Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLETI 1982. november 13. O VÁLTOZÓ ÉLETŰNK A vakolástól a csábításig vai A nyíregyházi dohánygyár­ban dolgozó javakorabeli is­merősöm mesélte nem rég, hogy még az ötvenes évek elején is tolongtak a gyárka­puban felvételért. Pár hete meg szárnyra kapott a hír, hogy januárban munkaközve­títő irodát nyitnak Nyíregy­házán. A munkába állás, a munkahely mindig is élénken foglalkoztatta az embereket. Nem csoda, hiszen életszínvo­nalunk függ tőle és munka­helyünkön töltjük életünk egyharmadát. Közismert, sőt közhely már, hogy Szabolcsban mindig is foglalkoztatási goondökkal küzdöttek. Mégsem árt egy kicsit feleleveníteni a múltat, főleg azok miatt, akik ma­napság nem szeretik, nem becsülik eléggé munkahelyü­ket. Évtizedekig milyen nehéz volt szőkébb hazánkban mun­kát és kenyeret találni. Ipar a Bónit és a Vulkánt kivéve szinte nem létezett. Mező- gazdasági munkát, kubik- munkát is roppant nehéz volt találni. Az Ecsedi-láp lecsa- polása, a Kraszna mélyítése csak pár évig adott munkale­hetőséget. De milyet! Kegyet­len nehezet, „dögnehezet”. A munkaadó nem törődött a szállással, meleg ebédre sem volt gondja. Sőt az alapvető szerszámról sem gondosko­dott. A munkavállalók mesz- szebb vidékekről is maguk előtt tolták talicskájukat, ásójukat, lapátjukat. Egy-egy faluban a kisbíró első dob­szavára százan és százan je­lentkeztek kubikolni. Aztán ha beköszöntött a tél, szélnek eresztették ezeket a munká­tokat. Amikor megyénk vasúthá­lózatának szárnyvonalai épül­tek, szintén nagy volt a to­longás. Pályamestereknek, előmunkásoknak libát, demi- zson borokat kellett fizetni, hogy valaki felvehesse a csá­kányt, a nehéz krampácsot. És fegyelem volt, szinte ke­gyetlen fegyelem a vasútépí­téseken. Aki csak egyszer is mulasztott, kirúgták, sőt a be­teges, gyengébb fizikumú em­berektől is megváltak egyik napról a másikra. Mert a piac alaptörvénye érvényesült a munkaerőpiacon is. Nagy volt a kínálat, kicsi a kérés­iét, a munkaadók könnyen beszéltek. Az elmúlt nyáron a sza- bolcsveresmarti idős néni em­lékezett fiatalságára, amikor is cselédeskedett. „Nyár ele­jén a Tisza másik oldaláról üzent a gróf, hogy mikor me­hetünk aratni, csépelni. A bandagazda összeszedett ben­nünket és mentünk. Akiire haragudott, azt nem hívta. Szinte egész nyáron odaát voltunk. Többnyire kazlak tövében, fasorok enyhében aludtunk.” Biztosra senki sem •tervezhette be, hogy a követ­kező nyáron hívja-e a gróf, vagy a bandagazda. Létbi­zonytalanságban éltek ezrek és tízezrek. A felszabadulás után is ne- \héz volt itthon munkát talál­ni. A közelmúltban a nyír­egyházi állomáson nyugdíjas­találkozót rendeztek, ahol az egyik nyugdíjas mozdonyve­zető elmondta, hogy a negy­venes évek végén többször felvették és többször elbocsá­tották a vasúton. Nehezen ment az emberek véglegesí­tése. Egy elbocsátás és egy új­bóli felvétel között több hó­nap is eltelt. Szinte hihetet­lennek tűnik a már említett dohánygyári ismerősöm tör­ténete: „A negyvenes évek végén reggelente húszán, har­mincain álltunk a gyárkapu előtt. Kijött a művezető, vé­gigmért bennünket, aztán az ujjúval mutatott és ezt mond­ta: »-Maga, meg maga jöjjön be, a többiek mehetnek ha­za«. Hazamentünk és másnap reggel újra próbálkoztunk.” Vajon hogy aludtak másnap reggelig ezek az emberek? Az ötvenes években aztán a kordélyos vállalat, az építő vállalat „nyelte” a munka­erőt. A vasútvonalak felújí­tásához a szomszédos Hajdú megyéből is száz meg száz pályamunkást toboroztak. Üzemek, gyárak kezdtek épülni a homokon. Hirdeté­sek is megjelentek a lapok­ban, de a hirdetők csupán a munkaalkalom puszta tényét fogalmazták meg. Munkás- szálló kevés embernek jutott. S milyenek voltak ezek a szállók? Csupasz villanykörte függött a mennyezetről, la­vórban mosdottak, dobkály­hában tüzeltek az emberek. Az építő vállalat lapunk­ban adta fel a hirdetést 1960. augusztus 26-án, s kőműves munkavezetőket keresett. A munkavezetők a brigádveze­tők és a művezetők közti űrt töltötték ki. Persze ekkor már segédmunkásokat is keresett a szóban forgó vállalat. De idézzük szó szerint a lapunk 1960. november 13-án meg­jelent hirdetését: „Felveszünk gyakorlattal rendelkező bri­gádvezetőket juhászati, tehe­nészeti és növénytermesztési szakmákba. Fizetés megegye­zés szerint”. Hát igen. A mun­kavállaló ekkor már alkud­hatott, egyezkedhetett. Tiz nappal később e hirdetés megjelenése után egyik nyír­egyházi vasas üzem hirdetés útján normást és időelemzőt keresett. Vagyis olyan em­bert, aki méri, elemzi a mun­kások teljesítményét. Mi ta­gadás, népszerűtlen volt e foglalkozás. A vasas üzem ta­lán azért is kereste a megfe­lelő embert... Mekkorát változott a világ! A hatvanas évek végén, a het­venes évek elején valósággal udvaroltak, könyörögtek a szabolcs-szatmári munkás­nak, hogy vállaljon munkát a fővárosban, vagy valahol a Duna másik oldalán. A pesti vállalatok megbizottai legáli­san csábíthattak megyénk­ben. Hogy is zajlott le ez a csábítás ? Nagyjából úgy, hogy a pesti megbízottak le­jöttek a falvakba és felku­tatták a szabad munkaerőt, sőt az üzemek munkásai kö­zül is többeket megkerestek. Jó fizetést, szállást, útikölt­ség-megtérítést ígértek, ígé­reteiket többnyire meg is tar­tották. S ezek a munkaerő- szervezők vállalatuktól pré­miumot kaptak. Mégpedig a „felvitt”, vagyis elcsábított munkások számának nagysá­gától függően. A munkaerő­szerzésnek ez a formája ma már tilos, sőt büntetendő cse­lekmény. A vállalatok a hir­detésüket sem akárhogy fo­galmazhatják meg, elvtelen hirdetést nem adhatnak fel. Nyissuk ki azonban a napi­lapok akármelyik számát. A munkalehetőségek százai kö­zött válogathatnak a szak­munkások, még a segédmun­kások is. Utóbbiaknak több hirdetés tanulási lehetősége­ket kínál. Az egyik nem elv­telen, ám valóban csábos hir­detés így jelent meg lapunk­ban a minap: „Munkahely, munkásszálló, étkezés egy he­lyen”. A hirdetés nem tartal­mazta, véletlenül tudom, hogy e hirdetett munkásszállón színes tévé van és az üzemi étkezdében többnyire három fogásos az ebéd. A párt XII. kongresszusá­nak határozataiban egyebeik között ez áll: „Az előttünk álló feladatok megoldásának fontos feltétele a munkaerő­nek a jelenleginél hatéko- -nyabb foglalkoztatása. Kor­mányzati és helyi intézkedé­sekkel nagyobb összhangot kell teremteni a munkahelyek száma és a rendelkezésre ál­ló munkaerő között”. Nem­rég adtuk hírül lapunkban, hogy a dohánygyár karban­tartó kőművesei segítik a KEMÉV iskolaépítését. A nemzetközi munkamegosztás­ban is részt vesznek immár a szabolcs-szatmári emberek. így épült a szovjet gázve­zeték. A húsipari vállalat szakemberei húskombinát építését segítették Mongóliá­ban. Az ÉPSZER kenyérgyá­rat épített Csehszlovákiában. Pakson az atomerőmű építé­sén szovjet és csehszlovák szakemberek társaságában szabolcsi munkások is szor­goskodnak. A megyei tanács vb munkaügyi osztályának közreműködésével több száz szabolcs-szatmári fiatal ta­nult szakmát és nyelvet az NDK-ban. Ugyancsak a munkaügyi osztály folyosóján kapott he­lyet az a tájékoztatási iroda, amely a mostanában „diva­tos” kisvállalkozásokkal kap­csolatban ad tájékoztatást. A munkaügyi osztályon kaptuk azt a tájékoztatást, mi sze­rint tervezik, hogy januártól Nyíregyházán megnyitják a Munkaerő-szolgálati és Szer­vező Irodát. Idézet egy jelentésből, amely az iroda szükségessé­gére utal: „A gazdálkodás és foglalkozás feltételeiben be­következett változások hatá­sára felgyorsult a vállalatok és területek közti munkaerő­mobilitás. Ez újszerű köve­telményeket támaszt a mun­kaerő-gazdálkodással szem­ben. A munkaerő-szolgálat különös jelentőséggel bír me­gyénkben, mivel még jelen­tős munkaerő-tartalék van, s az elhelyezkedési lehetősé­gek az utóbbi években beszű­kültek”. A leendő iroda nem­csak tájékoztatást ad munka­adóknak és munkavállalók­nak. Sokrétű tevékenységei kö­zé tartozik majd a pályakez­dők elhelyezésének segítése, segíti a diákok nyári foglal­koztatását, kapcsolatot tart a városi tanácsok illetékeseivel. Sőt a két szomszéd megye: Hajdú és Borsod- munkaügyi osztályával is. Az iroda vár­hatóan egyfajta közvetítő sze­repet tölt be, amikor nyug­díjasoknak alkalmi, esetleg néhány napig tartó munkát kínál. Az átcsoportosítások, az átképzések lebonyolítását is segítheti. Nábrádi Lajos Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében Kutatás Palermóban elhuayt első világháborús magyar katonák hozzátartozói után A palermói emlékmű olasz felirata. A másik három oldalon a volt hadifoglyok nevei. Szicília fővárosa, Palermo legnagyobb temetőjében, kö­zel a főbejárathoz, mondhat­ni díszhelyen, egy magas em­lékmű áll. A talapzat fölött a márványoszlop egyik oldalán ez az — olasz nyelvű — fel­irat olvasható: „A nagy hábo­rú magyar harcosainak em­lékére, akik e szent helyen nyugosznak s akiknek élete nem kemény fogságban hunyt ki itt, Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében s akik só­vár gó szeretettel gondoltak innen szeretteikre, a távoli szabad hazáról álmodozva. Palermo népének évszázadok­ra visszanyúló szilárd testvé­ri együttérzése jeléül, 1933. május 27.” Amikor elvitt az emlékmű­höz Nino Santamarina, a Ma­gyar—Olasz Szicíliai Kultu­rális Társaság elnöke, friss virág volt az emlékművön. „Ne csodálkozz rajta” — mondta — „így van ez min­dig”. Hogy kik helyezik el a vi­rágot? Ezt ő sem tudta meg­mondani. Pedig milyen régen porlad­nak már szicíliai földben azok az első világháborús ideszakadt hadifoglyok, akik­nek nevét és életkorát bevés­ték a márványtömb három oldalára! S hogy fogságuk nem volt igazi hadifogság, ar­ra a felirat „nem kemény fogságban” kitétele is utal. Nino Santamarina szerint ez a kitétel nem a Mussolini re­zsim hízelkedése akart lenni Horthy rendszere iránt, jólle­het az emlékművet 1933-ban állították fel. Tény, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián különleges elbánásban része­sültek. A szicíliaiakban ott élt Tüköry, Türr és magyar katonáik emlékezete, a Gari­baldinak nyújtott segítségük. Apáról fiúra szállt a hagyo­mány Garibaldiról, és vele összefonódva Tüköry, Türr neve. És hogyne tudták volna a magyar hadifoglyokkal bá­nó, a palermói Tüköry sugár- utat járó szicíliai katonák, hogy évszázadokra visszanyú­ló a két nép barátsága? És hogyne éreztek volna szimpá­tiát a fogságba került ma­gyar katona iránt, aki éppúgy munkás, paraszt volt mint ők s akikét egy értelmetlen, a dolgozókra csak szenvedést zúdító háborúban állítottak szembe, az uralkodó osztá­lyok érdekeinek védelmében. Ilyen gondolatok, felisme­rések, érzések játszhattak közre abban, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián külön­leges, „nem kemény” fogság­iban éltek. Hogy sebesülésük­ben, vagy más betegségben hunytak el a márványtáblába vésett nevek tulajdonosai, ezt ma már nehéz lenne kideríte­ni. Nino Santamarina azonban többet szeretne, mint a ma­gyar közvéleménnyel megis­mertetni, tudatni vele, hogy Palermóban létezik ilyen em­lékmű. Szeretné felkutatni az elhunytak hozzátartozóit, meghívni őket vendégül Pa- lermóba. Eredménnyel járhat a kutatás ennyi évtized után? Ki tudja? Ezért is közöljük az emlék­művön szereplő valamennyi nevet és életéveik számát: Kelemen Imre 39, Babos Fe­renc 28, Molnár Imre 24, Geisz János 34, Furák István 38, Balogh István 21, Répás Imre 44, Szabó György 27, Varga Péter 26, Kovács Já­nos 38, Orbán Árpád 21, Ba- rakonyi István 32, Igmándi Antal 27, Suba Emil 29, Rich­ter János 25, Fóris Lajos 34, Beck Péter 32, Koltán István 32, Kovács István 32, Balázs József 26, Stiller Péter 27, Koppondi János 31, Bartalis Ferenc 36, Kessler Sándor 35, Szabó Sándor 37, Németh Jó­zsef 23, Bereczky János 35, Lencsés Géza 24, Ridey Já­nos 34, Bacs István 38. Talán akadnak az otthoni emlékek között sárguló levél­papírok, képeslapok, amelyek az emlékműbe vésett nevek tulajdonosainak küldeményei voltak, s amelyek nyomra- vezethetnek. Kérjük, akinek valamilyen bizonyító doku­mentum, levél, képeslap van a tulajdonában, értesítse er­ről a szerkesztőségünket. Faragó Jenő Bodnár István: Hűvös az este Pislog a csillag hűvös az este halász a hálót te még ne tedd le Figyel a Hold is utadra vigyáz hamvadzó vízben ezüst hal cikáz Levél-ladikon vízililiom alszik a komp már fodros vánkoson Csak a csönd Sehol a tenger. Sátramban csak a csönd suhog. Ijesztő sivatagi táj ami fogva tart; homok, homok, homok. 'Távolba igyekvő barátok itt ne hagyjatok! Berecz András: ABLAK De nem érdekvédelmi, jótékonysági intézmény lesz az iroda. Közreműködésével is majd egyre inkább csak a meg­bízható, fegyelmezett munkaerő iránt lesz kereslet. Tömö­rebben fogalmazva elmondható, hogy a társadalmi, a válla­lati és az egyéni érdekek összehangolásában működik köz­re az iroda, amelyet a megváltozott körülményeink hatása- _ ra hoznak majd létre.

Next

/
Thumbnails
Contents