Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-16 / 269. szám
1982. november 16. Kelet-Magyarofszág 3 Életszínvonal és gazdaságpolitika NAPJAINK EGYIK LEGFONTOSABB gazdasági és politikai célkitűzése az elért életszínvonal megőrzése. Gazdasági helyzetünk elemzésekor mindenképpen számolni kell az adott gazdasági körülményekkel, s azzal a gazdaságpolitikával, amelynek középpontjában a külső egyensúly helyreállításával kapcsolatos törekvések állnak. Másfelől azonban — remélve, hogy ez a kormányzati program nem válhat hosszabb távú gazdaságfejlesztési stratégiává — vizsgálat tárgyává kell tenni az életszínvonalstagnálás máris előrelátható következményeit. Erre vállalkozott a nép- gazdasági tervezés fejlesztésével foglalkozó — a közelmúltban lezajlott — szakmai konferencia egyik nagy feltűnést keltett előadása. (Kovács Ilona: „Életszínvonal-politika a gazdaságpolitika szolgálatában két ötéves tervidőszakban ban”.) Az előadó első lényeges megállapítása, hogy a reálkeresetek növekedésének esetleges túlzott visszafogása automatikusan visszafogja a munkahelyi teljesítményeket. Ugyanakkor egyre többen kényszerülnek arra, hogy különböző úton- módon jövedelemkiegészítés után nézzenek. Nyitott kérdés viszont, hogy miként lehetséges stagnáló reálbérszínvonal mellett differenciált anyagi ösztönzést megvalósítani? A nominálbérek emelésével ugyanis csak akkor lehetséges az anyagi ösztönzés, ha egyesektől még akkor is elveszünk valamicskét, ha ők a korábbiakhoz képest többet teljesítenek. Ez voltaképpen megfelelne annak a kormányzati állás- pontak, miszerint a reálkeresetek szintentartásához is több és jobb teljesítményre van szükség. Ám a reálkeresetek, illetve a jövedelmek hosszabb távon való stagnálása — párosulva az áruellátás esetleges romlásával — eleve kizárja a keresetek ösztönző hatásának javulását. KÜLÖN PROBLÉMA a munkából származó jövedelmek — jövedelemszerkezeten belüli — csökkenő tendenciája. Ez az arány jelenleg 66,4 százalék (az 1979-es 68,5 százalékkal szemben). A természetbeni társadalmi juttatások aránya 1979 óta változatlanul 13 százalék, a pénzbeni juttatások aránya — nagyobbrészt a nyugdíjkiadások növekedése miatt — 17,8 százalékról 18,9 százalékra emelkedett. Mindez .egyre súlyosabb gond, annak ellenére, hogy például a jelenlegi ötéves terv megkülönböztetett figyelemmel kezeli az egészségügyet; az infrastruktúra általános fejlesztése azonban háttérbe szorul. Ez persze megint csak a gazdasági kényszerhelyzetre visszavezethető állapot, ettől függetlenül egyre sürgősebbek azok a vizsgálódások, amelyek az elmaradó infrastrukturális fejlesztések és beruházások, valamint a hosszabb távú gazdasági növekedés közötti összefüggés-redszert elemzik. S ha mindemellett még arra az alapvető közgazda- sági összefüggésre is figyelünk, hogy a jövedelem és a fogyasztás döntő tényezője a nemzeti jövedelem növekedésének, akkor ugyancsak nem ártana elemző vizsgálatokat végezni a szőkébb értelemben vett fogyasztás alakulásával kapcsolatban is. AZ ÉLELMISZEREK RÉSZARÁNYA — az összes fogyasztáson belül — már nem relatíve lassúbb növekedést, hanem abszolút visszaesést mutat 1979 és 1981 között. Az élvezeti cikkek részaránya hasonlóképpen. Változatlanul csökkenő tendenciájú a ruházkodással kapcsolatos kiadások aránya, de némileg más a helyzet a tartós fogyasztási cikkek esetében: az 1980. évi mintegy 0,6 százalékos csökkenéstől eltekintve e cikkek fogyasztási részaránya növekvő ugyan, de 1981-ben, 1978-hoz képest alacsonyabb hányadú. „Közgazdaságilag el kell fogadnunk — mondta Kovács Ilona, a népgazdasági tervezés fejlesztésével foglalkozó konferencián — hogy a nemzeti jövedelem belső felhasználásának visz- szafogásával egyidejűleg a lakossági fogyasztást is vissza kell fogni. De ez csakis akkor hozhat eredményt, ha közben a gazdaság működési feltételei radikális módon javulnak.” V. Cs. ÖNÁLLÓSÁG SAJÁT ZSEBRE A gyártó gépsor felett fekete táblácska függ. Fehér krétával írták rá, hogy havonta és naponta hány ezer lámpát kell gyártaniuk az ott dolgozóknak, hogy a tervüket teljesíteni tudják. Ettől függ a keresetük, ennek alapján ítélik meg az üzem munkáját, s az Egyesült Izzó kis- várdai fényforrásgyára ez alapján adhat számot arról, mennyire dolgozott egyenletesen, hogyan használta fel a rendelkezésre álló anyagokat, a termelési prógramja menynyire igazodott az igényekhez. Teljesebb skála — Talán azzal is bizonyíthatom, hogy jó munkahely az Izzó, mindig akad jelentkező, ha a létszámot növelni akarjuk — tájékoztat üzemvezetőből nemrég osztályvezetővé lett kísérőm, Bajusz Péter. Járjuk az üzemet, afféle ismerkedés ez az egyes gyártási folyamatokkal. Lézengő embert nemigen látni. Nemcsak azért, mert a gépsorokon teljesítménybérben dolgoznak, hanem olyan a szervezettség, hogy nem marad feladat nélkül senki. Szinte jelkép, hogy Kisvárdán törpelámpákat gyártanak, javarészt gépkocsiizzókat, s a nagyvállalat évi tíz- milliárdos termelési értékéhez képest törpének tűnik az itteni 300 milliós termelés. Csakhogy éppen a gyártmányskála teljesebbé tételéhez, a megrendelések teljesítéséhez nem közömbös, hogyan dolgezik a gyár, milyen helyet foglal el a vállalati egészben. Erről beszél a közMinden mozdulat számít. Asszonyok a lámpagyártó gépsornál. (Elek Emil felvétele) pontban Harsányt Sándorné közgazdasági főosztályvezető: — Erősödön a közgazdasági szemlélet a gyárainknál. Odafigyelnek a költségekre, az elszámolásaikra, s azonnal jeleznek, ha valahol gond van. Belső érdekeltségi rendszer A gyári és a központi beszélgetés témája az önállóság volt. Hiába beszélünk ugyanis vállalati kezdeményezőkészségről, a piachoz való alkalmazkodásról, ha a gazdaságirányítás megreked a vállalati kapunál, s a gyárak nem érzik a külső helyzetet Az Izzónál nem ez a helyzet, évek óta törekednek olyan belső érdekeltségi rendszer kialakítására, ahol a vállalati és gyári érdekek egyeznek, a gazdaságosabb munkát szolgálják. Íme két mondat Za- kor Zoltántól: — Addig „gyúrjuk” a kereskedőket, amíg nem szereznek vevőt a meglévő kapacitásunkra. Noszogatjuk őket, hogy jobb árat érjenek el, de akár árcsökkentőbe is belemegyünk, ha egy nagyobb sorozatról van szó. Természetes, hogy a vállalati központ dönt a beruházásokban, az értékesítésben, a pénz- és hitelgazdálkodásban. — A gyárak konkrétan ismerik a feladataikat és a lehetőségeiket. Felmérik, milyen termelő berendezéseik Szorgalmas, megbízható munkájáért a Vállalat Kiváló Dolgozója címmel tüntették ki november 7-e alkalmából a Minőségi Cipőgyár nyírbátori gyárának dolgozóját, Deme Ferencet. E tömör hír természetesen még nem magyarázza meg, hogy miért is írunk erről az eseményről, hiszen nagyon sok embert tüntettek ki megyénkben e napon, hasonló indoklással.- Deme Ferenc köszöntése azonban rendhagyó módon zajlott: a kórházi agyon. Harminchat éves hősünknek ugyanis az elmúlt hetekben amputálták mindkét lábát. Az érszűkület alattomosan indított támadást. A cipőgyári munkás fájlalta ugyan a lábát, de sohasem panaszkodott. Az aljakészítő üzemben Barkaszi László egy elárvult gépre mutat: — Ezen dolgozott Feri évekig, nemrég került át itt mindjárt a mellette lévő, jóval korszerűbb gépre. A múlt év végén hallottuk tőle először, hogy vacakol a lába, de még akkor sem gondoltuk, hogy komoly a helyzet, mikor egy széket kerített, s munka közben azon pihentette a lábát. Igaz, nem volt az a siránkozó fajta, akinek ha megfájdul a kisujja, már orvosfantasztikus akaratereje van, de hogy ennyire...? — fogalmaz Szőnyi Sándor műszakvezető. — Még ő vigasztalt bennünket, hogy ne sajnáljatok már annyira, ff VISSZAVÁRJUK... if Áz igazi gyógyulás hoz szalad, s táppénzért könyörög. Az egyik legmegbízhatóbb ember volt itt az üzemben... Négyen indultak azon az emlékezetes napon útnak, hogy átadják Deme Ferencnek a jól megérdemelt jutalmát. Csapos János párttitkár szorongatta kezében a kitüntetést, s ők talán még jobban féltek a találkozástól, mint a beteg munkatársuk. Hogy fogadja majd őket, az egészségeseket, hogyan fogadja majd a kitüntetést, nem fogja-e könyör- adománynak tekinteni? — Mindig tudtuk, hogy közietek dolgozom én nemisokára! Akaraterő. Mondják többen is a gyárban, hogy mindössze ötezer forint készpénzzel kezdett annakidején a házépítéshez. Akkor még a faipari vállalatnál dolgozott, roppant nehéz munkán. S ha végzett a vállalatnál, még nem fejeződött be a napja, mellék- kereset után nézett. Kellett a pénz, hiszen három gyereket neveltek, s a csalóéinak otthon kellett. Közben példásan látta el a párttagságával járó feladatokat, de helytállt munkásőrként is. Ezért is tettek meg mindent fegyverbarátai érte. A legjobb érsebészekhez vitték, hátha segíthetnek még, sajnos hiába ... — Most már nem szabad siránkozni a történteken, hiszen ez nem segít — mondja brigádtársa, Kovács Ilona, aki fél évtizede ismeri, egyszerre kerültek a gyárba. — Azon kell inkább töprengenünk, hogy mi legyen ezután.’Á brigád megad minden tőle telhetőt, épp most voltunk náluk tengerit törni, krumplit szedni, de hát ez mind kevés. Abban kell inkább segítenünk, hogy teljes értékű emberként jöhessen vissza közénk. ★ Ezt szeretnék a gyár vezetői is. Guth Hugó főmérnök épp erről beszél: — Meg kell várnunk, hogy begyógyuljon a seb, aztán sürgősen beszerezzük a szükséges művégtagokat. Már vannak olyan gépeink, melyeken csak kézzel kell dolgozni, ha Ferenc vállal-, kozna rá, már holnap munkát biztosítanánk neki. Tudjuk, neki csak ez jelenti majd az igazi gyógyulást. Azt pedig talán már fölösleges is leírnia, hogy visszavárjuk, számítunk rá. Balogh Géza vannak, tudják, mennyi létszámra számíthatnak — mutatja be a tervkészítés alapjait Harsányi Sándorné. — Ha a nagyvállalat többet kér termelésben, akkor jön a felülvizsgálat, hogy milyen feltételek mellett lehet mindezt megvalósítani, milyen központi intézkedésre van szükség. Ösztönzi a kollektívát A legfontosabb talán, hogy a gyárak olyan belső mérleget készítenek, amely ugyanúgy a magasabb nyereség el# érésére ösztönzi a kollektívát, mint a vállalat egészét. — Azzal a célzattal tesszük ezt, hogy a gyárak érezzék: csakis a költségekkel való jobb gazdálkodás, az eredményes múnka lehet az alapja annak is, hogy náluk bért' fejlesszenek. — Abba viszont nem szólunk bele, hogy gyáron belül milyen ösztönzési rendszert alakítanak ki — foglalja össze Harsányi Sándorné. Az Izzónál 1980-ban vezették be azt a formát, amely a gyárak nagyobb önállóságára irányul. Jövőre tovább szeretnék finomítani, hogy a vállalati és a gyári érdekek még jobban, közelítsenek egymáshoz, a gyárak a nagyobb önállósággal úgy éljenek, hogy az a termelés nyereségében, a piaci igényekhez való jobb alkalmazkodásban nyilvánuljon meg. Meglehet, hogy a gyári önállóság fokozatairól a gyártó sorok mellett kevesebbet tudnak. Azonban itt is megvan az önkiválasztódás, hiszen a javarészt betanított munkások teljesítménye attól függ, hogy a beállító műszerész hogyan felügyel a gyártó sorra. Ahogy elmondták, „sürgetik” a műszerészt, ha nem dolgozik gyorsan, nem ügyel arra, hogy minél kevesebb legyen az állásidő. Ütőképes gárda A belső szervezés, hogy termelékenyebb legyeft a munka, viszont már a műszakiak felkészültségén múlik. A gyárban sikerült olyan ütőképes vezető gárdát kialakítani, amelyik egyszerre gondol a munkások folyamatos foglalkoztatására, s a gépek legjobb kihasználására. A szabolcsi ipar jellemzője, hogy kevés az önálló vállalat, a több száz, néha ezer embernél is többet foglalkoztató gyárak valamelyik országos céghez tartoznak, önmagában ez nem baj, hiszen a fiatal iparban a termelést könnyebb volt meghonosítani, mint a fejlesztési, kereskedelmi csatornákat kialakí- t az ehhez szükséges szélién.. At létrehozni. Az Izzó példája tsak egy a sok közül, hogy így is lehet értelmezni a gyári önállóságot. Lányi Botond Ebéd N egyvenkilenc szabolcsi öreg írta alá a kérelmet, melyet a Rakamazi ÁFÉSZ-nek küldtek, s amiben azt kérték, annyi más községhez hasonlóan tegyék lehetővé nekik is, hogy olcsó és meleg ételt vihessenek haza, hiszen többségük számára a főzés jobbára költséges, de mindenképpen fáradtságos foglalatosság. Szerepelt is az ÁFÉSZ tervében, de aztán — anyagi nehézségekre hivatkozva — a terv, csak terv maradt. Ha nem az ÁFÉSZ, talán a tímári termelőszövetkezet, annál inkább, mivel Tímár és Szabolcs, társközségek. Csakhogy a szövetkezet sem .vállalta az öregek ellátását, mondván: nem tudnak gépkocsit adni az ebéd átszállítására. S ez az a pont, — értvén természetesen a szövetkezet szempontjait is —, ahol talán már csak egy kevés tenniakarás hiányzik, vagyis: a dolog megoldható. Mert igaz, a mezőgazdasági munkák idején minden járműre szükség van. De, talán egy oda-vissza sincs tíz kilométeres útra, egy kurta órácskára, esetleg nélkülözhető egy autó. Még akkor is, ha az benzint fogyaszt, ami köztudottan nem két fillér. ' Ráadásul a szállítási költség akár át is hárítható, beszámítható az ebéd árába, s ha az emiatt lesz adagonként egy-két forinttal drágább, még senkit sem vág földhöz. Mert talán nem is a meleg ételről van itt szó. Annál többről, hiszen ez az ebéd afféle szimbó- umként is felfogható. A társadalmi gondoskodás jelképeként is kezelhető. S miért ;éCezze félszáz szabolcsi öreg, hogy rá másként süt a nap, amikor joggal véli úgy, hogy ő sem jobb, sem rosszabb, mint más. És talán szabad még valamire hivatkozni. A félszáz öreg maga is hozzájárult, hogy a szövetkezet olyan, amilyen. Akár jó, akár rossz. És sokuk gyereke ma is oft dolgozik. A szülőkről való gondos^ kodás pedig több, mint kötelesség ... (speidl) .. Családias kistermek Kisebb lesz, mégis bővül a tar pai községi művelődési ház. I furcsa ellentmondás magyaráza ta abban keresendő, hogy a 40 személyes nagyteremből, a 8 ezer forintos felújítási alap fel használásával több helyisége alakítottak ki. Ficze Sándor - helyi kisiparos — október 25-éi kezdte az átalakítást: s novem bér közepén már mind az új 30i személyes, mind a kialakítót kistermek vendégeket fogadnak A társadalmi összefogás nyomái ugyanis lesz egy kisterem, aho a TIT-előadások, szakköri fog lalkozások kapnak helyet, di gondolnak arra, hogy a jövőbei itt legyen a filmvetítés, s ehhe: vetítő gépház készült. Megoldó dik a fotósok gondja is, az eme létén kialakítandó teremmel. / képen Ficze Sándor, illetve Szab< László igazgató, mint társadalm munkások még az átalakító: nagy munkája közepette. (M. K felv.) Kígyóit a fény az Izzónál
