Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1982. április 3. A föld dolga, hogy teremjen... azAnia­bellában Csegöld: kisközség a keleti végeken, s valljuk be, nem tartozik a legjellegzetesebb szatmári települések közé. Itt nem voltak nevezetes csaták, nem születtek híres emberek, néprajzi érdekességeket is hi­ába keresnénk. S ha volt is, elsöpörte az emlékezetes Szá­mos-völgyi árvíz. Sovány a föld, keservesen meg kell küzdeni minden szem termé­sért. A csegöldi szövetkezet mégis különbözik minden szatmári gazdaságtól: a fe­hérgyarmati járásban ők ér­ték el tavaly is messze a leg­jobb eredményt. A múlt esz­tendőt például tizenegy és fél millió forintos nyereséggel zárták. Jönnek persze a kí­váncsiskodók rendszeresen, és kérdik: Hogy csináljátok ti ezt majd mindegyik évben? Hogy ti mindenen csak nyer­tek, hogy itt minden munká­ra van vállalkozó, hogy itt nem kell lasszóval fogdosni a fiatalokat? Ilyesmi-kral faggattam még régebben Juhos Sándort, a szövetkezet elnökét én is, de ő csak csendesen mosolygott: „Jöjjön el, s majd meglátja.” Hát most itt vagyunk. Az iroda falán emléklap, a Ma­gyar-Szovjet Baráti Társa­ság emblémájával. A tulaj­donos a csegöldi-császlói Baj- csy-Zsilinszky Termelőszö­vetkezet. így: csegöldi-csász­lói,.. ! — Lehetne csak simán cse­göldi is, de miért sértsük meg a császlóikat — mondja az elnök. — Mert az iroda itt van Csegöldön, még nem sa­játíthatjuk ki a szövetkeze­tét. Ezért írjuk ki a zetorok, teherautók oldalára is a tel­jes nevünket. Tudjuk, hogy örülnek ennek a császlóiak. Az elnök feláll, a szekrény­ben fényképeket keresgél. Háttal áll nekem, s alaposan szemügyre veszem. Tősgyöke­res %segöldi ez a tagbasza- kadt.'inkább bokszolára, vagy súlyemUmfefcemlékeztető kö­zépkorú férii7*Tjanint minden, a paraszti kötöttségektől sza­badulni akaró szatmári fia­tal ő is korán vándorbotot vett a kezébe. Pesten tanulta ki a kőműves mesterséget, ott is maradt volna, ha édesapja, a 45-ös kommunista hatvan­1982. április: csegöldi utcakép. nyolcban meg nem hal. Any­ja egyedül maradt, meg a szí­ve is húzita vissza Csegöldre, hát hazajött. Kőművesként kezdte a szövetkezetben, majd párttitkár lett, később elnök- helyettes, most meg már el­nök. — No, megvannak — mondja, s az asztalra borít egy halom képet. — Nem hi­vatásos fotósok csinálták, a' mi fiaink. Addig sanyargat­tak bennünket a múltkor, míg ki nem harcoltak maguk­nak egy majdnem húszezer forintos felszerelést. De látja, egészein jól dolgoznak. Nézzük, nézegetjük a nő­napon, az ifjúsági parlamen­ten, a kirándulásokon készült fényképeket, mikor Juhos Sándor elmosolyodik: — Ö, ha itt lett volna mi­kor szerveztük az első kirán­dulást! Az istennek sem akar­tak jönni az emberek. Kifo­gás volt egy szakajtókosár­ral: mi lesz a házzal, ki eteti a jószágokat, ki locsolja majd a virágot... Most látná meg! A nőnapra most is 24 asz- szonyt vittünk el a Szovjet­unióba. Kavarjuk a kávét, az elnök újabb történetbe kezd. — Képzelje el, vagy négy éve a Balaton mellé indul­tunk. Lefoglaltuk mi jó előre a szállást, de mikor megér­keztünk, kiderült, hogy a Ho­tel Annabellában van csak hely. Gondoljon bele! A leg­többen még szállodát sem láttak addig, nemhogy ilyen elegáns helyen aludtak volna. De minek szaporítsam a szót: a második napon már úgy lif­teztek, kavarták az indiai te­át a mi asszonyaink, mintha örökké azt csinálták volna. Csapong a beszélgetés, s egyszer csak azt mondja Ju­hos Sándor: — Most meg tudja min tör­jük a fejünket? Zongorát, he­gedűt akarunk venni. Nem, nem magunknak, az iskolá­soknak. Most tárgyalunk egy gyarmati zenetanárral, s ha igaz, nem sokáig kell már a mi gyermekeinknek húsz ki­lométert utazniuk, hogy Bee­thovent tanuljanak. S hogy a gazdálkodásról is szót ejtsünk, említsünk meg egyetlen számot: a múlt év­ben például csak a konzerv­üzemük negyvenmillió forin­tot hozott. Ezt már a számok embere, Szilágyi Miklósné főkönyvelő mondja, s szavai­ból lassan kiderül az is, ho­gyan sikerült ezt a környé­ken sokáig elképzelhetetlen­nek számító 11,5 milliós nye­reséget elérniük. — Maradjunk a konzerv­üzemnél —, kapcsolódik a beszélgetésbe Kovács Miklós, a szövetkezet párt titkára. — Mi nem adtuk el két forintért az ipari almát. Meghámoz­tuk, s még a héját is értéke­sítettük. Nem volt ezen túlsá­gosan sok a nyereség, de sok kicsi, sokra megy. A nyitott ablakon át látni a fél falut. A szemközti ud­varon egy idősebb férfi kis­kertet ás, Hergelt Lőrinc a neve, a falu kertésze. Nyug­díjas már ugyan, de át-átjár még mindig a tsz-székház parkjába. Szereti a virágot, gondozza hát szívesen a falu rózsáit Kint az utcán búcsúzko- dunk, mikor a járdáról óda- szódnak az elnöknek: — No Sanyi, készítitek a bárányt? — Mindig szaván fogják az embert — csóválja fejét az elnök. — A múltkor is kint vagyok a meccsen, látom ám, erősen szorongatják a fiain­kat. Elkiáltom hát magam: birkát főzünk, ha győztök! Hát nem győztek?? A ban- ketton ott volt a fél falu, két bárány bánta. De a mi fiatal­jaink többsége nem is a Du­nántúlon keres munkát. Hergelt Lőrinc az elnök utolsó szavait folytatja: — Öröm ez nekünk idősebbek­nek, hogy fiatalodik a falu, a szövetkezet. S hogy mi a sikerünk titka? Semmi. A földnek az a dolga, hogy te­remjen, az embernek meg, hogy dolgozzon. Balogh Géza Szakemberek külföldön Mi van a diplomatatáskában ? Ha egy repülőgép landol Ferihegyen, vagy egy vonat, autóbusz fut be a határállomásra, mindig sok utas közli: szolgálati úton járt. A bőrönd mellett ilyenkor rendszerint ott lapul a diplomatatáska, benne aláírt szerződések, fel­jegyzések a látottakról, tapasztaltakról. Megyénk szakembe­rei is járják a világot, s köztük évente ötven olyan is van, aki az MTESZ, vagy a húsz tudományos egyesület valame­lyikének szervezésében utazott. A cél: konferencia, tapasz­talatcsere — rendszerint a szocialista oszágokban, a testvér­iesül eteknél. „ , le ‘Jr.': nr. gém srnöxnern — Mit hoztak a legutóbbi delegációk? — tettük fel a kérdést néhány tudományos egyesület társadalmi titkárá­nak. Elektrotechnikai Egyesü­let, Bezerédi Antal: — Elsősorban műszaki vo­natkozású újdonságokat kere­sünk — és ajánlunk mi is. A lengyel áramszolgáltatóknál az üzemzavar-elhárítás szer­vezéséről, technikai megoldá­sáról hoztunk jó ötleteket. Olyan speciális kocsikat hasz­nálnak, amelyekben a külön­böző készleteket, munkavé­delmi eszközöket, szerszámo­kat igen célszerűen lehet el­helyezni. Nálunk is vannak ilyen autók, de azokat egye­dileg rendezzük be. A célsze­rűség esetenként sorsdöntő lehet a hiba gyors kijavításá­ban. — Bulgáriában a díjbesze­dés módszereiről szereztünk jó tapasztalatokat. Ott fél­évenként olvassák le a mé­rőórákat, ekkor számolnak el, közben átalányt fizet a fo­gyasztó. Érdekes, hogy a kü- lönbözetet egyes újságos stan­dokon is be lehet fizetni. Azt is láttuk, hogy több vállalat­nál szántén elfogadják az áramszámla összegét. Az idén vezették be, hogy áramkima­radás esetén az áramszolgál­tató fizet a fogyasztónak. — A mi dolgaink közül a kábelhiba-helyek behatáro­lása, a feszültség alatt vég­zett munkák szervezése és a közvilágítási rendszer speciá­lis „kosaras kocsikkal” tör­ténő karbantartása váltott ki osztatlan elismerést. Geodéziai és Kartográfiai Egyesület, Szabó Ferenc: — A sokféle szakmai ta­pasztalat közül a földhivata­lokhoz kapcsolódóakat emel­ném ki. Szlovákiában az eper­jesi társegyesületnél főkép­pen az adatszolgáltatás és tá­rolás lebonyolításáról szerez­tünk értékes információkat. A földhivatalok a megyében több százezer adatot tárol­nak. Nem mindegy, hogy az ügyfél mennyi idő alatt kap meg egy iratot, s mennyi munkába kerül ez nekünk. Mi a mikrofilmes eljárással próbálkozunk, az iratokról másológéppel készítünk levo­natat, tehát nem gépeljük. Szlovák kollegáink a hagyo­mányos módszert fejlesztet­ték tovább. A legrégebbi tér­képektől kezdve a legújabba­kig időrendben, mappában tárolják az iratokat. (Ilyen hagyományos tárolás nálunk is van.) A külföldi tapaszta­latok alapján azt szeretnénk elérni, hogy gyorsabb és min­dig pontos legyen az ügyfelek kiszolgálása. Ehhez Szlová­kiában már eddig is több jó tippet kaptunk. Építőipari Tudományos Egyesület, Tóth Lajos: — Jó a tapasztalatcsere, magam is tudományos kül­döttséggel láttam először pél­dául könnyűszerkezetes épít­kezést. Amikor nálunk is meghonosodott, már nem tel­jesen újként kezdtünk dol­gozni vele, s ez nagy előny. Csehszlovákiában, az eperje­si házgyárban ismerkedtünk meg a melegbeton technoló­giával, amelyet szlovák kol­legáink egy dán licenc alap­ján alkalmaztak. Hazatérve mi is megpróbáltunk pályá­zat útján megszerezni egy hasonló licence t. Bulgáriában egy házgyári kombinátban a vasbeton előregyártás mód­szerei között találtunk né­hány jól hasznosítható ötle­tet. A csoportzsalus válaszfal­készítés például nagyon egy­szerű, mégis külföldön kel­lett meglátnunk. Mi a sablo­nokat fektetve helyeztük el, ők megfelelő tartószerkeze­tekkel állítva, ezáltal a szük­séges hely töredékére volt szükség. Gépipari Tudományos Egyesület, Szabó Jenő: — Mi azt kezdeményeztük, hogy az egyesületi delegációk 'konkrét vállalati kapcsolatok lehetőségét tanulmányozzák, mivel a gyakorlatban gyári kapcsolatok révén hamarabb valósulhatnak meg a jó ötle­tek, mint egyesületi közvetí­téssel. Egy példa: GTE dele­gációját Bulgáriába hamaro­san követte a HAFE szakem­bereiből álló, szintén egyesü­leti küldöttség, mivel ott együttműködésre kész társ- vállalat is volt. Azóta kiala­kulóban van az a kapcsolat, amely szerint a HAFE eset­leg konvejort is szállít Bul­gáriába, a társvállalat pedig bizonyos alkatrészeket gyár­tana. Hasonló kapcsolatokat alakított a GTE közreműkö­désével a Csepel nyírbátori gyára. M, S.------------------------------------------------------------------------------------^ 0 Vallomás gy hónappal a nőnap után, egy hónappal az E anyák napja előtt, a kettő között, felező ponton érthetetlennek tűnhet, miért mondom el életem ly epizódját, amely a nőket dicséri. Március 8-án azt szoktuk fogadni: nem csak ezen a napon tiszteljük a nőket, kedveskedünk nekik, szavakkal, virággal, ha­nem egész évben. Most megkésett nőnapi, és előreho­zott anyáknapi köszöntő helyett hadd álljon e vallo­más egy kis törlesztésként. Md késztet tiszteletre, szeretetre? Néhány hevenyészett epizód: Amikor a világra jöttem, már az első pillanatban há­rom asszonnyal találkoztam: első volt édesanyám, aki saját véréből három és fél kilósra nevelt addig. Ott volt a bábaasszony, Gulyás Teri néni, aki apámnak kikiál­tott a pitvarba: fiú! Ott volt harmadiknak anyai nagy­anyám, aki egy nagy fazékban a vizet melegítette, s türelmes szóval nyugtaitta a lányát, szülő anyámat. Ha többet nem tettek volna értem a nők, már ez az első találkozás is hálára kötelezne. Továbbra is a nőktől, édesanyámtól, nagyanyámtól függött a puszta létem is. Hatéves koromig férfiak — apám, nagyapám — összehasonlíthatatlanul kevesebb szerepet töltöttek be életemben, pedig ők is jók voltak hozzám, ha volt idejük, erejük, még játszottak is ve­lem, velünk, testvéreimmel, unokatestvéreimmel. Másik epizód. Jött az iskola: Göncző Ilona tanító né­ni mutatta meg, hogyan kell karba tett kézzel ülni, ő tanított meg a jobbra, balra dűlő és a pipavonaliakra, karikák írására, hurokvonalak összekötésére, valamint a csodára; húsvétira már írni, olvasni tudtam. Az elemiben három tanítónő és egy férfi pallérozott. A döntő arány itt is a nőké volt. Utána a férfiak ke­zébe kerültem, a fizikai munkát tőlük tanultam meg (köszönet érte), de ők tanítottak a levente intézmény- í ben a gondolkodás nélküli engedelmességre, a tisztel­gések legkülönbözőbb formáira és az ellenség megölé­sére is. Tizenöt éves koromban már tudtam embert imitáló bádogtáblára lőni, majd megtanítottak tank­csapdát építeni, páncélöklöt kezelni. Mindezek ellenére a nők akkor sem homályosodtak el életemben. Anyámnak mertem először mondani: már szégyellem a foltos ruhámat, a kifakult ingemet, leg­alább vasárnap jó lenne máshogy öltözni, ö jobban megértett mindenkinél. Aztán jöttek más nők, akik­I nek mezei margarétából, búzavirágból, vagy feslő bim­bóid vadrózsából csokrot szedtem. Felnőtt lettem... Üjabb szakasz, amikor a kaszárnyák kapuja, marha­vagonok kívül zárható ajtaja választott el nemcsak a nőktől, de minden emberinek nevezhető körülménytől. Valahol, a mai NDK területén 1945 tavaszán már úgy alakult a helyzet, hogy a háború húsdarálójának utol­só, nyikorgó fordulói engem is elkapnak. Egy kórház­ban Chemnitzben, (ma Karl-Marx-Stadt) tértem ma­gamhoz, és mit látok: egy rózsás arcú, 22 év körüli schwester — később megtudtam a nevét —, Marian Schmidt húzta ki hónom alól a hőmérőt. Ott feküdtem, vagy hat hétig, Marian mindennap valami sárga színű kenőccsel kente a mellkasomat, de előbb egy tenyér­nyi szivet rajzolt a bal oldalamra és közben csacsogta: Herz ist gut, Herz ist gesund — a szív jó, a szív egész­séges. Üjra egy nő, aki vigasztal, ápol. Egy olyan nő, aki Heil Hitlerrel köszön (ez volt a regula, így nevel­ték). Egy nő, aki naponta kúszott a kórház parkjában, hátára csatolt páncélököllel, ha odaérnek a szovjet tan­kok, szembe szálljon velük. Ilyen körülmények között is nő tudott maradni. 1945 nyara, újra itthon. Fele annyi férfi, mint hábo­rú előtt. A szétosztott uradalmi földeken háromszor annyi asszony, lány forgatta a kaszát, tartotta az eke szarvát, mint bármikor azelőtt. Elgondolkodtam: vajon kinek volt nehezebb a háború, a férfiaknak, akiknek csak az öles, a védekezés volt a gondjuk és ha jött a gránát, vége... De, akik itthon maradtak, a nők egész életükre özvegyek lettek. Gyászolva helyettünk is dol­goztak, övék lett az újjáépítés, az árvák nevelése. Száz­ezrek reménykedtek évtizedekig, hazakerül a férjük, a fiuk, s könnyeik hiába hulltak. Sok tiszteletre méltó, kényszerítő emléket őrzök az utóbbi évtizedekből is, amit a nők rajzoltak életem pa­lettájára. Ezek a színek már kevésbé komorak, de a ró­zsaszín mellett sok még a szürke, s akadnak fekete fol­tok is. A máról: első helyen szűkebb családom áll, mind a hárman nők. Hogy mit jelentenek az életemben, azt hadd ne írjam le. A családom után minden reggel el­ső, akivel találkozom, az idős házmestemő, ő takarít, hogy jól érezzem magam a lépcsőházban is. Házunk előtt a járdát, az utcát cigányasszonyok takarítják. Ve­lem szemben kipirult arccal nők rohannak, futnak, a bölcsődék, óvodák irányából — nekünk férfiaknak van időnk a sétára is. ök már messziről nézik az üzletek rolóit, s megnyugszanak, ha látják még zárva, nem kell raportra menniük a késésért. munkahelyemen szintén azokkal találkozom elő­ször, nőkkel, akik takarítanak, szebbé, kényel­mesebbé teszik a körülményeinket. Tisztelem őket is, s azokat, akik nekünk gépelnek, nyilvántarta­nak, bért fizetnek, a panaszosokat megnyugtatják, vagy éppen az újságot írják. Az ünnepen, a nők napján, amikor szépeket mond­tunk, virágot adtunk, olyan jó volt a rövid félórában csillogó szemeket látni. Olyan jó lenne egész évben ilyennek látni őket, hiszen csillogó szemű nők között jó élni, a munka is könnyebb. Csikós Balázs KM Csegöldiek

Next

/
Thumbnails
Contents