Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-05 / 130. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 5. ^ | VÁLTOZÓ ÉLETÜNK | A körök csak érintik egymást Madách és műve — egy magánlevél tükrében A jegyző—pap—patikus—kántor kaláberparti adott volt. Szerencsés helyen a felállás bővülhetett: orvossal, állomásfőnökkel, bérlővel, ha nem volt zsidó, gazdatiszttel. Egy-egy nagyközség 10—12 értelmiségije messze esett a földbirtokosoktól, de űrben lebegett a falu lakosságához viszonyítva is. Zárt világot alkottak, melynek határait képezték a származás, a vallás, a jövedelem. Ez érintkezésük minőségét is megszabta. Településeink társadalmi struktúrájában az elmúlt évtizedekben rendkívüli változások következtek be. Sza- bolcs-Szatmárban jelenleg a 16 ezret is meghaladja az egyetemet és főiskolát végzettek száma. Jellemző, hogy 35 százalékuk 30 évnél fiatalabb, jelentős részük az utóbbi 10—15 évben lépett , munkába. Túlnyomó többségük első generációs, hatvan százalékuk munkás és paraszt származású. Ez a számszerű növekedés a falvakban is észlelhető, hiszen a nagyközségek ió részében ma Ha leszámítom, hogy vannak alkatilag visszavonulók, ak- kor azt mondhatnám: az időhiány, a háztáji munka, az egymás nem ismerése is oka, hogy nincsen társas élet a fa- luban. Pedig kellene. — Nekem meggyőződésem — fejtegeti optimistán a ti- szaszalkai áfész-elnök —, hogy miután a községben egyre több a fiatal vezető és értelmiségi, lehetséges az áttörés. Korosztályunk közösségben élt a felsőfokú intézményekben, igényeljük a vita, a beszélgetés észmozgató hatását. Tudom, sok helyen nem vemár 100—120 értelmiségi dolgozik. A kör is bővült, soraikban műszakiak, közgazdászok, speciális képzettségű mezőgazdászok, népművelők, jogászok is találhatók. Azt most nem vizsgálom, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődésben milyen szerepük van. Ezt eredményeink tükrözik, amit többek között a megyei pártbizottság értelmiség helyzetét elemző anyaga mint a minősítés pozitív mércéjét ismerte el. Ami a munka után és munkán kívül van — az a jelenlegi téma. — Társadalmi érintkezés? Ugyan. Volt, pár évvel ezelőtt még össze-összej öttünk — mondja egy beregi nagyközség gyógyszerészének felesége — a férfiak kártyáztak, mi meg pletykáltunk. Aztán kezdett a dolog torzulni. A ruhák, a hidegtálak versenye következett. Az alkalmak szűkültek névnapokra, aztán ez is megszűnt. Tudja, sokan nem bírták, volt aki a lakását szégyellte, mert szerényebb volt. Ma egy-két család érintkezik. Az asszonyka, kicsit nyúzott, felvásárló az áfésznél. Kérdésemet figyelmesen hallgatja. A negyvenes nőnek elöl hiányzik két foga, általában azt a benyomást kelti, nem sokat törődik magával. Férje falusi közigazgatásban dolgozik, vezető. — Nézze, mi is jártunk társaságba, hozzánk Is jöttek. Tudtam én is olyan büfét csinálni, mint ők. De éreztük,- hogy nem vagyunk elegek a „felsőbb köröknek”. Hogy kik ezek? Hát a pedagógusok. Különben is mi volt ezeken a társas összejöveteleken? Ettünk, ittunk és megszóltuk a távollevőket. Nem is bánom, hogy megszűnt. — Nézd — mondja orvos ismerősöm egy szatmári nagyközségben —, én itt jól érzem magam. A falusiakkal élek, őket gyógyítom, szeretem a három községben lévőket. Járok vadászni a tsz- társulattal, ha úgy tetszik, a parasztokkal. Egy-két családdal összejárunk, néha egy kolléga beugrik a környékről. Nekünk ennyi elég. Ha többet akarok, bemegyünk Fehérgyarmatra, Mátészalkára vagy Nyíregyházára. Valahogy rühellem az intrikát, az összefonódásokat, a klikkeket. Távol tartom magam, úgy érzem, ezzel tartozom orvosi hivatásomnak is. — Az igazság az — magyarázza egy nyírségi nagyközség tsz-üzemgazdásza —, hogy kialakulnak a körök. A három faluban ahol a tsz van, és ami a tanács alá tartozik, 160 körüli értelmiségi él. A mezőgazdászok összejönnek, ismerjük egymást. Pedagógus akkor kerül a társaságba, ha mint férj vagy feleség van jelen. Van elkülönülés. Elhangzott itt is: nem minden diploma egyforma értékű. És persze nem minden jövedelem azonos. szik jó néven, ha értelmiségi réteg-klub alakul, egyféle izolációt sejtenek mögötte. Pedig ez lehet egy lépés afelé, hogy legalább ismerkedjünk, emberi kapcsolatokat építsünk. Csengerben, Rozsályban, Tiszateleken, Máriapócson, Nagyhalászban találkoztam az értelmiségi klubban tömö- rülőkkel. A közművelés, a szakmaközi bizottság, a tanács és népfront kezdeményezte létrejöttüket. Ha jól megszámoljuk, az említett települések legalább húsz faluból tömörítik az értelmiséget, ennyi ugyanis a vonzte- rületük, közigazgatási határuk. Párt- és művelődési házak adják az otthont, teremtik meg a klubfoglalkozások emberi, meleg, kötetlen környezetét. Ha azt vizsgálnám, hogy mindenfelé tömeges hallgatóság, beszélgető közösség gyűlik össze egy-egy alkalomra, akkor is érdemes lenne szólni a dologról. De többről van szó: érdeklődő, a találkozás örömét minden elé tevő csoportok ezek. — Mi itt falun nagyon egymásra vagyunk utalva — mondta valaki Rozsályban —, messze vagyunk mindentől. Ha ismerjük egymást, akkor túl is jutunk a mindenütt törvényszerűen meglévő hierarchikus renden, jobban elfogadják a kezdeményezést, az újat, más a bizalom. — Beállítottunk egy pótdajkát arra az időre, amíg a klub működik — mondják Tiszateleken —, hogy a nők is nyugodtan maradhassanak. Pedagógus, lelkész, orvos jól megfér' együtt, s már azon gondolkodunk, hogy az előadás, vita kereteit hogyan szélesíthetnénk, milyen mód van más, közös programra. — A termelőszövetkezet buszával járunk Nyíregyházára színházba. Korántsem mondom, hogy már minden rendben van — így a pócsi elnökasszony a tanácson —, de odáig eljutottunk, hogy van közös élmény, amiről beszélni lehet, van ismeretség, megtalálhatják egymást a közös érdeklődésűek. — Nagyhalászban a műszaki értelmiség jelentősen gyarapodott — magyarázza népművelő barátom—, és ez igen fontos. A klubbéli találkozások így nemcsak közös programok, de alkalmak a különböző világképek, szemléletek ütköztetésére, közelebb hozására. Meg merem kockáztatni azt, hogy az értelmiség társadalmi presztízsének egyik emelője, ha látják: egységesek, összetartok. A megyei pártbizottság határozatában arra is kitért, hogy „gyakran és jogosan kritizált jelenségek: a helyi vezetés hozzáértése, a szubjektivizmus, az összefonódás”. Másutt szóvá teszi az elemzés, hogy a társadalomban ellenérzést keltenek az esetenként észlelhető negatív társadalmi jelenségek: a po- zicionális harc, a szakmai féltékenység, az intrika, a klikk-szellem, a cinizmus, az őszinteség hiánya, a törtetés, a szolgalelkűség, a harácso- lás, a nagylábon-élés, a társadalmi hierarchia szerinti elkülönülés. Egyikre-másikra már eddig is hoztunk példát. Mi több: a klubok, a kialakuló közösségek dicsérői mintha csak erre feleltek volna, mintegy ellenszert is megjelölve a rossz jelenségekre. — Egy gyakran összejövő közösség — magyarázta a csengeri párttitkár — kontrollt is jelent. Tény, nagyon jó, hogy ismerkednek, utat találnak egymáshoz, ötleteik megtermékenyítik egymást. De szerintem lényeges: az együttlét, a magatartások ellenőrzése is, a kritika fóruma. — Van egy olyan érzésem — magyarázta Tiszaszalkán egy tanár —, hogy a régi értelemben vett társasági összejövetelek ideje lejárt. Ez nyilván összefügg az életforma változásával. Nem is baj, túl sok volt benne a feudális vonás, no meg a formalitás. De helyette kell más. Sok mindenféle, jó, vonzó. Egy a fő: nyitott legyen a fórum mindenkinek. — Arra, hogy otthon kva- terkázzunk, valóban nem sok szükség van — mondja az orvos Csengerben —, de van a mai világban valami, ami új. Ez a politika. Régen egy faluban 8—10 ember csinált politikát. Ma vagyunk többen mint százan, akiknek lehetőségük van. Nem lehet csak arra hagyatkozni, hogy van taggyűlés, tanácsülés. Nem tenném le a főesküt arra, hogy a klub, az értelmiségiek kollektív találkozásainak rendje mindenre orvosság. Biztos, sokat mozdíthat azon, hogy egy-egy településen a közélet pezsdüljön. Áthidal sok nehézséget, emberi kapcsolatokat hozhat létre. De nem hiszem, hogy ez mindenkor és mindenkit kielégít. Hiszen a szűkebb körű eszmecsere, az azonos érdeklődésűek esetleg speciális vitái, a hasonló ízlésűek divatról, főzésről, zenéről, s még ki tudja miről folytatható csevegései, az életből fakadó intimebb egymásrautaltságok nem pótolhatóak kollektív élményekkel. — Túl sok szerintem még a kispolgári vonás a mai értelmiségben — magyarázza a tiszaszalkai patikus —, a fiatalok is örököltek belőle jócskán, meg aztán újra is termelődik. — Kalkuláljuk be a gátlásokat, amelyeket ki-ki mással akar kompenzálni — fejtegették Máriapócson. A diploma, az értelmiségi munkakör nem jelent egyben értelmiségi magatartást is. A munkás- vagy paraszti környezetből érkezett értelmiséginek van kisebbségi érzése, más háttérrel indul, hat rá korábbi helyzetének életmódbeli öröksége. — Minden értelmiségi csoporthoz tartozó hátrányban érzi magát a másikhoz képest. A közeledés helyett ez rivalizálást szül, magyarázták Nagyhalászban. Változó életünk egy jelenségcsoportjának szűk metszetét tehettük mikroszkóp alá. A tanulságos vélemények egyben ötletet, programot is jelölnek. A képlet.korábbi korokhoz képest bonyolultabb. A megoldást bízhatnánk az időre is. Mégis okosabb, ha mi látunk hozzá. Bürget Lajos Az ember tragédiája kézirata A közelmúltban töltötte be 120. életévét az első kiadású „Az ember tragédiája”. Ez ismét Madách Imrére irányítja a figyelmet. Hogy mennyire méltó erre, azt a ma olvasóinak már aligha kell bizonygatnom. Madáchot és művét 1789-hez, illetve 1848/49-hez: a polgári forradalmak eszméihez, a haladáshoz való rendíthetetlen hűsége, sajátos filozófiája, s nem utolsósorban nagyszerű költői- sége egészen kivételes jelenséggé avatja. Ilyen értelemben világirodalmi rangú író Madách, és előremutató alkotás „Az ember tragédiája”. A drámai költemény nyit- vahagyottsága, teremtő nyugtalansága biztosítja az érdeklődés ébren tartását. Olyany- nyira nagy mű, hogy az irodalom örökbecsű értékeiről nem is tudó, vagy azok számon tartásával, megbecsülésével mit sem törődő ember szintjén is megfogalmazódott és jelentkezik az igény a könyv elolvasására, hogy — mint azt a Szabolcs-Szatmár megyei Levéltárban őrzött, alább közzétett autográf magánlevélrészlet (SzSzmLt. XIII. 2. Czóbel család levéltára. 8. D. 4. Cs.) is dokumentálja — Madách és Tragédiája bekerült a bizalmas levelezés anyagába is. De a továbbiakban álljon itt (eredeti helyesírással) maga a meg- idézésre váró levélrészlet! „Mohora, 1934 Aug. 31. Jó Emmykém! ... Én is olvastán Harsá- nyi -Madáchát« és ugyancsak nagyon élveztem. Az itt, Nógrádban élő összes ismert családok fordulnak elő benne és így még inkább érdekelt. Azt mondják — hogy Madách az »Ember tragédiáját« azon mély és bánatos benyomások úgyszinte hatások következtében írta, melyet családi boldogságának összeomlása okozott lelkületében. Egy meghasonlott genie fájdalma és csalódása váltotta ki belőle ezt a nagyszabású művét. Imádta feleségét — Fráter Erzsébetet aki inkább a mai modern világba való volt mintsem az akkori időkbe, ahol voltak még elvek és erények. Iszonyú hideg és gőgös nagyasszony volt az anyja Majthényi Anna. Különben fél Nfegrád megye Madách birtok volt ré- gente, úgy mint Szabolcsban Kállayéké. Mohora is Majthényi birtok volt sokáig. Tőlök vette meg, Péchy Manó nagyatyám dédatyja. Így került aztán Anyám birtokába — aki nekem adományozta. Stregova úgy tudom sajnos már nem a Madách családé.” (A levél további része Madách leszármazottaival foglalkozik.) A levélben szereplő adatok azonosítására — a Nagy Iván-féle „Magyaroszág csa- ládai .. valamint a Kem- pelen-féle családtörténeti lexikon és a „Nemzetségi zsebkönyv” idevágó közléseinek elégtelensége miatt — a Madách-kutatókat és a nógrádi helytörténészeket tartom illetékeseknek. A boríték elkallódása miatt ma már a levélíró kilétét is nehéz lenne kétséget kizáróan megfejteni. Az utalásók, illetve közvetett bizonyítékok alapján Péchy László hajdani szabolcsi alispán leszármazottját vélem felfedezni a Harsányi Zsolt Madách-könyvéről áradozó hölgyben. A címzettben pedig teljes bizonyossággal báró Huszár Imréné Czóbel Emmát. Ennyi alapján Bessenyei György, a „Harsányi Zsolt a szórakoztató-iparos” című cikk szerzője — nem is minden alap nélkül — látatlanból is a „kényelmes ember” kategóriájába sorolná. Oda, ahova azt a személyt juttatja, „ ___aki nem akar »gondolkozni a könyvön«, aki pusztán szabad idejét akarja minél kényelmesebben és kellemesebben agyonütni”. Ez áll levélírónkra, aki — a közhiedelem és az azt nem kis mértékben erősítő Harsányi- mű, az „Ember küzdj!” nyomán — egyszerűen az író családi boldogságának összeomlásával magyarázta „Az ember tragédiája” keletkezését. Kosztolányi Dezső — aki mintha csak éppen ezen töprengett volna — akár ez idő tájt is kételkedett abban, hogy jogunk van föltenni, .. csak azért, mert a párhuzam annyira kínálkozik, hogy a boldogtalan asszony az ihletője Évának, a szép és gyönge nőnek, s nélküle talán létre se jött volna, vagy más lett volna belőle”. S a gondolat következetes végig- vitele meghozta a megoldást: Madách tudta, hogy kicsoda is az a „lidércke”, mielőtt feleségül vette. Hajszolta végzetét. Különben is: Sophokles és Shakespeare is befolyásolhatta nőről vallott felfogását. Madách huszonkét éves korában nősült. Tíz év múlva vált el, s harminchat-harminchét éves volt, midőn „Az ember tragédiájáét írta. De már a húszéves fiatalember fiókjában is ott hevert a „Férfi és nő” című drámája, s már abban is rosszallóan nyilatkozott • a gyengébb nemről. Egy másik ifjúkori drámájában meg egyenesen azt írta rólg, hogy „A nő addig jó, amíg rossz nem lehet.” Fráter Erzsébet és a Tragédia Évája tehát mégis ösz- szefügg egymással. Csakhogy nem egészen úgy, mint ahogy azt levélírónk Harsányi nyomán elképzelte. Még mindig Kosztolányit idézve: „Nem Erzsikéből támadt Éva, hanem Évából, a költő lelkében élő álomképből Erzsiké, akit mintegy előidézett, valósággá bővült, hogy megpecsételje vele sorsát, teljessé tegye . . . költészetét”. Ezek után szeretném remélni, hogy a ma és a holnap Tragédia-olvasói már felismerik annak mélyebb értelmét: 48/49 végső konklúzióját, az „és mégis” filozófiájának nagyszerűségét. Tidrenczel Sándor Dúsa Lajos: Szerenád papírtrombitára Ahogy felvillan csípőd, vállad megvakult tükröd lesz a szó, s így csak rögtönzött trombitának lehet a vers papírja jó. Dudálok, és mint szomjas állat úgy mered rád egész valóm. Jaj, olyan otrombán kívánlak, s olyan el nem csitíthatón!
