Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-23 / 223. szám

1982. szeptember 23. Kelet-Magyarország 3 Az utódlás Naponta 80 mázsa kenyeret sütnek a Nyíregyházi Sütőipari Vállalat nagykállói üzemében. Képünkön: Kiss Sándor és Stefán Ferenc Alföldi kenyeret vetnek az alagutas kemencé­be. (Gaál Béla felvétele) PEDAGÓGUSOK VALLOMÁSAI A NYUGDÍJAZÁS ELŐTT ÁLLÓ textilgyári igazgató­nő már évekkel ezelőtt elha­tározta, hogy maga neveli fel — a gyári „kádertarta- lékból” kiválasztott — utód­ját. Az illető jelenleg igaz­gatóhelyettesként dolgozik, s már az ő utódját is kisze­melték. Vélhetnénk: ez a helyes káderpolitika; ha a jelenle­gi vezető gárda mögött ott van az a bizonyos második — sőt: harmadik — vonal; ha egy-egy — nyugdíjazás, áthe­lyezés, vagy bármi más ok­ból — megüresedett vezetői állás betöltésekor nem kelle­ne országos kutatómunkába kezdeni, hogy ugyan honnan és kit lehetne „megszerezni” ? Ám nagy kérdés: kinek a szemszögéből vizsgálódva mi­nősíthető az efféle gyakorlat úgymond „helyes káderpoli­tikaként” ? Mert a nyugállományba készülődő igazgatónő percig sem titkolta, hogy jóval könnyebb volt a lehetséges és mindenféleképpen megfelelő utódot kiválasztani, mint ma­gát a gyakorlatot elfogadtat­ni mindazokkal, akik kívül­ről — s többnyire a szokás­jog alapján — minduntalan beleszólnak egy-egy vállalat, intézmény, vagy szövetkezet kádermunkájába, s mégin- kább a káderpolitikai dönté­seibe ... Más példa: két bútorgyár összevonása után nyilván csak egy igazgató Jjell. Bölcs­nek tűnő döntés született: foglalja el ezt a pozíciót az egyik gyár — közvetlenül a nyugdíjazás előtt álló — igazgatója, s a másik gyár élén álló jóval fiatalabb kol­léga kapja a helyettesi be­osztást. Vélhetnénk: ez helyes káderpolitika, mert miköz­ben épít az idősebb szakem­ber tapasztalataira, rutinjá­ra, netán személyi kapcsola­taira is, nem mellőzi a hu­mánus megfontolásokat sem: végtére is, nyugdíjazás előtt alacsonyabb beosztásba he­lyezni valakit... Az ügy egyetlen szépséghibája, hogy a fiatalabb, és szakmailag semmivel sem kisebb rangú igazgatót — nyilván azért, mert nem akarták elveszíte­ni — hónapokig hitegették: ő lesz az egyesített két gyár vezetője. VÉLHETNÉNK: ez sem rossz káderpolitika, mert nem nélkülözi a személyi ügyekben többnyire kikerül­hetetlen taktikai megfontolá­sokat. Más: úgy adódott, hogy a gépipari vállalatnál majd­nem egy időben kellett meg­oldani egy főosztályvezető és egy főművezető utódlását. A személyzeti főnök véleménye alapján a vezérigazgató úgy döntött, hogy a kiszemelt fő­osztályvezetőt kinevezik, ám a főművezető-jelölt tovább­ra is „kádertartalékba” ma­rad, mert az illető politika­ilag „inaktívnak” minősítte­tett. Vélhetnénk: ez is he­lyes káderpolitika, végtére is következetesen érvényesíti a kádermunkában mellőzhetet­len „hármas elvet”; a politi­kai megbízhatóság, szakmai felkészültség és vezetői kész­ség. Ám egy politikailag „inak­tív” káder még lehet politi­kailag megbízható és nagy kérdés, hogy ma, 1982-ben, amikor a — ha lassú tem­póban is, de azért csak-csak racionalizálódó — gazdaság szakmailag felkészült és ve­zetőképes embereket követel, megengedhetjük e magunk­nak az ilyesfajta túlzott szi­gort. Arról nem is beszélve, hogy aligha van sok olyan „tökéletes” ember, aki ezzel az ideális „kádert” feltétele­ző, már-már etalonjellegű követelményrendszerrel mér­hető. Mindezek után pedig — alighanem — a kérdések kérdése, hogy végül is mi te­kinthető „helyes káderpoli­tikának”? Az-e, ami a belső „kádertartalékokra” épül, vagy az-e, ami a külső véle­ményekre figyel, a különbö­ző megfontolások miatti „be­leszólásokat” is akceptálja? Az-e, ami humanitárius és taktikai megfontolásokból végül is hajlik a személyügyi kompromisszumokra, vagy az-e, ami csakis a kíméletlen racionalizmus diktálta cél­szerűséget tartja szem előtt? Az-e, ami szolgaian igyek­szik eleget tenni az érvényes elveknek, szabályoknak és paragrafusoknak, vagy az-e, amely ugyanezen elveket, szabályokat és paragrafuso­kat az adott helyzethez igazo­dó differenciáltsággal alkal­mazza? MI TAGADÁS: kínos di­lemmasorozat, és személyzeti főnök legyen a talpán, aki — ha nem is könnyedén, de vé­gül is csak-csak megbízható­an — eligazodik a káder­munka lényegét érintő kérdé­sek között. Különösen ak­kor, amikor a mindenkori személyzeti főnöknek — le­gyen a rangja akár személy­zeti és szociális igazgató — nincs döntési jogköre, ö csak a személyi ügyekkel kapcso­latos döntések előkészítője; egyetlen a — ma még sajná­latosan sok — javaslattevő közül. Közhelyszerű megállapítás: minden vállalatvezetőnek olyan a személyzetise, ami­lyet megérdemel. Mint min­den közhelyben ebben is van némi igazság, ám ne fe­ledjük: ma sem vagyunk ab­ban a helyzetben, hogy a személyzeti részlegek, a gazdálkodás „emberügyi” ol­daláról döntően befolyásol­hatnák a vállalatvezetést. Ez esetben pedig majd hogy nem mindegy, kinek milyen a személyzetise ... Pedig és visszakanyarodva most már a bevezetőben em­lített konkrét példákhoz, a valódi — ha úgy tetszik: a „helyes” — káderpolitika és kádermunka lényege és kiin­dulópontja a káderutánpótlás szempontjából számításiba jö­hető személyek felkutatása és szisztematikus felkészíté­se a rájuk váró feladatok el­végzésére. E KUTATÓMUNKA egyet­len lehetséges alapelve, hogy kerüljön mindenki a — kép­zettsége és képességei szerin­ti — legmegfelelőbb munka­helyre. És ebben rejlik a kor­szerű kádermunka gazdasá­gossága, ám hogy ez gazda­gítson is, ahhoz nem annyira a káderpolitika, mint inkább a személyzeti munka gyakor­lata szorul változtatásra. Péknap Hagy káliéban Programmal és játékos ve­télkedővel tarkított péknapra invitálták társaikat a nagy- kállóiak. Ez volt az első ilyen találkozó a Szabolcs megyei pékek történetében. Érkeztek a nyíregyháziak, eljöttek az újfehértóiak, a balkányiak: ismerkedni, összemérni tudá­sukat, egymás és családjaik társaságában eltölteni egy kellemes szabad szombatot Nagykállóban. Nyolcvan pék és családjaik érkeztek. Fiatalok, szocialista brigádok ültek asztal mellé felkészülten, hogy most a forró kemencéken, a teknő- kön kívül elméletben is megmérkőzzenek a szakmá­ban. Mesterségükről vetél­kedtek, a lisztről, a foszlós bélű kenyér készítésének rej­telmeiről. Ilyen kérdésekre kellett válaszolniuk: melyik kovász érik gyorsabban? Mi­ért ajánlatos a zsiradékot a tésztakészítés utolsó szaka­szában adagolni ? Melyik liszt pirul gyorsabban? De még sok-sok más kérdés. Huszon­négy pék totózott. Legkivá­lóbbra az újfehértóiak vála­szai sikerültek. Valaki meg­jegyezte: ilyen kiváló kenye­ret is sütnek? „Vizsgáztak” a brigádok a kollektív szerződés ismeretei­ből, végül elkezdődtek a sportvetélkedők. A százmé­teres síkfutást a hazaiak versenyzője Péter István nyerte. Kispályás labdarúgás­ban a Nyíregyházi Kenyér­gyár Dobó István szocialista brigádjának csapata állt a dobogó legfelsőbb fokára. A súlygolyót Bársony Ferenc nyíregyházi pék dobta a leg­távolabb, míg a legkiválóbb lövészeknek a nagykállói pé­kek bizonyultak. Most látták, milyen ügyesen tudnak zsák­ban futni és kötelet húzni a nyíregyházi kenyérgyár sü­tőmesterei. Okos és mókás játékok vál­togatták egymást, s közben üzemet látogattak, tapasztala­tot is cseréltek: foszlós bélű kenyérről, a jó kovászról, mesterségről és sok egyéb másról. Sok pék itt látott elő­ször alagútkemencét, gyors­dagasztó gépet, s megismer­kedett alnodem tésztakészí­tés eszközeivel. Kun János, a _nyíregyházi kenyérgyár egyik pékje meg­jegyezte : „Azon tűnődtem, kovászmagnak miért nem hagytak morzsókát.” Hogy mi a morzsóka? Egy másik pék magyarázta meg: „A morzsóka az az alap, amivel indul a következő hét sütése, a kovász alapja: az élet.” Kicsinyek és felnőttek, pék­családok vettek részt a Nagykállóban rendezett első péknapon, melyet bizonyára több is követ. Hazajöttem Gyerekhad közepette buk­kantam Laczkó Ilona óvónő­re, a szépséges, de a világtól messze fekvő Lónyán. Pár szó a kollégáknak, egy mo­soly a gyerekeknek, s már az óvoda játékokkal zsúfolt termében ülünk. — Lónyai vagyok, hazajöt­tem — kezdi. — Igaz, a haj­dúböszörményi óvónőképző­ben, ahol jelesen végeztem felvetették, nincs-e szándé­kom egyetemre menni? Nem vállaltam. A szüleim idősek. És mire végeznék, már hu­szonöt éves lennék ... Egy biztos, voltak akik azt mond­ták, haza csak akkor jöjjek, ha komoly udvarlóm van, mert itthon alig akad fia­tal ... A hazajövetelnek azonban más, nyomós okai is vannak. — A kezdő fizetésem 2200 forint. Ki tudna ebből albér­letet fizetni? Az értelmiségi munka nem jövedelmező ... Laczkó Ilona pályakezdő óvónő tehát hazaérkezett, an­nál is inkább, mert a pályát nem kényszerből választotta. — Közhely, de nagyon sze­retem a gyerekeket. Ma az a vezető óvónőm, akinek vala­mikor én is a keze alatt ne­velkedtem, s aki ezt a hiva­tást megszerettette velem. Kell-e jobb dolog annál, mint tudni, hogy hozzájárulok egy gyerek — egy ember — ki­alakulásához? Azt mondja: a feltételek jók a munkához. Jó, hogy az utcán kicsik és nagyok kö­szönnek. Csakhogy a munka, az életnek csupán az egyik fele. S a másik oldal néha elkedvetlenítő. Mert nem csak a férjhez menés a tét, ha­nem az is, hogy sikerül-e a fennmaradt időt okosan el­tölteni? Szolgálati lakásban Az iskola igazgatói irodájá­ban Szép Gábor igazgatóval egy kis számvetést készítünk arról, vajh mi készteti ma­radásra, vagy éppenséggel el­menetelre a pályakezdőt? S ha előre akarnánk összegezni a mondottakat, akkor a kö­vetkeztetés: mintha az elme­netel felé több minden mu­tatna. — Három kezdőnk van, mert én a harmadik évet itt töltőt még annak számítom. Ezek közül egy hazajött, ket­tő pedig — afféle társbérlő­ként — szolgálati lakásban lakik. A lakás komfortos és ketten is alig fizetnek érte többet, mint száz forintot. De ez csak átmeneti megoldás, ha hosszabb távon gondol­kozunk. Nagy gond, hogy csak a minimális bért tudjuk adni a fiataloknak. Balázsi Éva, aki most került hozzánk, például 2400 forint alapfize­tést kap, ehhez jön a 600 fo­rint területi és a 200 forint osztályfőnöki pótlék. Ez ösz- szesen 3200 forint. Ez így még csak elmenne, de ha az alapellátáson kívül valamihez hozzá akar jutni, akkor már Vásárosnaményba kell mennie... Ez ma már nem két fillér. Természete­sen nem ez az elsődleges probléma, annál inkább sem, mert az egyszeri tízezer fo­rint letelepedési segély és az illetményföld fejében a ter­melőszövetkezettől kapott évi 1500 forint valamit lendít a helyzeten. Sokszor merül fel bennem a kérdés: ki jön az országnak erre a tájára? Még szerencse, hogy mindig akadt eddig valaki, aki hazaérke­zett. Igaz, ha férjhez ment, akkor viszont gyakran el is költözött néhány évi itteni élet után ... „...érzem, hogy segítenek...” Soma Mária tanító, immár harmadik tanévét kezdi Ló­nyán. Olcsvai és pályázat út­ján került ide. ö a szolgálati lakás egyik lakója. — Volt egy ismerősöm, ő beszélt erről az iskoláról, s amit mondott, az tetszett. Minden hét végén hazame­gyek, s az útiköltség bizony felemészti a területi pótlé­kot. Szeretnék továbbtanulni. Vagy pszichológiát Debrecen­ben, vagy rajzot Egerben... Itt szól közbe az igazgató: — Ha volna szakosom, nem támogathatnám. A továbbta­nulás is a pályakezdők egyik komoly gondja ... — Meg is telepedne? — kérdem. — Én sem építkeznék itt. Távol van az otthonomtól... — Mit csinál, ha nem ta­nít? — Olvasok, tévét nézek. Átmegyek a szomszédokhoz, egy fiatal házaspárhoz. ÁFÉSZ-nél dolgoznak mind­ketten ... Balázsi Éva, aki az első napjait tölti az iskolában, a jelek szerint céltudatos te­remtés, ám mint kiderült, ő sem tartja életcéljának, hogy Lónyán éljen. Tiszaszalkai, tanulmányi szerződése volt a járással és így került ide. — Mindig pedagógus akar­tam lenni, ez nem szólam. Az viszont más kérdés: sosem az alsó tagozat volt az álmom. Történelem szakon szeretnék továbbtanulni, aztán majd meglátjuk ... Nem fogok itt megöregedni, annál inkább sem, mert három történelem szakos is van az iskolában. — Ez a távlat. És a köze­lebbi jövő? — Olyan környezetbe ke­rültem, ahol mindenki ismer mindenkit, csak én nem, és engem sem ismernek. Elein­te úgy éreztem, mindenki en­gem figyel. Azonban érzem, hogy segítenek, s volt már egy-két olyan villanás az óráimon, amire azt mond­tam: ez az! V. Cs. Farkas Kálmán Á. A. Baptista: 4 A fii csők és a hangya (fordított meso) A hangya szerényen ten­gette életét — járt egyik városból a másikba kevéske haszonért kereskedni, s amit csak tudott, félrera­kott. Nem csoda hát, ha irigyelte régi iskolatársát, a tücsköt, aki igen jól kere­sett hangszerével az éjsza­kai mulatóhelyeken. Egy alkalommal, mikor a han­gya egy gazdag üzletem­bert kísérgetett lokálból lo­kálba, összefutott a tücsök­kel. „Várj csak, barátocs- kám!” — gondolta. — „Jö­hetsz majd télen kölcsönkér­ni hozzám, éntőlem ugyan egy fityinget sem kapsz!” Egy szép napon, midőn japán ügyfele társaságában kilépett a környék legele­gánsabb étterméből, látja: jön feléje a tücsök, mint mindig, most is mosolyog­va. Jól számított, hogy meg­szólítja, ám — minő csaló­dás! — nem pénzt kért tő­le, hanem érdeklődést szín­lelve a hangyacsalád hogy- léte felől érdeklődött. A csa­lódott hangya zavarában így szólt a tücsökhöz: — Láttalak a tévében. — Igen, egész nyáron ott énekeltem — húzta ki ma­gát a tücsök. — De télen nehezebb lesz! — Ugyan, a tél! Nem lesz semmi baj. Hisz a lemezei­met úgy veszik, mint a cuk­rot. Na meg épp most ír­tam alá egy szerződést a párizsi Olympiával. Egy fel­lépésre háromezer frankot kapok, és mindezt két da­lért! A hangyának ekkor eszé­be jutott a mindennapi kín­keserves robot, amelynek egy gyomorfekélyt és egy készülődő infarktust kö­szönhet, s így sóhajtott fel: — Megtennél nekem egy szívességet? — Szívest-örömest! — Ha Párizsban jársz, keresd fel a nevemben La Fontaine urat, és mondd meg neki, hogy menjen a pokolba! (Fordította: Grabócz Gábor) Akár kedvezőtlennek is ítélhetnénk a képet. Három kezdő, s egyik sem akar — ma legalábbis nem —, Lónyán maradni. De jobban belegondolva, az előbbrejutás termé­szetes igénye hajtja mindegyiket. Hogy nem pont Lónyán? Ez nem csak a három pályakezdőn, s nem is csak az iskolán múlik. Mert — és nem csupán ennek a távoli községnek az esetében — kiderülhet, hogy ami másntt, esetleg város kö­zelében netán elég, az itt semmiképpen sem az. Gondoljunk csak az otthonteremtésre... Speidl Zoltán Pályakezdők a végeken A lista, amit a megyei tanácson kaptam, s amely a be­regi és szatmári részeken újonnan munkába állt pedagógu­sokat lajstromozta, szinte kizárólag nőket tartalmazott. Ez — ismerve a pálya női voltát — nem meglepetés, s ha egy megjegyzés erejéig mégis itt szerepel a megállapítás, annak oka csupán a jelzés: a pályakezdő pedagógusok problémája, jórészt női gond is.

Next

/
Thumbnails
Contents