Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET S£|£ * - * ■ |S • ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Mi 1982. május 15. O Változó Nyíregyháza Bujtosi „részlet” Utolsó tirpák házak Üjszőiőben. (Imre György grafikái) Jancsó Miklós színháza Jelenet az előadásból lom a férjemet, hogy ilyen rosszul csinálta az életét. Vissza akart jönni hozzám, de nem engedtem. Azért is mentem másodszor férjhez. Mert kezdett visszajárni, és késsel fenyegetett. „Hozzámegyek akárkihez, az sem baj, ha utcaseprő — gondoltam —, csak hogy megszabaduljak tőle.” Aztán úgy is lett. Nem is ismertük egymást a mostani férjemmel. Egyheti ismeretség után összeházasodtunk. Eleinte rosszul éltünk. Volt neki két barátja, azokkal járt el otthonról. Jaj, de sokszor megvertem! — Megverte? — Meg én. De még hogy! Sodrófával, seprűnyéllel, egyszer az ébresztőórát is a fejébe vágtam. És hagyta magát. Más ember agyoncsapott volna. Előfordult, hogy hazamentem a kocsmából, ahol dolgoztam, kérdeztem anyósomat: Béla hol van? — Azt mondja: „Az előbb még itthon volt. Mondta, hogy felmegy az irodaházba.” Oda járt mindig az irodaházba táncolni. Felmentem utána. Amint meglátott az egyik végén, már rohant is a másikon. Haza akart szaladni előlem, de én megvártam az utcán. „Itt vagyok, anyukám — mondta, amikor elkaptam. — Látod, hogy itt vagyok. Csak egy pillanatra jöttem el, anyukám. Anyukám, itt vagyok már.” Na én aztán elmondtam mindennek. „De ne veszekedj, anyukám. Ne csinálj feltűnést.” Nem érdekelt semmi engem. — Miért nem ment vele együtt szórakozni? — Tudja, amikor a kocsmában dolgoztam, vagy este tízkor végeztem, vagy ha délelőttös voltam, akkor kettőkor. Tízkor már késő volt. Hová lehetett'olyankor menni? Kettő után akart velem menni, akkor azt mondtam, hogy segítsen mosogatni vagy főzni. Nem tudott főzni. Még krumplit hámozni sem. Ha nem segített, nem főztem semmit. Koplaltunk mind a ketten. De most már, mióta a gyerek megszületett, semmi panaszom nincs rá. Most már apának érzi magát. Nagyon ritkán akar elmenni valahová. A múltkor is egy hétig könyörgött, hogy engedjem el a kertmoziba. Nem engedtem. Az egy kiló kenyér — mondtam neki. — Hát azért moziba elmehetnének néha. — Fáradt vagyok én hozzá, ötig dolgozom itt, utána elmegyek a gyerekért, messze is lakunk, a város szélén, mire vacsorát készítek, késő este van. De minek is mennék? Odaülünk ketten az ágyra, a gyereket kettőnk közé tesz- szük, mindenfélét csinál az a kisgyerek. Most már kezd beszélni, de még összevissza. Belgául beszél. Nem is kell annál jobb szórakozás. Vidd magaddal a pulyádat is a moziba — mondom a férjemnek, ha el akar menni. De most már rendes. — Nem lehet rá semmi panaszom. Megcsinál az otthon mindent. Miért nem hagysz el? Miért nem kezdesz valami fiatal lánnyal? — kérdezem tőle sokszor. Azt mondja, nem érdeklik a fiatal lányok. „Hát mit akarsz! — mondja. — Ha nem téged vettelek volna el, már régen csavargó lennék. Talán már börtönben ülnék.” Azt mondja, nem is tudna elhagyni. Hát nem tudom, meddig fogunk együtt lenni még. öregszem. Mire én megvénülök, ő akkor lesz a legélniaka- róbb férfi. Még mielőtt a gyerek született, egyszer hat hónapig külön éltünk. Teljesen elzüllött ezalatt. Csavargó lett. Se lakása, se munkája nem volt. Aztán visszajött. Előfordult az is, hogy megcsalt, de én mindig rájöttem. Mintha csak valaki megsúgta volna. Mindig lelepleztem, és egynél többször nem tudott megcsalni. Előfordult, hogy összebarátkozott egy három- gyerekes asszonnyal... Volt együtt sok bánatunk ez alatt az öt év alatt. — A férje hol dolgozik? — A dohánygyárban. Pestre járt előzőleg, de megbetegedtem, és idejöttem dolgozni. Idegösszeroppanásom volt. Mindent megtett értem. Privát orvosokkal kezeltetett. Más azt mondta volna, hogy „hadd dögöljön meg, legalább összeállhatok egy fiatalab- bal”. — És Pesten hol dolgozott? — Az építőiparban. De onnan is rohant haza minden héten. Hogy aztán ott volt-e valakije, vagy mit csinált, azt nem tudom. De hát minden hétre ötszáz forintot vitt magával — a többit hazaadta egy fillérig —, az ötszáz forintból kosztolta magát, minSzokatlan színház Jancsó Miklós színháza? Igen, föltétien az, de színház, ami jóval többet vállal annál minthogy bevált eszközökkel biztos sikerre törekedjen. Stílusteremtő vállalkozás is, ha tudjuk, hogy végeredményben „nincs új a nap alatt”. A Szép magyar tragédia keltette indulatok — melynek hullámverése máig sem csillapul — megsűrűsödni látszanak néhány kérdés körül, melyet, ha megválaszolni nem is tudunk, puszta fölvetése, továbbgondolása is közelebb vihet a színház lényegéhez. Hernádi Gyula Szép magyar tragédiája nem igazán jó darab, ám egy valamit tud —, amit Jancsó rendezése a végletekig „kihegyez” — hogy a történelmi tragédiákat akkor „dolgoztuk fel magunkban” véglegesen, ha már nevetni is tudunk rajtuk. „A humor az egyetlen birtokunkban lévő lehetőség, hogy elhatároljuk magunkat tragikomikus emberi helyzetünktől ... Persze csak azután, hogy felülkerekedtünk rajta, asszimiláltuk.” — írja Ionesco, s ez a történelmi látás Örkénynél tökéletesedik ki, gondoljunk csak a Tóték- ra, vagy a Pisti a vérzivatarban című zseniális groteszkre. — Csak a nevetés nem tisztel semmiféle tabut, csak a nevetés állja útját új tabuk teremtésének.” Tudom, meghökkentő ez a látásmód nálunk, ahol egész más színházi hagyományok gyökereztek meg, s ahol a történelmi dráma nagyszabású hősöket, s emelkedett, hangsúlyos — sőt verses — szöveget kíván, mi „ebből a 48-ból is nehezen engedünk”. Pedig hát a történelem groteszk helyzetek teremtésében a legcsavarosabb észjárású írón is túltesz, Miksa mexikói operettcsá- szárkodásán már a történelemórákon is jókat nevettünk. Jancsó színháza sajátos, öntörvényű világ. Maga szabja meg törvényeit, s aztán csak módjával hágja át, hogy a „jogrend” azért fönnmaradjon. Ez a világ az idő, s a tér minden irányából átjárható, ebben magától értetődő természetességgel „deríti fel a helyszínt” a vakut villogtató fotós, mielőtt a sajnálatra méltóan idióta Miksa színre lépne, s ebben egy akkordba olvadnak össze a dig rendesen viselkedett. Segített mindenben, és megtette a férji kötelességét. Mióta itthon van, azóta csak egyszer fordult elő, hogy elment. — A sógora, meg annak a barátja hívta el. Nekem azt mondták, hogy a vasutas klubba mennek kártyázni, és közben a sörkertbe mentek. Alighogy elindultak othoriról, szóltam ’a szomszédasszonynak, mert az ő férje is velük ment, hogy menjünk csak a vasutasba és nézzük meg őket. De már nem is a vasutasba indultunk, hanem egyenesen a sörkertbe. Körüljártuk a kerthelyiséget, hát látom, hogy ott ül a férjem a kerítésnél. Volt velük két nő is. Egyiknek udvarolt egy férfi, a másik pedig a barátnője volt. De mindketten olyan jófélék. Az egyik állapotos is. Ahogy a férjem észrevett, még csak búcsút sem mondott a társaságnak, odajött hozzám. „Ne haragudj, anyukám. Anyukám, drága anyukám.” Nekem te ne anyukázz! Nem érdekelsz! — mondtam neki. — Az sem érdekel, ha itt maradsz. Nézd, én nem akarok itt botrányt csinálni. Gyere ki, beszéljük meg. Aztán vissza is jöhetsz felőlem. Nyugodtan visszajöhetsz. De előbb beszéljük meg. Persze aztán nem beszéltünk semmit. Fele úton hazafelé otthagytam. Az én házamba be nem teszed a lábad. Felszálltam a villamosra. Képzelje, ő gyalog hamarabb hazaért, mint én villamossal, úgy rohant. De ez volt az egyetlen eset, mióta a gyerek megszületett. Marseilles és a Klapka-lndu- ló dallamai. Sajátos rendezői módszere is tetten érhető. Jancsónak mindig mindenről eszébe jut valami, ettől a sok aktualizáló 'kiszólás — ami egyébként nem mindig „ül”, vagy „későn esik le”, mert az előadás túlszalad rajta, s nincs idő „visszalapozni” — és ettől a bőség zavara is, a kaleidoszkóp túl gyorsan pörög, s egy idő után káprázni kezd a szem. Jancsó Miklós bohóctréfák szakadatlan sorozatában állította színpadra Niklay István tragikoifiédiáját, a com- media dell’arte összes humorforrásának felhasználásával. A forró délolasz ég alatt született és kikristályosodott stílus — ha következetesek akarupk maradni hozzá — bizony ma már nem túl „szalonképes”. „Övön aluli” poénjai és gesztusai, melyek a középkor deszkaszínpadain nélkülözhetetlenek voltak a sikerhez, s ahhoz, hogy „megtelj ék a kalap”, a mi „hűvösebb éghajlatunkon” soha nem tudott igazán gyökeret verni, s bár színház és stílustörténeti szempontból is tökéletesen végiggondolt előadást láthattunk, mégis tudomásul kell vennünk, hogy a közönség időnként feszeng, s ez a hatás szempontjából nem föl- tétlen szerencsés. Niklay szerepében a vendég Madaras József remekel. Hallatlan energiával komé- diázza végig Mexikótól Bismarck kancelláriájáig ezt a furcsa történelmet. Modern Auguszt — azaz a buta bohóc. Bukfencei szinte dönge- nek a farostlemezből ácsolt térelemeken. Szövegmondása sokszínű, játékos kedve kimeríthetetlen. Kovács Gyula „hősleg működik három szerepben”, bár ennek a társulatnak nem csak hat tagja van, mint vándorszínész korában Petőfiéknek. Jó ötlet volt őt „összevonni”, annak ellenére, hogy néha már nem is tudja felség-e, vagy már csak excellenciás uram. Mindegy, a császárok, a kancellárok nem különböznek alapvetően, mint ahogyan a népmesék királyai sem. Albert Éva, Niklay szolgálólánya szintén remekel és Horineczky Erika is, Pereghy lányának szerepében. Ök négyen, mint a comme- dia dell’arte őstípusai, hajtják az előadás lendkerekét — olykor túl is pörgetik, mint ahogy azt már említettük — mindvégig hűek tudnak maradni az általuk fölvállalt stílushoz, s összmunkájuk attraktiven kidolgozott. A véletlen rögtönzésnek ható mozdulatok estéről estére visszatérő pontossága tűnik fel a többi szereplő munkájában is, de a statisztéria, a remekül kitalált zenekar, és a műszakiak is „milliméter- nyi eltérés nélkül” működnek együtt ebben az előadásban. Pereghy szerepében Bárány Frigyest látjuk, különös, látszólag stílusidegen szerepfelfogásban. Ö aki kívülről jön be ebbe a cirkuszba, s messziről nyújt kezet, keményített fehér ingét féltve, az átizzadt flitteres trikók között. Ám ennek a távolságtartásnak itt mondanivalója van. Ez képvisel egy bölcsebb, általánosabb érvényű hazafiságot, s bár — mint ebben a darabban minden — ez is többszörösen megkérdőjelezhető — n\égis e történelmi manézs és menazséria egyetlen alakja ő, aki tudja, hogy ezen az egyen kívül még számtalan cirkusz veri, s bontja a sátrát szerte e földön, s hogy egy tízméteres sugarú körben a világ meg nem váltható. A szereposztás egyébként végig kifogástalan, Juarez szerepében Lakatos István remekel: igazi mexikói forradalmár, „ahogyan azt Móricka elképzeli”, s ahogy ehhez a stílushoz illik. Palotai István a „civil fotós” szerepét emeli egyenértékűvé az írott figurákkal és kiváló Szigeti András többszörösen elidegenített ütődött tábornokíj is. Hálás partnerei ezeknek a színes commédia dell’-arte figuráknak — és Jancsónak —7t kisebb szerepeikben Varsa Mátyás, Berki Antal, 'Fábián József, Beratin Gábor és Kiss T. István. A szellemesen hangszerelt zene Toma- sovszky Pált dicséri, a látványos és találó jelmezek Kék Maya munkái, a gyermektáncokat Kocsisné Kun Ildikó koreografálta. Meghökkentő, olykor idegesítő, a nézőtől fokozott nyitottságot, be- és elfogadási készséget igénylő színház Jancsó színháza. Nem tartalmával, de struktúrájával, a groteszk prizmáján színeire bontott valóságelemek újra és újrarendezésével ábrázolja ezt az egyre bonyolultabb világot. Lehet szeretni ezt a látás*- és ábrázolásmódot, lehet visszautasítani, vitatkozni és lehet — sőt kell vele. Az azonban már nem vitatható, hogy Jancsó Miklós ma a magyar színházi élet legelszántabb kísérletezője, s az sem, hogy a szükséges kísérletezés nélkül nem lehet tartós eredményt elérni a színházi formanyelv megújításáért folyó küzdelemben. Mester Attila Szokolay Zoltán: A házak közt A házak közt már céltalan jár. s gyanakvó arc az ég fölötte. Megáll a fénylő félszavaknál, csikket köp kék neonkörökbe. Zsebében hord egy más vidéket, de azt már végleg összegyűrte. Odébbrúgja a gesztenyéket, beléakad tüskés betűkbe. Köztünk élt hajdan — azt beszélik. kik már helyette énekelnek. Most elbotorkál még a télig, s a hóban ás magának vermet
