Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-06 / 234. szám
1982. október 6. Kelet-Magyarország • 3 Az aradi tizenhármak „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt... Utasításaim nincsenek, de teljhatalmam van, korlátlanul rendelkezhetem a király nevében” — írta 1849. augusztus 24-én Aradról báró Julius von Haynau, az osztrák hadsereg főparancsnoka, Magyarország és Erdély korlátlan hatalommal felruházott katonai és polgári kormányzója bizalmasának, Kari von Sch'ön- hals császári és királyi al- tábornagynak. Ugyanebben a levelében már el is büszkélkedhetett első áldozatával : „Ezzel a szörnyű példával tartozom a hadseregnek és a világnak elrettentő például, tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje”. És: „Kiss, Liningen, Poelten- berg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesitett a lázadó hadseregben”. Valóban rövid volt az eljárás. Az első vértanút, akit magyar nevén, Ormai Norbert vadászezredesként tart számon a történelem, követték a többiek, szám- szerint tizenhármán, akiket 1849. október 6-án az aradi sáncon végeztetett ki a vérszomjas osztrák tábornok. Ugyanaznap Pesten, az Újépület előtt ölték meg az öngyilkosságot megkísérlő Batthyány Lajos grófot, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét. Az aradi tizenháromról szoktunk szólni az elbukott 1848-as forradalom és szabadságharc vértanúit említve, de ennél jóval nagyobb a számuk. Hiszen október 25-én Haynau agyonlövette Kazinczy Lajos ezredest, 1850-ben január 19- én ki végeztette Hauk Lajos alezredest, 1850. február 7- én a halál megváltotta szenvedéseitől Lenkey János tábornokot, akit Haynau szintén halálra szánt. De kivégzőosztag golyójától találva, vagy a hóhér kötelén végezték még mások is; ismerjük Csányi László, Jeszenák János, a lengyel Mieczyslaw Woroniecki ezredes, Csernus Manó, Peré- nyi Zsigmond és Szacsvay Imre tragikus sorsát. Egy krónikás összesen száztizen- négy kivégzést regisztrált: negyvenkilencen kötél, hatvanötén golyó által végezték életüket. Méltatlan sors jutott az aradi vértanúknak később is, amikor már ápolták emléküket. A kiegyezés utáni Habsburg-időkben és a Horthy-korszakban hazafias frázis puffogtatás folyt 1849. október 6-a minden évfordulóján, feledtetni akarván azt a történelmi igazságot, hogy a nemzeti függetlenség és a haladás nemzetközisége szorosan összetartozik. Nem sikerült, nem sikerülhetett. A nép — ha legendákkal, a történelmi tényeket talán nem mindenben pontosan fedve is — megőrizte szivében a mártírok igazi emlékezetét. S amikor ismét idegen elnyomás fenyegette az országot, amelyet már mások érdekeiért háborúba vittek, éppen 1941. október 6-án zajlott le az első tüntetés az ország fasizálódása, a náci szövetség ellen. Az új küzdelem harcosai emlékeztek a forradalom és a szabadságharc mártírjaira. 1848/ 49 valóságos tanúságára emlékeztette. Vajha többen megfogadták volna ezt a figyelmeztetést: az országnak nem kellett volna olyan szörnyű árat fizetnie azért, amiért eleink is küzdöttek — a haladás, a szilárd függetlenség útjára jutásért. Az aradi tizenhármak, a nemzet szabadságáért és függetlenségükért életüket feláldozott valamennyi hős emléke egy nemzet lelkében él. Égnek a jelképes lángok. És mintha egy nemzet fohászát fejezte volna ki Damjanich Jánosnak az utolsó éjszakán papírra vetett és az utókorra maradt gyönyörű imája: „Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől !... Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!” P. I. M egmondták a szövetkezetben világosan: idejében törje le mindenki a járandósági földjéről a kukoricát; azt haza is szállítják mindenkinek, sőt a szárat is, ha levágják. Amennyiben nem vágják le, fölégetik, az őszi búza alá nem várhatnak sokáig a szántással. Ez világos beszéd volt. Ám az a szár is jó, ha másra nem, télire a disznók alá; ó, a hízónak való, ha már jóllakott este, boldogan furakszik a szárak közé, motoszkál, rág is még rajta, elfekszik közte csendes röfögésekkel. Szóval, jó az a szár, ha van. Szunyogh Erzsi a tápüzemben dolgozott, nem önmagáért, a szülei kímélése végett ment ki már hajnalban a járandósági földre, hogy levágja az egy kataszteri holdról a tengeri- csutkát. Két hajnal, vagy három hajnal, gondolta, meg nem árt az a kis mozgás, amúgy is rebesgetik már, hogy hízni kezdett. Hajnalban kelt, fogta a sarlót és indult ki a járandósági földre levágni a kukoricaszárat. Három hajnal, annyi kell erre, gondolta. Ezt kell tenni. S ez azt kell, hogy jelentse: hajnalonként lead egy-két kilót. S csak délben eszik majd. Keveset. Bárcsak adná az ég, hogy megtarthassa e nagy fogadalmat! Már az első hajnalon odament hozzá Máté Kis Gerzson, aki nemrégiben szerelt le a seregből. Miszertáska Szakolyból A Nyerges és Szíjgyártó Szövetkezet szakolyi üzemében a Ganz Műszerművek részére készít műszertáskákat Simon Já- nosné, Módis József- né, Kiss Zoltánná és Kapási Péterné. A VÖRÖSKERESZT MÁNDOKON Rendkívüli véradás Mándokon és a hozzátartozó három társközségben az átlagostól is több a segítőszándékú ember. A vöröskeresztes aktivisták jó légkört teremtettek, így nagy az érdeklődés, az aktivitás minden rendezvényen. Kedvezően változott az emberek szemlélete, az előadások, az írásos propagandaanyagok nyomán egyre többen élnek egészségesebb, emberibb életet. A nagyközségi vöröskeresztes bizottság titkára Szigethy József gyógyszerész. A gyógyszertár falán kívül is, belül is vöröskeresztes plakát látható, olvasható. Az egyik rendkívüli véradásra toboroz önkénteseket. Hogy miért rendkívüli? Mert ez már terven felüli lesz október közepén, mivel hogy a vérellátó állomásnak megcsappant a készlete. Az illetékesek szóban és plakátokon bizton kérték a mándokiak segítségét. A gyógyszerész, a lelkes, lokálpatrióta ezeket mondja: Lássuk a házipatikát! — Éppen most beszéltem a tsz vezetőivel, biztattak, hogy szép számmal jönnek majd véradók és valamennyien szabadnapot kapnak. Az ipari szövetkezet véradóinak fél napot igazolt távollétnek könyvelnek el. A legutóbbi „rendes” véradáson megtelt minden palack, húsz ember már hiába tűrte fel inge ujját, nem tudott vért adni. — A véradáson kívül mik a legfontosabb feladatai? — Sokféle hasznos előadást szervezünk. Sokan tudják, hogy ellenőrzőm a házipatikát, vagyis ha behozzák, kiselejtezem a régi gyógyszeremiatt ment át a szomszédos kukoricaföldre, ahol Erzsi vagdosta a szárakat. Leült egy kévére, megtömte a kis csibukját. Ezt is azért vette, hogy igazi férfinek lássák végre, elvégre, akinek pipa van a szájában mégiscsak ember már! S odaszólt fölényesen a lánynak: Galambos Lajos: Kukoricaszár Katonáéknál igen sokat szenvedett ez a gyerek a neve miatt. Hogy miért voltak olyanok a szülei: ilyen nevet adni neki? Nagy szomorúság, gondolta olykor, hogy az ember nem saját maga választja a nevét. Volt a seregben egy barátja, jámbor dunántúli gyerek, akit Kása Gedeonnak hívtak. Hogy az a gyerek is mennyit szégyenkezett a nevétől! Jó a sereg, szép a sereg, de egy ilyen név miatt kénytelen az ember tökéletesen bezárkózni. Hát talán valami feloldo- zás, valamiféle gyengédség — Vágod? — Ha látod, mit kérded? — Hát nem is árt azt vágni. De azért pihenhetnél. Leülhetnél te is egy kicsit erre a kévére. — Le is ülnék — mondotta a leány — ha levágná valaki helyettem. — Hm. Hát mi az? Ne- kidülnék, napig se tartana. Fél napig tán. S akkor még el is szívnék két pipát. — Na, csak rajta akkor. — Ha kapok egy csókot, hé! A lány nagyot legyintett: — Ki látott már olyat, hogy valaki a meg sem kezdett munkáért előre fizet? Hát ahhoz tán a bolondok világába kellene menni! Majd ha levágod, megkapod. Na? — Rendben. De mivel, hogy egy kicsit vastag vagy, kettő csókot kérek. — Kettőt? — Annyit. — Megkapod. Sőt a harmadikat is, ha elveszel. Itt a kezem. — Rendben, Erzsi, meglátod, hogy a sereg milyen becsületes embereket nevel. H a látott valaki csodát, jöjjön el és nézzen meg egy gyönyörű, fiatal parasztasszonyt, akit a filmgyár esztétái is csak lehajtott fejjel üdvözölhetnének, amint tologatja a gyermekét. Mellette kissé megpocakosodva már, na még nem nagyon, de azért ott cammog már Gerzson. Ha kérdik, hogy érzi mostanában magát, ilyesmiket mond: — Ha van szerelem, ha van gyerek, van jó életünk. Akkor nyilván jól. (-------------------'N Veszély „Szimpla rendőrségi ügy” mondhatnánk első hallásra, hiszen az a kéttucatnyi használt hordó, ami nemrég a tiszavasvári Alkaloida hulladéktelepéről eltűnt, igazán nem képvisel nagy értéket. Ha mindössze ennyiről lenne szó, szót sem érdemelne az egész. Azonban ha hozzátesszük, hogy a hordók korábban a „Timet” nevű erős gyomirtó szert tartalmazták, mely növényre, állatra, emberre nézve egyaránt súlyos méreg, akkor talán érthető, miért is írunk a történtekről. Mert lehet, hogy végül is senkit nem mérgez meg az anyag, de — ha remélhetőleg így is történik —, akkor sem lehet közömbös az eset. Tudott dolog, hogy az Alkaloida hulladéktelepén a KÖJÁL, valamint a környezetvédő szakemberek korábbi vizsgálódásai bizonyítják: sok veszélyt rejtenek magukban a nem kellően tisztított, s kidobott — időnként füst- és bűztengert árasztva elégetett — göngyölegek. Igaz, az Üj Tükör 1982. 17. számában a gyár környezetszennyezéséről megjelent riportra az Alkaloida igazgatója, Mán- doki István megnyugtató szavakat válaszolt: „...a vállalat területéről göngyölegek szabályosan csak megfelelően kimosva és ellenőrzötten kerülhetnek ki, így a környezetre nem lehetnek veszélyesek”, de ismerve a körülményeket, ez alighanem csak az áhított állapot, semmint a valóság. Erről bárki, aki arra jár, meggyőződhet, hiszen láthatja: a hulladéktelepre csak az nem megy be, aki nem akar. Ami pedig a tisztítást illeti: ha ekörül minden rendben van, nem lett volna szükség a RÖJÁL- hoz fordulni a gyárnak, nem lett volna fontos — például Tiszalökön — felhívni a lakosok figyelmét a veszélyre. Meggondolást érdemel még más is. Nevezetesen az, hogy hiába javasolta a KÖJÁL, hogy a lakosságot a rádió és a sajtó segítségével értesítsék a veszélyről, ez elől a gyár elzárkózott. Holott, ha csak egy ezrelék esély is van a mérgezésre, akkor is kötelességük lenne óvni az esetleges következményektől. Ez utóbbit mi most — felkérés nélkül — pótoljuk, abban a reményben, hogy egyszer majd arról is írhatunk: miként szüntette meg az áldatlan állapotokat az Alkaloida. (speidl) <______________________> Tanulnak a művelődési bizottságok titkárai A Szakszervezetek Szabolcs- Szatmár megyei Tanácsa Z6 vállalat, gyáregység művelődési bizottsága titkárai részére egyhetes tanfolyamot szervezett Sóstón, a megyei szakszervezeti iskolában. Ezen a művelődési bizottságok titkárai a közművelődés időszerű elméleti és gyakorlati kérdéseit vitatják meg a párt és a SZOT határozatai alapján. Ot előadás és konzultáció keretében Ismerkednek a közművelődési törvény végrehajtásának megyei tapasztalataival; az oktatás- politika eredményeivel, gondjaival, a szakszervezeti nevelő munkával, a munkahelyi művelődés szervezésével és a szocialista brigádok kulturális tevékenységével. Rendeznek kerek asztal-beszélgetést, bemutatkoznak az Iskolán amatőr művészeti csoportok is. A tanfolyam október 4-én kezdődött és 8-án fejeződött be. két. Tanácsadásaimra azért is van szükség, mert a minap egy ember rosszul lett, mivel a szomszédja nem megfelelő gyógyszert „ajándékozott” neki. Gyógyszertárunk viszonylag tágas, itt különben is nagyobb lehetőség van a beszélgetésre, mint az orvosi rendelőkben. így aztán mindennapos a párbeszéd a lakosság és közöttem. Ha munkám engedi, bárkinek szívesen adok egészségügyi tanácsokat. Az egyik társközségben, Ti- szamogyoróson Szeles Bálint tsz-nyugdíjas most jött a mezőről. Fürgén pattan le a szekérről, látszik rajta, hogy jó egészségnek örvendhet. Áz élőszó varázsa — Az a véleményem, hogy a tévében és az újságokban hiába a sok egészségügyi felvilágosítás, a helyi, élő előadásokat nem pótolja semmi. Harminc évvel ezelőtt, amikor falunkban megalapítottam a vöröskeresztes alapszervezetet, egészen más volt az emberek tudata. Mindenki félt a szúrástól, sokan azt hitték, ha elvesznek tőle 2—3 deci vért, örökké nyomorék, beteges lesz. A jó példák aztán hatottak az emberekre. Magam is adtam néhányszor vért. A véradást akkor értékeltem igazán, amikor egyik rokonunk életének megmentéséhez vérátömlesztésre volt szükség a kisvárdai kórházban. A közmondás tán a véradásra illik legjobban: „Jobb adni, mint kapni.” Baksán Katalin, a mándo- ki egézségügyi gyermekotthon gondozónője, egyben a nagyközségi KISZ-bizottság titkára. — Egyik törekvésünk a fiatalokkal megszerettetni a vöröskeresztes munkát. Ezért is képeztük ki az ifjú egészségőröket. A cigánylakosság körében az elmúlt években több hasznos előadást tartottunk. Előadó: a főorvos Dr. Lippai Imre körzeti orvos a Vöröskereszt nagyközségi bizottságának elnöke. — A környezetvédelem, az egészségnevelés fontos része a sokszínű vöröskeresztes munkának. Eredményeink talán annak is köszönhetők, hogy közvetlen kapcsolatunk van a lakossággal. A művelődési ház vezetőjével például minden év elején közösen állítjuk össze a programokat. A tartalmas egészségügyi előadások, filmvetítések jól illenek bele a művelődési ház programjába. Ez év elején például a kisvárdai kórházból hívtunk főorvosokat előadásokat tartani. — A nagyközségben elsősorban kiktől kapnak segítséget? — Kollégáim és a védőnők többet tesznek annál, ami szorosan vett munkaköri kötelességük. A tsz-vezetőket is sikerült megnyerni a mozgalomnak. Tavaly tsz-tagoknak szerveztünk elsősegélynyújtó tanfolyamokat. Ennek a részt vevő traktorosok, növényápolók otthon is hasznát veszik. Mivel mezőgazdasági területen élünk, a növényvédő szerek használatáról minden évben előadásokat tartunk. A tanács is jól mozgósít. Ben- ken pár hónapja ért véget az előadássorozat korunk betegségeiről. A pedagógusok hasznos közreműködésével a vöröskeresztes úttörők konkrét segítséget nyújtanak a magukra maradt, idős embereknek. Folytathatnám a sort. Nagyközségünkben több mint kétszáz aktív tagja van a mozgalomnak. Aktivistáink főleg a téli hónapokban fejtik ki tevékenységüket. Nábrádi Lajos
