Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-27 / 279. szám
A község a vezérről kapta nevét. A megye a községről. Milyen volt a vezér? A felelethez legalább a sírját kellene megtalálni; a csontjait, a koponyáját különösképp, hogy tudós emberek próbálják megmintázni, leírni: ennyi és ennyi magas volt, ilyen és ilyen betegségben szenvedett; arcvonásai mongolosak vagy törökösek voltak, netán mind a kettő: a népvándorlás izzó kohójában népek, fajták olvadtak össze. Nincs sír, nincsenek csontok: marad a képzelet, ami zömökén is daliásnak formálja, izmossá, sisakossá és kardossá, vállán párducbőrös kacagánnyal — mert Árpád apánk is „párducos” volt —, markában buzogánnyal, ahogyan az a megyeháza homlokzatán látható. Ilyen lett volna Szabolcs? Kár találgatni ezt ebben a rozsdabarna és nyirkos őszben, itt, a földvár tetején, a millenniumi oszlop tövéhen, amikor a megfoghatatlan helyett itt a fogható: az alant lapuló falu, körben pedig a megye. Ott kétszáz-valahány település, 600 ezer ember merre a szem ellát, kivéve északot, ahol a lábunk alatt a limes: a Tisza. Falvak, városok, vizek, földek, erdők, gyárak, vasutak és utak: ez az egyik Szabolcs. Itt a másik: pár száz ház, félezer lakos, egy ősi templom, egy földvár, egy múzeumnak használatos kúria, egy bolt és egy rossz kocsma... Köd van. A ködben biciklizik valaki. Már-már lovagnak látnám, mint Don Quijote a szélmalmot, amikor a biciklilánc csörgése világossá teszi: se ló, se lovag; a gomolygó pára és a képzelet játszik csak velem, ellenben ez Vasi György gondnok és karbantartó, a múzeum őre, miként az később kiderült. Körbevezet a múzeumban — a volt Mudrány-kúriá- ban —, kedvvel és értéssel kalauzol, mutat bútort,. barnult olajfestményt, történelmünk nagyjait ábrázoló freskókat a mennyezeti szögletekben. Cifraruhás nők, méltóságteljes férfiak néznek ránk. Megannyi kialudt mécses. Aztán átlapozzuk a vendégkönyvet, ami őrzi az ide vetődök elégedettségét a látvánnyal és a múzeumőr rátermettségével. A szobák hidegek, csak a színek melengetik valamelyest. Leülünk, cigarettázunk. Beszédbe kezd: — így mondják: tősgyökeres vagyok Szabolcsban. Mindig magának való falu volt ez. Távol mindentől, elzárva mindentől. Az emberek mindig megértették egymást, szegények voltak... Hallgatom, gondolkodom: egy mese is kezdődhetne így: „Volt egyszer egy falu, távol mindentől...” Csak egy történet kell a tanulság elé: „Az emberek mindig megértették egymást, szegények voltak...” A kevesbedő megértés korában, ez tényleg mese lehetne. Eszembe jut még: az ember ott, ahol valaha valami nevezetes dolog történt, ott ezer év múltán is legendát remél. Legenda nincs. Legfeljebb egy máskor is hallott sovány történet a földvárból a pataki várba vezető alagútról. Mintha itt sosem lódult volna meg az emberek fantáziája. — Meséről nem hallottam — ingatja fejét Vasi György —, nem él itt semmi... Csendben vagyunk, cigarettával kínáljuk egymást. Szívjuk rendületlenül, pedig már egyikünk sem kívánná, csakhogy a kínálást illik visszaadni. Az ablakon túl változatlan köd, a park fáiról víz csepeg. Vasi György tűnődik, aztán megint beszédbe kezd. — A felszabadulás előtt voltunk ezerkétszázan is. Ma jó, ha a fele... — És mondja a kicsi, a közlekedési utaktól messzi falvak panaszát. A fiatalság elhúzódott, az öregek kiEZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR A névadó halnak, gyerek egy, legfeljebb kettő, régen bezzeg hat, meg nyolc is volt. — Nekem is két lányom van, férjnél mind a kettő. Az egyik egészségügyi szakközépiskolát végzett, a másik kereskedelmit, az Nyíregyházán a kórházban van, ez viszont Hajdúszoboszlón él... Pillanatnyi csend: ekkor tépem el a beszélgetés fonalét. — Mondana egy okos öregembert? — kérdezem. — Csombók József. Jó beszélő. Elkísér hozzá. Poroszkálunk, beszélgetünk. Arról, hogy a földvár udvarán temető volt. Pár sír ma is látható. Ezer évig oda temetkeztek, de már van új temető, s benne szép sírkövek. Aztán a mára fordul a szó. A várra, amivel csinálni kellene valamit, legelébb is kitisztítani az udvarát. Majd az ellátást emlegeti, ami megfelel, de csak. akkor, ha nem vendég* a faluban az ember ... A szürkeségből, mint fekete kendős, kövér öregasszony: előlibben a zömök templom. — Mostanában hangversenyek Is voltak itt. — Ugrik a gondolat: — Tiszta időben a várból Hegyaljáig látni... Csombók József az udvar végéből kerül elő: a tüzelőnek készít helyet. A ház szép és tiszta; egy gerendás szabában ülünk, családi fényképek, szentképek között. Az öregember busa fejű, bajszos, szeme élénk. — Ha márciust elérem — kezdi —, kéthetes leszek. — Felpillant, értem-e? — Mert — nevet — most vagyok hetvenhat, .. Itt születtem, itt is halok meg, így hiszem. Volt egy keleti mese. Egy ember találkozik a halállal... Nem ismeri? — néz rám. — Tehát találkozik a halállal. Azt mondja neki: neked holnap meg kell halnod! Megijed az ember, lovat kér a barátjától, s elvágtat Bagdadba. S ott ismét találkozik a halállal. Azt mondja neki: jó, hogy találkozunk, mert elfelejtettem megmondani, hogy Bagdadban kell meghalnod ... Ezen tűnődik egy sort. — 'Szóval, itt születtem, apám gazdálkodó volt, hatvan holdja volt... Nem akarta, hogy ügyvéd legyek, vagy tanító, csak azt, hogy több legyen a tudásom, mint neki. Ezért kerültem a sárospataki főiskolára. Volt itt néhány évem... Jobb lett volna a polgári, mert ott kézügyességre tanítottak volna. . így viszont ma is tudok latinul. Persze hiába... Azért hasznát vettem Pataknak. Az újat jobban tudtam mindig elfogadni. Apám is ilyen volt, neki is az új tetszett. Lovakat neveltünk. Híres lovaink voltak ... Zavar a kérdés: milyennek látja a világot? Ezzel az újjal végtére is sokat vesztett. Zavarom nem osztja. — Jobb lett az élet... A régi földmunkások, cselédek, napszámosok, a Hegyaljára járó szőlőmunkások nincsenek. Nincs rájuk szükség. Aki dolgozik, él. Ez nagyon is jó. Én 1960 óta voltam tsz-tag; ha adnák a földet, s ha fiatal lennék, ezerszer is meggondolnám: elfogadjam-e? Csak a társasélet hiányzik. Az összejövetel. Egy klub, mert mindenki otthon ül. Ezt nagyon hiányolom, az ember úgy elbeszélgetne... És mesél, mesél. Megannyi feljegyzésre érdemes dolgot. Utoljára a gyerekekről kérdezem. — Két fiam van. Hivatásos katonák. Százados az egyik, < tiszthelyettes a másik. Gyakran jönnek haza... Sétálok a maroknyi faluban. Felmegyek újra a várba, szemem Tokaj felé erőltetem, de hiába. Később állok a templom előtt. Öregasszony jön, köszön és rögtön kérdez: — Szép? — Alig bólintok, folytatja: — Sokan járnak ? ide hangversenyre. Még Nyíregyházáról orvosok is — hajol f hozzám, mint aki titkokba avat be. — Teli van autókkal a parkoló. — Tetszett lenni -hangversenyen? — Én? Még a rádiót is kikapcsolom! Eltűnik a szemetelő párában, ami vattaként vesz körül mindent; mintha látomás lett volna az egész. Kocsiba kászálódok. Reflektort gyújtok. Mit sem ér: a fény lecsurog a korai sötétben a szürke párafalon. Legokosabb lépésben menni Tímárig, a két társközség — Szabolcs \ és Tímár — közös tanácsáig. Itt, Weisz Géza tanácselnöknél, t ha eddig a múltban jártam is, most a jelen közepébe csöppe- i nek. — Szabolcsot — mondja a tanácselnök a telefoncsörgésekkel szabdalt beszélgetésben — kevesen, ötszázan lakják csak. Szabolcs elöregedett... Igaz — és ez jó jel —, mostanában megint fiatalok kezdenek fészket rakni ott. Nemrég még az óvoda léte volt veszélyben, de már van annvi gyerek, amennyi a fenntartásához kell. Mellesleg: a két községnek együtt is alig több a lakója kétezernél... Közös természetesen a szövetkezet. Tímárban az iskola is. Legutóbb az alsó tagozat szűnt még Szabolcsban. Mát mutató adatban nincs hiány. De egy ilyen nevezetes, régi, apadó félben levő községnél a jövő nagyon is izgalmas. Hiszen Szabolcs mégis csak névadó, tehát nem tűnhet el, s egészen biztos, hogy nem is fog. — Szabolcsnak akkor lesz jövője, ha a tervek megvalósulnak. A községet az idegenforgalom lendítené fel. Először is az ellátást kellene megjavítani, mert idegenforgalom enélkül nincs. Az áfész már tervezett melegkonyhás bisztrót, de a terv egyelőre csak terv ... Később a még távolabbi jövő felé kanyarodik a beszélgetés. Milyen szép is lenne egy üdülőtelep Tímár és Szabolcs között. Itt a víz, szemben a hegyek, hátunk mögött a földvár, talán egy ifjúsági tábor is. Hát kell ennél szebb? I tt és most azonban a mai Szabolcs van. Amelyik valaha volt valami. Egy királyi vármegye székhelye, nem csak egy hely, egy község a sok közül, még akkor sem, ha „fénykorában” sem lakták többen, mint ma. Az öregember azt mondta: — Szabolcsban soha semmi rendkívüli nem történt. A hosszú életnek ez is lehet titka. Tegyük hozzá: Szabolcsban rendkívüli ma sem történik. Ez a község él és lélegzik és ezt szeretné tenni az idők végeztéig. S ha ezer év után — amikor is őseink először lépdeltek a Tisza partjára — megint történik valami, az csak jó lehet. Speidi Zoltán IM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. november 27.
