Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Éljen augusztus 20., alkotmányunk ünnepe! Enyém, tiéd, miénk H tthonom ajtaját, jól záró, biztos retesz, magam után becsukom. Tárgyaim, köny­veim, s a ház jó szellemének biz­tos-puha párnái közé elbástyázom magam. Véd a béke, óv a csend, kikötőben ily’ nyugodt a hajó. A falon,' fakult fotókon ferde tatár­szemű, meg bumfordi burgund ősök nézik rosszallva, hogy ernyed az izom. Jogaimról mitsem tudnak semmit — tenni sose mertek. Zord arcuknak visszaintek. JOGOM A VILÁGHOZ. Ha úgy tetszik, enyém az Eiffel-torony, nekem üt a Kreml órája. Ha aka­rom, nekem üt a Big Ben. Ja, s hogy ne feledjem, az Akropoliszon úgy ülök, mint fiók-bölcs. És ha akarom, bekapcsolom a rádióm, bejön rajta az egész világ. Kinyi­tom a tv-t, s ablakában ott beszél nekem, ha úgy akarom csak ne­kem, az indiai főminiszter, az ENSZ-főtitkár, az amerikai elnök, az orosz kommentátor. Meglobogtatom útlevelem, s ... elmegyek a Shatt al Arab partjára. Meg Beirutba. S majd elmondom, hogy ott pontosan olyan emberek élnek, mint mi. Azaz sokan isme­rőseim közül már nem élnek. És meghalnak, ma is, holnap is. El­mondom, mert ők is azt hitték, jo­guk van a világhoz. Elmondom, kiordítom azok nevét, akik már nem élnek, az utcák neveit, me­lyeket már nem találok. Szeretném üvölteni: csak nekem van jogom a világhoz? JOGOM EURÓPÁHOZ. Beté­vedtünk egykor ide. Görög szellem, római jog, keresztény éthosz — ez fogadott. Mint tengerben a meleg áram, úgy fut itt a hír, költő szava, tudós szava, író szava, pénz szava, fegyver szava, népek szava. Bőr­ruhánkat gyolcsra váltja, nyílvesz- szőnkből ekeszarvát, sátrainkból katedrálist varázsol. Hol nagyok, hol csöppek va­gyunk a közepén. Hol simogat, hol megpofoz, felemel és megdicsér. Nincs tán pontja, hol halottunknak sír ne jutna, ki hősként, ki mene­külve, fjordok közt, vagy déli csücskén. Ha távol is, de itthon van. Kicsiny földrész, épp tenyér­nyi, a földgömbön rátalálni is ne­héz. Mint Európában kis hazánkra. E kis helyen megbújni oly jó len­ne. Meg is férnénk, békességben. Mégis: mikor ideérek, félek. Má­sodpercnyi távolságra fegyver fegyverrel szemez. Jogom van Eu­rópához! És joga van Miguelnek, Ivánnak, Josephinnek! Integetünk egymásnak, de álcázottak bozótja­ink. Kiabálunk is egymásnak, de hangunk elvész a gépdörejben ... JOGOM A HAZÁMHOZ. Te­nyérnyi folt Európában. Benne búvik a Zselic, meg itt, nem is messze, Szatmár. Van homokja, hegye, vize. Volt hozzám jó, de rossz is. Földje megtermett búzát és tüdőbajt, hegye háznakvalót és bitót, városa-falva hőst és bitangot. A menekülőt befogadta, a mene­külni akarót kiengedtél Nagysága, alakja, ereje, hitele koronként vál­tozott. Volt, amikor egy vár, más­kor egy láp volt a haza. Rá hivat­kozott a költő, ha hűséget követelt. Öt emlegette a hadba küldő, halál­ba készülők előtt. Falra írták nevét „Isten, haza, király”-t egységbe hozók. Ami volt, volt. Ami ma van — a hazám. Színe­sen szépülő, gazdagodó. Ember ál­tal pusztított. Tarka géptől nyüzs­gő határ, füstfelhő alatt nyögő vá­ros. Termővé kényszerített homok, terméketlenné tett vidék. Gyökér­rel ültetett fa, kettétört suháng. Egével-esőjével életre mentő, vi- harral-j egével verő. Jogom van a hazámhoz. JOGOM A NÉPEMHEZ. Keve­redtünk e kis hazában, magyar, ta­tár, török, jász, kun, sváb, román, szlovák, rác mind itt hagyta nevét, jegyét, hitét, szavát. Lettünk, mi vagyunk. Kiszolgáltunk s kiszol­gáltattunk, győztünk és buktunk, hírhedtek voltunk s híresek, de le­váltani e népet nem sikerült. Szü­lettek hősök, árulók, alkalmazko- dók s rebellisek, de ha vész volt, kéznél a kasza s a zászló. Hajtotta hősi hév, s hajtották rossz célért, elvérzett de újra megszületett. Az országból ő csinált hazát, emberek­ből így lett nép. Üjra s újra hont foglalt. Közben teremtett dalt és hősköl­teményt, szép szavú igric hirdette történelmet. Legjobbjai európai szellemekké lettek, nevelt Tibor- cot, Dózsát, Petőfit. Befogadta a jót, mit Európa kínált, cserébe ad­ta maga-termelte kincseit. Bűnte- len nem volt, de bűnössé mások tették. Ok zabolázták meg a siligó homokot, fordították termőre a vadalanyt. A nép épített jáki templomot, egri várat, betonból várost, bontott vörös zászlót, s vállalta mindazt, ami történelem. Jogom van né­pemhez — mondom és kérdem im­már. Mérlegre kell állnom, s mert bár az esendőnek is van joga, de hogy mennyi, a kor ítéletétől függ. JOGOM A TÖRTÉNELMÜNK­HÖZ. Ahhoz, mely a muhi pusz­tán zajlott, Mohácshoz, Isonzóhoz, Isaszeghez, Ozorához, a zsibói csa­tához. Jogom a Tripartitumhoz, mint ahogy tőlem senki el nem veheti az első alkotmányt. Nem válogathatok, mert választási lehe­tőség nem volt, amikor históriánk egy-egy eseménye zajlott. Jogom van tisztelni a nyírturai sortűz ál­dozatát, jogom van siratni a Voro- nyezsnél meghaltakat. Kötelessé­gem tisztelegni a 19-es szolnoki csata hősei előtt, jogom van kese­regni Dózsa fölött, és sajnos nem térhetek ki Horthy Miklós elől sem. Fájó jog az üldözöttek és mártírok számbavétele, s 1956-tal is szembe kell néznem. Egy történelmünk van, s hiába válogatjuk belőle hol a szépet, hol a tragikust, — külön-külön mind becsap. Mert ez így, együtt népem történelme. Minden korban és idő­ben a nép volt a tét, a cél, az esz­köz. Ünnepelhettünk nagy királyt, hatalmas hadvezért, okos politi­kust, — se hont alapítani, se csa­tát nyerni, se nemzetet építeni e nép nélkül sosem lehetett. Ha vá­logatunk, őket hagyjuk ki a histó­riából. Pergetem az évek sorát, az elmúltakét. Érzem: valahol a grammatikába hiba csúszott. Nem jogom, jogunk van a történelmünkhöz. JOGOM AZ ANYANYELVHEZ. A mindent pontosan kifejezőhöz. Pápai-Páriz, Illyés, Sütő, Arany, Juhász nyelvéhez. Ahhoz, melyet Zalában, Gömörben, Szatmárban beszélnek. A tiszta nyelvhez, mely gondosan fogalmaz, ha enyém-ti- édről van szó, nem téved, ha a ha­záról beszél, egy szóval mondja: szeretlek. Hangjainak gyöngyfüzé­rével akkor is muzsikál, ha csak prózát recitál. Beszéljük itthon, a hazában, s így szólnak milliók a határokon kívül. Névelő és igekötő, egyszerű főnév és tájat jelentő így válik híddá. Igazi mondandóját csak mi ért­jük, játékait mi érezzük. Felnőtté akkor váltunk, amikor költő is így fogalmazott, s a századokon át a nép által őrzött szónak csillogó be­cset kölcsönzött próza és rím. Nyelvünkben tudat és öntudat, nemzeti önbecsülés és -ismeret rej­lik, szent szépségének őrzése ha­sonló az egykori jelző tüzek vigyá- zásához. E nyelven fogalmazódott az első magyar ima, s ezen a ma törvénye is. Jogom van anyanyelvemhez, melyen beszélek, gondolkodom, írok, szeretek és gyűlölök, becézek és átkozok. Kit elhajtott innen a végzet, mindent megtanulhatott a világon, s a világban. De gondol­kodni és álmodni csak úgy tud, ahogy anyjától tanulta. Jogom van anyanyelvemhez, melyet ha be­szélek, visszavisz ősi sztyeppekre, felvillantja nagy keveredésünk ezernyi pillanatát, melynek hang­jai és szavai történelmünk meg­annyi mérföldköve. Jó hangosan szeretném mondani: beszélve ma­gunkat vigyázzuk ... 3 og, megannyi jog. Enyém, tiéd, miénk. Jó sorolni, hisz’ öröm, mit az ember birto­kol. De kérdem magamtól: hogyan lett jog a vágyból? A történelem magától, s általában nem szolgáltat igazságot. Csak a tett az, ami jogot szerez, s csak a kötelesség, mit tel­jesítünk tartja azt meg. Jó meren­geni rajta, de csak akkor, ha a gondolat tettet szül. Otthonom aj­taját, jól záró, biztos retesz, .ma­gam előtt kinyitom. Tárgyaim, könyveim, s a ház jó szellemének biztos puha párnáiból készült bás­tyám elhagyom. Már nem véd a béke, s nem óv a csend, a kikötőben nem nyugodt a hajó. Semmit tenni ma nem lehet. Már nem néz rosszallva tatársze­mű és bumfordi ős. Hogy jogom őrizzem, el kell mondanom: min­denkinek joga van a világhoz! Ki­abálnom kell, hogy áthallják Euró­pán. Hazám fáját ültetnem, s mű­velnem kell! Népemmel engem is megítélnek egykor! (Buráét Jlaj&i XXXIX. évfolyam, 195. szám AHA: 1,80 lOKINl 1982. augusztus 20., pernek • (Elek Emil felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents