Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
1982. szeptember 4.^^ utcán, de szemet hunyunk az idősebb nemzedék másféle, de lényegében egy tőről fakadó viselkedésén. Miért? Nem egyformák a mércék? Nem csak a kerti törpe jellegű giccsek ellen kell hadakoznunk, hanem a viselkedés ízléstelen megnyilvánulásai ellen is. De hogyan tehetjük ezt, amikor polgárjogot nyert számos munkahelyen — úton- útfélen — a trágárság, melyet csak visszhangoznak a fiatalok, de az értelmi szerzők és vétkesek a felnőttek. Sajnos a rossz értelemben vett életszerűség ábrázolása ürügyén mind több trágárság hangzik el színdarabokban, filmekben — és a természetesség mezében tetszelegve — a képzőművészeti munkák között is jócskán akad perverz, torz „mű”, melyek átjutnak a szűrőn és közönség elé kerülnek. Együtt él hát az igaz és a hamis, s jól tudjuk háborgással* sirámokkal, megbélyegzéssel nem jutunk előre. Mérsékelt eredményt hozott az is, hogy úgynevezett giccsadóval sújtják hivatalosan a kis értékű, vagy értéktelen „műveket” — ezért fizet többet a vásárló az ilyen könyvért, filmért, műsorért. E plusz bevételt olyan művek finanszírozására fordítják, amelyek alapvető értékeket hordoznak és forgalmazásuk ráfizetéses lenne. Az anyagi oldallal nincsenek nagy gondok, de ez a tiltás aligha hagy mély nyomokat azokban, akiknek ízlése megrekedt a giccsnél. '“-Olykor az egyoldalúság, & sznobizmus is árt. Hányszor halljuk az ítéletnek is beillő megállapítást: az igényes, művelt ember nem olvas krimit, nem hallgat operettet, tánczenét és így tovább. Valójában sohasem a műfajok döntik el, mi a giccs és mi az érték, hanem gz adott „mű”. A színvonalas, jó krimi nem giccs, csupán könnyed olvasmány, az ízléses, dallamos könnyűzenei vagy kabaréműsor sem szükséges rossz, ami a jó ízlésű embernek nem való. Csak tudnunk kell, hol a helyük, s nem szabad ágyúval verébre lőni. E gyes művelődési intézményekben a köny- nyed műsoroktól való idegenkedés azt eredményezte, hogy a csupa komoly, egyben taszító rendezvényeket erőltetik, s miután ezeket mély érdektelenség fogadja, máris megfogalmazzák a vádakat: „mit tegyünk, ha a közönség igénytelen és csak az operett vagy a magyarnóta érdekli őket”. Ez így, sohasem igaz, mert egy kalap alá veszi a „közönséget” és megbélyegzi az egyes művészeti, szórakoztató műfajokat. Természetesen a másik véglet sem ritka, amikor a tartalmas, értékes műsorokról azzal a magyarázattal mondanak le egyesek: „ezekhez a mi közönségünk még nem eléggé művelt.. A kerti törpét így hát még sokáig cipeljük a hátunkon, hacsak nem próbáljuk minél többen a lomárba, avagy a giccskiállí- ;ás polcaira,, szorítani. De résen kelt lenni, mert a törpe is élni akar .. . Páll Géza Illyés Gyula: Bartók Leonhard Frank születésének centenáriumán „Hangzavart**? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó £ szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű J s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen it finom, elzárt zeneteremben, míg nincs a jaj-sötét szívekben! „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke meg a „nép”-nek, él a „nép** s hangot ad! Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar”, e pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiált mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, igazít vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen! Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hírhedett”) volt törvény abba, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriási terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzót ne Zerkovicz zengje; Hazák vesztek el! — ki meri siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban? — ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van remélni s élni! S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek í Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklokon is. lm, a vég, mely előre.visz. lm, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja, lm, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó s tán nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak, zene, a bányamély ős hevével tele, a „nép jövő dalával” álmodó s diadalára ápoló, úgy szabadító, hogy a börtön falát is földig romboló, az ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallóit eleve egy jobb világba emelő zene — Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj s be különös, beh üdvös irt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk — kik szívnémaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival! CSAKNEM UGYANAB- BAN AZ IDŐBEN, amikor Radványi Géza kamaszhősei életre keltek a Valahol Európában című filmben, egy német író Amerikában — ma talán a legismertebb, legnépszerűbb könyvén, a Jézus tanítványain — dolgozott, utolsó emigrációs éveiben. A világháborúban szétzilált Németország képét álmodta bele gyerekhőseibe. Üjsütetű apostolai valami elemi erkölcs nevében ítélkeztek: fosztogattak és adakoztak; s köröttük, az „önkéntes” adakozók és megajándékozottak soraiban felvonultak a nácizmus — az ébredező új nácizmus — áldozatai és bűnrészesei. Ennek a sokszínű regénynek (amelynek súlyát, jelentőségét kétségtelen hiányosságai ellenére is kár lenne elvitatnunk) a színhelye Würzburg, a csúcsíves és barokk templomok ezerháromszáz éves városa, amelyet mindössze huszonöt perc alatt bombáztak le. Alighanem ez — s ami mögötte rejlik — volt Leonhard Frank életének egyik legnagyobb traumája. 1882. szeptember 4-én itt született, ebben a bajor városban ... „Élete a huszadik század viharos első felében élő harcos német író élete volt. Minden könyve lényének egy-egy tükörképe. Ifjú kora óta részt vállalt olyan dolgokban, amelyek személyét nem érintették, és úgy véli, hogy az olyan ember, aki nem így cselekszik, elveszti önbecsülését, ami egyenlő az erkölcsi ön- gyilkossággal”. — Az öregkor küszöbéről maga az író tekint vissza így küzdelmes életút- jára. Asztalossegéd apa és a mindennapit bűvészmutatványokkal előteremtő anya negyedik gyermekeként született. A nyomor emléke, s elemi iskolai, szadista tanítójától elszenvedett sérelmei mindvégig ébren maradtak benne. Alighanem e forrásokból táplálkozott a kisemberek iránti részvéte, s az emberi megaláztatás, az elszabadult ösztönök és indulatok engesztelhetetlen gyűlölete. Hátat fordítva első litográfiagyűjteményével aratott sikerének, huszonnyolc éves korában kezd írni. Szülővárosának kamászhőseivel benépesített regényével, A rablóbandával egycsapásra nevet szerez. Megkapja a Fontane- díjat, s harmadik kötetéért, Az ember jó című novellafű- zérért hamarosan a legnagyobb német íróknak kijáró kitüntetést, a Kleist-díjat is. DE ENNEK NAGY ARA VAN. A novellák megírásakor az expresszionizmus sze- retetvallása nevében a kisemberekkel együttérző, a társadalmi visszásságokat kritikusan szemlélő, a szocializmus eszmevilágával rokonszenvező pacifista, későbbi antifasiszta író ekkor már Svájcban élt, önkéntes száműzetésben. Az első világháború évei ezek. S bár a húszas években visszatérhetett Berlinbe, Münchenbe; 1933-ban, a hitleri hatalomátvétel után az elsők között emigrál ismét. S míg könyveit otthon máglyára vetik, megjárja Svájcot, Angliát, Franciaországot (az utóbbiban internálják, koncentrációs táborba hurcolják), s végül Portugálián át szökik ki — annyi más írótársához hasonlóan — az Egyesült Államokba. Csak 1950-ben térhet vissza ismét. Mégis e termékeny író művészete a csúcsra éppen az otthontalanság éveiben ívelt. Korábbi regényei, elbeszélései közül már kiemelkedett a líraiságát, érzelmi beállítottságát leghívebben tükröző Kari és Anna, amelyet Thomas Mann „a német irodalom egyik legcsodálatosabb szerelmi történetének” nevezett; most pedig, a hontalanság gyökereit keresve igazi remekművet teremt. A NÉMET NOVELLA — a Halál Velencében, a Mario és a varázsló e távoli rokona — valóságos látomás arról az erőszakról, amelyet a fasizmus a német népen elkövetett. Josephina bárónő és az inas méltatlan . viszonyában mintha valami mitikussá növesztett pók szőtte volna halálos hálóját, amelyben a tehetetlenül vergődő, önnön halálát siettető áldozatnak mindenképpen pusztulnia kell... 1950 után, végleges haza- telepedését követően, Leonhard Frankot a nagy íróknak kijáró tisztelet övezte. Ekkor, immár hetvenévesen készítette el végső számadását a Baloldalt dobog a szívem című önéletrajzi regényében, amelynek hősével, Michaellel — saját alteregó- jával — megfogalmaztatta írói-emberi hitvallását is: „Hisz az emberben, mert hisz az ártatlan gyermek tekintetében”. Galambosi László: Babavárás Babarózsák várakoznak fehérbe vont láthatáron. Asszonyanyám, hol az olló? Pólyáljon a kivarrt vászon. Aranygerlék, kürtök búgnak, Játszadoznak a kalászok. Fonott kalács tornyos tálon. A bölcsőket faragjátok. Az egyik menekült* A Ba Xuyen-i járás tájékoztatási irodája ve- ■ zetőjének olyan sápadt az arca, mint a gyermekágyas asszonyoké. Talán most is beszél? Lehetetlenség meglátni merev térdhajlatát — mind- : össze ez maradt neki emlékül a zsibárus korszakból, amikor I ő is tagja volt a Chan Tung-i } Vásározó Társaságnak, mint a gyógyszerészeti különlegességek ügynöke ... Thao Nam Son — a reuma, a bénulás és mindenfajta ízületi bántalom ellen! A legszembetűnőbb maradvány életének e szakaszából igen sajátságosán mutatkozik meg minden mondata végén. mivel — szinte reflexszerűen — lábai akaratlanul megroggyannak, és kezének ujjait egymáshoz húzza, hogy az ujjhegyek összeérnek: akár egy képzeletbeli gyógyszeres dobozkát mutatna föl a kíváncsiskodók felé. Jóllehet már elég régen abbahagyta a vásári kikiáltó mesterséget, mégis folyvást úgy képzeli, hogy föl kell •Vietnam nemzeti ünnepe, a független, demokratikus Vietnam megalakulásának alkalmából közöljük Le Vinh Hoa novelláját. A dél-vietnami író a Viet Cong katonája volt, s az amerikaiak elleni harcban esett el. Le Vinh Hoa: mutatnia valamit, mert csak így győzheti meg a hallgatóságot arról, hogy „ez a legvalódibb, a legszebb, a legjobb”, és „patvarba a selej- tekkel, az utánzatokkal, a hamisítványokkal, Hölgyeim és Uraim!” Egy tájékoztatási kongresszus alkalmából — Lélektani hadviselés a Ba Xuyen-i járásban tematikával — még a főnöke, a Lélektani Hadviselési Hivatal igazgatója is eljött egyenest Saigonból, hogy elhalmozza őt dicsérettel mint a Lélektani Hadviselési Hivatal pótolhatatlan káderét: szervező tehetetlenségéért és páratlan újításaiért. Mi tagadás, ő nem is gondolta volna, hogy a vásári rikkancs dumája és szemérmetlenül nagyzoló szövegelése — tudniillik, hogy rátukmálja az emberekre a semmi hasznú kuruzslószereket — egyszer még ennyire segítségére lesz, s egyben oly nagyon becses érték a hírszolgálati ügynökség számára a saigoni bábrezsim közigazgatásában ! Ezekben az utolsó napokban mindent megtett, amit verejtékezve tudott, h kongresszus előkészítéséért. Magától értetődő, hogy a hírszolgálati ügynökség rádiós autójának a hangszórója nap mint nap mást sem tett, csak üvöltözött: ebben a hónapban 2000 Viet Cong adta meg magát! Vagy: 10 000 ember menekült el a kommunisták által ellenőrzött zónából, ha eddig nem ismertétek meg őket híven a valósághoz, akkor most ezek a tények lerántják az álarcukat! Azonban még valami mást is ki kellett találni, hogy hihetőbbé váljanak az események. És épp a Ba Xuyen-i járás Propaganda és Tájékoztatási Hivatala vezetőjének ötlött eszébe a zseniális gondolat — s azután már minden kész, csak a kongresszus megnyitását kell várni ... Huszonhárom egyenruhás rendőr és civil besúgó helyezkedett el az úton a Vas-híd és a Vágóhíd között — még javában éjszaka volt —, hogy figyelje a forgalmat és igazoltassa az embereket, akiknek majd részt kell venniük az ünnepségen. Később ugyanitt mintegy harminc katona is összeverbuválódott, méghozzá zeneszóra. A fiúiskola kapujában is ott volt már a két dobos — pedig még mindig éjszaka volt. Pontosan kilenc órakor gépkocsisör áll meg a bejárat előtt. Az elordított parancs után felharsannak a kürtök, és veszettül peregni kezdenek a dobok. Legelői a yankee politikai tanácsadó lépdel — vállán a „megbékítés” terhével —, magas, akár egy pózna. A járási főkapitány — díszegyenruhában. kezében lovaglópálcával — keservesen üget mögötte. Utána a helyettes-főnök — ő a polgári ügyekért felelős — kamaszos arcán az örökös fintorral. Majd a helyi rendőrség főnöke, mintha teljesen süket lenne, szemét konokul a földre szegezve. Végül egy tarka sereg: fotósok és mitugrász riporterek (a Ba Xuyen Hangja alkalmazottai), majd egy egész csapat papírpusztító firkász és hivatal nélküli hivatalnok, valamint egy katonai ápolónő előírásos szoknyában, amely olyan rövid, hogy kilátszanak görbe lábai — rajKM HÉTVÉGI MELLÉKLET Kell-e haragudni a kerti törpére? R domásul kell vennünk, együtt muszáj élnünk a kerti törpé- :, a mesékben egyáltalán nem ellenszenves figura gipsz külsőben és az udvaron díszelegve, általában haragra kelti a jó ízlésű embert, pedig szegény aligha tehet róla, hogy ő testesíti meg szemünkben a legmarkánsabban a gics- cset, a művészietlen, ízléstelen, vásári bóvlit. Időközben azonban rá kellett jönnünk, hogy a kerti törpénél vannak jóval veszélyesebb ízlésromboló giccsek is. Ezer és ezer arca van a giccsnek és úgy tűnik, hatalmi szóval, tiltással nemigen tudunk eredményesen hadakozni megjelenése ellen. Amíg ugyanis emberek sokasága egyfajta ízlésbeli vakság miatt nem tud különbséget tenni az igaz és a hamis között, addig a felvilágosító szó ereje, hatása nagyon is esetleges. Ilyenformán azt is mondhatnánk, a giccs olyan istencsapás, ami ellen nem lehet tenni, meg kell várni míg magától elmúlik ..Ez azonban igen kényelmes äl-“f láspont lenne, egyenlő azzal, hogy lemondunk igazi lényének leleplezéséről. De hol kell kezdeni, majd folytatni az értéktelenségével tüntető „műjtfek” különválasztását a jóktól? Nemrég egyik városunk művelődési házában „Ez á, giccs" címmel kiállítást^, rendeztek. Vitrinbe kerülr tek a különféle álnépművészeti, álromantikus mütyürkék, színes fotókon mutatták be a kerítésdivat legújabb „termését”. Óriási pofonnak szánták a népművelők a leleplező kiállítást, azt remélve, sok ember szemét nyitja rá a valós értékekre. Sajnosb a negatíy ,oldalról megközelített ízlés- nevelés mégsem hozott sikert. A népművelőknek le kellett vonni a tanulságot; nem elég azt bemutatni, milyen az értéktelen, talmi, ennél előbbre való aprólékos, mindennapos munkával rávezetni a közönséget, milyen az értékes alkotás. Ezt megalapozva, innen megközelítve nagyobb az esély, ki-ki önállóan is különbséget tudjon tenni az igaz és a hamis között. Szokás minden adósságot az iskolán számon kérni, ebben az esetben azt, nem alapozza meg eléggé a felnövekvő nemzedék ízlésvilágát, nem fordít kellő gondot az ízlésnevelésre. Maguk a nevelők tudják a legjobban, mennyi ebben a helytálló kritika és~ mennyi a túlzás. A korszerűsödő tantervek, tankönyvek kimondottan kedveznek az esztétikai, ízlésnevelésnek, 1 a műelemzések méltóbb szerepet és hangsúlyt kapnak. Köztudott azonban, hogy az ízlésnevelés nem szorít- ; ható szűk keretek közé, az < irodalom, a képzőművészet, s a zene fontos eszközei az , ízlésformálásnak, de rajtuk kívül még sok tényező játszik szerepet. Ízlést nevel, vagy ront a város, utcakép, a tévéműsor, a mozifilm, a lakás belső képe, hangulata, a szülők ízléskultúrá- 1 ja, beszédstílusa, öltözete és t még sok minden. i Megütközünk, ha a fiata- ] lók egy része meghökkentő ízléstelenséggel jár-kél az
