Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1982. november 6. Artyom, Veszjolij: K edves Fomuska! Gyak­ran emlegetünk, ha nincs harc. Mi, akik már voltunk kórházban, tud­juk, hogy nem fenékig tejföl. Te csak vigyázz magadra, gyógyulj meg gyorsan, amit csatatér. Egy halott cserkesz­től elvettem egy aranyozott mausert. Gyógyulj meg gyor­san, Fromka, akkor aztán a tiéd lesz az a mauser. A lakosság elhalmozott bennünket minden jóval, mindnyájan kívánunk is ne- dinnyével, tejföllel és így tő­kéd. Leírom, hogy mennek erre mifelénk a dolgok. Ideküldték hozzánk az üteghez Zaharcsukot, isme­red azt a zsiványt; Tata- rovszkajából való, vörös kancája van, Garaszkának vább. A népi himnuszt húz­ták. Hogy micsoda öröm, mi­csoda vigadalom kerekedett ott... Jöttek a lányok is, az egyik épp nekem való lett volna, jó növésű, sárga haris­nya a lábán, a szeme olyan, de olyan szürke, de nem sike­hívják. A gyűlésen aszondja rült közelebbről megismer­nekünk ez a Zaharcsuk: — Haljak meg, ha csak egy lépéssel is elmaradok tőletek! Testestül-lelkestül a szovjet­hatalom mellett állok. Tisz­tában vagyok a felső vezetés harci feladataival. Le a ki­kednem vele. Megkaptuk a parancsot, hogy indulás. Pihenőre bevonultunk egy tanyára. Éjjel hatan, a hete­dik Zaharcsuk, elindultunk járőrbe. Nyílt mezőn me­hogy a saját lova farkát is le­kaszabolta meg még két is­meretlen embert is. — Rég eljöttetek otthon­ról? — Nem olyan régen, de nem is tegnap. >— Mi van az én asszo­nyommal? — Most már bármikor megszülhet, de a földdel el­bír. — Milyen a sorotok? — Megvagyunk — mondja az apó —, harminc rubel zsold, de nem adnak se cuk­rot, se dohányt. Mikor lesz már vége ennek az egész­nek? — Adjátok meg magatokat, és nektek már vége is van. — Igaz, hogy levágjátok a foglyok tojását? — Marhaság, apó. Minek zsákmányolókkal! Proletárok gyünk, csend van, nyugodt nekünk a tiétek, mikor a sa­egy esülj etek! Na jó, gondoltuk magunk­ban. Aztán megtámadtuk Nye- vinnomiszkaját. Néztük, hogy honnét jön az ellenség. Egy óra sem telt belé, kap­juk a jelentést, hogy minde- nünnét. Nesze neked: onnét a kadé­tok gyalogkozákjai, onnét a szárnyakról a kadétok lovas­sága jön nekünk, onnét meg, onnét, ni, a kadétok páncél­vonata. Én egyből kinéztem ma­gamnak azt a páncélvona- tot. Nyikita Szemjonovics, az ütegparancsnok kiadta a pa­rancsot: — Üteg, harckészültség!... minden. Akkora köd van, hogy még a lova fülét se lát­ja az ember. Zaharcsuknak nincs nyugta, egyre mondja a magáét. — Jól nyissátok ki a sze­meteket, fiúk, ravasz népség a kádét. Észre sem vesszük, és már át is csúszik mellet­tünk. Na jó, gondoltuk magunk­ban. Hajnalodott. Egy vízmosás­ban kerülgettük a bokrokat, elöl fölnyerítettek a lovak, beszéd hallatszott. Hát ez játunk is megvan hiánytala­nul? Adjátok meg magato­kat! — Azt leshetitek, inkább adjátok meg magatokat ti — mondja, és közben olyan sza­porán pislog, mint a kuvik. — Azt ti is leshetitek — mondom. Beszélgettünk még egy darabig. Megkínáltuk őket gyári cigarettával, aztán szét­mentünk. Egy szál hajuk se görbült meg, egy szál hajunk se görbült meg. Aztán Ovecska falunál harc Másfajta szüret meg micsoda!? Feszülten fi- volt. Ott bizony szorultunk. gyeltünk. Akkor összefutot­tunk, majdnem a homlokun­kat is összeütöttük a kadétok járőrével, ök is hatan van­nak, mi is hatan vagyunk, Cél nyolcvan, magasság hét- hisz Zaharcsukra úgysem le­vennyolc.. Tűz! Bu-uumm! Megkínáltam szépen a ka­détokat. Az én küldeményem pont a szerkocsiba talált... A megfigyelők jelentik elöl­ről telefonon, hogy talált, de én anélkül is látom, hogy ta­lált. Aztán Mityka Gyagel is odapörkölt, ő is talált. A poron át látjuk, hogy úgy megtekeredett a sín, mint a dugóhúzó, az egész pálya felgörbült a levegőbe. Nyiki­ta Szemjonovics távcsővel nézi; nevetve mondja: — Jól van, Polivinkin! Jól van, Gyagilev! Na még egy­szer. Abban a pillanatban láva­ként megindult a kadétok lo­vassága, csak úgy verte a port. A lövészárokból kiug­ráltak a támadó gyalogkozá­kok. Zaharcsuknak egyből inába szállt a bátorságé: Ti/f — Vissza kell vonulni, elv- I wl A harci helyzet meghátrálás­ra kényszerített bennünket. Megbomlott az arcvonal, mindenütt rések keletkeztek. Mindenki azt nézte, hogy merre futhat... hogy ki kit Pontos célzás ... hetne számítani, ha valami hagy le. Az ember csizmájára ezredből vagy­történnék. — Melyik tok? — Az umanszkiból. Aha. A hangjáról meg a nagy szakálláról megisme­rem Prohor Artyomovics apót. — Te vagy az, Prohor apó? — Én. Közben Zaharcsuknak be nerg állna a szája: —/Lőjetek már, hisz kadé­tok*! — Te vagy az, Szenyka? — Én bizony — mondom az apónak. — Lőj már! — Ne ugass! — mondom Zaharcsuknak. — Falubeliek, nem árt tudni, hgoy mi van odahaza. Zaharcsuk hátrafordítja a kancáját, megáll mögöttünk, várja, hogy mi lesz. társak. Fussunk, elvtársak, amíg lehet! De nem volt időnk vele foglalkozni. — Üteg, pergőtűz! Géppus­kák, tűz! Erre elszabadult a pokol, nem lehetett látni, meddig tart a föld, hol kezdődik az ég. Megindult a gyalogsá­gunk... előre! Lovasság... előre! Mi is persze... löveget fölkapcsolni, előre! Hurrá, hurrá! A páncélvonat a há­tát fordította felénk, elszelelt. A gyalogkozákok megadják magukat, a tisztek főbelövik, fölkoncoltatják, de nem ad­ják meg magukat. Miénk a kadétok trénje, a lőszer, a liszt, elfogtunk 120 gyalogko-- zákot, éppen borscsot főztek — az is a miénk lett. De rég ettünk főtt ételt, két hete konzerven éltünk, azon is csak, ha volt, hát most jól­laktunk, akár mehetünk is tovább. Lohol oda Zaharcsuk az itatóvödörrel. — Adjatok nekem is! — mondja. — Hát eddig hol voltál? — kérdezzük tőle. — Félre kellett mennem, rám jött a hasmenés. Eszébe juttattuk, azt ígérte, hogy egy lépéssel se marad el tőlünk: kilöttyintettük a leves alját a földre, egy ka­nálnyit sem adtunk neki. Ne­vettek rajta az emberek. Megnéztük a harcmezőt, olyan volt, mint a borogyinói ár csak három lépés vá­laszt el tőlük. Űk is lö­vésre készen tartják a karabélyt, mi is lövésre ké­szen tartjuk a karabélyt. Ke­zet fogunk velük. Prohor Ar­tyomovics apó, Szmetanyin, Vaszka Pjankov, Fegya Sztyecjura, aki a Malevano- majornál úgy nekivadult, egy púd sár tapadt, a lába csontig feltörve, már ereje se volt a futásra. A Kubanynál úgy túlterheltük a kompot, hogy a vízalá merült, az ágyuk is lementek a víz alá, az embereknek ki kellett úsz­niuk. Kész röhej, de kinek volt akkor röhögni való ked­ve. Fáj az ember szíve, ahogy nézi, hogy kapálóznak a bajtársai a Kubanyban és jajgatnak: — Segítsetek, húzzatok ki!... Kievickéltem, Gyagilját is kihúztam a szőke loboncánál fogva. Jó sokat ivott, nem sok hiányzott, hogy örökre bennmaradjon a vízben. Most itt vagyunk pihenőn Szuvorovszkajában, tánco­lunk az esti mulatságokon, megszorongatjuk a lányokat, pálinkát nyakalunk. így azért el lehet éldegél­ni. Milyen az ellátás és a rend a kórházban? Minél előbb gyógyulj meg, és gyere, na­gyon hiányzol nekem, a cim­borák is emlegetnek. Mihamarabb várom a vála­szod. Mély tisztelettel Sz. Polovinkin. O któberi pasztell. A szik­rázó napfényben kéke­sen fényesek a párák. Rozsdabarna már az avar, de még uralkodó szín a zöld. Nem harsogón, tompán, fá­tyolosán, mintha belefáradt volna az uralkodásba. Bar­nás, sárga-arany foltok süt­kéreznek a fák, a bokrok ághegyein. Népes kiáltásoktól hangos a hegy. Szüretelő szombatot írunk. Jó volt a nyár, a hosz- szú ősz. Édes a szőlő, bplevű, gazdag. Lent az aljban bék- m lyózott lovak legelnek. Tehe­tik, délutánig már semmi dolguk. Majd kora délután hazaviszik a tele stráfokat. A világban rend van. Az alj másik felén külön legelnek a tehenek. Szekeret hoztak azok is. Valamikor a ló volt a gaz­dagság, a mód, a szép ló a gőg. A tehénke szegényebb volt, akár a megélhetés. Ven­dég vagyok. Idén októberben a harmadik szüretelő szom­baton. Nem a két kezemért, a rámjutó félsornyi szőlő mi­att, csak úgy barátságból, is­merősként, rokonként, aki kap bár kosarat, kedvére szü­retelhet történeteket. Józsi bácsi, imádságnyira a nyolcvanadik évtől, sem szü­retel. övé a ló és a rozoga stráf. Arcát sütteti a nappal, s korához ő mondja e furcsa jelzőt: hetvenkilenc éves, imádság dolga, hogy megér-e még egy szüretet. Ö mondta az aljban legelő tehenekről azt, hogy szegényebbek azok, akár a megélhetés. Bennem marad a szó. Hallgatom Józsi bátyám tör­ténetét: fiatal házasként más­fél év után vettek egy tehe­net, az elsőt, a felejthetet­lent. Félévszázad után még a nevét is tudja, és a foltot a homlokán. A község régi plébánosa mutatott egyszer egy kér­vényt. Szóródó papír volt az már csak a háború után megtetszett neki, nála ma­radt. Abban a kérvényben szerepelt a szó. „Tekintetes Jegyző Ür!... négy kicsi gyerekkel vagyok egyszál magam. Az uramat még a tavaszon megnyomta egy gerenda, magával tehe­tetlen. Megélhetésünk semmi nincsen...” Lehet, a pap írta szívesség­ből a kérvényt? Ügy írta, ahogyan akkor kellett. „ ... Kérem Tekintetes Jegy­ző Urat, hogy alázatos esede- zésem szíveskedjék meghall­gatni, mert ha nem kapok segítséget sehonnan, magam és ártatlan gyermekeimet le­szek kénytelen elemészteni. ... Alázatosan kezeit csókol­ja ... T. N-né.” Azon a szüreten, amelyen napszámos munkáért koldult az asszony, itt volt a jegyző is. Övé volt egy dombrész, később, negyvenöt után, ami­kor már Pesten élt, még so­káig fogadott el ajándékokat azoktól, akik a volt földjeit használták, kis szívességeket intézett értük. Ezen a szüreten, valahol a domb másik hajlatán itt van az az asszony. Négy fia szü­retel vele a hatsornyi szőlő­ben. Az urát, még az utolsó háborús őszön elvitte a „mellbaj”. Józsi bácsi mesél. A fiúk­kal sok baj volt később. Egyik a börtönt is megjárta legény korában, de most már mind a négy a maga autóján jött haza. Lent az aljban béklyózott jószág legel. Közvetlen kö­zelben hat család szüretel. A dombot félkörbe- fogó úton tizenhét személygépkocsi áll. Kőhajításnyira csak a falu­szél, de autón jött, aki tehet­te, csak a városról hazajött unokák könyörögtek, hogy a stráfokra kapaszkodhassa­nak. — Azoknak is külön kelle­ne állni — mondja Józsi bá­tyám és mutatja az öt Tra­bantot meg egy kis Fiátot. — Mint a teheneknek ... 1 Tréfa a szó, de érezni ben­ne a roszallást is. öt gyere­ket nevelt fel, kettő maradt meg a faluban, de azok is autóval járnak mindenüvé. — Mint a tehénnek meg a lónak? — Rang szerint, ahogy a módot mutatják ... — Olyan nagy baj a rang? — Nem szeretem én a flan- cot. — Dünnyög, elfordul az­tán egy szőlőt mutat: — K-ék szőlője, öt sor. Félsoronként szüreteli a két öreg, pedig autót vettek min­den gyereküknek, de azok csak akkor jönnek majd, ha kiforrt a bor ... Valahol a sor közepén énekbe kezdenek. „Erik, a szőlő, hajlik a vessző, de nincsen levele...” Előbb csak egy hang mondja a szö­veget. Reszketősen, bizonyta­lanul, aztán átfényesedik az éneklés örömétől. És már da­lolnak többen, mert az ének­nek nem számít a mezsgye­határ. A háziasszonyom is túl van a hetvenedik évén. 2 kacsát, 4 tyúkot és 4 kései csirkét vá­gott szüretre. Egy gyereke sincs otthon. Tizennyoc em­bernek terített reggelire. Négy családnak, meg önma­gának. „Két szegény legény szán­tani menne, De nincsen kenyere ...” Évente négyszer, húsvétkor, szüretkor, halottak napján és disznóöléskor gyűlik csak össze a család. Halottak napján akkor is, ha éppen előtte volt a szüret. Négy ünnepe van az életének. — Hívtak, hogy menjek hozzájuk. Mind a négy hí­vott. ígérem is nekik, hogy majd megyek egyszer, de mindig maradok... „Van vereshagyma a tarisz­nyába Keserű magába .. — Ami nekem kell, kike­Kiss Sándor: Szabolcs-Szatmár nagyjai — Esze Tamás, Bessenyei György, Kölcsey Ferenc, Vasvári Pál, Szamuely Ti­bor, Mosolygó Antal, Zalka Máté, Móricz Zsigmond, Váci Mihály. rül innen. Néha azt álmo­dom, hogy előjön az apjuk és én mutatom a gyerekein­ket. Hatszor szültem, négy élt meg belőlük, de rendes élete van mindnek. Tudja, fi­atalasszony koromban egy­szer kötőnyi krumlit loptam az anyósom kertjéből. Évekig emlegette. Az urammal sokat beszéltük. Nagyot álmodó ember volt, mindig azt mondta, hogy mire mi megöregszünk, más­képp lesz. Építünk egy nagy házat, külön részt minden gyereknek ... Nem sokkal a háború után halt meg. Azóta vagyok magamra hagyva. Felneveltem a négy gyere­ket. Ök se tudják, de ha va­lamelyik most hazajön, mind visz magával egy kötőnyi krumlit... Kétféle pálinkával, sörrel kínál. Válogassak a vendég jogán. A szeme gyanúsan fé­nyes, el is fordul, hogy ne lássam. Neki a szüret szer­tartás, és ezekhez a szertar­tásokhoz nem kell idegen. „Szegény legénynek, hej de szegénynek Kevés a vacsora .. Már hetyke a lassan, bi­zonytalanul induló ének. Be­ledalolnak a szomszéd szőlő­ből is. A sor felén vagyunk. Majdnem félni kell, hogy kevés lesz az egy stráf. Ter­moszban vár a kávé, körbe­jár a két pohár. — Valamikor az egész hegy zengett ilyenkor. — Jó­zsi bácsi is egyre nagyobb kedvvel mesél. — Nagy ün­nep volt, pedig hát a másét szedtük. Engem a „Gyári szőlőből” ki is tiltottak egy­szer, mert nem vettem ész­re, és nem köszöntem az intézőnek. Akkor úgy ment az ilyen. — Aztán mi lett? — Nem a mondattal, a hangsúllyal van a baj, ahogyan a kérdés elhangzik. Hitetlenség van benne, meg valami csúfoló­dás, vagy csak a városi em­ber képzelt fölénye inkább. — Mi lett volna? Semmi. Aztán, hogy az intéző kitil­tott, a gazdák se adtak mun­kát. Hát ennyi ... Elkomorodunk. A háziasz- szony békít: — Más volt az akkor, nem értitek ti azt a világot. — Igyon öreg! — Békít a sértő is, de magának már nem tölt, mert hazafelé ve­zetnie kell még. A földre te­rített kendőre ennivaló kerül, kinek-kinek néhány falat. A gyerekeknek sütemény meg kóla, nehogy idegen vízből igyanak. Elhallgat az ének a szom­széd szőlőkben is. Dicsérjük az időt, hogy a homok szinte meleg. Beszélgetünk. Árnyé­kot vetett a múlt. Szedelőzködnek a szomszé­dos szőlőkben is. Türelmetle­nek vagyunk. Vár a kései ebéd, a hűtött sör, és a Deb­recenből jöttek még világos­ban akarnak hazaérni. Kődobásnyira van a falu­szél, de mert nem férünk be a négy kocsiba, megvárjuk, amíg értünk jönnek. Nem is illene gyalog bemenni... Szegénynek tűnik a kifosz­tott hegy. Szél támad, és mert csak pihenés a dolgunk, érez­zük is a hűvösét. Az a kér­vényt író asszony is hazament már a fiaival. A háznál még ledaráljuk a szőlőt, megtöltjük musttal a magunkkal hozott demizscfnokat. A háziasszo­nyom gyerekei úgy viszik magukkal a kötőnyi krumlit, hogy a titkát se tudják. És Józsi bácsi története a kitil­tás sem lesz több, mint szüre­ten hallott adoma. Hasonló azokhoz, amelyeket másik két szőlőhegyen már hallottam idén. T örténelem? Az élet mi­nőségének néhány év­tizednyi változása. Az asszony négy fia egy kér­vényben a „szíveskedjék” szót is vonakodva írná le, és T-né nem bocsájtaná meg, ha tudja, hogy arra a kérvényre emlékezem. Bartha Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents