Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-03 / 154. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. július 3. UNKA KUPALA (1882-1942) 100 éve született a belorusz-szovjet költészet egyik megalapozója, akinek nagy szerepe volt a belorusz nemzeti intézmények (egyetem, színház, tudományos akadémia, könyvkiadás) megszervezésében, valamint abban, hogy a periférikus tájnyelvnek tartott belorusz nyelvet sikerült a nemzeti nyelv rangjára emelni. Kisnemesi családban született, családi névként az Ivan Lucevicset használta. Sorsfordító esemény életében az Októberi Forradalom, egyéni élete, költői törekvései ugyanis ezt követően kapcsolódnak össze a belorusz nem­zeti intézmények kialakulásával, a nemzeti felemelkedés sa­játos belorusz tendenciáival. A költészet agitatív szerepének föllendülése, a nemzeti nyelv megteremtésének és megújításának a szándéka rész­ben Janka Kupala költői tájékozódását is meghatározta. Legtöbbet a belorusz folklórból merített. A népköltészet formai egyszerűsége, tisztasága, dallamossága, az új témák egész sorának a versbe emelése sajátos, addig szokatlan költői magatartást követelt és tett lehetővé a belorusz lírá­ban is. Kupalát szoros eszmei és emberi szálak fűzték Gorkij­hoz, aki egyik versét (Ki megy ott?) „a belorusz nép him- nuszá”-nak nevezte. Nem lenne teljes a kép, ha nem említenénk meg Kupa­la fordítói és drámaírói tevékenységét. Fordítóként főként orosz és lengyel klasszikusokat (Puskin, Mickiewicz stb.) tolmácsolt. (bállá) Janka Kupala: Nem vagyok költő Nem vagyok költő, isten ments, dehogy — nem kell a hírnév, megvagyok magamba. Bár hébe-hóba rímet faragok, a nevem egyszerű: Kupala Janka. A híres költőt eldédelgetik, babér jár néki, ódák büszke hangja... A csöndes dalost észre sem veszik — csak falum tudja: ez Kupala Janka. Másutt a költő izzó, drága kincs, a népről zeng-bong versei harangja. A bjelorussznak még költője sincs, hát hadd dalolja meg Kupala Janka. Fájdalmas, gyáva, halk figura ő, a keserű sors kínjában foganta, mindig busongö, mindig könnyező egy életen át sírt Kupala Janka. Ös-gazdag nyelvét dallal fonta át, a nyelvet, melyet úgy szapult a bamba, hogy vad-komornak mondta szép szavát — s ebben a szóban hisz Kupala Janka. Nincs hátra már sok, fogytán hű dalom, és elhallgat a bús poéta lantja. Megkérdik majd: „Ki fekszik itt vajon?” S halkan betűzik, hogy: „Kupala Janka”. 1907 (Kardos László fordítása) Egy elfeledett festőről (Büttner Helen 1801-19^4-T) „S ők csak szállnak, mennek Fehér éji ködbe Hóba fagyba eltévednek Örökre, örökre.” (C z ó b.e 1 Minka) Büttner Helén neve és fest­ményei nemrégen kerültek elő a feledés poros homályá­ból egy Budapesten szervező­dő magyar állatfestőket be­mutató kiállítás kapcsán. Ma már kevesen őrzik itt a me­gyében is, az anarcsi kastély­ban több évtizedig Czóbel Minka költőnő társaságában élő festőművész emlékét. Éle­tük és munkásságuk már ko­ra fiatalságukban összefonó­dott. Egyik, Minka által elő­adott történet szerint: „a perzsa sah ellátogatott a pá­rizsi állatkertbe és az ott dol­gozó festőktől minden képet felvásárolt. Helén, aki szin­tén ott dolgozott, a sah kö­zeledtére összerakta állvá­nyait, a készülő festménye­ket. Azt mondta: „Befejezet­len művet nem adok ki a kezemből.” Büttner Helén 1861-ben Berlinben született. Apja, aki maga is festő volt, Magyar- országról települt át Német­országba. Helén még a Mű­vészeti Akadémiára jár, mi­kor szülei kivándorolnak Amerikába, magára hagyva leányukat. Ekkor kezdődik keserves küzdelme a megél­hetésért, a művészi talpon- maradásáért. Meyerheim, a neves berlini állatfestő felfe­dezi: Helén kiválóan tudja megrajzolni a különféle „vi­selkedési helyzetben” megfi­gyelt állatokat. Meyerheim ajánlólevelével jut el Mün­chenbe Weishaupthoz, majd Párizsba Courtois-hoz és Fre- miet-hez. Ezekben a mester- iskolákban szerzett szakmai vértezetével lép a magyar kö­zönség elé. Az 1890-es évek elején már feltűnik a Czóbel család kö­rében, akiknek Anarcson és a (szlovákiai) Nagyőrben van­nak jelentős birtokaik. Sokat tartózkodik Kis-Kartalon, ahol a Podmaniczky család vendégszeretetét élvezi, ki- sebb-nagyobb megszakítá­sokkal évtizedekig. Pártfogói között ott találjuk a Teleky, a Károlyi és az Almássy csa­ládokat. Czóbel Minka írja egyik 1897 februárjában keltezett levelében Párizsból, ahol Büttner Helénnel bérelnek közösen lakást: (a Czóbel család levéltára az 1970-es Büttner Helén: Tanulmány rajz. évek elején került a megyei levéltárba, ugyanakkor vásá­rolta meg a Jósa András Mú­zeum Büttner Helén 100 da­rabos festményhagyatékát) „Paris egy valódi mikroscop, melyen keresztül még ott is csodákat lát az ember, ahol sohasem gondolta... a kiál­lítások már megkezdődtek — nem a nagy „demokratikus szalonok”, de azok az előke­lő „cercle”-k, hova nincs be­lépő jegy, csak „meghívó”. Ezek igazán elite kiállítások — csak néhány művész, ki „koronás fő”, kiknek már nem kell a „nagy dobnak dol­gozni.” Voltunk Georges Pe- tit-nél, csak Corot-1, Raffa- eli-t adtak el. Hajigálták is a 10 ezer frankokat... Bob (Helén) mindenhova tudja az utat, oly végtelen kellemes vele lenni...” Czóbel Minka fényből, il­latból szőtt verseinek álom­világát mi utódok elfeledjük, majd újra felfedezzük, Re­viczky, Komjáthy mellé emeljük. Leveleiben életének biológiai mozgatórugóit ku­tatjuk önkéntelenül is, ugyanakkor verssorait olvas­va rabul ejt bennünket üveg­fal mögötti kegyetlen zárt vi­lága: „Hűvös ölén ezüst-kék éjszakának Rég elsugárzott letűnt arany álom Halk visszfényben újra megtalállak.” (Seléne) Irodalomtörténészek eddig kevésbé figyeltek fel ennek a sok évtizedes művészbarát­ságnak kölcsönös formáló • erejére. Büttner Helén múze­umban őrzött hagyatékát szemlélve sok-sok festményé­nek verspárhuzamait talál­juk meg Czóbel Minkánál. Tovább vizsgálódva pedig fel­fedezzük életidegenségük kö­zös szellemi és lelki indíté­kait. Ebben a bű­vös körben SchopenjUpúer európá'fmiindu- izmusa és Baudelaire köl­tészete éppúgy benne foglalta­tik, mint a nagy impresz- szionista fes­tők: Monet, Manet, de a magyar Szi- nyei Merse Pál és Mednyánsz- ky László is, aki külön­ben M inkának sógora. (Minka, maga is ügye­sen pasztelle- zik, többször elkíséri festő- útján „a ma­gányos ván­dort”, Lászlót a Kárpátok rengetegében.) Egyik feljegy­zésében a kö­vetkezőket vall­ja: „Egy rea­lista festő! Ez is csak foga­lom, s éppen oly nehezen meghatározható, mint minden más fogalom. A legtöbben „realisták” alatt azokat ér­tik, kik a művészetben a szép mellőzésével a csúnyának tért szorítanak. Az én felfogásom más: egy fantasztikus álom éppen oly igaz lehet, mint egy látott tárgy.” (C. M.) Büttner Helén festészeté­ben két fő vonulatot különít­hetünk el téma szerint, az egyik az állatképek, a másik a táj- és életképek sora. Ügy tűnik, állatfestőként érte el a maga korában a legna­gyobb sikert, néhány képe berlini, müncheni, párizsi képtárba, egy alkotása a Szépművészeti Múzeumba ke­rült. Főúri megrendelői leg­kedvesebb versenyparipái­kat, agaraikat festettették meg vele. Vadászjeleneteket nem festett, ellenben kitűnő­en ismervén az állatok visel­kedéslélektanát, jó mester­ségbeli tudással örökítette meg: a lovakat, a kutyákat, a baromfiudvar változatos figuráit anélkül, hogy képei édeskés idillekké váltak vol­na. Realista életképek, néhol leheletnyi költőiségbe vonva. A plein-air festés őt is meg­fogta, rabul ejtette: anarcsi parkrészletei, falusi zsánerje- lenetei tanúskodnak erről, de ezeknek a képeknek a több­ségében alig lép túl a szem­lélődő kedvtelő szintjénél. Kifejezőkényszer nem fűti és emeli magasabb szférákba. Talán nincs is igazi monda­nivalója számunkra. Kiürült, magába fulladt élet lélekraj- za a képeken, siralmas, mint Czóbel Minká 1914 utáni ver­sei. Néhol felfénylik egy-egy festményén valami a barbi- zoni festők természetáhitatá- ból, a melankólia örömélmé­nyét keltve a nézőben — ezek kárpótolnak bennünket ások félbemaradtért. (Anarcsi parkrészlet, őszi út fákkal.) Túl az esztétikai értékítéle­ten, Büttner Helén képei a Czóbel Minka az anarcsi kastély parkjában. (Büttner Helén festménye) múló időben krónikájává vál­tak a régi anarcsi falunak, a letűnt paraszti életformának, ezért is őrizzük emlékét. (Anarcsi utca, Gémeskút, Boglyarakók, Őszi szántás, Micu bácsi lovakkal.) A sors iróniája, hogy befe­jezetlen művei a persza sah­hoz ugyan nem, de hagyaté­kával utóbb a múzeumba ke­rültek, java munkái pedig a II. világháború során meg­semmisültek ... Muraközi Ágota Zalán Tibor: Szeretők, örökre hóesésben Szeretők, megállók a téli napban szakad a hó, mint mikor elszakadtam tőletek; minden évszakban havazott Hó fedett tereket, templomot, padot Hó tört a vérünkbe lázadó nyárra hó zúdult virágzó gesztenyefákra havak csavarogtak az őszi égben s ti elindultatok a hóesésben én meg feküdtem hánytató lázban magamra maradtam a nagy vonulásban testetek a hó már semmivé vakítja bőrötök horzsolja papíron a tinta Isten csak tudja miért megmaradtam hó zúg éjszakámban hó a falakban örökös sápasztó szibériáda havaztok telekből havazóbb nyárba nap múlva a levelet, illetve a pénzt így is kikézbesítik nekem. Mivel Perc Adorjánt ismeri az egész ország! — Ne őrülj meg! Ez mar­haság. Inkább elhiszem. Perc Adorján gúnyosan mosolygott. Elővette a go­lyóstollát és írt. — Most pedig menj, Ophé- liám, és dobd be a postaládá­ba. — Elment az eszed! — Ezek szerint nem hiszed, hogy mindenki ismer? — Dehogynem, csak ... — Akkor ne tétovázz! Ha nem teszed meg, már me­hetsz is vissza vonattal, mert nem ismerlek többé. Ha egy nő ilyen kicsinyhitű, az nem érdemli meg, hogy akár öt percet is pazaroljak rá a drága időmből. Karola ttem felelt. Kikapta a levelet a színész kezéből, majd sietve tovaringott diva­tos csizmáiban, és beleejtet­te a postaládába. Perc Ador­ján elégedetten nézett utána. Bizony jó nő ez — gondolta —, de azért nem árt néha figyelfheztetni, hogy ki emel­te fel magához. Még a vé­gén túlságosan is elbízná ma­gát. — És most kapsz egy pu­szit — mondta, amikor Ka­rola visszaérkezett. — Meg­dolgoztál érte. Kis falu volt az, ahol a színész szeszélye megálljt parancsolt az autójának, így hát a postája sem lehetett sokkal nagyobb. Egy szoba csupán abban a házban, ahol Aranka a postamesternő la­kott. Tíz eve meg egy férjét is fel tudott mutatni, de mi­után az a „gazember” Pestre szökött „valami ribanc” (idé­zetek Arankától!) kedvéért, azóta egyedül élt. És azóta minden szerelmes, vagy an­nak tűnő levélre allergiás. Ezért valamennyi levelet gon­dosan megvizsgált, mielőtt le­bélyegezte, és ha gyanúsan szép címzésűre, netalán illa­tosra bukkant, azt másnap, harmadnap, esetleg egy hét múlva küldte a vonathoz. Mi­vel egyebet nem tehetett, megvárakoztatta kicsit. az egymás után epedőket. Perc Adorján levelén elő­ször felháborodott, és rögtön a papírkosárba akarta dobni. Micsoda dolog ez? Se cím­zés, se irányítószám? Mit képzelnek egyesek?! Aztán mégis meggondolta magát, vagy inkább győzött inge­rültségén a postás lelkiisme­ret, de ezzel még nem -sokra ment. Végül is hová küldje? Vissza a feladóhoz? De hát az sincs rajta! Tanácstalanul forgatta, né­zegette, közben meghallotta az előszobában várakozó „személyzet” köhécselését. Ö nevezte így magában Pali bácsit, az öreg postai kézbe­sítőt, aki egyedül alkotta a hivatal összes alkalmazottját. — Pali bácsi! Jöjjön csak be! Az öreg bement, és meg­állt az asztal előtt. Várta, hogy a főnökasszony az esti vonathoz vihető szállítmány­ra mutat, de nem,, csupán egy levelet lobogtatott a kezében. — A magyar postának jó Vyfro van iOQ7-P Pali — Igaz, bizony ... — Még a lehetetlennel is megbirkózunk. így van? — Itt ez a levél, se cím, se irányítószám, csak a név. Na. Pali bácsi, maga híres arról, hogy mindenkit ismer a kör­nyéken. Ismer valahol egy Perc Adorján nevezetű em­bert? Az öreg arca felderült. — De még mennyire! ös- meri azt errefelé mindenki — Igen? És ki az? — Két faluval arrébb. Kis- mogyoródon, a tüzépes. Nagy vagány az, mulatós, kártyás gyakorta megfordul itt is Tetszik ösmerni a Pásztoré- kat, ugye? — Ismerem, persze... — Ha jól tudom, velük va­lami atyafiságban is van. — Lehet, hogy azok küldik neki ezt a levelet? — Lehetséges, bár küldhe­ti neki más is. Sokan fordul­nak hozzá szénért, olajért, ds főleg faanyagért... Aki épít­kezik, az nem nélkülözheti •= Perc Adorján ösmeretsé- gét... Nagy gazember, de mindent tud szerezni... Csak úgy emlegetik, hogy a „bá­ró”. — Báró? Miért nevezik an­nak? — A neve miatt, merthogy régen élt itt egy báró, és az1 hívták Adorjánnak ... Olyan hír is szárnyra kapott, hogy ez a tüzépes tőle szár­mazna balkézről . .. Any- nyi igaz is, hogy ennek i kismogyoródi Perc Adorján­nak az anyja a bárónál szol­gált ... — Jó, jó, a részletekre nem vagyok kíváncsi — in­tett türelmetlenül Aranka. — Felőlem lehet báró, vagy tü­zépes, engem csak a címe érdekel. Azt mondja, Kismo- gyoródon lakik? — Ott. De akár rá se tes­sék írni. Megkapja azt úgy is. ösmerik őt mindenfelé, ta­lán még az egész országban is, hiszen nemcsak mifelénk építkeznek. — Pali bácsi! Mióta áll maga a posta alkalmazásá­ban? — Mióta is...? Bizony, jó ideje már annak ... — Akkor igazán megtanul­hatta a szabályokat. Levél, címzés, irányítószám nél­kül...? Hogy képzeli...? Aranka gondosan kiegészí­tette a hiányos címzést, és így történhetett, hogy más­nap Perc Adorján Tüzép-ve- zető, kismogyoródi lakos gaz­dagabb lett ezer forinttal. So­kat nem töprengett a dolgon, valamelyik adósa kölcsöntör- lesztésének vélte, majd je­lentkezik az illető, vagy ha nem, az ő baja. A pénzt még aznap este elkártyázta, és az­tán — ahogy ez lenni szokott — meg is feledkezett az egészről. Nem így Perc Adorján, a színész. Ő még hetek múltán is várta a levelét, és hogy az nem érkezett meg, lelkileg teljesen összetöppedt. És ha a népszerűségre, a hírnévre terelődött valahol a szó, csak bosszúsan legyintett: — Népszerűség? Ugyan! önámítás az egész, amire

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents