Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-16 / 243. szám

1982. október 16. 0 S ätyögdi szövetkezet ajtójában kigyulladt gy nyaláb szalma. Az égő szalmacsomón kívül a pajtában tartózkodott még egy rosta, egy rakás műtrá­gya, egy halom üres zsák és egy tele benzineshordó. Ha eléri a tűz a hordót... nem is folytatom. És ezekben a vészterhes pillanatokban ott tartózkodott három férfiú is: Kovács János, Tuskó András, Hozom Bertalan. Sós Lajos zötyögdi születé­sű, nőtlen, református, ha­zafias érzésű, szavahihető asztalossegéd, aki a rettene­tes percben ott haladt el a szövetkezet portája előtt, ké­sőbb így mondta el a történ­teket: 1. a szalma lánggal égett; 2. Tuskó András szörnyű káromlást hallatva kirontott az udvar leghátsóbb hátuljá­ban emelt kis deszkabódé mögé: ott mindjárt abba­hagyta a káromkodást, has­ra vágta magát, s behunyta a szemét; 3. Hozom Bertalan nem ká­romkodott, ellenben beült a kútvödörbe, és leereszkedett a kútba; 4. Kovács János nagyon ijedten állt a tűz mellett, jobbra-balra kapkodta a fe­jét, de mégse szaladt el, mert már nem is volt ideje, hanem ’'áhemperedett az égő szal­mára, és addig hempergett rajta, míg el nem oltotta. Közben a ruhája is tüzet fo­gott, keze-lába csúnyán ösz- Sieégett, de végre is néhány seb árán megmentette a ben­zineshordót. Azazhogy dehogy a hordót! pajtát, istállókat,, kazla­kat, gépeket, jószágot, renge­teg vagyont, ami mind a tűz martaléka lett volna; a fél Zötyögddel együtt, mert egy ilyen benzines, robbanásos égés átcsapott volna a szom­széd házakra is ... Nos, a harmadnap megtartott köz­gyűlésen, amelyen Kovács János bepólyálva és sánti- kálva jelent meg, ünnepélye­sen felolvasták, hogy neve­zett éppen egymillió-hétszáz- hatvanötezer-négyszázki- lencvenhárom forint áru ér­téket mentett meg a pusztu­lástól. Ezért a példás cseleke­detéért köszönet illeti, továb­bá ötezer forint jutalom, to­vábbá brigádvezetői előlép­tetés. Ha egyszer az emberek há­lásak kezdenek lenni, akkor határtalanul hálásak. Ko­vács Jánost, ezt a szótlan, csapott vállú kis embert, aki eleddig a munkáján kívül semmit nem produkált, el­halmozták dicsérettel és ajándékokkal. A vén Látó Imre elhozta neki a legszebb cseréppipáját. Nem pipázom — mondta szégyenlősen az ünnepelt. Nem baj, még rá­szokhatsz! — biztatta Látó. De még ez csak kezdete volt az igazi megdicsőülésnek. A tanácselnök egy gyűlésen azt találta mondani, hogy Kovács János nemcsak a szö­vetkezet hőse, hanem az egész falué: és ebben a mi­nőségében megérdemel egy birkapölköltes, boros, cigány­zenés díszvacsorát. A gondo­lat nagyon tetszett minden­kinek. A gazdák felajánlottak két toklyót. A Zötyögdi Káposz­tasavanyító Vállalat egy hor­dó káposztát, a szikvízgyár ötven üveg szódavizet, a va­dásztársulat tíz nyulat (saj­nos, nem lőhették le, a ti­lalom miatt), a tejcsarnok egy fazék aludttejet: vagyis mindenki adott, amit tudott. És micsoda vacsora lett eb­ből! Huszonöt fehér ruhás szűz szolgált fel. (Hogy hon­nan szedtek össze ennyi fe­hér ruhát?) A kormány kép­viselője átnyújtotta kovács Jánosnak a Nagy Szalmaoltó Érdemrendet, a plébános Szent Sebestyénhez hasonlí­totta az ünnepeltet, a tanács­elnök Csapájevhez. az isko­laigazgató Mucius Scaevolá- hoz, a kocsmáros Rózsa Sán­dorhoz. Egy diák .drámai köl­teményt írt, amely így kez­dődött: Kovács vitéz, sebeidet ne nyögd: Híred él, amíg áll falunk, Zötyögd! Mindenki sírt a gyönyörű • • A nemrégiben elhunyt íróra emlékezve közöljük elbeszélését. beszédeken. A régi harago­sok kibékültek és átölelték egymást. Csodálatos este! — a lel­kek békéje honolt Zötyögd felett. Dobozy Imre, füst Ám az ünnepi szónokok el­követték azt a hibát, hogy miközben Kovács Jánost fel­magasztalták, a másik két tagtársat cudarul leszólták. Mindegyik szónok imigyen kezdte beszédét: itt áll előt­tünk a zötyögdi hérosz, aki tüzek és lángok közt is em­ber maradt! — nem úgy, mint a másik kettő, az a bizonyos Tuskó András, meg az a bi­zonyos Hozom Bertalan . . . Ezek a bizonyos férfiak nyeltek nagyokat. Hiszen elég kutya komisz érzés az magá­ban is, ha . valaki elszalad, amikor ott kéne maradnia. No, de még emlegessék is a gyávaságot? — még példá­lózzanak is vele? A két fér­fiú elébb restelkedett, aztán haragudni kezdett. És amikor már elszállt a zötyögdi fejek­ből a diadalmámor, s az ün­nepet felváltották a munkás hétköznapok, Tuskó András egy este a kocsmában kisza- lajtotta a száján: igaz, mi el­futottunk a tűztől, Kovács meg ottmaradt. . . , mert már futni se tudott... Nagy csend lett erre. Hm. Szóval, ez a Kovács nem tu­dott elfutni. Nemhogy nem akart: nem tudott. Valaki megkérdezte: — Talán elszédült a füst­től? Talán beleszédült a szalmába? Tuskó atyafi vállat vont. Ő nem tudja, szédült-e, vagy nem szédült, ő csak egyet tud. Oka volt annak, hogy ő éppen az udvar leghátsóbb hátuljában emelt deszkabó­déhoz rohant. Nagy oka! Mert ha a benzin felrobban, abból csak tűz lesz. De ha a deszkabódé, vagyis a reterát felrobban! — elgondolni is borzasztó: pokolbeli bűz és fertelem szállott volna alá a csendes falura... Nem, ő nem pályázik a brigadéros- ságra, ötezer forintot se akar munka nélkül keresni: na, de aki a bajban a legrosz- szabb helyet választotta, an­nak csak szidás jár? Hozom Bertalan buzgón kontrázott vala: — Miért mentem én a kút­ba? Ugye, erről a szónokok is elfelejtkeztek, hogy a tűzol­táshoz nem konokság kell, hanem víz... Igenis víz! Senki se gondolt a vízre, csak én. Aztán megkaptam érte a magamét, na, de az is bolond ám, aki gondolkodik, mikor a gondolkodásért leszólják az embert, a hempergésért el­lenben feldicsérik... Ezek az elmélkedések be­hatoltak a zötyögdi kopo­nyákba. Igaz is: egyik ember egy kicsit megperzseli magát, aztán majd hogy szentté nem avatják, más ember meg dol­gozik vakulásig, szerez, gya- rapít, ügyeskedik, s még azt se mondják neki, bikmakk. A kocsmáros egy este ki­bökte, 'hogy ő ugyan nem akar beleszólni a falu dolgá­ba, de emlékszik rá, hogy Kovács János 1939 őszén, a községháza előtt, kézit csó- kolommal köszönt a nyilas főjegyző feleségének. Ügy! — hördül fel a plénum —, szó­val hízelgett a nyilasoknak! Ez aztán eljutott a tanácsel­nök fülébe. Ejnye-bejnye, va­lami nem pászol ezzel a Ko­váccsal . .., lehet, hogy ren­des ember, de az is lehet, hogy nem: és akár rendes, akár nem, a zötyögdiek ugyan nem siették el azt a díszva­csorát? Alakítottak hamar egy brigádot, amely feltúrta, akarom mondani, feltárta Kovács János egész szegé­nyes kis életét; s nem talál­tak abban semmi hősieset, semmi rendkívülit, mert ez a » Kovács János, ez sose csinált semmi mást, csak dolgozott. Lám csak — okoskodott ez a brigád —, ha ez a Kovács János sohase volt hős, miért lett volna hős éppen akkor, éppen ott a pajtában? Miért? Lehetséges, hogy ő gyújtot­ta meg a szalmát? — hogy aztán belefeküdjön, és egy csapásra brigadérossá mele­gítse magát? Nana, kitelik tőle. Amilyen sunyi. Mert az mégiscsak sunyiság, hogy va­laki éppen akkor vitézkedik, amikor más rendes ember le­vonul a porondról...? Hát nem? Elég az hozzá, hogy a vén Látó visszakérte a cse­réppipáját. Úgyse pipázol, minek az neked? — mondta Kovácsnak. B aztán végképpen fel­nyitotta a zötyögdiek szemét. Most már az­tán ki mert kételkedni ben­ne, hogy az egész szalmaol­tás kicsinált dolog volt? És ki hajlandó szóba állni egy ilyen ravasz, alattomos, szuszimu- szi Kovács Jánossal, aki öt­ezer forintot keresett a zö­työgdiek jóhiszeműségén? Le­vágtuk miatta két birkánkat — sopánkodtak a gazdák. Majdnem lelőttünk tíz nyulat — mondták a vadászok. A diák, hogy mentse a menthe­tőt, gúnyverset írt, amely így kezdődött: Megy a szekér zötyögve, Sose ér be Zötyögdre... Kovács Jánost leváltották a brigadérosságból. Gyanús ember! — örüljön, hogy egyáltalán megmaradhat a szövetkezetben. Eddig a történet. És a leg­szomorúbb benne, hogy min­denki azt fogja hinni: csak egy kitalált tréfa az egész. Mezei Mária köszöntése A „bujdosó lány” évekkel ezelőtt — betegsége miatt — a zajló világból elbujdosott egy csendes kertben álló, repkénnyel befuttatott ked­ves házba. Kínzó légszomját oxigénpalack enyhíti — azt hihetnők, ez köti őt az élet­hez. Meg az ablakain bekö­szöntő falombok, a hegyek kéklő taraja. De nem így van. Mezei Mária ezer szál­lal kötődik az élethez, a múlthoz és a jelenhez is. A két évvel ezelőtti veszp­rémi tévéfesztivál gálaestjén Vitray Tamás kézen fogva a színpadra vezette őt, aki tíz év óta akkor jelent meg elő­ször a pódiumon. Elmondta Babits Mihály Zsoltár gyer­mekhangra című költemé­nyét. Hosszú-hosszú taps kö­szöntötte, ünnepelte. A na­gyon szép produkciót, vele a művészembert, aki gyengén, betegen is elment, mert úgy érezte: mennie kell. És emlékezzünk csak a Stú­dió ’81 műsorára, amikor a riporternő otthonában keres­te fel; betegágya mellett be­szélgettek sok mindenről: életről, pályáról, hitről, sze- retetről. Mezei Mária arcán nem volt festék, haját nem rakta be fodrász a kamera tiszteletére. Nem szereplés volt ez: olyannak adta ma­gát, amilyen volt. Betegnek, megtörtnek, akinek szemé­ben életerő, érdeklődés csillo­gott. Nem akarta kendőzni korát. Ezért érezzük úgy, hogy tőlünk sem udvariat­lanság megírni: 70. születés­napján köszöntjük Mezei Máriát. Nagyon nagy élet van mö­götte, s nem csak korban. Nagyon nagy utat járt be. Sok fényes siker és sok szen­vedés jutott osztályrészéül. Kecskeméten született, s mindössze kéthetes volt, amikor édesanyját elveszítet­te. Tanárnak készült, színész lett. Rózsahegyi Kálmánnál tanult, Sebestyén Mihály miskolci társulatánál indult pályája. 1935-ben lett pesti színésznő. Klasszikusokban játszott és éjszakai lokálok­ban lépett fel; beskatulyáz­ták a végzet asszonyának és francia vígjátékok könnyű nőcskéinek. Pedig mindig ne­héz fajsúlyú volt. A színész­világ és az akkori sznobiz­mus íratta, nyomtatta veze­téknevében az i-t y-ná. Ö vi­selte a ráaggatott címkéket, és befelé fordulva élte át szenvedéseit. A testieket és a lelkieket. Sokat volt súlyos beteg. És sokszor volt elviselhetetlen­nek tűnő helyzetben. Ifjúkori rövid házassága, súlyos mű­tétéi, apjának elvesztése fia­tal éveire esett. A háború borzalmai elől elmenekült. Amikor náci tankok vonultak a pesti utcán, s elszabadult az embertelenség, ő a tátrai Mezei Mária énekel magányt választotta. Regény­be illően majdnem kémnőnek nézték egy lengyel faluban, tével játszik. Aztán egy vé­letlen — ő ezt is csodának ne­vezi — hozzájuttatta egy bu­dakeszi házhoz és kerthez. És melléje rendelt egy olyan tár­sat, aki jóságával veszi kö­rül, óvja, gondozza. Aki azt hiszi, hogy tuszku- lánumában remeteként él, téved. Ránk köszön a lemez­boltok kirakatából koszorú- fonatos arca a Bujdosó lány borítójáról. És ír is. Nem kí­méli önmagát, másokat sem. De nem bánt, nem vádol senkit. Hetvenedik születésnapján bizonyára sokan megkeresik telefonon, levélben, távirat­tal, virággal, jó szóval. Ez a néhány sor tartozzék közé­bük: Kívánjuk, hogy életét végiggondolva még sok szü­letésnapján érezze úgy: ér­demes volt. Erdős Márta Gombaszögi Frida és Dayka Margit társaságában Csehov: Három nővér című színművében, 1947-ben de a véletlen — ő csodának mondja — a segítségére sie­tett. A felszabadítók egyen­ruháját viselő magyar fiú képében jelent meg, aki fel­ismerte őt. A volt vampnak, a nagy­világi nőnek hazatérése utón a bizalmatlansággal kellett szembenéznie. Nem törte össze. Csinálta, amit lehetett. Járta az országot. Verset mondott, énekelt. Aztán a Madách, a Petőfi, majd a Nemzeti Színház tagja lett. Játszotta Rebekát a Rosmers- holmban, Mását a Három nő­vérben, a Tzínház Júliáját, Az ifjúság édes madara Alexandra de Lagóját, War- rennét. Kitüntették. Bejárta Amerikát. Filmezett, már 1936 óta. Egyszer a klinikai halálból hozták vissza. De ő játszott tovább, holott tudta: az éle­A párizsi Panteon Nyíregyháza: Pacsirta utcai udvar, (Imre György rajza.i Párizsban, a Sorbonne egyetem környékén emelke­dik a Panteon hatalmas épülete. 1764-ben XV. Lajos utasítására Soufft építész tervei alapján kezdték építe­ni Párizs védasszonyának, St. Genovévának tiszteletére. 1791-ben az alkotmányozó nemzetgyűlés határozata alapján Panteon lett a neve, s úgy döntöttek, hogy ide te­metik a nemzet nagy halott­jait. A forradalom utáni év­tizedekben hol templom, hol ismét Panteon volt, míg vé­gül is Victor Hugo 1885-ös temetésekor a francia kor­mány döntése alapján végleg Panteon lett ez az épület. Gigantikus méretek jellem­zik: 110 méter hosszú, 82 mé­ter széles, a kupola magassá­ga 83 méter. Alaprajza a gö­rög kereszt formáját követi. A Panteon kriptájában a francia történelem nagyjai nyugodnak: írók, művészek, politikusok, katonák, a fran­cia ellenállási mozgalom har­cosai. Itt alussza örök álmát Mirabeau, Voltaire, Jean- Jacques Rousseau, Victor Hu­go, Lannes marsall, a napó­leoni idők nagy katonája. Itt nyugszik Sadi Carnot, Fran­ciaország meggyilkolt elnöke, Émile Zola, Louis Braille, a vakok írásának kidolgozója is. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents