Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
[Október 22-e boroingós, esős nap volt. Már elmúlt dél, de la nap nem tudott áttörni a sö- 5k vastag rétegein. Ez az időjárás kedvezett a lovasoknak, hisz az ellenség légi ereje nem okozott különösebb gondot az újabb harcfeladat teljesítésére menetelő lovas századoknak. Jócskán elmúlt dél, amikor az ezred — a hadtest más egységeivel együtt — bevonult Nyíregyházára és megkezdte a menetből történő szétbonta- kozást, azzal a céllal, hogy védelmi állásokat foglaljon a város nyugati szélén. De ahogy ez gyakran megesett a háború más hadműveleteiben és portyázásokon is, a helyzet váratlanul gyökeresen megváltozott — nem a mi javunkra. A csapataink üldözése elől nyugatra, a Tisza mögé visszavonuló ellenség egy váratlan ellentámadással elfoglalta Nagykállót és elvágta azt az utat, amelyen alighogy elvonultak a kozák ezredek, századok és ütegek. Az ezred azt a harcfeladatot kapta, hogy Nagyikálló északnyugati irányából mért csapással verje ki a hitleristákat az elfoglalt területekről. Bár az ellentámadás váratlan és határozott volt, a feladatot teljesíteni mégsem sikerült. Az ellenség újabb megerősítéseket kapott: harckocsikat, tüzérséget és önjáró lövegeket. Az új erőre kapott ellenség olyan tűzcsapást zúdított a támadó lovasszázadokra, hogy azok kénytelenek voltak a csatorna partján, a községtől mintegy hétszáz méternyire megállni. Már besötétedett, de a harcok tovább folytak. És folytatódtok másnap és másnap éjszaka is ... A kozákok támadtok, a hitleristák pedig minden erejüket megfeszítve elkeseredetten védekeztek, sorra visszaverték támadásainkat. Sőt nemcsak visszaverték a ■meg-megújuló lovasrohaimokat, hanem ellen- támadásba mentek át. A Nagykálló térségében vívott elkeseredett, véres csaták közel öt napon át folytok — öt hosszú nap és éjszaka. A leghevesebb harcok október 23-án és 24-én voltak. Hogy a szűnni nem akaró ellenséges tüzérségi csapások a lehető legkisebb veszteségeket okozzák, az ezredparancsnok éjfél körül mintegy négy-ötszáz méterre visszavonta csapatait a csatorna mögé. A kozákok megkezdték a lövészgödrök és fedezékek kiásását, de azok rögtön vízzel teltek meg. A nyirkos hideg levegő a kozákok csontjáig hatolt. Ettől rosszabbat már kigondolni sem lehetett volna! Virradat előtt mintegy két órával az ezred harcálláspontjára érkezett Vaszilij Mi- hajlov százados a hadosztály törzstisztje — harcparancsot hozott. Tájékoztatta az ezred parancsnokát, hogy a hadosztály csapást mér a község északnyugati irányába, és az ezred a hadosztály harcrendjében főfeladatot kap. A támadás kezdetét nyolc órára határozták meg. Még be sem fejeződött a tüzérségi előkészítés, amikor a kozákok támadásba lendültek. Az A. N. Vakulin százados vezette lovasszázad — kihasználva a kedvező helyzetet — mélyen benyomult az ellenség állásaiba és géppuskáik tüzével sorra semmisítették meg a németek tűzfészkeit. Ezen a szakaszon a kozákok sikereket értek el. Ez nem volt véletlen, mert Vakulin százados nagy tapasztalattal rendelkező tiszt volt, a háború becsületes és lelkiismeretes katonája, aki kiválóan ismerte a géppuskás alegységek harci alkalmazásának szinte minden fortélyát. Alekszej Nyikolajevics, akit az ezred veteránjaként tiszteltek, kezdetben egy géppuskás század parancsnoka volt. Amikor 1943 nyarán a géppuskákat szakaszonként a kardos századokba osztották be — mert így kívánta a háborús tapasztalat — őt a géppus- aásezred parancsnokává nevezték ki. Abban az Időben volt ilyen beosztás is. És ez a beosztás különös bátorságot követelt. Mindig oda küldték, ahol nagy volt a baj, mert tudták, hogy Vakulin százados nem hátrál meg, nem tér vissza anélkül, hogy teljesítette volna a feladatot, kerüljön az bármibe is. Külsőre semmiben sem különbözött másoktól, sem termetével, sem fizikai erejével, de semmi más különleges adottsággal sem. Egyszerű szerény észrevétlen ember volt. De ennek az egyszerű embernek mégis volt egy rendkívüli jellemzője —, a szíve. Vakulin százados a 3. lovasszázad parancsnoka. Nagykálló alatt megsebesült, de erről még csak jelentést sem tett elöljáróinak, tovább vezette a század harcát. Még azon a napon súlyos zúzódást kapott, eszméletlenül vették ki a harcmezőről. De ez már később a délutáni órákban történt..., most pedig a század messze előrevonulva szorongatta a hitleristákat. — Kijutottam a megadott terepszakaszra ... A szárnyak védtelenül maradtak ... Kérem a szomszédok felzárkózását biztosítani és a tüzérség segítségét — jelentette Vakulin az ezredparancsnoknak. — Segítünk Alekszej Nyikolajevics, azonnal segítünk. Hozzád küldtem Holodovot. Tájékoztass, hogyan lehet a leggyorsabban eljutni hozzád. Amikor P. A. Holodov őrnagy — az ezredparancsnok helyettese — megtalálta Vaku- lint, az egy kisebb fedezék mögött feküdt és hosszú sorozatokat eregetett géppuskájából. Mintegy tizenöt méterre tőle egy másik géppuska mögött Marusenko hadnagy feküdt. Tűzpárbajt vívtak az ellenséges géppuskákkal, amelyek megállították a lovasszázad rohamát. — Hogy áll a helyzet? — kérdezte Holodov, amikor Vakulin elengedve a géppuska billentyűjét pillanatnyi csend állt be. — Hát semmi jó —, felelte a százados. — Feltétlen szükséges a lövegek és aknavetők előrevonása, hogy lefogják azt a tűzfészket —, mutatott az ellenség peremvonala felé Vakulin. — De szükség van más századok előrehozására is. 1944. — Minden világos! Rögtön intézkedünk — biccentett az őrnagy, és a vezeték mentén a közeli telefonkészülékhez kúszott, hogy jelentést tegyen az ezred parancsnokának. Az ezredparancsnok minden erőfeszítése ellenére sem sikerült Vakulin századának tovább támadnia. Sőt, a délutáni órákban az ellenség ellentámadást indított a század szárnyán, ezért a kozákok kénytelenek voltok állásaikat feladva visszavonulni. Az ellenséges roham megállítása közben Holodov őrnagy elesett, Vakulin százados pedig súlyos sebesülést kapott. J\y. V. Szavin: Vakulin és a többiek /Cz" éjszaka "sem TTozöft változást, a TTeTy-1 zet továbbra is súlyos maradt. Borongós, esős reggel köszöntött ránk. Hirtelen éles, csontig hatoló szél kerekedett. Letépve a fák száraz leveleit, sötét fellegéket kergetve az égen, hideg esőcseppekkel záporozva a földet, az elcsigázott katonákat — fütyült. Hirtelen távoli tompa zúgás hallatszott. Az erős széllökések a kiserdő mögül támiadva végigsüvítettek az erdőszél csupasz faágai között — ott, ahol az ellenséges állások vonala húzódott. Vaszilij Tkacsev hadnagy felemelkedve a résnyi ablakhoz figyelmesen nézelődött a ritka bokrokkal benőtt lapos felé. A táj kihaltnak tűnt. De a hadnagy jól tudta, hogy a számára vezetési pontot jelentő kis épület előtt jobbra és balra húzódó nyirkos futóárkokban kozákok fekszenek. Nem messze a hadnagy fedezéke előtt Alekszej Belov szakaszvezető géppuskásai álcázták magukat, kicsit balra — Pjotr Trofimov szakaszvezető, és valamivel hátrébb pedig Sirokov hadnagy páncélelhárító ütege foglalt tüzelőállást. A zúgás egyre erősödött és úgy tűnt mintha a föld alól hallatszana. De ezek harckocsik voltak, az ellenség harckocsijai, vagy önjáró lövegei. Valószínű, a kiserdőt átszelő horhosban vonultak előre, ezért nem látszottak a hadnagy fedezékéből. A híradó katonához fordulva Tkacsev megkérdezte: — Összeköttetés van? — Minden rendben! — Ütegek, tüzeléshez felkészülni! — fejét el sem fordítva, szokatlan hangerővel adta ki parancsát, mintha hangjával akarta volna elfojtani az egyre fokozódó harckocsi- dübörgést és a szél zúgását. Amíg ott elöl a szétszórt fedezékekben a kozákok harchoz készülődtek, Tkacsev azt igyekezett kitalálni, honnan jelenhetnek meg a harckocsik és a gyalogság, pontosította a tájékozódási pontok távolságát, előkészítette a tüzelés adatait. A zúgás erősödött. Négy harckocsi és két önjáró löveg kúszott elő a domb mögül, pontosan ott, ahol Tkacsev várta őket. A harckocsik mögött feltűnt a gyalogság is. A nem messze, balra távolabb húzódó keskeny erdősávban és mögötte régóta folyt a harc — ágyúk dörögtek és megállás nélkül kelepeltek a géppuskák. Az ezred védelmi sávjában mély csend volt. Még a harckocsik megjelenése sem okozott semmilyen változást. Hogy idő előtt ne fedjék fel magukat, a kozákok csendben maradtok. Azt várták, hogy a támadó gyalogság közelebb érjen. Hallgattak Belov és Trofimov géppuskái, csendben maradtak Alekszandr CsértkoV és Pjotr Bábenyko szakaszvezetők ágyúi is. Távcsövén keresztül az ellenséget figyelve adott parancsot Tkacsev: — A gyalogságra!... Repeszgránát!... Hármas töltet!... Irányzék... Itt a hadnagy rövid szünetet tartott, hogy még egyszer ellenőrizze a távolságot. Aztán vezényelt: — Az elsőre, tűz! A siető futó alakok mögött robbanó aknagránát magasra, tölcsérszerűen szórta fel a földet. Tkacsev helyesbít és újra vezényel! — Tűz! Az ellenséges katonák tovább futottak, nem maradtak le a harckocsiktól. Feltétlenül le kell őket választani. Le kell őket választani- — gondolta magában a hadnagy. — Üteg, négy gránát, futóalakra, tűz! Belov és Trofimov szünet nélkül tüzeltek, hogy megállítsák a fasisztákat, ne engedjék őket a parancsnok figyelőpontjához. — Irányzék ... Üteg, öt gránát, futóalák- ra, tűz! — Hadnagy elvtárs, ezek már felénk jönnek — hallotta Tkacsev a háta mögül a híradós katona izgatott hangját. — Nem! Majd mi fogadjuk őket érted, é-ér-tedü — s ezekkel a szavakkal lemászott a figyelőablatoból, géppisztolyát egy lövedéktépte résbe dugta, meghúzta a billentyűt. — Add tovább az ütegnek ... — kiáltott Tkacsev, de ebben a pillanatban egy közelben robbant gránát lökőhulláma szinte ellökte a lőréstől. Erős ütést érzett a fején és elvesztette eszméletét... Este, amikor — a rövid szünetet kihasználva — meghozták a peremvonalba a vacsorát. amely egyben az ebéd is volt, a kis téglaépületben összegyűlt vagy tizenöt ember. Utolsóként Belov szakaszvezető érkezett. Révész Napsugár grafikája — Jó egészséget harcosok! Bejöhetek? — Gyere, gyere Alekszej! — Hát hadnagy elvtárs — kapcsolódott be a beszélgetésbe, miközben Tkacsev mellé ült — már azt hittem többé nem találkozunk. Először csak számolgatok magamban, vajon honnan lőnek... Aztán rájöttem: ez csak a hadnagy lehet. De micsoda munka volt! — Na, azért ti is kitettetek magatokért, hisz hányat lefektettetek . . . — Hát igen, mi is, de maga hadnagy elvtárs, ez... — Belov nem fejezte be a mondatot, mert nem talált szavakat, hogy kifejezze lelkesedését és elismerését a hadnagy cselekedete miatt, aki magára vonta az ellenség tüzét. — Én pedig úgy gondoltam, ha már meg kell halni, jobb elpusztulni a saját aknánktól, mint a fasiszták golyójától. — Én is így tettem volna —, szólt közbe Trofimov szakaszvezető, aki eddig csendben maradva hallgatta társai beszélgetését. Vagy itt vannak ezek is... — mutatott a derékszíjára fűzött kis vászontáskára, amelyben kézigránátok voltak. — Gyerünk vacsorázni —, javasolta Szu- lin törzsőrmester — mert teljesen kihűl. — Nem volna bolondság ma száz grammot osztani —, jegyezte meg Bábenyko szakaszvezető, miközben kényelmesen elnyújtózott.-i- Lehetne többet is —, mosolyodott el a törzsőrmester, és a középen kiterített sátorlapra két üveget állított. — Bábenyko kaphat kiegészítést is — avatkozott közbe Sirokov hadnagy —, ő mindjárt indul átkötözésre és ott is marad reggelig. Mindnyájan Babenykora néztek, és többen csak most vették észre, hogy kozáksapkája alól fehér kötés világlik ki. Bábenyko szakaszvezető ágyúi voltak legközelebb a peremvonalhoz. A tüzelőállás meglehetősen kényelmes volt. Amikor a fasiszták harckocsijai előmásztak a domb mögül, és átvágva a mezőn, az állásaink felé közeledtek a szakaszvezető vezényelt: — Az első harckocsira! Lánctalpat leszakítani! Űrrnéret alatti gránát! Tűz! Hatalmas dörej rázta meg a levegőt. A harckocsi megvonaglott, élesen megfordult és mozdulatlanná merevedett. Újabb lövés dördült. A harckocsiból lángok és sűrű go- molygó füst csapott fel. Nem volt szerencsés ez a nap Babenko szakaszvezető számára. A lövegét hamarosan találat érte, ő maga is megsebesült. ... Az utolsó napokban - szinte minden ugyanúgy ismétlődött: délelőtt az ezred támadott, délután pedig az ellenség ellentámadásait hárítptta el. Hősiesén verekedtek a kozákok ezekben a harcokban. Kitüntetések bizonyították Ejotr Donyec, Vlagyimir Torunov közkatonák, Nyi- kolaj Frolov, Alekszej Belov, Pjotr Trofimov, Georgij Satalov, Pjotr Babenko, Vaszilij Knavcsenko szakaszvezetők, Vaszilij Ka- csev, Alekszandr Sirokov, Velikán Szadikov, tisztek és mások bátor magatartását. Az ötödik napon, amikor egyértelművé vált, hogy nem sikerül lezárni az ellenség által létrehozott folyosót, olyan elhatározás született, hogy déli irányú csapással ki kell törni a bekerítésből. Szétverve az ellenség utóvéd csapatait, a hadosztály ezredei október 27-én reggel kijutottak Balkány térségébe. A nehéz harcok után pihenőre tért alegységek fokozatosan rendbehozták magukat. A kozákok mosakodtak, nyiratkoztak, borotválkoztak, fehérneműt és kapcát cseréltek a törzsőrmesternél, fegyvert tisztítottak, ellenőrizték és megpatkolták lovaikat. A tiszthelyettesek és tisztek sorakoztatták és ellenőrizték szakaszaikat, rajaikat és az ágyuk kezelőszemélyzeteit, intézkedtek a hiányosságok megszüntetésére. Az orvosok átkötözték a sebesülteket és gyógyították a betegeket. __z ezredparancsnok minden nap tizenki- Vw lenctől húszig fogadta az alegységpa- Wrancsnokok • és fegyvernemi főnökök jelentéseit. Ha a helyzet úgy hozta, mindjárt ott meg is vacsoráztak. Szerette Zsilin a formaságokat. Az ezredparancsnok eredeti, rendkívüli ember, jól képzett, művelt, közvetlen tiszt volt. Kellemes volt vele társalogni és dolgozni. Mindenben szerette a rendet. Emlékszem jól, amikor Beloruszdáha történő megérkezése után a törzs tisztjeivel együtt hamarosan ellenőrizte a tábor rendjét. Az ezred ütegélten a lókikötőállások és a tüzértelephely felületesen és hanyagul volt berendezve. — Mennyi idő szükséges arra, hogy rendet csináljanak? — kérdezte Zsilin az ütegparancsnokot. — Huszonnégy óra! — vágta rá gondolkodás nélkül a parancsnok. — Jól jegyezd meg parancsnok — mondta az ezred parancsnoka — ha gyorsan csinálsz valamit, de rosszul, mindenki elfelejti, hogy gyorsan csináltad, de megjegyzi azt, hogy rosszul csináltad. Ha jól csinálod, még ha lassan is, mindenki elfelejti, hogy lassan csináltad, de azt megjegyzik, hogy jól dolgoztál... A sietség csupán egyetlen esetben elengedhetetlen ... Három nap múlva visszajövök — zárta le a beszélgetést Ivan Ivano- vics. ... Az ezred propagandistájával, I. I. Kule- sev századossal együtt mentünk ellenőrizni a tábori szolgálatot és a járőröket. A takarodó ideje még kicsit odébb volt, ezért a kozákok csoportokba ülve beszélgettek. Odaléptünk az egyik csoporthoz ... — Figyelj csak, Kravcsenki, — hallottuk a beszélgetők egyikének hangját —, hogy is úsztad meg azt a kalandot Debrecenben? Mi csak azt láttuk, hogy beugrasz a házba. Egyszer csak halljuk, hogy a fricek mindenfelé lövöldöznek, te pedig sehol. No, gondoltuk, volt legény és nincs tovább ... — Hát igen, — vette át a szót a kérdezett — a helyzet egyáltalán nem volt rózsás. Berobbanok a házba, hát ott látok három fri- cet. Elő a géppisztolyt, de az ördög vigye el tir-tir... és elhallgatott, elfogyott a lőszerem. Az egyik fasiszta mégis csak elvágó- dott, de még ott volt kettő. Beugrók a kályha mögé, előrántom a kézigránátot, de még a biztosítószeget sem húztam ki. A fricek fél- reugrottak, majd az ablakba vetették magukat. Erre én kiugrottam a kályha mögül és utánuk. Először az egyiket, majd a másikat vertem fejbe a géppuska tusával. — I-ge-en — ilyen helyzetekben az a legfontosabb, hogy ne veszítsük el a fejünket — vonja le a tanulságot Kuzma Kruzskov kozák. — Igazi kozák — mondotta Kulesev Krus- kovról, amikor kissé távolabb mentünk a beszélgetőktől. — Még ma is jól emlékszem, hogy vettük fel a pártba. Azt kérdeztem tőle akkor: „Miért éppen most döntött úgy, hogy a tagfelvételét kérje?” És tudod, hogy mit válaszolt? Nagyon ügyes válasz volt: „Tudtam, hogy felteszik majd ezt a kérdést nekem, mert már nem vagyok fiatal. Magamban pedig így gondolkodtam: fiatal korodban nem léptél be a bolsevikok pártjába, most már mi hasznodat veszik neked ott, Kuzma Jakoblevics? Kommunistaként meghalni? Nem, nem készülök én még meghalni, de kommunista akarok lenni, hogy még többet követeljenek tőlem, hogy még jobban hasznukra lehessek az embereknek, népemnek és hazámnak ezekben az órákban.” A front befejezte a budapesti hadművelet előkészületeit, így a gépesített lovas csoport más hadműveleti irányba kapott feladatot. A Geszteréd—Hajdúhadház—Debrecen—Kisújszállás—Szolnok menetvonalon előrevont ezred november hatodikának ködös reggelén kijutott egy kisebb városi település, Abony északi körzetébe. Itt, az újabb harcparancsra várva, frontkörülmények között megemlékeztünk a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 27. évfordulójáról. November tizedikén éjszaka az ezred új feladatot kapott. A front hétköznapok újabb nehéz szakasza kezdődött. A kubányi hadtest — Plijev tábornok csoportjának más csapataival együtt — azt a feladatot kapta, hogy áttörve az ellenség védelmét, fejlessze tovább támadását Szolnok északi irányba. Az időjárás azokban a napokban ismét rosszabbra fordult. Hideg őszi áztató eső szitált. A Tisza—Duna közét átható sűrű ködtakaró borította. Ford.: Vámosi Zoltán KM ÜNNEPI melléklet 1982. április 3. robbanások fekete földtölcsérei emel- ■1 kedtek magasra a harckocsik mö- Wt\ gött... No végre! Tkacsev látja, hogy lemaradozva a harckocsiktól egyre több zilált esőköpenyes alak mozgása bizonytalanná válik. Van aki elesik, néhányan felállnak és előre futnak, vannak akik felállnak és visszafelé futnak, és vannak akik nem mozdulnak többet. — „Nem törhetnek át!” — villan át agyán és egy pillantást vet a géppuskásokra, akik hosszú sorozattal igyekeztek megállítani a közeledő hitleristákat. Milyen érdekes, a fényjelző lövedékek csóvái nem oldalirányba, az egyre inkább lemaradozó ellenséges gyalogság irányába húztak, hanem valahova jobbra ... Tkacsev hirtelen észrevette, hogy az ezred szárnyába kerülve a ritkás bokrok között a németek csatárlánca közeledik. Már egészen közel voltak, alig száz méternyire a hadnagy figyelőpontjától. A tüzelés elemeit gyorsan újraszámítva Tkacsev tűzáthelyezését vezényelte. Látta, hogy ritkulnak a támadók sorai. De a hitleristák sokan voltak, és egyre közeledtek.
