Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-15 / 112. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET l. május 15. 0 Falutörténet, kérdőj elekkel vörö&katana, odaért-e a fe­hérterror lincselő öldöklése; mi volt az a „bolettás világ”; hogyan változott szerkezeté­ben, életében, szokásaiban a falu a negyvenes évekig? Volt-e KÁLÓT, KALÁSZ, Szívgárda; milyen volt a le­ventemozgalom? Volt-e ipa­rosegylet, gazdakör, olvasó­kör, műkedvelő színjátszás, Gyöngyösbokréta, ezüstkalá­szos tanfolyam, szabadműve­lődési előadás a téli estéken? Ki volt a falu tanítója? Föl- véssüik-e, felírjuk-e a nevét valahová? Volt-e SS-toborozás vagy szembeszegülés vele a falu­ban? S a legújabb korszakok: hogyan szabadult fel a falu, s indult új élete felé? Kite­lepítések, népmozgalmak; székelyek, csángók, szlovákiai magyarok; negyvenes évek, ötvenes évek, tsz-szervezé- sek ... Kik vetették meg és milyen erőfeszítésekkel a mai mezőigazdaság alapjait? Föl- jegyzi-e nevüket valaki? Megannyi kérdés ... Egyszer szólni kellene már, s szembenézni őszintén min­dennel, ami történt, ott hely­ben is. És számot adni az ob­jektív tények ismeretében, hisz ez a korszak ma már — história. S ha nem teszi meg valaki ? Lassan mindent elmos a fe­ledés, a homályosuló emléke­zet. S ha „stószban” marad­nak az egyébként felelősség­gel a múltból jövőbe tekintő áldozatos jóakarat írott vagy íratlan helytörténeti cédulái, akkor a magyar falvak túl­nyomó részében egyszerűen kiesnek történeti korszakok. FELELŐSSÉG EZ? Igen, mindenképpen. Korunk fele­lőssége. A mienké, akik ma élünk, s kisebb-nagyobb mér­tékben emlékszünk a szülő­falu közelebbi múltjára. Mert ötven-száz év múlva az utó­kor, közelebbről pedig már az ezredforduló is ránk kér­dez majd. S mi még csak ott tartunk, hogy mi is kérdezünk: ki őr­zi meg, ki menti át ott, a helyszínen a magyar falvak történetét? Anélkül, hogy vá­laszolni tudnánk rá. Wallinger Endre A tuzséri családi sírkert­ben a felszabadulás után katonai pompával temették el az 1945 január­jában a nyilasok által Sop- ronkőhidáiukiyégzett repülő tisztet, heseeg - .Qde^Ichi Miklóst. A hadügyminiszter Vörös János post mortem őr­naggyá előléptette. Elhang­zottak az ünnepi méltatások, a hős iránti elismerés szóla­mai — amit több évtizedes csend követett. A későbbi években fogant történetírás nem méltatta, a politikai szűklátókörűség pedig elri­asztott mindenkit, aki a volt herceg nevét pozitív módon próbálta szájára venni. Az illegális KMP felhívá­sában a háború ideje alatt minden olyan erőt harcba hí­vott, aki hajlandó volt fegy­vert fogni a fasizmus ellen. Odescalchi Miklós származá­sánál fogva nem állhatott nyíltan a politikai baloldal­hoz, viszont az események sűrűsödése folytán mégis el­jutott a katonai ellenállásig. A legfelső arisztokrácia méla undorral fogadta a barna mé­telyt, közülük csak kevesen álltak a nácik szolgálatába. Az előbbihez tartozott Odes­calchi is. Ki volt ő és mit tett nem­zetéért? Szabolcs megyei földbirto­kos; ősi nemesi család sarja; egyrészt az itáliai patríciusok magyarba oltott kései leszár­mazottja, másrészt a beregi Lónyayak huszadik századi örököse. Tuzséron született 1902 májusában. Életéhez, mint halálához tragikus módon kapcsolódott a repülés. Az akkori idők ne­ves pilótáitól tanulta a repü­lőgép-vezetést Budaörsön. Már a harmincas években nyíltan németellenes felfo­gást hangoztatott, különösen megvetette az SS-t. Több for­rásból tudjuk, hogy a háború idején felvetette a szövetsé­gesekhez való átrepülés ter­vét. Ezek a „felvetések” ké­pezik az „Odescalchi-titkot”. Arról lenne-e szó, hogy O. egyéni merész akciója volt a terv —, ami különben reá jellemző is lehetett —, vagy valakinek (valakiknek) meg­bízásából I készült átrepülni a hadműveleti területen. 1944 májusában behívták a felállítandó 102/1. sz. M. Kir. Gyorsbombázó repülő szá­zadhoz Nyíregyházára, 6-án, amely egység a hajdúböször­ményi tábori repülőtéren te­lepült Herszényi István szá­zados parancsnoksága alatt. Június első napjaiban (5-én?) reggel egy Me-210 Ca-1 tí­pusú 2 üléses gyorsbombázó géppel gyakorló repülésre fel­szállt és ismeretlen irányba elrepült. A gép fedélzetén volt Bajusz Ferenc rádiós-lö­vész szakasz vezető, akivel csak a levegőben közölte ho­va mennek. Mintegy 1600 km-t repülhettek, valószínűleg té­ves navigáció sniatt észa­kabbra érték el az olasz par­tokat, majd leszálltak egy né­met repülőtéren. Szökésük órákon belül kiderült — kö­rözést adtak ki a gép ellen, amit a németek is megkap­tak —, letartóztatták őket és Bécsbe szállították. A felszabadulás után az esetről több verzió látott nap­világot. Egyesek szerint né­met vadászgépek kényszerí­tették leszállásra, mielőtt el­érte volna a szövetségeseket, itt olasz partizánok próbál­ták megszabadítani. Mások szerint tévedésből szállt le a németek által elfoglalt terü­leten, így került a nácik ke­zére ... Az egyetlen korona­tanú, Bajusz Ferenc vallomá­sa hiányzik — sorsa, holléte ismeretlen. A hírhedt Domonich-féle vérbíróság elé került, ame­lyik hűtlenség vádjával ha­lálra ítélte és 1945. január 21-én kivégeztette. Perének lefolyásáról nem maradt írá­sos dokumentum. Almásy Pál altábornagy naplói és mások emlékezése szerint nem árult el senkit, kivégzésekor bát­ran, férfiasán viselkedett. * Odescalchi Miklós valóban nem játszott látványos szere­pet Magyarország történelnji színpadán. Azon kevesek egyike volt, akik korábbi osz­tályhelyzetük, rangjuk elle­nére felismerték a fasizmus veszélyét és ezzel a háborús Magyarország tragédiáját. Tenni, mert az utolsó órák­ban egy tisztességesebb, em­beribb jövő érdekében. Nyéki Károly IBQQUQOjn Sorsok vigyázőja T alán nem a legszerencsésebb az elne­vezés: „nevelőszülő-íelügyelő”. Hiva­talos, rideg hangulata van a szónak: felügyelő. Ezért ez a titulus inkább csak a hivatalos papírokon él. A valóságban, a csa­ládokhoz bekopogó Lakatos Lászlómé inkább amolyan családtag, szívesen látott és várt vendég, aki nem csak a nevelőszülőknél élő gyermekek sorsát vigyázza nagy gonddal és tapintattal, hanem meghallgatja a nevelő­szülők napi gondjait, örömeit is. — Bizony, az évek során olyan emberi kapcsolatok szövődtek közöttünk, hogy a nevelőszülők a személyes gondjaikat is meg­osztják velem. Van ebben napi öröm, bosz- szúság, munkahelyi probléma, vagy éppen elhelyezkedési, lakás, Vagy más természetű dolog. Nem tehetem meg, hogy amikor ezek kerülnek szóba, az órámra nézzek és ne hall­gassam meg őket. Sok szülővel éves, sőt las­san évtizedes kapcsolatom van, érdekel, mi foglalkoztatja őket, hisz ezekből is tudok kö­vetkeztetni arra, milyen érzelmi, hangulati légkörben élnek a gyermekeink a csalá­doknál. Hogyan lesz valaki a gyermekvédő intézet munkatársa? Mi készteti arra, hogy a ké­nyelmesebb munkakört felcserélje egy bo­nyolulttal, fárasztóval, aminek következmé­nyeit, felelősségét naponta viselni kell? La­katos Lászlóné nem lírai alkat, olyan érte­lemben sem, hogy valami nagy küldetést emlegetne ... De azt nem nehéz kívülálló­ként is megállapítani, kellett valami belső érdeklődés, izgalom, tenniakarás, amikor így döntött jó 22 évvel ezelőtt. A kereskede­lemben dolgozott korábban, amit szeretett is, a keresete is több lenne — meg a majda­ni nyugdíja — mint most a gyermekvédő in­tézetben. — Az első két hónap rettenetes volt. Azt hittem, nem bírom ezt a munkát sokáig. Annyi szerencsétlen, emberi nyomorúságot, családi tragédiát ismertem meg már az ele­jén, annyi megoldatlannak látszó kérdéssel találkoztam, olyan reménytelennek éreztem, hogy ezeken én, vagy bárki is, tud segíteni, hogy az első napokban igen el voltam kese­redve. És érdekes, úgy a második hónap vé­gén, már tudtam, magamban már eldön­töttem: ezt fogom csinálni, ha csak lehet az egész életemben... Hányszor tette meg —, talán a földkörüli utat is —, gyalog, kerékpáron a nyíregyházi tanyavdlágban, ahol hosszú' évekig rendsze­resen megfordult. És a kezdeti bizalmatlan­ság, gyanakvás lassan kezdett halványulni, a nevelőszülők, az iskolák pedagógusai, a tanácsi előadók, a gyermekek sorsáért fele­lősséget érző társadalmi aktivisták segítő­társként fogadtak. — Mindig váratlan időpontban érkezünk a nevelőszülőkhöz, nem jelentjük be előre, mikor látogatunk. Ez így alakult ki. A szü­lők ezt megszokták, nem veszik rossz néven. A döntő többségük úgy szereti, úgy neveli az állami gondozott gyermeket, mint a saját­ját. Sőt, előfordul, még jobban kedvez neki, mint a saját gyerekének, többet elnéz, job­ban ügyel az érzékenységére... Ez azért van így, mert olyan szülőkhöz helyezzük ki a gyermekeket, akik akarják, már-már rajon­gásig szeretik a gyermekeket. Hogy melyik szülő milyen, erről a legkülönbözőbb módon igyekszünk meggyőződni már a kihelyezés előitt. Ezt nevezik, szakmai nyelven, környe­zettanulmánynak. Valójában ez több is en­nél, a szülők személyiségét, a család légkö­rét, mondhatjuk így, lelki-érzelmi tisztasá­gát, gazdagságát is igyekszünk „mérni”... Élet- és emberismeretből tesz felelősség- teljes vizsgát minden kihelyezésnél a neve­lőszülő-felügyelő. A baj ugyanis elég hamar kiderül, a nem megfelelő bánásmódot el­mondja a gyerek, akivel minden héten ta­lálkozik a gyermekvédő intézet munkatársa. Tanulmányi eredményeiről, egyéniségéről, viselkedéséről az iskolában is tájékozódik. De a szomszédság, a lakókörnyezet is el­mondja általában, ha nem jót tapasztal... — De ez elenyésző, a több mint két évtized alatt, talán két esetem akadt, amikor vissza kellett venni a gyermeket a szülőtől. Épp most a napokban volt az egyik eset, ami még nem zárult le teljesen. Az egyik nevelőszü­lőről van szó, akinek van egy saját gyerme­ke, és eljött hozzánk, hogy szeretne magá­hoz venni egy kisebb állami gondozott gyer­meket. Meg is találta az apróságot, megtör­tént a kihelyezés, de néhány hét múlva az egyik pedagógustól megtudtuk, a szülő sa­ját gyermekével sok gond-baj van, már-már veszélyeztetettnek tekintik az iskolában. Hogy adtunk ennek a szülőnek egy „másik” gyermeket, amikor a sajátjával sem boldo­gul? — kérdezték. Lakatos Lászlóné szavaiban nyoma sincs a neheztelésnek, hisz sok-sok éjszakája te­lik el álmatlanul, amikor éppen egy-egy problémás gyermek sorsán emészti magát. Egyszerre kell a gyermek érdekeit mérlegel­ni, igaz véleményt alkotni a nevelőszülők­ről, akiket netán az emberi rosszindulat, az előítélet is olykor feketíthet, s meg kell hall­gatni a pedagógusok tapasztalatait is. Mind­ezzel a lelkiismeret birkózik tovább, mert a gyermek sorsának alakulása az ő kezében is van. Ha nem bízik eléggé a nevelőszülőben és visszaveszi a gyermeket, sebeket ejthet mindkettőn. Ha-netán a látszat tévesztené meg, s a nevelőszülő ragaszkodásának en­LAKATOS LÁSZLÓNÉ ged, amikor viszont a gyermek fejlődése, ta­nulása kerülhet veszélybe, ekkor is nagy a lelkiismereti tét. — Ezek a döntések a legnehezebbek. Visz- szatérve az előbb említett ügyre, mégis úgy alakul, egyelőre a szülőnél hagyjuk a gyer­meket. Eljött és nagyon rimánkodott, hogy ne vegyük vissza. Már a saját gyermeke is nagyon megszerette, és megígérte, hogy ő is jobban fog viselkedni, tanulni. De a döntő mégis az volt számomra, hogy az iskolában is úgy nyilatkoztak, talán egy kicsit elhamar- kodták a korábbi véleményüket, ők is úgy vé­lik, próbaképpen maradjon a kisgyermek a nevelőszülőnél... Majdnem száz állami gondozott gyermek, illetve nevelési segélyezett fiatalkorú sorsát kíséri figyelemmel. Húsz évvel ezelőtt még a fél város, a tanyavilág is hozzátartozott. Mun­kaszobájában, — ahol a legkevesebbet tar­tózkodik, mert folyton úton van, — alig fér­nek el a ballagási, esküvői meghívók, üdvöz­lőlapok, fényképek. Mind az ő gyermekei voltak, akik azóta felnőttek, vagy éppen most válnak éf§tt'emberié: Most'Is kétbaliagásra hivatalos, s ilyenkor a virág mellé egy kis ajándék is kerüj, hisz a nevelőszülők mellett őt tekintik második „anyjuknak”. — Nem lehet elmondani milyen érzés ez. Akár hol járok-kelek, mindenütt rámköszön­nek, megismernek a gyermekek, a szülők, a nevelők. Ilyenkor nem nagyon gondol az ember fáradtságra, a sok-sok estére, éjsza­kára, ami ezzel a munkával jár. Papírmunka is akad bőven, s nem jut idő napközben, csak otthon. A szomszédok, ismerősök sokallják néha, hogy folyton így találnak. Nagyon pon­tos nyilvántartásokat, elszámolásokat kell vezetnünk. Persze az élet gyakran felborítja a papíron megtervezett napot, hetet... Ha egy-egy gyerekkel több a gond, az intézni való, elhúzódik a családlátogatás, nem sike­rül megtalálni a pedagógust, akivel a gyer­mek tanulásáról, viselkedéséről kell beszél­nem, akkor bizony a papírnál erősebb az élet.... T anulásra, önképzésre, kikapcsolódásra elég kevés ideje jut. Kereskedelmi szakközépiskolai érettségijéhez az évek-során sok gyermekvédelmi, gyermeklé­lektani ismeretet- is szerzett. Elolvas mindent, ami segítheti a napi munkájában. Erre min­dig jutni kell időnek. Munkahelyi, családi kötöttségei nem tették lehetővé, hogy főisko­lai oklevelet szerezzen, de szívós önképzés­sel, türelemmel az emberekkel való foglal­kozás sok-sok titkát tanulta még az életből és a könyvekből. Saját tapasztalatok, sike­rek és kudarcok útját járva ... — A családom nagyon megértő, pedig gyakran vagyok késő délután, esténként is távol, családoknál, vagy éppen kollégium­ban, mert az ott tanuló gyermekeinkkel ilyenkor tudok találkozni. A férjem közép­iskolai tanár, két gyermekünk van, a fiunk órás szakmunkás, a lányunk pedagógus, Kó- tajban tanít, kijár Nyíregyházáról. Az egész­ségemmel az utóbbi években nem a legjob­ban vagyok, a szívem szokott rosszalkodni és a magas vérnyomásom is kellemetlenke­dik. Ennek ellenére még bírom a munkát, két évem van a nyugdíjig, szeretném to­vábbra is tisztességgel szolgálni az ügyet, amellyel huszonkét évvel ezelőtt úgy is mondhatom, elköteleztem magam ... Búcsúzóul egy epizódot említ Lakatos Lászlóné, ami arra utal, hogy nem hivatalos „személyként” fogadják a szülők, sokan a munkakörét, a beosztását sem' tudják ponto­san. Amikor az egyik alkalommal a gyer­mekvédő intézet vezetői meglátogatták az egyik nevelőszülőt és megkérdezték, mikor járt itt a nevelőszülő-felügyelő, értetlenül néztek, és azt mondták „itt nem járt semmi­lyen felügyelő.” De hát a Lakatosné — ve­tették közbe segítésképpen, mire a nevelő­szülő arca felderült: „Oh, Lakatosné, Eszti­ke, ő mindig jön, de hát 5 nem felügyelő ...” Páll Géza ■man TIŐke kel és eseményekkel, hogy milyen is volt az á falu pél­dául a két világháború kö­zött. Nagy kár, hogy bizony kevés ilyen „krónikás” akad. Az utóbbi tíz évben Bara­nya megyében tanácsi ren­delet alapján mindenütt rendszeresen jegyzik, és évente összeállítják a közsé­gek krónikáját. Ezzel nincs baj, s egyszer, ha korszakká rendeződnek az évtizedek, majd csak lesz valaki, aki megírja községeink újabb történetének egy új fázisát. Persze, legkevésbé sem ki­adásra szánt kéziratokról van szó. Inkább 15—20 gépelt ol­dalnyi összefoglalásokról, amiket 4—5 példányban el­juttatnak a legfontosabb he­lyekre, illetve megőriznek a község dokumentumai között, ötven-száz év múlva eme ^összefoglalásoknak igen be- Icsfes értékük lehet! Ahogyan ■pótolhatatlan,.értéke 'lehetne a most negyvln-ötven évvel ezelőtti falutörténeti summá- zatnak is — ha lennének ilyenek. Hiszen története minden magyar településnek van. Né­melyiké 2—300 évre, a mási­ké az Árpád-korig, esetleg Pannóniáig vagy még ko­rábbra is visszanyúlik. Ezt az időszakot általában kellően megvilágította a tudomány. Vallanak a kövek, a csontok, a barázdából kiömlő pénzes­köcsögök; a várhegyek, a ro­mok, a középkori s újabb ko­ri birtoklevelek, periratok és okmányok a levéltárakban. Sajnos, helytörténeti lépté­kekben jóval kevesebbet tu­dunk- arról, ml is történt X. vagy Z. faluban a múlt szá­zad végén? Hogyan élt a nagybirtok szorításában; mi­lyen volt gazdasági és társa­dalmi rétegezettsége; hogyan vészelte át a válságokat, há­nyán „tántorogtak ki” az Új­világba megélhetésért? Milyen volt a falu nyelve, kultúrája; szokásvilága, vise­leté; hogyan különült el, vagy miként fért össze a sváb, a bosnyák, a szerb, a sokác, a horvát, a román, vagy a szlo­vák paraszt a magyarral? Hány embert vittek el a frontokra tizennégyben; ki maradt özvegy-árván; ki lett KI ŐRZI MEG, KI MENTI AT az unokáknak a magyar falvak történetét? Például a Baranya megyei Levéltár kétségtelen, hogy feladatának tekinti a maga eszközeivel. Szerzői-kutatói munkaközös­sége hat éve dolgozik egy megyei helytörténeti lexikon összeállításán: az első kötet pár év múlva megjelenik. Veszprémben már elkészült egy ugyancsak megyei hely- történeti lexikon, s hasonló törekvésekről tudunk Zala és Vas megyében is. A tele­pülések legfontosabb gazda­sági, néprajzi, stb. adatanya­ga, rövid története több me­gyében így hozzáférhetővé válik. Egy lexikon speciális fel­adatkörén belül. De ott, hely­ben, ott ki meséli tovább, ki jegyzi fel, mi történt a falu­ban 1914-ben, ’19-ben és ké­sőbb, legalább a nagy törté­neti sorsfordulók környeze­tében? A tanácselnök? (Nem hatásköre.) A pedagógus? (Melyikük?) A plébános úr? Ö már inkább ... A parókiá­kon vezetik az ún. „História domus”-t. Van, ahol több év­századra visszamenően és napra készen, hiteles adatok­kal jegyzik fel: mi történt a faluban. Vagy a honismereti szakkö­rök? Van belőlük az ország­ban legalább félezer. Me­gyénként működik belőlük 30—40, s vannak ifjúsági (is­kolai) szakkörök is. Itt már lehet némi remény, bár a helytörténeti adatok gyűjté­se náluk sem rendszerezett, nem is várható, s a munka általában a szakkörvezető ér­deklődési körétől függ. Vagy az egykori néptaní­tó? ... Létszámuk gyérül, erejük fogytán. Van, aki ne­kilátott közülük, hogy össze­gyűjtse, feldolgozza legalább azt a három-négy évtizedet, amit szemtanúként ismer és szentesíthet, amit a faluja népével együtt, sorsukkal azonosulva1 megélt. Az ilyen falu szerencsésebb, mert leg­alább néhány, tucatnyi gépelt papíron — (kedvtelésből?) társadalmi elkötelezettség­ből? — meg van írva a leg­fontosabb adatokkal, nevek­Az ‘F-Jlp* L\. ellenálló herceg

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents