Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR BEREGBEN — OTTHON □ a valaki Vásárosna- ményból elindul, és átmegy a vizeken, a Krasznán, amely még a szatmári tájak üzenetét hozza, átmegy az ártéri hidakon, amelyek a vizek eredéről beszélnek, át a Tiszán, amely, itt Bereg határa, álljon meg a híd túloldalán. A falu Gergelyi-Ugor- nya úgy búvik meg a gát tövében, mint gyerek az anyja ölében. Háromfelé is ágazik a hídon túl az út. Tiszaszalká- nak, Beregsuránynak és Jándnak. Az autós nem áll meg, forgalmat figyel, és siettében nem is érzi, hogy természet vonta határon lépett át. Az emberek írta határok elválasztanak, papírrongyokra írt vonalak, változók. A természet határai változtathatatlanok, tájakat kötnek össze, a termékeny ölelkezés ünnepei. Idestova negyven éve, hogy nyaranta átmegyek gyalog ezen a hídon, jó húsz éve, hogy megkeresem a falut ősszel, tavasszal, télben is. Szeretem? Több ez a szép táj Szereteténél. Belém ivódott a táj, elfogadott a maga fiának, nekem adta a honosság jó parazsát Mondják: Bereg nehezen fogad be. Tudom: Bereg nehezen enged el. Ha a gyalogjáró megáll még a Tisza hídjának közepén és nézi a vizet, a szőkébb Tisza és a sárgább Szamos habjainak a hídig" érő keveredését, ha engedi, hogy néhány percre lehulljon róla a civilizált ember okos fegyelme, akkor a történelemre feledkezhet. Kérdik, miért más a beregi ember. Kérdeztem tőlük, jó- barátaimtól, én is. Soha nem jutottunk többre, mint arra, hogy ez biztosan a vizek miatt van így. A természet mindig tapintható közelsége miatt. A Tisza élet és veszedelem. A Tisza egyszerre szeretni és tisztelni, félni való. Az ártér százados fái koronájuk magasságában is, egykor volt, jeges árvizek sebeit hordják, de a faóriások között jóízű gyümölcsöt érlel a görcsös eper, a szilva, a földet ölelő szederinda. Az ősgyümölcsösöket is csak az ember volt képes elpusztítani itt. A hídon túl a falu. Gergely! és Ugornya, az ácsok és a kőművesek faluja. Majd félévszázada egyesítették a két községet, de az emberekben ma is két falu él. A hagyományok itt erősek. Néhány éve, hogy Vá- sárosnamény része lett Ger- gelyiugornya. A két falu azért ma is él, és egy újabb félévszázad is kevés ahhoz, hogy belőle egyszerűen a város valahányadik- kerülete legyen. Sokhelyütt, ha egy-egy falu neve után kérdezünk, a fiatalabbak értetlenül csodálkoznak, mintha nem értenék, hogy mi szükség van a mi korunkban ilyesmire? Gergelyiben gyerekektől hallok mesét Gergely vitézről, aki lovával a vízbe ugratott. „Ugorj na — szólt a parancs. És Gergely vitéz a partra ér. Ahol a partra ért ott lett Namén.” Tudom, hogy van pontosabb lejegyzése ennek a történetnek, de szándékosan idéztem úgy, ahogy itt a gyerek is tudja, mert ez a kötődés, a tájban való honosság bizonysága. Itt hallottam és fogadtam el egy egyszerű bölcsességet: „A kaszáláshoz nem elég a kasza meg a fű, azt is tudni kell, hogy milyen a fű alatt pucéran a föld.” Egyszerű, de ravasz igazság ez így. Benne foglaltatik egy másik mondás: „Csak azt lehet szeretni, amit ismer is az ember.” Évekkel korábban, akkori házigazdám, alig tízéves, fia volt a kísérőm az ártéren. Hetvennégy nyara volt. Árvizes év. A Tisza éppen csak visszament még a medrébe. A gyerek ismerős fákat keresett meg, gyászolta a kidőltet, és mesélte milyen madár lakott azon. Ügy járt a tocsogós rengetegben, mint a maga birtokán, úgy ismerte, mintha minden fához, bokorhoz, cserjéhez személyes köze lenne. Neki is, nekem is öröm forrása volt az az erőt próbáltató séta. Embertfor- máló, -alakító élmény. Ma, nyolc évvel később, bár nem otthon dolgozik, Gergelyiben épít házat. Nem keres otthon munkát, de elmenni sem akar. Valamikor — úgy gondolja — a gyerekének mutogatja majd az ártér ismerős fáit, hogy fölnőjön egy másik ember, aki nemcsak a füvet és a kaszát, hanem a hullámzó fű alatt a pucér földet is tudja. Mondják, a beregi ember zárkózott, nehezen barátkozó fajta. Babus Jolán, Bereg felejthetetlen néprajz- kutatója írja: „Felelősek vagyunk hazánk e számunkra legkedvesebb, de az elzártsága miatt talán elmaradottabb tájegységének népéért, népi kultúrájáért, értékes történelmi hagyományaiért. A mi feladatunk ezért dolgozni, népünket saját értékeinek megbecsülésére ránevelni, de nem utolsósorban — a tiszaháti nép megbecsülését kivívni más tájak szívében!” Járom Gergelyit és Ugor- nyát. Köszönök, köszönnek. Kerítésre könyökölve kérek egy pohár vizet, kérdik nem kell-e tej, mert van az is, jó hideg... Zárkózott, nehezen barátkozó nép? Sajnálni magát nem engedi. A történelem zaklatásai, nehéz természeti viszonyok között élt századokon át. Ha kért volna se kapott az életéhez segítséget. A víz és az aszály kettős fenyegetése szíjjassá, keménnyé tette, mert a munkáért hálás tud lenni ez a föld. Igaz, egész embert kíván. Ugornyán szinte nincs régi ház, Gergelyiben is ami van, belülről már modern, semmivel nem szegényebb mint más tájakon a házak. Porta, jószág nélkül alig van, elhanyagolt kertet se látni. A Bajcsy-Zsilinszky Endre által írt szegénységnek nyoma sem látszik. Az egykori iskolapolitikák bűneit a most felnövő nemzedék már nem érzi. Felzárkózása más tájakhoz gyors volt, már-már látványos. A gergelyi-ugornyai gyerekek 95—98 százaléka tanul tovább. A közigazgatás városrésszé tette a falut, de a Tisza hídja mégis elválaszt, és ha életritmusán változtatott is a kor, a falut alapvetően nem változtatta meg. Igaz, a felnőtt dolgozó lakosságnak többsége a vásá- rosnaményi üzemekben dolgozik. Magas a heti ingázók száma is, de az így keresett pénz, használhatnám a szót, hogy tőke, egy része visszaáramlott a kisegítő és háztáji gazdaságokba. Mindaz, amit a nagyüzemi mezőgazdaság az embereknek megtanított, szolgál a kisgazdaságokban, és az ipari munkás, amikor hazamegy dolgozik, termel tovább. Zárkózott nép? A napi tizenkét-tizennégyórás munka koptat az embereken. Ez az élet nem hagy időt a látványos barátkozá- soknak, de azért ' egy-egy vasárnapon érdemes lemenni a Tisza partjára. Tucatjával jönnek a családok. Kisétálnak a partra, megnézik a vizet, az ő Tiszájukat. Valóságos szertartás ez, így volt már akkor is, amikora világ még nem fedezte fel a Tisza építette „arany partot”, és Gergelyi nem lett kedvelt kirándulóhely. Azt, hogy szeretnék az idegeneket nem mondom, de azt tudom, hogy nem bántják őket. Másutt, az ország más tájain az idegenforgalom igen hamar megrontotta volna a falut. Szobákat kínálgatnának, sápot húznának a forgalomból. Itt a falu — jórészt — megmaradt önmagának. Ha büszke a partra, nem mondja, ha haragszik az emberek okozta ostoba károkért, hallgat róla. Megnézik a vizet, mert nekik az ugyanolyan, amilyen volt, és mert arról tudják, hogy az övék. Járom Gergelyit és Ugor- nyát, számolom az épülő házakat, időnként megkérdezem, hogy melyik kinek épül? Vannak, akik húsz éve ingáznak és most építenek itthon. Végleg elvándoroltak kevesen vannak. Mások a gyerekeiknek épít- nek. Várossal versenyezve szép házakat, és aztán reménykedve várják, hogy a gyerekük egyszer hazajön Idősebbek panaszolják, hogy az ingázás, az örök vándorlás sokat ront a fiatalokon. A vonat, a bandák, a más barátok, de reptetik a fiatalokat, mert el kell fo- gadniok, hogy ez az élet. A házat azért megépítik, és a hazatérőt bibliai egyszerűséggel befogadják. Gyenge emberek ilyet nem tennének soha, ez az erősek kiváltsága. Honnan az erő? Idézhetném újra Babus Jolánt, aki ír arról a csodálatos képességről, ahogyan ezen a tájon a történelem eseményeit népmeseként őrzik. Lobogó tűz mellett, hosz- szúra nyúlt madárrianásos estén beszélgettem egyszer ottani parasztemberekkel a történelemről. Nem tervezett beszélgetés volt ez, csendesedő kedvünk idéztette a régi időket. Akkor beszéltek nekem a maguk szavaival arról, amit a történelem ajs^k egy mondatban/tan.ii;,, liogy erre jártak a honfoglaló ősök. hogy erre vonuljak Rákóczi hadai, hogy mindig magyar volt ez a táj. Ezt ,a történelmet ott a gyerek is így tudja, anyjától hallotta mesékkel együtt tanulja. Talán ezért is vpr), .bpg'y Vjélobb vagy utóbb j&enf^iesülnek a reménynek épített házak. J ártam, iá gyerekkorától ismerős fafaragó Barát Sanyinál. Mutatta, amit csinál, ahogyan fába menti az emlékeit. Alakok, arcok, ráncok az arcon... Derékban , görbedt öregerábeS''' üátnaszkodik a botjára, a már holt anyagból is érezhető kínnal, a végtele^újőM ^.vSUán, de a nyakát' egyenesen tartja, előre néz, a mindig csak nehezen győző emberek konok Vntíávpkl Szeretem Gergelyiugor- nyát, ugyanúgy, ahogyan azt a szobrot is szeretem. Talán azért, mert tisztelni való minden táj, amelyen ilyen emberek élnek. Tudom, a világ siet, de ha valakinek ideje van, sétáljon át egyszer a Tisza híd- ján, álljon meg Bereg kapujában, és induljon tovább befogadásra kész tisztességes kíváncsisággal. Zárkózott nép él ott, de az őket megérteni akaró idegent mindig befogadják. Bartha Gábor KM HÉTVÉfll MELLÉKLET 1982. szeptember 25.
