Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1982. május 1. negyedszázaddal ezelőtt Feljegyezték: — 1957. május elsején — miután a félmilliós tömeg együtt énekelte az Internacionálét (s ezzel véget ért a budapesti Hősök terén a nagygyűlés) és Kádár János megszorított sok, feléje nyújtott kezet; az újjászületett párt vezetője lehajolt egy aprósághoz: — Hát ez a pöttöm mit lát ebből? Hiszen még a luftballonja is nagyobb, mint ő maga... Az anya derűsen válaszolt: — Majd megnő! — Nőjön is nagyra! — hangzott a jókívánság. A gyerek — a nevét, az életkorát nem tudjuk — azóta már túl van a huszonötödik életévén, de minden bizonnyal még innen a harmincon. Jó volna tudni, hogyan él ma és mit csinál. Remélhetőleg együtt nőtt azzal a néppel, amely negyedszázada, 1957. május elsején az ellenforradalom vihara után Budapesten és szerte az országban hitet tett a munkáshatalom mellett, amelynek létét néhány hónappal ezelőtt súlyos, s csak a testvéri szovjet csapatok segítségül hívásával elhárítható ellenforradalmi lázadás fenyegette. A korabeli tudósítások — mind Budapesten, mind a megyeszékhelyeken megjelent lapok — a felszabadulás utáni, 1945-ös májusi munkásünnepek hangulatához hasonlították a nagyszerű demonstrációkat. És idézték 1919-et is: a magyar történelem első szabad májusát, amelynek sok egykori résztvevője is ott volt az ünneplő, a munkáshatalom mellett, hitet tevő sokaságban. Közülük sokan, hajlott korúk ellenére a munkásőrség soraiba álltak: a fővárosban, ahol a dolgozók felvonulását az újonnan alakított önkéntes fegyveres testület tagjainak díszalakulatai nyitották meg, és a megyeszékhelyeken, városokban és falvakban lezajlott ünnepségeken is. Az egész ország ünnepelt, de a figyelem mindenekelőtt Budapest felé fordult.'A televízió közvetített már — ez volt az első helyszíni közvetítés történetében —, de mert alig egy kilowattal sugározták az adást, s a készülékek száma is inkább kevesebb, mint több volt ezernél; a rádiókészülékek mellett fülelt az ország népe. A hangszórókból hatalmas moraj áradt: a nagygyűlésre, .amelyre csak a gyülekezőhelyeket jelölték ki, az előző évek gyakorlatával szemben, sehol senkinek nem tették kötelezővé, még „ajánlattá” sem a részvételt, a vártnál jóval többen, négy-ötszázezren mentek el. Sokan könnyes szemmel énekelték a Himnuszt, a nemzeti fohászt, amely — alig fél esztendővel az ellenforradalom után — a dolgozó nép ajkán nyerte vissza igazi tartalmát. Mint ahogyan visszanyerték eredeti jelentésüket a szavak is. A megnyitó beszédet Marosán György, a budapesti pártbizottság első titkára nem az alázat, han^jn az igazi tisztelet hangján köszöntötte az ország, a párt első emberét: „A magyar munkásmozgalom szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvttárs volt, ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt Budapest, Hősök tere kommunista derékhadát. Vezetésével harcoltunk a kegyetlen, nehéz időben.. Kádár János beszédében szólt a nehéz napokról, de már beszélhetett az eredményekről is. És elsősorban a jövőről, nemcsak a jelenlévő százezrek, hanem milliók véleményének hangot adva: „Mai májusi ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellenség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy a magyar földön, amelyet annyi munkás- és parasztnemzedék vére és verejtéke öntözött, ... felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországot!” A szocializmus építésének és a magyar nép történetének kiemelkedő eseménye ez a negyedszázaddal ezelőtti május elseje. Amelynek helyiszíni közvetítése — hallhatta ország, világ, barát és ellenség —, egy mun- kákasszony és Kádár Jánoé rövid beszélgetésével zárult: — örülünk, hogy itt látjuk, Kádár elvtárs ... — Hát még én hogy örülök, hogy magukat itt látom... — hangzott a párt első titkárának örömteli válasza. Hiszen a tömeg jelenléte nem kevesebbet bizonyított: a magyar dolgozók, amint tapasztalták, hogy a párt úrrá lesz az anarchián, az áruláson, és leküzdi a korábbi időszak bűnös torzulásait, lelkesen, tevőlegesen csatlakoztak a szocializmus ügyéhez. Azok a milliók, amelyek 1957. május elsején ünnepeltek, szavak nélkül is hirdették: bíznak és bízni lehet őbennük is. Pintér István Egy derűs beszélgetés a sok közfii r Deák Mór: Édesanyám A konyhakő megmelegedett a szürkeség barnára vált a félelem felvinnyogott mikor karjába vett anyám a játék elvesztette ízét a lopott körte zamatát az eget nyakamba kötötte sálként úgy ringatott anyám Mesék tündére volt ő akkor melegítős királyleány meg kellett volna lesnem egyszer de elaludtam az oldalán Konczek József: A hűvösvölgyi nagyréten Május, május, könnyű táncdal. Vizet isznak orgonáid. Vízi virágmuzsikával nyög az eső, messze látszik. Ködfüggönyön, rózsalángon kék hangszórók nyiladoznak, óriás harangvirágok. ... Apám kezét fogtam aznap. — Május! Nézz a kislányomra. Itt hajlong a zöld, zöld réten. Gyermekláncfű sárga csokra, korong-ecset a kezében. Szavai a jövőt festik, ö még mindent tőlem kérdez. Harangoz a hangom estig. A fény illik a szeméhez. Apám, Szindbád Vendégségben Krúdy Zsuzsánál A Villányi úton még dübörög a villamos, de ha valaki az egyik mellékutcába téved, már csend fogadja. Valaha erre konflisok kocogtak, valaha — még boldogult úr- fikorában — erre is járhatott Krúdy Gyula, s háboríthatat- lanul álmodozhatott arról a korról, „midőn nem volt háború, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi búbánat szokott véget vetni az életnek”. Ütban az Alsóhegy úti házhoz, az író lányának, Krúdy Zsuzsának otthonához, úgy érzem, mintha visszaperegne az idő, s a nagyon is kézzelfogható jelen — nyers hangjaival, autórobajával, egyéb civilizációs áldásaival — megfoghatatlan jövővé zsugorodna, és ismeretlen, megsejtett ízeivel életre kelne a sok évtized előtti múlt... A falon festmény, Krúdy- portré, a szobában talán még a margitszigeti vagy az óbudai lakásból való bútorok, s könyvek sora. Nem egy közülük az író pihentető olvasmánya volt. Krúdy Zsuzsa apjáról beszél, olyan érzékletesen, hogy szinte látom Szindbádot, legendák nélkül, emberközelben. Délután, amikor a Dohány utcai Otthon körbe hajtat, hogy író és zsurnaliszta barátaival találkozzék. Vagy éppen a Tabán felé indul Kéhli kis kocsmájába, háborítatlan, csendes borozgatásra. Leül az egyik sarokasztalhoz. Télidő járja, a tulajdonos felesége kedveskedni óhajt, felajánlja, hogy megmelegíteni a bort. Az író szellemes válasza: „A menyecske melegen, a bor hidegen jó!” De sokszor rövid az éjszaka, hazasürget a hajnal. Any- nyi múltbéli alak életre keltője bóbiskol a konflisban. Otthon az íróasztal, a toll, a lila tinta várja. A penzum apró betűkkel teleírt nyolc oldal, több mint amennyivel Jókai adózott naponta. Fáradt, nehezen megy az írás? Akkor se lehet abbahagyni: a szerkesztőségek várnak a tárcára, a novellára, s a pénz is kell, mert Szindbád nem ismeri a beosztást. Az első betű iniciálé lesz: akár egy óráig is lehet rajzolgatni, közben megjön a kedv. Már futnak egymás alá a sorok, reggel négytől délig egyetlen hiba, egyetlen javítás nélkül. A szívalakú hölgy titka. Ez volt az utolsó kézirat címe. Gonddal összehajtva ott hevert az íróasztalon, de Szindbád többé nem ébredt föl... Cháron csónakjára szállt. „írónak készültem, semmi másnak!” Ezt vallotta, így élt. A család, a barátok, a szórakozás, pihenés csak másod-, harmad-, negyedrangú dolog volt számára. Negyven évet töltött alkotással, hiszen már tizenöt éves korában publikált. ötven regényt, több ezer novellát és újságcikket hagyott hátra. Termékenységében túlszárnyalta Jókait, holott a nagy író épp negyedszázaddal többet élt nála. Ismét a múltba zökkenek, újra Szindbád-Krúdyt látom elmaradhatatlan bora mellett az egyik tabáni kiskocsmában. Álmodozhat: távol a világ zaja. Egy más korba képzelheti magát, élhet a régi Pest-Budán, maszkabálba jár a redutba. Patikárussal muzsikáltat, Nagy Ignác novelláit olvassa, a Kamon kávéházban, a zöld asztalon tekejátékot tanul, korhelyke- dik Indali Gyulával, szenvedélyes játékos a Török Császárban, éjfél után rója a Belváros zegzugos utcáit. S aztán hazafelé az úton a nyers valóságra ébred. Háború van, naponta ezrek halnak meg a frontokon. Máskor az újsághírek riasztják, s azok az értesülések, amelyeket barátaitól, ismerőseitől hall néha-néha a Prónay-legények, a britanniás különítmény tetteiről. Eszébe jut, hogy a kurzus- urai mellőzték, mert 1919-ben jobbat remélt. Az otthon nyugalmat ad, az íróasztal mellett ismét övé a múlt. Tudja, hogy csak az övé, sosem létezett így, ő teremtette, formálta újjá. Menekülésképpen, vigaszul. — Van, aki fantáziájának erejével teremti hőseit, alakjait — mondja Krúdy Zsuzsa. — Apám az életből mintázta minden szereplőjét. Regény- és novellaalakjainak zömét én is ismertem. A Hírlapíró és a Halál című művének zsurnalisztája napról napra vendégünk volt: Vár- konyi Titusz — Várkonyi Zoltán színész édesapja. A pesti nőrabló tőrmesterét púpos embernek írja le, akinek egyetlen hobbyja a párbaj-' segédség. Sokáig magam is arra gondoltam: ő igazán kitalált figura. A hagyaték feldolgozásakor tudtam meg, hogy élt, létezett, mert halálakor apám nekrológban búcsúztatta, mint régi jogászismerősét. Azt hiszem, ez a valósághoz kötődés magyarázza a Krúdy-hősök plasztikusságát. Apám erős oldala, írói ereje a hangulatteremtésben rejlett. Bárki, bármelyik írását üti fel, néhány sor után már képtelen szabadulni ettől a sajátos világtól. Az Alsóhegy úton még háborítatlan a csend. A fák mögül mintha Szindbád tekintete villanna rám, a sör- és virsliillatú Korona vendéglőbe hívogatva. Hová is? Hol is van az a Korona? Kár gondolkodni rajta, hiszen réges-régen lebontották. Mi maradt már az egykori Pest-Budából? Lenn a Villányi úton a 61- es villamos dübörög. De Szindbád még közöttünk él... Pécsi István Pákolitz István: Galamb Noétól Picassóig szünetlenül mozgósít; világnyi küldetéssel uszít a békességre; nem szegi kedvét-szárnyát, meggyötörik bár a kányák; a fegyverdúlás közben gallyával fölénk röppen; ahogy fortyog a század, úgy terebélyül ága; a békés jóhírt szólja reményzöld lobogója. Révész Napsugár grafikája Hitvallás Munka a földeken. (Krutilla József grafikája'
