Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-20 / 273. szám

A Móricz Zsigmond Színházban FILMÜEGYZET Őszi milánói filmmustra Két októberi héten át reg­geltől estig filmeket néztem a híres MIFED, a nagy nem­zetközi vásár vetítőiben. Meg­vallom őszintén, takarékláng­ra állított reményekkel ér­keztem az olasz városba, hi­szen — ezt az átlagosan tájé­kozott mozinézők is tudják —i a filmművészet mostaná­ban szerény korszakát éli, elég kevés a kimagasló ren­dezői teljesítmény, másrészt a milánói kirakatban főleg kommersz-áruk kínálják ma­gukat. Az eredmény — már­mint munkánk mérlege — nem igazolta bizalmatlansá­gomat, ugyanis átvételi dele­gációnk kereken égy tucat mű megvásárlása mellett döntött (a szám jóval felül­múlja a korábbi esztendők MIFED-üzletkötéseinek átla­gát). összesen 71 film megtekin­tésére nyílott lehetőségem (a napi hat produktum „kipipá- lása” volt a norma, ami — talán fölösleges bizonygatni — nem éppen lebecsülendő teljesítmény). Statisztikákkal, adatokkal, címekkel fölösle­ges lenne az olvasót untatni, rögtönzött élménybeszámo­lóm összeállításakor tehát más módszert választottam. Alább olyan pillanatokat idé­zek fel, melyek filmekhez kapcsolódnak s számomra kü­lönösen emlékezetesek. WOODY ALLEN TANÁCS­TALANSÁGRÓL ÁRULKO­DÓ TEKINTETE A Szent- ivánéji szex-komédia — rövi­desen megelevenedik nálunk is — nem tartozik a kitűnő amerikai művész legjelentő­sebb filmjei közé. A kritikák jó része fanyalgó. A vígjáték számos mozzanata ennek el­lenére hangulatos. Allennek most is, akárcsak korábban, mindenről „az” jut az eszébe, de változatlanul sok gondja- baja van a szerelemmel. Ne­ZELE3 MIKLÓS: Férfi ha táncol táncához brummog berekedve férfi ha táncol mini a medve ahelyett hogy karmába kapva nyílt szívvel vérig magasztalna kedvezve kínjának a kényes ki kedvedtől csak kelevényes s lenne róla rajtad látlelet _ kék harapások szirmos sebek szád sarkában vér kiserkedne jajgatásod habokat vetne a sarkad szakadékot túrna életed is tán belehullna másképp gyáva gyenge a férfi előled nem tudhat kitérni állhatatlan akár a szikla eső az erejét elissza s fogjon ha kést akkor sem szabad hisz’ elpusztíthat de beleszakad s megpenészedik ha megkímél s fetrengek múlásunk szélinél VASZILIJ BELOV: Neveljünk Spok doktor szellemében kém főleg azok a pillanatok tetszenek a Szentivánéji szex­komédiában, amikor a most már negyvenes éveit taposó férfi el-eltűnődik. Csöndes me­ditációját szomorúság hatja át, ám az elerőtlenedés nem az ő kenyere. A bohókás Woody tanácstalan, csak egyet tud bizonyosan. Lehe­tőleg minél több nőt meg kell hódítani. Ez a „felismerés” újra és újra felvillanyozza. A többit már könnyű kitalál­ni... TÁNCOLÓ KECSKÉK MA- ZURSKY FILMJÉBEN. A je­les rendező munkájáról ugyancsak megoszlanak a vé­lemények. A Vihar — szintén megvettük — helyenként ér­zelgős, egyes fordulatai kiszá­mítottak, néha zavaró a szín­padiassága is (Cassavetes és a többi színész a film végén meghajolnak a vásznon). Az érem másik oldala: tünemé­nyes játékosság lengi át a történetet. Calibanos, a kecs­kepásztor fantasztikus vehe­menciával éli az életet. A gondjaira bízott állatok a szó' szoros értelmében úgy tán­colnak, ahogy ő fütyül. A Si­vatagi show legbravurosabb mozzanatait is felülmúlja a kacagtató balett. OLASZ INFANTILIZMUS. Erre két példám is van. Al­berto Sordi vígjátékában. (Én tüdőm, hogy te tudod, hogy én tudom) a megcsalt férj a véletlenül megszerzett amatőrfilmet pergeti le ma­gának. Arcára kiül a bánat, k féltékenység, a düh — s még számos más érzelmi reakció. Az egészben — természetesen maga Sordi alakítja a figurát — mégis van valami dühítő gyerekesség. Így csak azok viselkednek, akik állandóan színészkednek a mindenna­pok során. Vittorio Gassman Apáról fiúra címmel emléket állított önmagának. Kamerá­ja előtt, sajátmaga és család­ja „játszik" s be-bevágva fel­villannak a két-három évti­zeddel ezelőtt forgatott Gass- man-filmek jelenetei. Az idősödő komédiás első díjat kaphatna a pózolás világbaj­nokságán. Gassman Gass- mant alakítja vaskos infanti- lizmussal. Tulajdonképpen kitűnően (ezért állíthatjuk a portréról, hogy remek) — bár ettől a kérdés kérdés marad: Nekünk magunknak kell megírnunk nekrológunkat? A Sordi-filmet egyébként Magyarországon is bemutat­juk, Gassman vallomására nemmel szavaztunk. A JAPÁN ALADDIN. Az utóbbi időben zsinórban ér­keztek hozzánk a közepes (vagy gyenge) japán filmek. Féltem is emiatt az Aladdin csodalámpája új tokiói válto­zatától: hátha az exportra készült rajzfilm a szürke szé­ria „hagyományait” folytatja. Szerencsére magasra állítot­ták a mércét a távoli ország technikailag egyébként reme­kül felkészült animációs szak­emberei. Az új Aladdin-tilm bájos, kedves, ötletes — s még a hagyományos japán borzongatások is csekély sze­repet játszanak benne. Ta­nulság, melyről mostanában többször is meggyőződhet­tünk: sem a nemzeti irodal­makat, sem a kimeríthetetlen világ-mesekincset nem lehet valamilyen stratégia szerint elosztani vagy kisajátítani. Ügy értem: Shakespeare nemcsak az angoloké, Tolsz­toj az oroszoké, Balzac a franciáké — s íme, azon sem kell csodálkoznunk, hogy Ja­pánban befogadták és megér­tették Aladdint... MAI VILLÁMTRÉFA A GROG ClMÜ FILMBEN. Laudadio olasz rendező a Grogban a televízió mani­pulációit ostorozza. Nem álta­lában a televízióét — külön­ben, legyünk őszinték, azt is megtehetné —, hanem az Olaszországban (is) elszaporo­dott magántársaságok szenzá­cióhajhászását. Nálunk, noha az egyéni kezdeményezések időszakát éljük, nem kell tar­tani attól, hogy a Szabadság­téri központnak egyhamar maszek-konkurrense akad, de azért így is bizonyára hasz­nos tanulság lesz a mulatsá­gos fordulatokban gazdag ko­média megtekintése. Lauda­dio víg játékában két megszö­kött fegyenc viszi a primet (egyikük Franco Nero) — ők azok, akik különféle követe­lésekkel állnak elő, s akció­ikról tudósít az egyik kalóz­tévé. A geg különben, melyet alább leírok, a film elejéről való s nem tartozik szorosan a cselekményhez, inkább csak afféle hangulati előkészítés­nek tekinthető. Néhány huli­gán sétál egy ijesztően nép- telen utcán. Velük szemben két védtelen öregember. Szin­te várjuk, hogy a csavargók megmutassák erejüket, s er­re mi történik? Az öregek annak rendje és módja sze­rint kirabolják a fiatalokat, majd elviharzanak. Erre csak annyit kommentárképpen: nem tipikus, de azért ilyesmi is előfordulhat... Veress József KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. november Színházunk a Forradalom utáni Ukrajnáról, a polgárhá­borúról és az intervenció fö­lött aratott szovjet győzelem­ről szóló darabot mutatott be, s játszik sikerrel, az Ünnep havában, s jóllehet átgondolt műsorterv szerint, s nem „ünnepi megemlékezésnek készült”, novemberben Bulga­kov mindenképp aktuális, és gondolatokat ébreszt. Elsősorban a színház és a dráma természetéről. Maja­kovszkij a Csuda jóban, lép­csőzetesen zúdúló sorokkal számol be a Téli Palota ost­romáról, ahogy a matrózok „rohannak szőnyegen, arany­plafon alatt”. Ám a vers ott válik igazán izgalmassá és feszültté, ahol az ellenfél, a „tizenhárom úr remegett, félt, szepegett összebújva. — Mi lesz?” Ez a „mi lesz?” ez a „most már velünk mi fog tör­ténni?” azt hiszem a drámai látásmód kulcsa. A műfajte- remtö Aiszkhiilosz, majd két­ezer-ötszáz évvel ezelőtt, az akkori világot átformáló, az athéni demokráciát megte­remtő szalamiszi győzelemről írt „ünnepi műsort” s nem a görögök győzelmi mámorát áb­rázolta, mert tudta: a győze­lem bár felemelő, de nem fe­szült, nincs benne tragikus töltés. A Perzsák, a Nagy­király udvarában játszódik, ahová „hírnök jő, s pihegve szól”, hogy vége a világ leg­nagyobb hódító hadseregének, „legyőzött minket egy marok­nyi görög.” Bulgakov, akit a magyar ol­vasó leginkább a Mester és Margarita című, viharos gyorsasággal „bestsellerré” vált regénye alapján ismer­het, kiváló dramaturg volt — egy időben Sztanyiszlavsz- kijjal is dolgozott a Művész Színházban — alapvetően drámai látásmóddal közele­dett a világ arculatát átfor­máló időkhöz, A fehér gárda című regényében, s az ebből írt Turbinyék napjai című drámájában ő is a „másik ol­dalról” mutatja be a Forra­dalmat. Nagy András László Fehér karácsonya — mint a tavalyi Úri muri rendezése is — a regény, és a dráma egybeve­tésének, „együttolvasásának” eredménye. Bár itt ez kevés­bé volt indokolt, mint Mó- ricznál, hiszen a Turbin csa­lád napjai önmagában is jó dráma, nyertünk vele, s a Bulgakovról alkotott képünk színesedett, gazdagodott. A látomások — Alekszej félál­mainak — keret és közjáté­kokká való szervezése valami különös lebegést ad a játék­nak, ugyanakkor felfedezni vélünk valami egyéni rende­zői látomásmódot, következe­tesen alkalmazott, — most már talán le lehet írni — ref- rénszerűen visszatérő, jellem­ző stílusjegyeket, építkezési módot. A két oldalszínpad az Úri muri térszervezésében is fon­tos szerepet kapott, a forgó középső kocsi, mely hol lép­csőt, hol temetőt ábrázolt, az Amphytrion sátor-palotáját idézi, míg az emlékezetes égő búzakoszorú helyén most hatalmas csillár, s fenyőlomb látható, amire végül fölkerül a csillag, mely a betlehemi is lehetne —, lévén karácsony — de leginkább a győztes for­radalomé. Alekszejt,. a legidősebb Turbin-testvért Györgyfalvay Péter játssza katonásan, visszafogottan. Biztonságot sugárzó egyéniség, mint csa­ládfő, s mint katonatiszt, öccse, a gitáros Nyikolka Vitai András. Kamasz rajon­gása, vitalitása magával ragadó. Jelena Vaszil- jevna színesebb, asszonyi- ságot sugárzóbb szerep. Hartmann Teréz lányos, át­tetsző, inkább ártatlan, mint ellenállhatatlan, aki „román­cot sző” az enyhén szólva szélhámos Servinszkijjel. Talberg, a beijedt, civilruhá­ban menekülő tiszt Horvátfi István, az ő figurája még bonyolultabb. — Ez a szituá­cióból, de a regényből, s a drámából is kiderül. — Hor­váth arra koncentrál, hogy menekül. Hogy jellemtelensé- ge minél nyilvánvalóbb le­gyen. Szimpatikus személyi­sége ennek ellenáll, másrészt tettei, s szavai ezt amúgyis nyilvánvalóvá teszik. Mislajevszkij Téri Sándor. Nagyon jó színész. Követke­zetesen épített robbanékony, izgalmas alakítást nyújt, fo­kozni tud, s mindvégig ura a helyzetnek. Lakatos István, Servinszkije, a szélhámos si­kerember, aki váratlan fordu­lattal operaénekesnek áll, szintén jó alakítás. Meg tudja mutatni a jó megjelenésű, modorában is jól fésült ukrán tiszt mögött az üresfejű, s tulajdonképpen gyáva, érték­telen embert. Ifj. Tatár End­re katonatisztje, Sztudzinsz- kij, pontosan megrajzolt, ke­ményre faragott karakterfi­gura. Berki Antal Larioszik szerepében megnyerte a nyír­egyházi közönséget. Első iga­zán jelentős szerepe komoly sikert hozott. Változatos szí­nészi eszközei, szimpatikus karakteralkata, sajátos színt adott ennek az eddig több­nyire „mama-kedvencévé” egyszerűsített, s könnyen túl­játszható szerepnek. Berki Antal játékában nem érez­tünk „veszélyes túlzásokat”, s szerepformálása az előadá­sok folyamán bizonyára to­vább fog tisztulni. Kitűnő karakterekben bő­velkednek a már említett „félálom” jelenetek, s a te­metések is. A többszólamú kórus, — Tomasovszky Pál zenéjével — lenyűgöző orosz hangulatot ad, középpontban Vtkdr Csaba „minden tekin­tetben kiemelkedő” alakjával, és muzikalitásával. Stettner Ottó és Pankotay István jó­ízű panoptikum-figurák, s szót érdemel Majoros Zoltán is, villanásnyi, de dramatur- giailag feszült jelenetében. Tomasovszky Pál zenéje most is stílusbravúr, igazi színházi zene, nem több, s nem kevesebb attól, hogy pontosan illeszkedjék a játék folyamatába. Szakács Györgyi jelmezei szépek, Szlávik István díszlete hatásos, tág teret ad a játéknak, s színvilágában is jól fogalmazott. Mester Attila PH MVRJK&A ME iá riTiTiriSvi /in sjijj i lu/f M mm mm mm ■ Hsif'KiííyTSiBi wíiüí­Vidámnak éppen nem mondható Vaszilij Belov négy novellája, amelyeket a nép­szerű Rakéta Regénytár soro­zatban adott ki a Magvető. Középkorú, megkeseredett, alkoholhoz menekülő férfiak, rossz házasságból még rosz- szabb házasságba ténfergő nők a főhősei, s boldogtalan, ebben az érzelmi sivatagban felnövő gyerekek. Valahol valami elromlott, elpattant még mielőtt megragadhatták, tudatosíthatták volna a novel­lák főhősei, s azóta is kere­sik ezt a sosem-volt idilli ál­lapotot. Rossz, mert pontatlan kifejezéssel élve a „magán­élet szféráiban” játszódnak ezek a történetek, de nagyon is jól tudjuk, hogy az „élet minősége” éppen ezen, itt mérhető, érhető tetten. Az orosz realista próza nagy erőssége mindig is ez volt: az emberi, a legrejtettebbnek tu­dott kapcsolatok plasztikus ábrázolása. Belov mesterei közé egy­aránt odasorolhatjuk Cseho- vot és Gorkijt, de nem idegen tőle Gogol szatirikus-ironi­kus látásmódja sem. Ha vala­mi idegen tőle, akkor az ta­lán éppen a pátosz, a vezér­cikkek „emelkedett”, frázi­sokba burkolódzó stílusa. Az ember, „Átlag Lajos” úgy éli meg a történelmet, hogy mit- sem tud a tankönyvek som­mázó, heroizmust sugárzó szövegeiről. Az én életem cí­mű novella hősnője mintegy „véletlen”, az írógépet pró­bálgatva írja le történetét, amely a háborúval, Lenin- grád blokádjával kezdődik. Apja eltűnik, a családot eva­kuálják egy kis faluba. Éhe­zés, nyomor vár a két árvára (az anyjuk is meghal), majd az ébredő kamaszszerelem, házasság, gyerekek, férjek- férfiak. S persze az az em­beri melegség, szolidaritás is, awely oly jellemző Belov hő­seire, amely gesztusok nélkül, a legtermészetesebb mozdu­lattal segít a bajbajutottakon. Mi lehet az oka mégis — tűnődik el az olvasó — hogy a lényeg: a teljesebb, igénye­sebb emberi élet elsikkad va­lahol? Miért nem ért szót egymással asszony és férfi, miért az asszonyi rikácsolás, férfi (részeg) szitok, mintha nem is azonos nyelven beszél­nének? Miért nem talál ez, a háborúban és utána keserve­sen felnevelődött nemzedék önmagára? Miért akarják ezek az emancipált, divatosan öltöző és fésülködő nők min­denáron legyőzni gyermekeik ipját, miért ez a rohanás (hová?), ez az állandó inge­rültség és kielégítetlenség? Mi lesz ezeknek a gyerekek­nek a sorsa, akik második, harmadik apuka mellett nő­nek fel, miközben a magukra maradt, családból kitaszított férfiak lopva koldulnak sze- retetet odahagyott gyerekeik­től? (Neveljünk Cpock doktor szellemében, Találkozások reggelente). Miért érzik silánynak, te­hetetlennek, megalázottnak, kisemmizettnek magukat a férfiak, hogy csak az alkohol­ban találjanak olcsó és hazug „vigasztalást”? Nem ismeret­lenek a hazai olvasónak ezek a sorsok, hisz nap mint nap találkozhatunk Szása-Sándo- rokkal, Tánya-Terikkel és társaikkal. Belov a legfonto­sabbat tudja és- mondja el életünkről pózok, szentimen­tális felhangok és kommentár nélkül: kapkodva, rendetle­nül, csúnyán élünk, holott mindannyiunknak csupán egyetlen élet adatott. A no­vellák hatása éppen azért drámai, mert a fel- és ráis- merés katharzisával döbben­tik meg az olvasót. (A novel­lák fordítói: Dobos Gyula, Légrády Viktor, Makai Imre és Osztovits Ágnes.) H. S.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents