez a rendkívüli hasonlóság ... kísérteties! Mondták már? — Most hallom először — hazudta Tóföldi. — Biztos vagy benne... ? — Na ne viccelj! Ezek az álmos, nagy szemek, ez a szénfekete haj... Te, mondd, nem azon a tájon születtél? — Nem. Egy országgal idébb. — Megfoghatatlan. Ha nézlek, zavarban vagyok, mintha magával az ifjú Idával beszélgetnék ... Mindenesetre fogjunk kezet még egyszer. Tudod, sosem lehet tudni ... És neked elárulhatom, hogy verseket is írok ... A cikk hatására egy köteg levelet kapott Tóföldi. Akadt olyan lány, aki verset írt hozzá, és akadt olyan is, • aki Ida kötetét küldte el dedikálásra. És természetesen voltak, akik a személyes találkozást áhították, és ilyen esetben egy jóvérű, fiatal színész nem képes ellenállni. — Én Idám — hörögte egy elomló, nagy fekete nő ölelés közben. — Szoríts még jobban magadhoz... Égess semmivé, te lánglelkű géniusz, te isten, te... te ... Tóföldi megpróbálta semmivé égetni, és közben arra gondolt, hogy majd csak megőszül egyszer ő is. És nagy kalandja Ida Andorral végképp emlékké ködük, az ifjúságával együtt.
