Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

1982. augusztus 7. Lányok az otthonból □ szoba egyik faláról Kaffka Margit szomo­rú, fáradt, izgatott ar ca néz a lányokra. A gyenge lámpa sárga fényében mint­ha a csend is súlyosabban te­lepedne ránk. Pedig tízen vagyunk ebben a parányi szobában. A lányok félsze­gen, zavartan ülnek — kivé­telesen — az ágyakon, egy­forma, mintás ruhákban. Ta­lán ez az egyenruhajelleg te­szi őket zavarttá? Állami gondozottak. S én minden­képpen a kinti világból ér­keztem. Bármennyire isme­rem őket, sorsukat, fájdalmu­kat, magányukat nem érthe­tem meg. Amikor megpróbál­nak magukról beszélni, és lassan feloldódnak, a mon­datok mögött érezni a vá­gyak, a tervek erővonalait. Bizonytalan kapaszkodáso­kat érzékelek, és egy-egy si­ker erőt adó dobbanását. De minden szavuk valamilyen megélt fájdalom, megrázkód­tatás szűrőjén át érkezik hozzám. Éva a vaságyon, felhúzott lábakkal gubbaszt. A haja gondozatlan, a szemébe hull. Fürdőköpeny van rajta, ru­hát nem vehet fel, mert ak­kor megszökne. Állandóan figyelik. Sopronból szökött meg. Unatkozott otthon. Utazgatott, amíg Debrecen­ben el nem fogták, s be nem vitték az intézetbe. Harag­szik mindenkire, gonosznak mutatja magát. Nem hajlan­dó beszélni velem. De a töb­bieket — a lányokat — szí­vesen szóval tartja. Kaland­jait meséli, átélt izgafmait. Néhány intézetet már meg­járt, abortusza is volt. Tizen­öt éves. Az otthonból sokan haza­felé készülődnek. A boldo­gabbak a szülőkhöz mennek, mások rokonokhoz. Alig ma­radnak néhányan. Jóskától is megkérdezték, haza akar-e menni. Nem válaszolt azon­nal, töprengés látszott az ar­cán, mintha mérlegelne va­lamit. Aztán a vezető szemé­be nézett, és bátran azt mondta: igen. Elmúlt néhány hét. Jó volt várakozni, hiszen hamarosan csomagolni kell, felülni a vonatra és elindulni haza. Jöttek egymás után az en­gedélyek. Pista is, Karcsi is mehetett. Jóska hiába várt. Nem tudhatta, hogy édes­anyja még mindig többet gondol a kocsmára, mint rá. Apja napikig nem jár haza. Amikor megmondták ne­ki, hogy nem mehet, sokáig nem lehetett megvigasztalni. Katival a bíróságon talál­kozom. Többször megszökött az intézetből, és „szabad” út­jain az iskolák tanári szobá­ira specializálta magát. Pénzt, különböző értékeket vitt magával, míg ő is ide ke­rült. Konok elszántság vibrál az arcán. Keveset beszél, úgy kell faggatni, csak igen­nel vagy nemmel hajlandó felelni a feltett kérdésekre. Édesanyja féléves korában eldobta magától, anyjához adta nevelkedni. Tizenöt éves sérelmek lobognak ebben a lányban. A szeretet nélküli élet fásulttá, cinikussá tette. De mindenképpen szabadul­ni akar. Javítóintézet — hangzik a döntés, amely az utolsó lehetőség Kati számá­ra, hogy megtalálja becsüle­tes társait. Az anya felsikolt. Kínos csend. Nem engedi a gyere­két. Vissza akarja küldeni a nagymamához, oda, ahonnan ide került. Kati csak hallgat, fel sem néz. Majd a felnőt­tek elintézik a sorsát. A jog­erős ítéletre várni kell né­hány hetet. Irént úgy mutatják be, mint egy könyvmolyt. Sokat olvas, néha válogatás nélkül. Boldogan újságolja, hogy leg­utóbb Kosztolányi Édes An­náját olvasta. Nagyon tetszett neki. Amikor azt kérdezem, hogy szerinte Anna miért öl­te meg a gazdáit, azt feleli: mert sokat dolgoztatták, mert megalázták. n rén már elfelejtette, honnan jött. Jól érzi magát, s maradni akar, szeretetét, megtalált belső harmóniáját szétsugá­rozza a kisebbekre. Olyan tartaléka van, amit semmi­lyen pedagógiai képzés sem adhat: elrugaszkodás a múlt­tól; a sérelmek gyógyításá­nak vágya; teljes egyéniség­gel feszülni neki a feladatok­nak, mintha minden kudarc eddig elért eredményeinek tagadása lenne. Ez pedig ki­apadhatatlan erőt ad neki. Nagy István Attila Nyírbátori szamárhátíves kapu Díszes középkori kapuval gazdagodott a nyírbátori mi­norita templom. Restaurálá­sakor, 1973-ban és 1974-ben, a homlokzat vakolatának le­verése során fölfedeztek raj­ta égy kőkaput, amely hazai* viszonylatban szinte párat­lan. Egy késő gótikus sza- márhátívű kapuról van szó. Ez középen csúcsban egyesü­lő, négy középpontból szer­kesztett ívben végződik, az ív szárai alul domborúak, fe­lül homorúak. A többszörö­sen tagolt, bélletes kapu kül­ső vonalán négy-négy kúszó stilizált növénydísz, fölötte keresztvirágos díszítmény ül. A kapuzat két oldalán hosszában egy-egy fiáié, azaz csúcsíves fiatorony simul a templom falához. A két fia­torony felső szakaszán, a két hármas élen tizennyolc­tizennyolc rozetta látható, a tetején pedig egy-egy kisebb méretű keresztvirág díszük. A kaput 1978-ban analógiák alapján — összehasonlító el­járással —. a késő gótikus építészetben eddig nálunk alig ismert vagy megközelí­tően hasonló formájú kapu­zatoknak megfelelően resta­urálták. A csúcsívvel először a Szí­riái építészetben (i. sz. 561) találkoztunk, majd később az iszlám építészet kedvelt ív­formája lett. A kereszteshad­járatok idején (1096—1270) bekövetkező nagy méretű tömegmozgás azonban nem­csak az európai népeket hozta közelebb egymáshoz, hanem feltárta előttük Kelet kapujá is, az európainál ma­gasabb kultúrájú Bizánc és az iszlám világ anyagi és szellemi gazdagságát. A csúcsív, a szamárhátív iszlám közvetítéssel került a bencés építészetbe, és Euró­pában először 107.1-ben, Mon­te Casino újjáépítésénél al­kalmazták. Innen került a clunyi bencésműhely útján a burgundiai építészetbe. Sa­int-Denis mestere Burgundi­ában láthatta, felismerte elő­nyeit és nemcsak a bordák iveinél, de ablakok, kapuk es árkádok áthidalásánál is szí­vesen alkalmazta. Azonban még nem kizárólagosan, azzá csak később, az érett gótika periódusában vált. Magyar- országon a XIV—XV. szá­zadban terjedt el a gótikus, ill. későgótikus stílus. A magyarországi művészet- történetben azért szerkezeti­leg ennek a kapunak is van­nak hasonló elődei, analógiái, jóllehet a szamárhátiv for­májában és a díszítőelemek­ben némileg eltér tőlük. Sza­bolcs megyében főképp az anarcsi és a tiszabezdédi — ma református — templom szentségtartó fülkéi jöhet­nek számításba ilyenként. Az anarcsi szentségtartó fülke belső» mezőjében azon­ban lóherés díszítés is lát­ható, s a fülke ajtókiképzé­se egyenes záródású, nem csúcsíves, két oldalán a fi- álék alul henger, felül ha­sáb alakúak, s a tetejükön nincs keresztrózsa, mint a nyírbátori kapu fiáiéin. A XV. század végéről származó tiszabezdédi két-két kúszóle­veles szentségtartó fülke íve jobban hasonlít a nyírbátori kapuéhoz, de a fiálék ezen már nem figyelhetők meg, a szamárhátíves mezőt egy párkány választja el az alsó felülettől. Távolabb tekintve a szamár­hátív föllelhető például a kassai székesegyház XV. szá­zadi kapuján, az 1452-ből való vajdahunyadi várkápol­na bejáratán, az 1460—1470 közt épült csütörtökhelyi Zá- polya-kápolna karzatán vagy a siklósi vár déli szárnyának az 1540-es évekből való zárt erkélyén is. A vajdahunyadi várkápolna kapuja a XV. század derekán készült, va­lószínű. hogy a nyírbátori kapuzat szintén ebből az idő­ből való esetleg nem sokkal később keletkezett. Ha az anarcsi szentségtartó fülke keletkezésének ideje 1475. a nyírbátori építkezés idejét valamivel korábbra kell ten­nünk. Nem lehetetlen, hogy ez s a másik említett hason­ló építészeti elem Szabolcs megyében a nyírbátori épít­kezések kisugárzása folytán jött létre. A nyírbátori templom ere­deti gótikus bejáratát eltün­tette a XVIII. század közepe táján a homlokzat elé épített, ovális alaprajzú, dél felé ere­detileg nyitott, szép barokk előcsarnok. Az 1978. évi hely­reállításkor a barokk elő­csarnok bizonyos módosításá­val a gótikus kapuzat ismét láthatóvá vált. Dr. Szalontai Barnabás Rakodóból tsz-elnök Hol vannak már azok a régi gazdák, akik annak idején a nagyüzemi gazdálkodás szü­letésénél, öt elemivel, de nagy tapasztalattal a tsz-ek élére mertek állni. Akik a kezdeti bizonytalan lépések után meg tudták alapoz­ni mai virágzó mezőgazdaságunkat. Nagy részük a jól megérdemelt nyugdíjat élvezi, vagy vezetői helyét fiatalabbnak, képzet­tebbnek átadva, kevesebb felelősséggel, de még mindig fontos munkát végez. Az „utolsó mohikánok” egyike Agárdi Bé­la, a tornyospálcai Rákóczi Termelőszövet­kezet elnöke. Tagbaszakadt, jó kiállású, büszkén csillogó szemű, tipikus parasztem­ber. Jtt-ott őszülő, koromfekete haja lobog, amint szélesen gesztikulálva, ízes magyarsá­gával beszél. — Hétholdas gazda volt az apám. Ennyi föld akkoriban csak arra volt elég, hogy sze­gény legyen az ember. A feleségem hozott hozzá négyet, később vettünk hozzá még ha­tot, így aztán kezdett kialakulni a dolog, csakhogy elvittek katonának. Ott akartak tartani, mert jó kiképző őrmester vált belő­lem, de én már megálmodtam, hogy micsoda száp gazdaságom lesz nekem. Lészereltem, és addig haza sem jöttem, amíg a törteli fa­iskolában nem vettem két holdra való alma­csemetét. A kis almás termőre is fordult, de akkor már 1961-et írtunk, és Agárdi Bélához is be­kopogtattak az agitálok. Nehéz dolguk volt, mert nyakas emberre találtak. Ö is, mint más, idegenkedett az új, ismeretlen gazdál­kodási formától, sajnálta a két szép csikót, amelyek a „csillagot is lerúgták volna az égről”. Aztán beadta a derekát. Vele lépett be az utca többi gazdája is. — Nem nagyon tudtuk a szervezetet — emlékezik. — Engem kertészeti brigádveze­tőnek választottak, és már az első évben hat­van hold almát telepítettünk. Behúztuk a piros rongyot tízméterenként a madzagba, aztán úgy tűztük Id a táblát. Mire vissza­értem a másik végéről, a megmaradt har- mincvalahány csemetének lába kelt, de az emberek is eltűntek. Valahogy az élt min­denkiben: nem tart ez sokáig, visszajön a másik rend. A kukoricát februárban törtük, egy holdba elültettünk húsz mázsa gülbabá't, felszedtünk tizenhatot. Nem volt akkor a •vezetésben sem egység, sem hozzáértés. Fel is adtam én akkor a hivatalomat, elmen­tem rakodómunkásnak. Az is maradtam hat­vannyolcig. Dolgoztam, téltek a napok, az évek. Nagyon sokat morfondíroztam ma­gamban. Nem valami jó a mi földünk, mert hol homokos, hol kötött, hideg, de hálás. Jó almát teremne, meg sok krumplit, nem vélet­len, hogy itt tudták kinemesíteni a gülbabát, az aranyalmát, ért is ehhez mindenki aki itt él. Egy yalamire lyukadtam ki mindig: olyan ember hiányzik, akire hallgat a többi, elfogadja. Hívtak engem sokszor elnöknek, de vala­ki mindig akadt aki nem értett egyet a jelö­lésemmel, és persze én is féltem a dologtól. Hatvanyolcban aztán beadtam a derekam, de csak a helyettességet vállaltam. Nem gondoltam, hogy ez még nehezebb lesz mint­ha elnökké választanak. Egy feltételem volt, hogy magam választom meg, kivel akarok dolgozni. Hoztam hát fiatal szakembereket, meg is kaptam a kritikát: „pulyagazda, ma­lacszalonna” mondogatták a régi tehetős gazdák. Azok fogadtak el legelőbb, akik ap~ nak idején a cselédsorban voltak. Nehéz „mérkőzés” volt. de mi győztünk. Az új „csapat” vizsgája egy negyvenhek­táros cukorrepatábla volt, amiben elakad­tak a gépek, és már a fagy veszélye fenye­getett. Agárdi Béla akkor egy lajstromot ké­szített, amelyben lévén az ábécében az első, az elejére odaírta a nevét, a feleségét és a fiát is, és a szakembereit szétugrasztotta. írja alá mindenki, aki vállalja a kézi szedést. Reggel ők voltak az elsők, és szorongva les­ték vajon hányán jönnek el. Hétszáz ember szedte aznap a cukorrépát. Még kívülállók is eljöttek. Este aztán amikor mindenki ka­pott egy kupica pálinkát, mondták a nem tag, mégis dolgozó emberek: te is segítettél Béla, amikor a házam építettem. Bizony nem épült az utolsó húsz évben ház Tornyospál­cán a tsz segítsége nélkül. így aztán megtört a jég. Már az első évben ledolgozták az azelőtti három és fél milliós veszteséget, és azóta nyereséges a Rákóczi. Az 1972-es vá­lasztáson egy híján minden tag rá szava­zott, és azóta töretlen a fejlődésük, pedig ké­sőbb egy egyesüléssel meg is duplázódott a területük. — Ma a nagy gazdaságokban a vezetők nem foglalkozhatnak minden tag gondjával, bajá­val, nekem szerencsém van, mert ide gyö­kerezek, mindenkit ismerek, mindig nyitva az ajtóm. De legjobban köztük szeretek len­ni. Reggelenként el is várják a tagok, hogy ott legyek a munkakezdésen. Jó ez nekem is, mert saját bajaimat is kipanaszkodom nekik, látják rajtam, ha valami gyötör. Így szoktuk meg egymást. — Beváltak azok a fiatal szakemberek, akiket annak idején idehoztam. Az utóbbi időben már a pótlásomra gondolok, mert bizony az ötvenhetediket taposom, és a szí­vem gyakran rosszalkodik. Ha a korkedvez­ményt megkapom, jövőre nyugdíjba megyek. Gondolom utódomnak megválasztják az egyik volt „pulyagazdát”. Nem fogok hi­ányozni. Annál inkább a tsz nekem. Ezek a fiatalok kellenek a falunak, és úgy igazítom majd az otthoni munkámat, — mert hát van egy kis kertem —, hogy minél többet lehes­sek azért közöttük. Az már úgy van, hogy reggel amikor meghallom a Rába zúgását a Sírkutgaz felől, csak a tsz körül járnak a gondolataim. Vén fejjel már nem hiszem, hogy megváltoznék. Nem’ is lenne érdemes, hiszen Agárdi Bé­la élete példa lehet bármelyik mai fiatal mezőgazdasági szakembernek. Nyolc általá­nosával partnere tudott lenni a mérnök be­osztottainak, anélkül, hogy irigységet keltett volna bennük, vagy szakmai féltékenységet. Szót tudott érteni minden emberrel, tudott dicsérni, de büntetni is. Akinek megmondta, hogy keressen magának más gazdát, arról később kiderült, megérdemelte a csavargó jelzőt. Érdemtelenül senkit sem emelt a töb­biek fölé. Emberközelség. Ez a titka. • — Ha már ír rólam, hadd mondjam el, hogy soha nem lettem volna az, aki vagyok, az én türelmes családom nélkül. A feleségem ismer, tudja ha nincs kedvem a szóra, ele­get beszéltem aznap. Voltak nehéz napok. Megvádoltak az irigyeim. Kérdi az asszony: hát loptál te Béla? Azt te látnád leghama­rabb — válaszoltam. Tudta, hogy nem ten­nék ilyet. A két fiam a büszkeségem. A nagyobbik, a Sándor a természet szerelmese. A maguk lapjába is szokott írogatni a madarakról. Nagyon szereti a gyerekeket, most .is a Ricsi­iről erdőn van az úttörőkkel. Most már töb­bet leszek velük. Nézzünk szét a birodalmában — invitál. Szép ápolt almások, haragoszöld kukorica- táblák. a forró nyárban izzadó emberek. Aratnak. — Nagyon imádkoztunk már egy kis eső­ért, pont jókor jött az este. Milliókat jelent, higgye el. — Számolgat, ki nem fogy a szó­ból, és lassan összeáll a mozaik. Keze alatt a megye egyik legerősebb terméloszövetke- zete alakult ki az elmúlt években. Azt tartja — és ezzel nem mindenütt értenek egyet —, hogy a földből kell megélni. — Volt nekünk Pesten melléküzemünk, az egyesüléssel kaptuk, egy zöldségesstand. Amikor felmentem és megláttam azokat az alakokat, még azon se csodálkoztam volna, ha megvernek. Rögtön elvettem tőlük a bé­lyegzőt. Megélünk mi a magunk emberségé­ből is. Bizonyítják ezt a kitüntetéseink, ered­ményeink. Búcsúzóul még benézünk a fóliatelepre, ahonnan a környéket ellátják zöldséggel. A •kapuban idős, bajuszos emberek. Szertartá­sosan tisztelettel rázzák meg a kezünket. Agárdi, Béla közülük való. Esik Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET ■Agárdi Béla (Elek Emil felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents