Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

1982. augusztus 20. Kelet-Magyarország 3 Boldogulásunk forrása Szobor a földműveseknek N agyon-nagyon az elején jártunk a műveltség­nek, különösen a poli­tikai műveltséggel, amikor annak idején, 1949-ben az országgyűlés törvénybe fog­lalta az alkotmányt. Augusz­tus 20: István királyunk, az új kenyér, s az alkotmány napja lett — egybeesett a három. A falu egyik fele ott bal­lagott a körmenetben, a má­sik fele a gyűlésen volt, ahol nemzeti és piros szalaggal díszített friss kenyeret sze­gett meg az ünnep szónoka. Azután elmondta, hogy ez a népköztársasági alkotmány az első alaptörvénye a nép­nek, hordozza, amit a felsza­badulástól addig elértünk és a jövendőbe is mutat, ami nem más, mint a szocializ­mus fölépítése, amely révén minden dolgos ember egyre följebb halad. Az emberek tapsoltak, bólintottak: jól van, alkotmány van, lássunk dolog után. Az alkotmány meg élni kezdett a napok valóságá­ban, az élet mindennapjai­ban, amelyekben volt napsü­tés is, vihar is, és az estéket nappalok követték. Mondom: az elején jár­tunk a tudatiaknak, sok hit­re is szükség volt. A népha­talom győzött: benne is volt az alkotmányban, a legele­jén. A hatalom, a legfonto­sabb, amelynek megrendít- hetetlen alapokon kell állnia. Ipar. Szocialista mezőgazda­ság. Kultúra. A dolgozók jo­gai és kötelességei. És béke! — amelyről Hja Ehrenburg írta: „belép az ajtón és meg­szegi a kenyeret”. Milyen csodaszép gondolat volt. Lel­kesítő ma is. Az alkotmány élő valami. Nos, ez az „élő valami” a szegény nép számára nem volt több a ködnél, a semmi­nél. Mindaddig, amíg föl nem emelték szavukat gyalázatos sorsuk miatt, mert abban a pillanatban lesújtott rájuk az uralkodó osztálynak ez az élő valamije. Államiságunk egykori jel­képe, a korona — minden misztifikációból kiemelve — most ott van a Nemzeti'Mú­zeumban. Mindenki megte­kintheti. Voltak a történelemben jó­szándékú haladók és forra­dalmárok, akik hordozói vol­tak a polgári alkotmányos­ságnak. Martinovics Ignác, a magyar jakobinus mozgalom vezetője 1793-ban független magyar államról ír, „amely­ben a népnek is részt kell venni a hatalom gyakorlásá­ban”. Hajnóczy József, a jog­tudós és történész 1790-ben két alkotmánytervezetet is elkészít. Követelései: függet­lenség, a dolgozó nép jogai­nak szélesítése, a közteher­viselés kiterjesztése a neme­sekre. Négy évvel később már köztársasági alkotmányt követelt. Berzeviczky Ger­gely az általa készített pol­gári alkotmánytervezetet egyenesen Napóleonnak ajánlta. . . Az 1849. április 19-én el­fogadott „Függetlenségi Nyi- latkozat”-tal Magyarország lényegében alkotmányos köz­társasággá lett, de ahogy le­verték a jakobinusokat, le­verték a szabadságharcot — megfojtották az alkotmá­nyosság eszméjét is. Csak az az „élő valami” maradt. Az alkotmányfejlődés kö­vetkező állomása 1919 volt Magyarországon. A június 23-án elfogadott forradalmi alkotmány megfelelt mind­azoknak a követelmények­nek, amelyeket a szocialista alkotmánnyal szemben tá­masztani lehet. Legfőbb ér­téke az volt, hogy a legma­gasabb szinten, a szocialista alaptörvény szintjén össze­gezte a Magyar Tanácsköz­társaság lényegét. „A prole­tariátus minden szabadságot, jogot és hatalmat a kezébe vett abból a célból, hogy megszüntesse a kapitalista rendet, a burzsoázia ural­mát és helyébe a szocialista társadalmi és termelési ren­det állítsa”. „A. Tanácsköz­társaság a munkások, kato­nák és földművesek tanácsa­inak köztársasága”. Ez az alkotmányunk is az ellenforradalom áldozata lett. Harminc évnek kellett el­múlnia, hogy 1949-ben meg­szülessen az új, amely együtt élt, s él velünk mai törté­nelmünk folyamatában. Egy az élete az őt létrehozó ha­talommal, társadalommal, annak minden követelményé­vel és intézményével. Ha a gazdasági-politikai-társadal- mi körülmények fejlődésé­ben jelentős változás áll be,' annak tükröződnie kell az alkotmányban is. Ha vala­mely alkotmányos rendelke­zés — mint elérendő cél — megvalósul, nincs többé szükség alkotmány szabályo­zására. Vagy: kialakulhat és beválhat valamely gyakorlat a mindennapi életben, amely alkotmányos rendelkezést igényel, nos, ennek ott a helye az alaptörvényben ... Attól az első naptól 1972- ig sok minden történt. Ural­kodóvá váltak hazánkban a szocialista termelési viszo­nyok: a Magyar Népköztár­saság szocialista állammá lett. Változások következtek be a társadalom osztályszer­kezetében, kialakult az egy­séges termelőszövetkezeti társadalmi osztály. A szocia­lista demokrácia szélesítése azt jelentette és jelenti: az állampolgárok munkahe­lyükön és lakóhelyükön köz­vetlenül részt vállalhatnak a közügyek intézésében. Fejlő­dött a népfrontmozgalom, amely tömöríti a társadalom erőit a szocializmus teljes felépítésére, a politikai, gaz­dasági és kulturális felada­tok megoldására, alapvetően fontos szerepe van a nép- képviseleti szervek megvá­lasztásában. Változások kö­vetkeztek be a jogok és kö­telességek tekintetében... □ emokrácia és állampol­gári alapjogok: a szo­cialista társadalom ér­dekében élnek és realizálód­nak. Élnek és realizálódnak a városi vagy falusi munkás­emberek bírálatában, ha a munkahelyen vagy a lakóhe­lyen nem rendben mennek a dolgok; benne vannak abban is, ha a dolgok rendben men­nek. Ott vannak a pihenés­ben, a pohár borban, a pol­cokon sorakozó könyvekben, a családi ebéd illatában ép­pen úgy, mint egy balatoni vagy külföldi túrában, a hobbikertek örömében, a sa­ját termésű barackban, mint ahogy a kirakatok gazdagsá­gában, a suhanó gépkocsik­ban, vagy akár az istentisz­teletek csöndes zsolozsmái­ban is benne élnek. És még mennyi minden­ben, ami az embert, az ál­lampolgárt természetszerű­en körülveszi, mindennapjai élő valóságként, boldogulása forrásaként. Terhének egy részét már leadta a föld. Magtárban a kenyérnekvaló. Rakamaz ha­tárában mint mindig, az utóbbi években, most is gaz­dagon arattak. Fiatalember, de már ősz hajú ágazatve- zető, Varga Béla sorolja: — A 105 hektár őszi árpa, hektáronként négy tonnát, a 657 hektár őszi búza hek­táronként 5,5 tonnát ter­mett. Sok ez! De mihez viszo­nyítva? Több a megyei, az országos átlagtól és három­szorosa annak, amit Raka- mazon a szövetkezeti mozga­lom kezdetén termeltek. Mintha megbűvölték volna a földet. Ezt mutatja, tárja elénk az augusztusi határ is. Besétáltunk a cukorrépa­táblába, mintát vettünk. Már most egy hónappal a szedés előtt egy-másfél kilogram­mos a gyökér. — Meglesz hektáronként az 50 tonna. Néztük a' kukoricát, szóba- került a napraforgó, a zöld­bab, az alma is. Kár, hogy nem látja ezt a világ. Ten­gernyi tengeri, tömött sorok, kövér csövek. Vajon mit ér­lel most a 650 hektáros te­rület? — Tavaly hektáronként 8 tonnát törtünk. Ennyinek most is lenni kell — mond­ja a növénytermesztés gaz­dája, aztán dicséri az időt. — Fullasztó a hőség, de ne­künk dolgozik a nap. Teg­napelőtt kiadós eső esett, most meg a meleg, ezt ked­veli a kukorica, a répa ... Az ágazatvezető beszél, én viszont árnyékba húzódva ezt a nyolctonnás kukoricát értékelem önmagámban. Emlékszem, tavaly megala­kult a nyolcvanasok klubja. Cikkeztek erről a lapok. Van az országban néhány tucat gazdaság, ahol a kukorica hektáronkénti átlaga nyolc­van mázsa és ez nagy do­log. Egyszóval Rakamaz is ott van az élbolyban. De ne­kem mindez nem elég. Mert a szakembereket kivéve va­jon tudja-e mindenki, meny­nyire sok nyolc tonna kuko­rica? Csináltam egy furcsa szá­mítást. Ha mindazt, ami Ra­kamaz határában egy év alatt terem; a 9000 tonna al­mát, az 5000 tonna kukori­cát, a 3600 tonna búzát és a többi termést; árpát, napra­forgót, cukorépát vasútra adnák, ahhoz legalább há­romezer kocsira lenne szük­ség. Háromezer vagon vi­szont egy szerelvényben több mint 300 kilométer. Kevés csak a szó, a szám, az érv a jogos méltatásra. Van viszont a termelőszö­vetkezet elnökének szobá- lyában három oklevél. Bizo­nyítvány ez három egymást követő év: 1979—80—81., ki­váló eredményéről. Tóth Ká­roly főkönyvelőtől csak há­rom számot kérek. A három év eredményét, nyereségét: íme 19 millió 714 ezer, 16 millió 211 ezer és 23 millió 212 ezer forint. Na és ho­gyan látja egy számszaki ember a gazdálkodást? — Most jótól kérdezi — nevetett a főkönyvelő — ja­nuár 1-től vagyok itt. Ezelőtt a Tiszántúl, a szomszéd me­gye egyik tsz-ében dolgoz­tam. De azért van már ki­alakult véleményem. Ha pél­dául beültetném a volt ter­melőszövetkezetem tagságát egy autóbuszba, bekötném a szemüket és amikor átér­tünk a Tiszán, levenném a kendőt, azt hinnék egy más országba érkeztek. Én is így éreztem. Mit mondjak, itt a határ olyan mint a patika. Még a kerítések tövében, a villanyoszlopok tövében sincs gaz. És nincs üresjárat. Itt mindenki tudatosan és szor­galmasan dolgozik. A főkönyvelő nem túlzott. Ahogy haladt az idő egyre nagyobb területet jártunk be. Nincs szöglete a gazda­ságnak, ahol ne dolgoztak volna. Az új szerelőcsarnok­ban a gépészek már az őszi munkához készítették elő a gépeket. Az állattenyésztő telepen almoztak. A szérűn szénát, szalmát kazlaztak. — Nincs itt megállás — mondja az egyik tehenész — több a munka, mint ahány napja van az évnek. Nekünk ez a jó. Tehenészet? A „boci zsúr­kocsi” takarmánykiosztó, tisztára csak fekete tarka tehenek elé adagolja a szé­nát. A keresztezési program tehát befejeződött és vajon mennyi a tej termés? — Tavaly 4500 liter volt az egy tehénre jutó átlag, idén már elérjük az ötezer litert. — És hol a határ? A ter­melésnövelés lehetősége med­dig ér? Erről már többen beszél­gettünk és mondták, ki tud­ja. Minden területen van még lehtőség és van feladat. Biztos csak az, ami már megtörtént. Ilyen megtör­tént és végleges dolog, hogy az emberek felnőt­tek a feladatokhoz, értik amit csinálnak, képesek ön­állóan cselekedni. Ez igaz, a rendre, tisztaságra. és vonatkozik a növényter­mesztőtől az ágazatvezetőkig mindenkire. Nem volt köny- nyű ezt elérni. Erre utalt Héri László, a termelőszö­vetkezet elnöke: „Meglesz hektáronként az 50 tonna cukorrépa” — mondja Varga Béla fő-ágazatvezető. — 1975-ben úgy tűnt meg­torpanunk. Két év alatt nyolc felsőfokú végzettségű szakember hagyta itt a tsz-t. Csökkent a termelési érték, a nyereség. Akkor minden ágazatban erőteljes fejlesztés­be kezdtünk, de elsősorban a szakgárdát kellett erősíte­ni. Ma 23 egyetemet, főisko­lát végzett szakirányítónk van, sok a jól képzett kö­zépvezető, szakmunkás... Egészítsük ki mindezt az­zal, ami már szintén befe­jezett tény. Volt egy nagy­szabású melioráció, kiépítet­ték az öntözőhálózatot. Gé­pesítettek. Állandóan gyara­podott és ma is gyarapszik a termelés eszközállománya. Egyszóval a nagy tömegű és nyereséges termelésért sok fronton küzdöttek. A Rakamazi Győzelem Termelőszövetkezet nem a legnagyobb gazdaság a me­gyében* területét, tekintve 42. a sorban. Első viszont az egy főre jutó termelési ér­tékben és második az egy főre eső jövedelemben. A ra­kamazi tsz-tagok tavaly át­lag 54 ezer 300 forintot ke­restek. Ki többet, ki keve­sebbet. Megdolgoztak érte. A minden időben tapasztal­ható szorgalom okát egyet­len elv indokolja: „valamit, valamiért”. * A beszélgetésekből csak töredékeket idéztem. De mi­ért éppen Rakamaz lett a téma. Mert a szorgalom új gyümölcsöt érlelt. A Raka­mazi Győzelem Tsz több évi kiemelkedő gazdálkodásáért az észak-magyarországi táj­egységben elnyerte a MÉM termelési nagydíját, vele Kiss István szobrászművész „Búzakalász” című szobrá­nak kicsinyített mását. Hosz- szú út vezetett idáig és akik ezt az utat becsülettel jár­ták, a szó igaz értelmében földművesek. Seres Ernő Kút rozmaring P aradicsomi idill a kert a veranda ablakából, ahol a kelő nap első sugarai már rendszerint munka közben találják Tercsi nénit. Füvek, fák, bokrok seregnyi fajtája, a tiszta csönd­ben rigó fuvoláz valahol a lombok kö­zött, felel rá a leveli béka, jósolva a kö­zeli esőt. Bekopogtat a szomszéd Jani bácsi, elmond egy-két történetet, a tanár néni pedig jegyzetel. A faluszéli házban egyedül él Szabó Imréné, de egyáltalán nem magányosan... Két évvel túl a nyugdíjkorhatáron, szeptembertől kifogyhatatlan energiával, hatalmas munkabírással és rengeteg, megvalósításra váró tervvel kezdi a har­madik ráadástanévet a gyulaházi isko­lában. Annyi a vállalt feladata és a megbízatása, hogy egyelőre nem is igen ér rá arra gondolni; itt volna már a megérdemelt pihenés ideje. Szerencsére, mint mondta, a tantestü­letben olyan közösségben dolgozik, ahol a munkához nyugalmat, ihletet és sok segítséget adnak egymásnak. Magyart és történelmet tanít, amellett az osztályfő­nöki munkaközösség vezetője, ö a falu könyvtárosa, a művelődési házban a társadalmi vezetőség elnöke, ő irányít­ja a népi együttest, amely az alkalomtól függőpn helyi népszokásokat mutat be, vagy népi tánccal jelentkezik, s ő fogja össze a honismereti szakkörben a tanu­lók és a felnőttek helytörténeti gyűjtő és feldolgozó munkáját. De nemcsak kulturális jellegűek a megbízatásai. Jelenleg ő az elnöke a ta­nácsi ügyrendi bizottságnak, tagja a he­lyi népfrontbizottságnak, s közéleti te­vékenységére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a legelső ciklustól kezdve ta­nácstag. Tevékeny életút: egy három gyerme­ket felnevelő asszony élete, mindig a közösség szolgálatában. Mindenre jutott idő, s amikor gyermekei már önálló éle­tet kezdtek élni — kettő pedagógus lett, egy pedig zenész — hozzáfogott a talán legnagyobb álom, a honismereti gyűjtés és feldolgozás hálás, szép feladatához. Gyűjt a falu idős embereitől; hogyan éltek régen, milyen volt a lakásuk, mi­lyen ruhát viseltek stb. Több figyelem­reméltó munkával jelentkezett már az évenkénti múzeumi pályázatokon, pél­dául a 141 oldalas feldolgozással Gyu­laháza kulturális fejlődéséről, mely szinte teljes keresztmetszetet ad a falu huszadik századi történetéről. Segítői az idős emberek, köztük például olyan nyugdíjas bácsival, aki a tanár néni ked" véért még naplóvezetésre is válalkozott: éveken át jegyezte az időjárás helyi ada­tait. A legjelentősebb hagyományokat fel­dolgozták, s így az arató játék, a betle- hemes, vagy például az „utca-hossza” nevű népi tánc rendszeresen közönség elé kerül a népi együttes jóvoltából, a tanárnő betanításában. Felfigyelt pro­dukciójukra Volly István néprajztudós és meghívta a csoportot egy tévés-ide­genforgalmi bemutatóra. A részletekről most tárgyalnak ... Tercsi néni szíves szóval, kedvesen és boldogan mesél a honismereti gyűjtés­ről, feltéve, ha nem az ő személye van az előtérben. — Óvakodnék attól — mondta — hogy „köbre emeljük” a tevékenységemet. De ha ezzel segíthetek a kezdő, bátortala­noknak, akkor szívesen. Két dolgot sze­retnék elmondani. Az egyik: Janka Ber­talan és felesége példája. Ók tanítottak engem annak idején, s ők nem fejezték be azzal, hogy leadták a földrajzleckét. Csodálatos ismeretterjesztő, népműve­lő munkát végeztek, s amikor elhatá­roztam hogy pedagógus leszek, arra vágytam: ilyen legyek én is. A másik: ez a kút az udvaron. Rozzant, de meg­hagyom, nekem jelkép — az anyám ásta ki a két kezével. Muskátlit nevelek raj­ta, meg rozmaringot. Ha ránézek, az édesanyám dolgos élete jut eszembe. Ezek vezettek, ezt szeretném továbbadni másoknak. Szabó Imrénét augusztus 19-én a hon­ismereti mozgalomban végzett kiemel­kedő tevékenységéért Váci-díjjal tün­tették ki. Baraksó Erzsébet N „Nincs megállás, több a munka mint ahány napja van az év­nek.” — Ez a véleménye Dobozi Istvánnak és Jung Bé­lának, akik a tehenészetben a borjak körül serénykednek. „Ide ősszel a szüretre érkező diákokat szállásoljuk el” — Héri Zoltánné a tsz tiszaparti üdülőjének gondnoka ügyel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents