Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. július 31. Magyar írók küzdelme Sallai Imre és Fürst Sánlor életéért Radnótiné írja emlékező soraiban: „A tátrai idillből a budapesti feszültségbe értünk haza, ami Sallai és Fürst kivégzését megelőzte. Az ítélet elleni tiltakozásul aláírásokat gyűjtve jártuk az ismerősöket és ismeretleneket is, de némi, szemeket felnyitó agi- tációs eredménynél többet, sajnos, nem értünk el”. Tudni kell azt, hogy e gyűjtőívek megfogalmazói, terjesztői, aláírásgyűjtői és aláírói egyaránt a rendőri üldözést, az ügyészi vádiratot és a bírói ítéletet vállalták e tettükkel. ILLYÉS GYULA ÉS SZI- MONIDESZ LAJOS — József Attila és Zsolt Béla társaságában — fogalmazta meg a statáriális tárgyalás előtti utolsó tiltakozó röplapot. A Dolgozó proletárok! Munkások ! Gondolkozó emberek! megszólítású felhívásukban leszögezték: „A politikai ellentétek kötéllel való megoldása ellen ma és bármikor mindén érzéklésünkkel és idegszálunkkal tiltakozunk ... Legyen vége a problémák kötéllel való elintézésének!” követelték. Végül pedig akcióra szólították fel: „Tiltakozzunk mindannyian az igazságügy-miniszternél a készülő akasztások, a halál- büntetések ellen!” A röplap Dóczi György (Radnóti bátyja) akasztott embert ábrázoló rajzával jelent meg. A rajz alatt: SEGÍTS! volt olvasható. E röplapból a rendőrök Budapest külvárosaiból, Pécsről, Tatabányáról, Békéscsabáról és más helyekről küldtek példányokat a belügyminiszternek. Az ügyészség pedig vádat emelt szerzői ellen „sajtó útján elkövetett, a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” miatt. A három évig elhúzódó perben végül a Királyi Kúria Szimonidesz Lajost és József Attilát találta bűnösnek, és pénzbírságra ítélte őket. A STATÁRIUM és a készülő politikai gyilkosság ellen kibontakozó széles hazai és külföldi tiltakozó mozgalom nem tudta lefogni a gyilkosok kezét: 1932. július 29-én a Horthy-éra vérbírósága — saját törvényeit is felrúgva — halálra ítélte Sallai Imrét és Fürst Sándort; s az ítéletet azonnal végrehajtották. E bűntett hatásáról személyes írói vallomások születtek. A kommunista harcostársak közül Ge- reblyés László és Pákozdy Ferenc osztálybosszúra és a harc továbbfolytatására felhívó verset írt. Illyés Gyula a „barbár kísértetek” által előidézett „vad meggyalázta- tás” következtében benne feltámadó „testvér-kapcsolat” érzését fejezte ki. Kassák Lajos, Kis Ferenc, Nádass József, Havas Endre és Forgács Antal búcsúverseiben a személyes és kollektív bánat és gyász szólalt meg. Radnóti Miklós a gyász óráiban vallott érzéseiről majd egy évvel később a Tört elégiában idézte a két halottat: ... életem emlékei közt két férfi lóg két durva bitón s apró hajakkal sodrott kötél foszlik a súlyuk alatt. A prózaírók közül Gelléri Andor Endre Ukránok kivégzése című novellájában mutatta meg — allegorikus formában —, hogy milyen társadalmi légkörben folyt a küzdelem a két kommunista vezető életéért, s hogy milyen hatást váltott ki kivégzésük. A MAGYAR NEMZET igazi érdekeit képviselő írók kiállása Sallai és Fürst életének védelmében a magyar irodalomtörténet megörökítésére és felmutatásra érdemes eseménye. M. Pásztor József Tóth-Máthé Miklós: Talpig civilekkel! A MAGYAR ELLENFORRADALMI HATALOM 1931- ben a statárium kihirdetésével a dolgozók forradalmi mozgalmait, illetve a kommunista párt tömegbefolyásának növekedését akarta megállítani. Amikor 1932 júliusában az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja két titkárát elfogták, az országos méretű tiltakozás bizonyságát adta a kommunisták népszerűségének: a Statárium Elleni Bizottság például két nap alatt tízezer tiltakozó aláírást gyűjtött össze, és tett le az igazságügy-miniszter asztalára. A rögtönbíráskodás bevezetésének igaz i okát a baloldali írók tudatosították írásaikban, és a tiltakozó mozgalmak szervezésében is részt vettek. NAGY LAJOS 1931-ben a kommunista Társadalmi Szemlé-ben „Vigyázz, ha újságot olvasol” címmel maró hangú glosszában leplezte le a hivatalos sajtó hazugságait. A polgári radikális Századunkban írt cikke már címével utalt a statáriumot népszerűsítőkre: „Aki az akasztást szereti, rossz ember nem lehet”. A kommunista írók Front című folyóiratában megjelent „Ha a puccs sikerült volna” című tárcacikke egy jobboldali puccskísérlet résztvevőivel szembeni elnéző bírói magatartás bemutatásával bizonyította, hogy a hatalom urai csak a munkásmozgalmat tekintik ellenségüknek, a statáriális rendelet ellenük született. KASSÄK LAJOS körének színjátszói a munkásszínpadokon mutatták be azt a jelenetüket, melyben bankrab- lási kísérlet miatt halálra ítélt munkanélküli munkás- fiatal és jobboldali puccskísérletben részt vevő katonatiszt börtönéletét ábrázolták; nyilvánvalóvá téve, hogy mind az ítéletet, mind pedig a bánásmódot az osztályszempont határozta meg. A Munka című Kassák-folyó- irat cikkei pedig tényszerűen, a politikai és gazdasági helyzet elemzésével tárták az olvasók elé a hazai és külföldi fasiszta erőknek a munkásmozgalom elleni tevékenységét. Kassák és köre ugyanakkor — a Magyarországi Szociáldemokrata Párt égisze alatt — mozgalmat kezdeményezett a munkásszervezetek és a haladó polgárság közös „akcióbizottságának” létrehozására. A Jogos önvédelemből címmel kibocsátott felhívásukban megállapították, hogy „a statáriális bíráskodás politikai eszköz a nyomorba és kétség- beesésbe jutott proletariátussal szemben”. Az MSZDP vezetőségétől várták és kérték a statárium elleni mozgalom szervezését. JÓZSEF ATTILA gyűjtőivé — a statárium, illetve Sallai Imre és Fürst Sándor rögtönítélő bíróság elé állítása ellen — megvan, s azon a következő írók aláírása szerepel az övé után: Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre, Remenyik Zsigmond, Majoros István, Farkas Antal, Molnár Ákos és Berda József. A képzőművészek közül Kmetty János, Gráber Margit, Fenyő György, Berény Róbert neve olvasható az íven. Az aláírás-gyűjtési akcióban nagy számmal vettek részt az írók. Radnóti Miklós és Bálint György, valamint barátaik e tevékenységéről Csóka Alajos, a mezőcsalá- nosi „Czuczor Gergely” színház főrendezője, már hetek óta nyugtalan volt. Nem találta a helyét, minden idegesítette. — Mi van veled, Alajos? — faggatta Susák Kálmán, az igazgató. — Valami családi probléma? Egyszerűen nem ismerek rád, hiszen te mindig a nyugalmadról voltál híres. — Nem megy, semmi sem megy — panaszkodott Csóka —, sokszor már azon gondolkozom, hogy itthagyom ezt az átkozott pályát. — De miért? Ne légy igazságtalan! A „Vizet a fürdőkádba!” telt házakat vonz, — Ne említsd — jött dühbe Csóka —, csak azt a bárgyú vígjátékot hagyd a feledés legalsó bugyrában, mert kiütést kapok tőle, ha eszembe jut. Telt házakat hoz, ez igaz. De csak azért, mert szünetben és előadás után ingyenes igazolványképeket készítettünk a nézőkről, öt fotóst kellett ehhez szerződtetnünk, de közülük már négy lázadozik. Sohasem csináltak még ennyi igazolványképet. — Na és? Ilyen reklámfogás igazán megengedhető. Vannak színházak, ahol kávét, üdítőt, virslit szolgálnak föl ingyen, sőt olyanról is hallottam, ahol előadás után zenés szórakozóhelyen vacso- ráztatják meg a hűséges nézőket. — Ebből elegem van! Szeretnék végre már egy olyan produkciót is létrehozni, ami igazán siker. Amiről beszélnek, nemcsak itt, ebben az eldugott sárfészekben, de szerte az országban. Az újságok írjanak róla, vihart kavarjon, szenzáció legyen! — Csak rajta — mondta az igazgató —, gondolj ki valami jót, de a Bánk bánnal kapcsolatban. Ne feledd, hogy a jövő héten el kell kezdeni a próbákat. Csóka Alajos tudta ezt, és a nyugtalansága is ebből fakadt. Bánk bán! Mit lehet abból kihozni? Számtalanszor eljátszották, még egy iskolás gyereknek is a térdén jön ki. Azonkívül a színház színészgárdájával sem volt megelégedve. Az igazi egyéniségek hiányoznak, középszerű társulat, csak szürke, jellegtelen előadásokra képes. Márpedig ő mást, többet akar, legalábbis olyat, ami rendhagyó, és mint ilyen, megrezegteti kicsit ezt a színházi „állóvizet”. És ekkor, egészen váratlanul valami eszébe jutott. Civil szereplőkkel fogja eljátszatni a Bánk bánt! Miért? Csak a filmeseknek van joVirág-szemű bábok Tóth IIus kiállítása Nyíregyházán, a megyei és városi művelődési központban rendezett bábművészeti kiállítás nagy örömet szerez a bábozás iránt érdeklődő gyerekeknek, de a képzőművészetet, népi iparművészetet szerető felnőtteknek is. Tóth Ilus Debrecenben, majd Salgótarjánban élő bábos, a népművészet mestere hozta el az érdekes — és bábkiállítás számára nagyon alkalmas —, kiállítócsarnokba utóbbi tíz évének legszebb kollekcióit. A bábuk most igazi funkciójukból, természetes színpadi .környezetükből kiragadva állnak előttünk. Hiányzik a paraván, a mozgás- és fényeffektus, s ami a legfontosabb: az őket mozgató bábjátékos, a beléjük „Életet lehellő” ember. Tóth Ilus bábui önálló műalkotások, a tárgyformálás érdekes produktumai. Népmesék és népszokások színpadra vitelénél a népi tárgyalkotó művészet hagyományos anyagait: szalmát, raffiát, háncsot, vesz- szőt, gyékényt különféle terményeket (mákgubó, cirok, szalmavirág) alkalmaz, s természetesen eredeti nép- művészeti produktumokat: hímzést, szőttest, gyöngyhímzést, szűrrátétet, kerámiát. Emlékezetes műsorainak itt szereplő bábuegyüttesei (Cirok király, Hüvelyk Matyi, Luca napi szokások Nógrádiban, Kodály-dalok) szép példát szolgáltatnak erre. KiRészlet a kiállításból. (László Gyula felv.) emelkedik a Kodály-dalok „szereplőgárdájának” egységes, anyagszerű megformálása: a háncsból, raff iából készített „virág szemű” lányok és kedves madarak együttese. Méltán kapott e kollekcióért 1974-ben nívódíjat (a Nógrád megyei bemutatókon Andor Ilona gyermekkórusa kísérte a produkciót). A Luca napok Nógrádban a nógrádi népszokások izgalmas megjelenítése. A gazdag kazári és palóc viselet, gyöngy- és pamuthímzéseinek egyéni alkalmazásával igazi, csak Tóth Ilusra. jellemző bábuegyüttes jött létre. A bábuk, a „lányok, menyecskék” egyéni jellemzését a másmás formájú, virág alakú szemformálás adja. Az ár- gyélus kismadár című Vuji- csics-paródia esetében jól sáfárkodik a délszláv népviselet gazdag ornamenseivel. Tóth Ilus a néprajz, ezen belül a népszokások, a népművészet jó ismerője. Otthonról, Erdélyből hozta a „tiszta forrás” szeretetét, ezt debreceni és nógrádi tartózkodása idején tudatosan fejlesztette. Nem véletlenül kapta meg 1966-ban — e munkájáért, törekvéséért — A népművészet mestere kitüntető címet. A népművészet mellett az iparművészet és képzőművészet kiváló művelője, alkalmazója Tóth Ilus. Éjszakákba nyúlóan rajzol, fest, kosztümterveken és kivitelezéseken dolgozik. így született meg a Balatoni legenda selymekbe, csipkékbe, gyöngyökbe álmodott bábuegyüttese, vagy a Hamupipőke, amelyet Prokofjev zenéjére komponált. Modern hangvételű darabjainál megjelenik a műanyag, a különféle, igen ötletesen válogatott használati tárgyak együttese. Tóth Ilus belelátja az anyagokba majdani rendeltetésüket, s alkotó kezében új rendeltetést kapnak a holt anyagok, s ami a legfontosabb: a színpadon életre kelnek. Kiktől tanult Tóth Ilus? Elsősorban a népművészet ismeretlen alkotóitól, az európai bábművészet legjobbjai- tól, közülük is elsősorban a debreceni származású, Párizsban élt Blattner Gézától. Rá emlékezve, előtte tisztelegve mutatta be a Kis szabó kalandjai című Blattner-da- rabot, amelynek népművészeti ihletésű, monumentális együttese a nagyszerű kiállítás egyik legszebb kollekciója. Akik ismerik Tóth Ilus színpadi produkcióit, előadott darabjait, tanúsíthatják: az alkotó művész ügyel a komplexitás követelményeire. Bábui egymással és az adott irodalmi, zenei művel harmonizálnak. Legfőbb erénye az anyagszerűség, az egységes szemlélet. A kiállítás jó része plasztikus, háromdimenziós bábjait mutatja be, de a gyerekek, valamint az óvodákban, iskolákban bábot tanító pedagógusok nagy örömére szolgál az egy elem variációjára készített, könnyen megoldható síkbábból álló, ún. „pedagógiai játék” anyag. Sz. Kürti Katalin gában amatőrökre os.ztani a szerepeket? — Szó sem lehet róla — tiltakozott Susák, amikor meghallotta az ötletet —ez képtelenség! Műkedvelőket akarsz egy klasszikus drámában felléptetni?! — Dehogy — magyarázta Csóka —, eszem ágában sincs amatőr színjátszók között keresgélni, talpig civilekkel akarok dolgozni. Olyanokkal, akik még sohasem játszottak sehol. Ezáltal közelebb hozhatom a darabot a közönséghez, hiszen akik a színpadon játszanak, semmiben sem különböznek tőlük, és így jobban odafigyelnek majd a szavukra is. — És anyagilag?... —kapaszkodott a bűvös szóba Susák. — Hogy akarod őket dotálni? Nekünk nincs pénzünk ilyen civilkurázsira! — Nem is kell! Társadalmi munkában vállalják majd, erről kezeskedem. — És a színészek? Nekik hogy magyarázod el mindezt? — Nem szükséges hosszasan magyarázni. Ez színházi érdek, ha úgy tetszik, kísérlet. Mehetnek ezalatt filmezni, rádiózni, keressenek pénzt. — És ha megbukunk? — Ugyan Kálmán, ezt magad sem gondolhatod komolyan. Hol van ma már bukás? De különben is, ez egy rendhagyó kísérlet lesz, meglátod, még a kritikusok is értékelni fogják. Újszerű Bánk bán, meg ilyesmi. Bízd csak rám, a színház művészeti vezetője én vagyok, mindenért vállalom a felelősséget. — Nem bánom — sóhajtott Susák —, de aztán álld is a szavad, ami a felelősséget illeti... Csóka nagy lendülettel kezdett munkához. A színészekkel valóban nem sok gondja akadt, azok örültek a hirtelen rájuk szakadt szabadságnak, csupán Krecsma- rek Alfonz, a színház egyik vezető színésze bőszült fel, aki az évad eleji ígéret szerint Bánkot játszotta volna. — Mi ez? Panaszt teszek a minisztériumban! Civilekkel fúrsz meg?! — Ne tégy panaszt, Alfonz — nyugtatta Csóka —, rád még egy nagyon szép feladat vár ebben az évadban. — Nyugdíjba küldtök? — Ugyan! Othelló... Krecsmarek néhány másodpercig töprengett, majd ezt mondta: — Na jó! De ki biztosít arról, hogy az Othellót, nem egy itt tanuló nigériaival... — Ne viccelj, Alfonz! Hát látsz te nigériait itt Mezőcsa- lánoson ? Miután Csóka végzett a színészekkel, megkezdte a szereplők kiválogatását. Már voltak elképzelései az egyes szerepekre, így csak a rábeszélő képességére volt szükség, de maga is meglepődött azon, hogy ez csaknem fölöslegesnek bizonyult. Az emberek átérezték a dolog jelentőségét, vállalkoztak a nagy feladatra, csupán a Bánk megformálására kiszemelt Istók István, a mezőcsalánosi Csőművek igazgatója tiltakozott. — Mégis, hogy képzeli? Életemben nem voltam színpadon. — Az a jó! A hatás így annál természetesebb lesz. — De hát ez egy hős. Én nem vagyok az. — Dehogy nem. Tudjuk, hogy naponta hősiesen küzd az üzem továbbfejlesztéséért, a dolgozók érdekeiért, a nemzetközi piacok megtartásáért ... — Bánk indulatos ember, ezt sem lehet rám mondani. Mindenki bizonyíthatja, hogy én inkább a szelíd meggyő" zés híve vagyok. — Ez a legkevesebb. Majd szelídebbre vesszük a figurát. Más oldalról közelítjük meg. Rendezői koncepció. — De ez a Bánk még a királynőt is megöli! Kérem, én még egy lepkét sem tudnék agyoncsapni. — Ezt sajnos nem tudjuk kihagyni, de majd nagyon szelíden fogja megölni. — Talán valaki más... de én nem... Ne haragudjon kérem, de nem ... Csóka ekkor cselhez folyamodott. Melinda szerepét — bár eredetileg másképpen tervezte —, Istóknéra bízta, és megkérte, hogy beszélje rá férjét Bánk bán alakítására. — És mondja főrendező úr, nem akadna valami szerep Pistikének is? — Hány éves Pistike? — Három. — Akkor ő fogja játszani Bánk és Melinda gyermekét, Somát. — Nagyszerű! Hallottad Pistike, te leszel a Soma. De ugye csak akkor — hunyorított Csókára Istókné —, ha ezentúl nem dugdossa a szekrények alá a szalámis kenyereket, és nem töltögeti tele vízzel a lakásban található összes cipőket. Értetted, Pistike? Csóka jól számított, az asz- szony rábeszélte Istók Istvánt
