Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. június 5. •O A válás anatómiája 1981-ben Magyarországon 77 ezer 195 há­zasságot kötöttek, válás következtében 27 ezer házasság szűnt meg. A 27 ezer válás után 27 ezer 797 gyer­mek elhelyezéséről kellett a bíróságnak dönteni. A házasodási kedv a 20—24 éves nők és férfiak körében volt a legnagyobb, de sokan igyekeztek anyakönyvvezető elé 20 évesnél fiatalabban is. Az elvált házasok közül minden harmin­cadik pár úgy intett búcsút egymásnak, hogy az első házassági évfordulót sem töl­tötték együtt. Egy év együttélés után vált el minden tizedik család. Nagyjából ugyan- ennyien döntöttek a válás mellett két, há­rom, illetve négy esztendei „rabság” után. A statisztikai adatok szerint a házassá­gok kritikus időpontja az ötödik és kilen­cedik évek közé esik: a válások egynegyede ebben az időszakban történik. Magyarországon az elvált férfilakosság több, mint 10 százaléka 20—24 éves korú. A nőknél az arány ennek duplája. 20—24 éves korára tavaly 3100 férfi és 5700 nő szerzett tapasztalatokat válás élményéről, s ízlelte meg: milyen, immár elváltán élni. Közel tízezer lányt és ifjút nem tudtunk megkeresni. Nem is igen sokra mentünk volna vele. Hiszen a számok mögött embe­rek, sorsok rejtőznek, közöttük kettő se egy­forma. Látszatra legalábbis. Ám a drámák fő­szereplői minden esetben ugyanazok: em­berek. (A tízezer között senki sincs, aki kép­telen volna szeretni, gyűlölni, aki ne lenne — jobban vagy kevésbé —, önző és makacs, önfeláldozó és engedékeny.) Mindössze két, rövid időre összefonódott sors áll itt. Egy rövid házasság története, s vele a válás anatómiája. Melynek szereplői: N. Ä. — továbbiak­ban Ádám, 24 éves autószerelő, N. Á.-né, született M. E. — továbbiakban Éva, 22 éves könyvelő. Történik: egy megyebeli váro­sunkban, 1980. január—augusztus között. ÉVA Mint áz Évák. Hosszú, bar­na haj, madonnaarc, gyönyö­rű, hatásos szemek. Könyve­lőtől szokatlan erős, egészte­nyeres kézfogás. — Mi tényleg elmondhat­juk, hogy együtt jártunk már az iskolába is. A buszon is­merkedtünk meg. Megtetszet­tem neki, odajött hozzám. Jó­képű fiú volt, szóbaelegyéd- tünk. Kiderült, ugyanazon a környéken lakunk. Ami jó is, meg nem is. Sok az ismerős, később aztán, mikor nem kellett volna, beszéltek min­denfélét. Most vesz levegőt. Nem ha­dar, de közben nagyokat nyel. Az utazás izgalma lehet. Négy év, vissza, a diákszerelmek megismételhetetlen boldogsá­ga közé. — Több, mint három évig jártunk együtt. Szinte minden szabad idejét nálunk töltötte. Édesanyám beteges, testvérem nincs, nekem kellett segíte­nem otthon. Ö meg. szinte mindig ott volt velem. — A motorozás meg a le­mezek voltak a hobbijai. A motort gyakran szerelte, so­kat beszéltünk is róla, hogy majd vesz egy ilyet, vagy olyat, és járunk vele kirán­dulni. A lemezeket meg én is szerettem. — A baj már az eljegyzés után megtörtént. Váratlanul meghalt apósom, és ez min­den eddigi tervünket romba- döntött. Ügy volt, hogy albér­letbe megyünk. Otthon ná­lunk kicsi a hely, náluk el­fértünk volna, de azt gondol­tuk, külön a legjobb. Drága dolog lesz, de senkihez nem kell alkalmazkodni. Ki is néztük az albérletet. Szeren­csénk volt,, egy egész lakást kiadtak, igaz, a nő legalább egy fél évre előre kérte a pénzt. Kifizettük, megvolt az eljegyzés, következett volna az esküvő és ekkor halt meg az apósom. — Nem megyek albérletbe, jelentette ki, anyámat nem hagyom egyedül. Két hónap­pal az esküvő előtt kész té­nyek elé állított. De hát az esküvőt már nem lehetett visszacsinálni, meg aztán gon­doltam, biztosan ő is ideges a házassággal járó sok herce­hurcától, ezért lehet más, mint régebben. Ha túlleszünk az esküvőn, biztosan ő is meg­nyugszik. — Nászútra két helyre is mentünk, aztán haza, hozzá­juk. De alig telt el két-három hónap; megváltozott. Én ter­mészetesen mindennap jár­tam haza édesanyámhoz, hi­szen mondtam már, hogy jár­ni alig tud. Ö egyre kevesebbet jött ve­lem, mindig akadt valami dolga. Anyámtól meg szalad­hattam hozzájuk, ott is elvé­gezni a főzést. Az anyósom legalább hagyott kísérletezni, mert otthon mindig csak kuk­ta voltam. Ádám semmit sem segített. Egyik kezén sima ezüstgyű­rű. Finom ujjait jobbjával egyszer-egyszer erősen meg­szorítja, — amíg körmei bí­borszínűvé válnak. — Úgy terveztük, megoszt­juk a házimunkát, de soha semmit nem csinált. Mikor lefeküdt, én meg nekiláttam porszívózni, azt mondta, hogy direkt csak azért járatom a gépet, hogy ő ne tudjon pi­henni. Ha hazajött, a motor­ját szerelte minden délután, aztán meg csak az új motor volt a téma. Éjszaka felkelt, hogy azt a motort csak meg kéne venni. Aztán már rá­hagytam, legyen meg az örö­me. Megvette, rögtön szét­szedte csavarokra, és többet én azt már nem is láttam ösz- szerakva. — Spórolni sem igen tudott. Csak addig, amíg meg nem lett a motor. Ha télen megkí­vánta a négyszáz forintos pa­radicsomot, megvette. Pedig sokat mondok, ha háromezret keresett. Ha megtetszett ne­ki a hét és fél ezres lemezját­szó? Az anyja odaadta neki a pénzt, itt van, vedd meg. — Mert az anyja amúgy nagyon jómódú volt. Vártuk, hogy majd adnak valamit. Időközben ő is férjhezment, és mindig jött, hogy nem kell nekem mindennap hazajár­nom,-hiszen k-ülön család va­gyunk most már. Aztán ha egy hétig nem mentem, jött, hogy látod kislányom, milyen jól teszed, máris kevesebbet veszekedtek. De aztán megint csak mennem kellett, mert az igazság, hogy az első hetek után már sokat veszekedtünk, és én nem akartam magam mögött minden hidat feléget­ni. Időközben újra megjelentek a haverjai is. Elment velük, engem meg itthagyott. Pedig nem mondhatta, hogy nem voltam menőkés. Kirándulni is, discóba is jártunk, de ha a haverjaival menf, nem vitt magával. Azt mondta, senki nem visz lányt, hát ő is egye­dül megy. Aztán már jöttek a nő­ügyek is. Nem tagadom, elég féltékeny a természetem, most már látom, hogy ezen változtatni kell. De hát olyat megcsinált, hogy elmentünk valahová, engem otthagyott, hogy kimegy egy kicsit, az­tán az ismerősök mondták, miközben én vártam, ő egy másik lánnyal átment a szom­széd presszóba. A „barátok” meg minden jóhírt megsúgnak az ember­nek. Melyik volt igaz. melyik nem, a végén már magam sem tudtam eldönteni, benne pedig már nem nagyon bíz­tam, mikor is mond igazat. Többször mondtam, üljünk le, beszéljük meg szép nyu­godtan a dolgainkat, de ez legtöbbször süket fülekre ta­lált. Ö is makacs volt. én meg ha tudtam, hogy nekem van igazam, persze, hogy nem 9 engedtem. Ö különben sem próbált meggyőzni a maga igazáról. Pedig, ha beláttatja velem, hogy nem úgy van, ahogy én gondolom, akkor én biztosan engedek. Közben lassít a tempón. Csak addig volt izgatott, míg túl nem jutott a nehezén. Az­tán ahogy haladtunk, kifelé a házasságból, úgy válik egyre nyugodtabbá. Az a pulzus ta­lán már száz alatt jár! — Min vesztünk össze utol­jára? Nem is emlékszem. Va­lami jelentéktelen apróságon. Fogtam magam és hazamen­tem. ö meg nem jött utánam. A történetnek vége, a te­remre szükség lenne, tűkön ülünk. — Mit vártál a házasság­tól? — Hogy a hétköznapjaim is normálisak legyenek. Más kedvvel dolgozik az ember, ha tudja, hogy munka után valaki várja. — Mi a jó házasság titka? — Nem tudom, ha tudnám nem váltam volna el. Szerin­tem az aranylakodalomig csak úgy lehet kihúzni, ha a nő vállalja a rabszolgaságot. De komolyra fordítva, az biztos, hogy levontam a tanulságo­kat. Kevesebbet fogok haza­járni. A magunk életét kell élni. És meg kell tanulni en­gedni. Mind a kettőnek. Ez nagyon fontos. Ádám? Látnád, milyen koszos ovarallban jár még dolgozni is. Én mellettem mindig tiszta volt, most meg hogy járatja a felesége! Évának új udvarlója van. De azok a hatalmas, kicsit szomorú, mélykék szemek ... Eltűnik onnan valamikor az ott bujkáló csalódás!? ÁDÁM Kék overallban, kormány­kerék mögött, nyakig olajo­sán. Huncut tekintet: ponto­san tudja magáról, jóvágású, mint általában az Ádámok. Szőke, kék szemű, markáns arc. — Őszinte leszek, magam sem tudom, miért. Túl va­gyok már egy s máson, elég hosszú a történetem. Cigarettával kínál, nekidől a radiátornak, mélyet szip­pant ... — Hetvenhattól elég sűrű körülöttem a levegő. Akkor volt egy balesetem. Motorral fejreálltunk. Nem is tudom már, hány hétig nyomtam az. ágyat, még a suliban is évet kellett halasztani. Koponya­csonttöréstől a bordatörésig, még az orrom is ferde, de az­tán csak összeraktak. Felfüg­gesztettet kaptam. — Aztán elkötöttünk egy kocsit, elkaptak, nem úsztam meg a kótert. Talán egy hó­nap, vagy másfél hiányzott a másfél évhez. Mert annyit elengedtek, a jó magavisele- temért. Évával már előtte is jártunk, kitartott mellettem, úgy éreztem, már csak be­csületből is el kell vennem. — Azóta nem bírom a pa­rancsot. Ha kérnek, oké, de ne parancsoljanak. A mutter is mindig parancsolna, de mondtam neki, hogy ne csi­nálja. A régi feleségemben is volt ilyesmi természet. — Szóval úgy gondoltam, becsületből is elveszem Évát. Láttam, a haverok is egyre- másra nősülnek, gondoltam, én miért nem. Jó banda gyűlt össze, lehet, hogy mar­haságot csinálsz, gondoltam, de már nem volt visszaút. Aztán meg volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz egy tartós valami. Úgy jártam a nősüléssel, mint a vásárló, aki semmit se akar venni, csak bemegy a boltba. Szétnéz, va­lamit meglát, leveszi a polc­ról, kifizeti, hazaviszi, és ott­hon jut eszébe, hogy neki er­re nincs is szüksége. Éva mel­lett úgy éreztem, ez a házas­ság inkább hasonlít a börtön­höz. — Minden áldott délután várnom kellett rá a munka­hely előtt, onnan aztán gye­rünk az anyjáékhoz. De min­den áldott nap. Ott voltunk kilencig, tízig, onnan haza. Hét végén meg velük menni kirándulni. — Próbáltam én beszélni vele, hogy másként kéne csi­nálni. Ilyenkor két napig nem ment, harmadik nap minden kezdődött elölről. Nem lehetett beszélni vele. Haragudott rám azért is, hogy miért nálunk lakunk. Albér­letbe költözünk, úgy tervez­tük. De hogy eljegyzés után meghalt a mostohafaterom, hát anyámat csak nem ha­gyom egyedül! Inkább oda költöztünk. Mindig jött volna velem, a haverok meg röhögtek, hogy egyedül nem megyek sehová. De hát minek vittem volna, mikor senki nem hozott csa­jokat. Ha ittam, későn men­tem haza, kiabált, káromko­dott. Az anyjáék is mindig heccelték, szóval három-négy hónappal az esküvő után már nem valami jól éltünk. Még a nászút alatt nem volt semmi baj. De oda meg elmentünk, elvertünk egy csomó pénzt, csak azt tudnám, minek. A negyvenszemélyes esküvő is rengetegbe került. Várta, hogy majd segítenek anyámék, őt meg otthonról semmivel. — Nem volt valami házias sem. Nem is érdekelte az egész. Nem takarított, nem főzött, nem mosott, igazán nem volt valami ideális fele­ség. Aztán, hogy a kórházba kerültem, összejöttem egy másik csajjal. — Nem mondom, minden­nap meglátogatott, hordta a kajákat, igazán rendesen, de akkor én már éreztem, hogy vége. Egyáltalán nem ragasz­kodtam hozzá. Meg is mond­tam neki, mikor egyszer a motorversenyre jött volna ve­lem, hogy ne gyere. Kérdi Imi­ért?, mondom, hogy csajjal megyek. Erre kész lett. Meg azt is megmondtam, hogy van egy ápolónő a kórházban. És mégse ment el. — Amikor vettem egy P 20-ast, már hagytam, csi­náljon, amit akar. Menj haza anyádhoz! Én meg mentem a haverokkal. Két napig nem mentem haza, megmondom, még egy kicsit büszke is vol­tam magamra, ő meg vesze­kedett, aztán jó is, hogy el­ment, mert igazán csúnya lett volna a végén. Nem álltam az útjába, hisz én az első hónap után már szabadulni akartam. Nosztalgia? Bennem? Na nem, az aztán nincs. Becsület­ből vettem el, nem mondom, nagyon jól nézett ki, mikor együtt jártunk, még le is fo­gyasztottam egy kicsit, de most már meghízott. Egy koL légámmal jár együtt. Szerin­tem, mikor velem járt, na­gyon jó nő volt. Most? Sem­mi közöm hozzájuk. Decemberben nősültem. Vettem egy új Jaffát (Jawát, a szerk.), háromötvenes, azzal járok melózni. Nézd, ebben az overallban. Meg sem mosak- szom, rohanok haza. A have­roknak befellegzett. Nincse­nek. Minden percet a felesé­gemmel töltök. Tudod, nem­sokára szülni fog, sokat sétá­lunk, az kell ilyenkor, egész­séges. Nagy ritkán, ha elmegyek valahová egyedül. Soha nem szól érte. Kétszer, ha lehet­tem. A mostani feleségem házi­as, jól főz, szóval látszik raj­ta, hogy érdekli a téma. Én is dolgozom. Vállalok én ma­szekot is, dolgozni fogok, mint egy állat, mert vgn ki­ért. Nekem nem kell, de most már lesz gyerek is, értük. Én ha egy százast elhozok ott­honról, kitart egy hónapig is. Mire kéne. Cigire. A többit viszem haza. Lakáshoz, az­tán berendezni, sok pénzre lesz szükség. — Mit vártál a házasság­tól? — Gondoltam, hogy min­denki segít és jó lesz. A vé­gén örültem, hogy ilyen ol­csón szabadultam. Igaz, ren­geteg jó lemezem elvitt, de hát nem vitatkoztam vele. Pedig nem az övé Volt. — fricskázza lemondóan a ciga­rettacsutkát az öltözőszek­rény alá. — Mi a jó házasság titka? — Megértés. Ennyi kell. Megértés. Mind a kettő be­csülje, tisztelje a másikat, sze­repe van egy kicsit a szép­ségnek, az, hogy nekem le­gyen szép, az a fő. Olyan le­gyen, aki az én számításaim nem húzza keresztül. Elszántan, bizakodva él. Megfordul, karját magához húzva int : ez a második ilyen lesz. Ebben biztos vagyok, hogy tartós. Ha találkozol a volt felesé­gemmel, nézd meg, szerinted jó nő volt!? Egy esküvő, egy válóper — mi sem történt. Tényleg nem történt sem­mi?! (A fényképen lévők nem azonosak az írásban szereplő személyekkel!) írta: Csendes Csaba Fotó: Császár Csaba Elek Emil „Férfi és nő sohasem érti meg egymást. Mind a kettő mást akar. Férfi a nőt és nő a férfit.” (Karinthy Frigyes)

Next

/
Thumbnails
Contents