Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1982. április 3. ( 5 I Kötődések B atal barátom mondta nekem, hogy vigyázzak a szavakkal, mert az ő korosztálya nem szereti, ha meg akarjuk hatni őket. A fiatalember filozófus alkat, húszévesen nyugtalan és kedves. Valójában nem a meghatódás ellen tiltakozik, csak a kimutatott érzelmeket érzi fonáknak, mintha a gyengeség jele lenne az. Mintha az — akár percnyi — ellá- gyulás is titkolnivaló lenne mások elől. Játszottunk is 'szavakkal. Próbálgattuk, hogy ugyanaz mit jelent neki, és nekem, aki majd harminc évvel vagyok idősebb. Én mondtam a szerelemhez a családot, ő mondta a zenét, mondtam a hűséghez a fegyelmet, ő mondta hozzá — cseppet sem hízelgő módon — a szürkülést. Én mondtam a hazához a"nyelVet, ő mondta az embernek akadály országhatárokat. Jó játék volt. Izeket, színeket adtunk egy-egy fogalomnak, nevetve a nagyon máson, és örülve minden egyezőnek. Aztán valamelyikünk kimondta: szabadság. Ünnepen írok, ünnepről. Nem véletlen, hogy a horgászás közbeni beszélgetést eltettem magamnak, hordtam eddig, mint fiúgyerek a talált kavicsot, hiszen a kavics a gyereknek fegyver, űrhajó, tenger, mesz- szeség, és minden, amit a sértetlen fantázia egy tárgyon látni szeretne. Szabadság? Színét sem tudom. Bordó? Bíbor? Zöld, akár a föld megújulása minden tavaszon? Anyámnak barna szeme volt. Gyerekként feküdtem egyszer egy fal tövében, anyámmal, apámmal, a bátyámmal együtt, és emlékszem anyám monoton hangjára, ahogyan kérdezgette: „Éltek?... Éltek?... Éltek? Négyszer jött vissza a repülő mélyrepülésben, és mi mind a négyen éltünk. A legutolsó háborús élményem volt ez, és az élményt követő csend már valamiképpen a béke volt. Anyám szemének színét ma is így őrzöm, és ha a szabadságnak barna a színe bennem, ákkW'az ■‘innen éjtől a perctől való]1 Fiatal barátom mondta: hasonló élménye neki nem lehet, és szegényebb ő eny- nyivel. Benne a szabadság színtelen, akár a levegő, de az íze kellemesen csípős. Válaszolhattam volna azt, hogy én a szabadságnak az ízek legkedvesebbjét, az édeset adom, de lázad ellene az emlék. Többhónapos éhség után, félévnyi távolságra az utolsó kortytól, ittam egy pohár, a fejés után még langyos tejet. És bennem tejízű a szó, de hát iszonyúan nehéz elmagyarázni, hogy mit jelenthetett a sokhónapos éhség, hiszen akinek magyaráznám, óriás távolságokra volt csak éhes. Szegényebb lenne nálam? Száz- és százezer embernél lennék akkor én is szegényebb. Volt természetesen, amiben találkoztunk. Meséltem, hogy milyen csodálatos dolog volt gyermekkoromban, ha vendégek voltak nálunk, és a szürkület is kintfelejtett még az udvaron. A sötétig érő ipi- apacs játék emléke közös volt, éppen úgy, mint a nagy tavaszi olvadásokkor a Szamos gátján túli részeken, a zsombékok közötti csavargás emléke. Kötődhet a szabadság élménye egyetlen emlékhez, de a szó tartalma több ennél, hiszen emléksorok kötődnek egybe, formálódnak lánccá, életünk, sorsunk történéseiből válogatottan. És ez a válogatás nem napi kényszer, hanem, lám ebben a példában is, a gondolkodás, a játék örömének egyfajta ajándéka. És egy másik játékban, egy másik hangulatban más és más juthatna az eszünkbe, ugyanúgy, ahogyan más a szabadság szó tartalma annak, aki 1919-ben harcolt érte, más lehetett annak, aki 1848-ban fogott fegyvert egy eszméért, más annak, akit kormos pincékből, a létbizonytalanság kútjából mentett ki a béke első napja. Más tizenévesen, huszonévesen, vagy éppen negyven-ötvenévesen gondolkozni a szabadságról, ugyanúgy, ahogyan különféle qí összefüggésekben is mások lesznek a példáink. A szabadság valamiképpen olyan lehet, mint a boldogság — tűnődött vitapartnerem, kis sóvárgással mondván a boldogság szót. Szerinte nem lehet egyvég- tében és tartósan örülni valaminek, hiszen a szabadságnak, ha minden igaz, amit tanultunk róla, mámoros boldogságnak kellene lennie. És nem az, mert együtt élünk a szóval, és megkopik bennünk, mint minden, aminek a léte egyértelműen természetes. Megkopna valóban? Tudom én, hogy vigyázni kell a szép szavakkal, hiszen a szavak is kopnak, nagy költőink kedvenc kifejezései, jelzői generációkra kivesznek az irodalomból, de nem azért, mert a szó igazságtartalma változott. Tavaszkor a Tisza- part fövénye, akkor még háborítatlanul, csak madár- és vadnyomokkal min- tázottan gyönyörű. És jön a nyár, birtokba veszi az ember, kopik a fövény, a szűz homok, amely úgy pereg el a tenyeredből, hogy nyomot sem hagy a bőrödön, romlani látszik. Igaz, de a természet rendje, hogy tavaszra megújuljon a part És ugyanígy természetes az embernek, hogy megújulni tudjon benne az öröm. E i a szabadság? Szavakká formálva mindenkinek más, és egyforma mégis mindenkinek. A megmaradás élményével a tűzcsend valós békéjében kezdeni kellett valamit, az első korty tej ízéből kezdeni kellett, lehetett valamit, és a maradandó- ság nem maga a pillanat, hanem annak a folytatása. Mi a szabadság? A tudománya annak, hogy azt a magam és talán a világ hasznára megművelni, földként termő magokkal bevetni, és e terméssel gazdálkodni tudjak. Immár végén a nagy tavaszi történelmi ünnepeinknek, jólesett elmondani, ami abból a horgászás közbeni beszélgetésből bennem megmaradt. Nem a nagy szavakért, hiszen kinek-kinek mást jelent a szó, hanem azért az örömért, amit gyereknek egy kavics jelenthet, ha sértetlen fantáziával a világ minden tárgyának képzelheti. Bartha Gábor N emzetünk történetének önvállán hordott bugyrából, ilyenkor évfordulók táján, szívesen szedegetem elő azokat a históriákat, melyeket fordulópontként jelöl meg az emlékezet. Hideg számokkal, dátumokkal, megjelölt napok vagy évek ezek, többnyire az utókor legjobb szándékától vagy éppen korrekciós akaratától vezérelt időpontok. Mint mindenki, aki történelmét nem csak ismerni, de érteni, nem csak érteni, de szeretni, s nemcsak szeretni, de belőle tanulni is akar, egyre hiányosabbnak látom e lapokat. Nem hazugok, nem hamisak. Csak éppen az hiányzik róluk, amit a történelemtől, a tanító- mestertől én, a mai, az itt és most élő ember megtudhatok. Értelme ugyanis csak így lesz az egésznek. Tény: sok mindenben mások vagyunk, mint eleink. De igaz az is: kegyetlenül hasonlítunk rájuk. Ha nem tudunk velük ismeretséget kötni, meleg s emberi kapcsolatra lépni, aligha érthetjük, ismerhetjük és szerethetjük saját sorsunkat, amely szintén része a történelemnek. Kétlem, hogy a középkor alkonyán a polgár tudta, hogy ö most éppen diadalmasan a színre lép. Nem hiszem azt sem, hogy 1848-toan, a múzeum előtt álló és kiabáló pesti kisinas tudta, hogy ő most a história fordulópontjának részese vagy talán csinálója. Nem valószínű, hogy az első május elsején felvonuló munkás tudta, hogy oly korba lépett, amikor a korábbi egyéni vágy osztály-attakká változott. Ki merné mondani, hogy a tanácshadsereg szolnoki csatájában mindenki tudta, hogy történelmet ír szuronyával? De azok a szovjet katonák sem sejtették, hogy amikor Nemesmedvesnél utolsót suhintottak a menekülő németek uitán, egy dátumot tesznek maradandóvá Magyarországon. De biztos, nevetett volna hatvanban az tsz-szervező is, akinek azt mondják: komám, te most a magyar mezőgazdaság történelmi fordulópontján állsz, s egyszer a történelem- könyvekbe is bekerülsz! Emberekről írtam eddig,- szándékosan. Hiszen minden tömeg, minden korban belőlük állott. Csoportba verődve sem vesztették el egyéniségüket, s ha át is hatotta őket az eszme, a kor parancsa, a pillanat lelkesítő hatása, tettüket mindig a szükségszerűség mozgatta, melynek végeredménye lehetett hazaszeretet, internacionalizmus, osztálytudat. Korántsem voltak mind hősök. Volt, akit sodortak az események, mások gyávák voltak, de féltek még ezt is mutatni, akadtak megszállott fanatikusok, az események peremén somfordálók, a konjunktúrára aspirálók, szenvedéllyel hívők, tudatosak és tudatlanok, befolyásoltak, okosak és buták. Mégis, ők csinálták a történelmet, s ha állott is élükön nagy egyéniség és vezér, végrehajtóként csak ők jöhetnek számításba. Ma sincsen ez másként, s ma mi sem gondolkozunk azon-, hogy vajon melyik tettünk nemesül idővel történelmivé. Pedig azzá lesz, érdemétől függően pár sornyi, vagy éppen fejezetnyi. Keresem az arcukat. Mert ha emberek voltak, kell, hogy lett, legyen nekik. A'szó fizikai és lelki értelmében. Szeretném megismerni őket, milyenek voltak embernek, apának, szeretőnek, anyának, harcosnak, szántóvetőnek, munkásnak. Sajnos, ezekkel az arcképekkel adós a történelem. Elénk teszi a múltak arckép- csarnokát, csupán egy hibával: az alakoknak nincsen arcuk. Gyermekeink már akkor bizonytalanok, ha Rákóczit vagy az aradi tizenhármat kell képről azonosítani. A múzeumban egy selyemből szőtt Rákosi-kép előtt értetlenül álltak a főiskolások. Kíváncsi vagyok, vajon 10 szovjet katona képe közül ki tudná-e választani valaki Kantarija tizedest, aki pedig igazán történelmi tettet hajtott végre, amikor kitűzte a vörös zászlót a Reichstagra. Vajon miért nincsen soha név az alatt a kép alatt, melyen az első földosztás részvevői állnak? Tudom, milliók névsorát nem őrizhetjük archívumokban. De a személytelenné és arc nélkülivé degradált tömeg nem lehet a történelem letéteményese. Milyen az arcod[ történelem? Persze, aligha van egyszerűbb, látványosabb, mint a történelemből kiválasztani a nagy csata, az utolsó ütközet, a sorsdöntő tanácskozás, a forradalom kitörésének, az első és a „leg” esemény időpontját, s ehhez kötni-igazítani azt, ami ünnepelendő. Valami fogódzó kell, hiszen mérföldkövek nélkül ugyancsak bolyonghatnánk a történelem országút. ján. De igazul és igazat csak akkor szólunk, ha látjuk: mindig többről volt és van szó. A legek mellett az alig észrevehetők mutatták mindig a jövőt. Jól emlékszem, 1945-iben, amikor áprilisban a Dunántúlon még folyt a csata, az ország más részén már elvetettek. Kelet- Magyarországon már bújt ki az őszi búza. Az iskolákban már a tanév vége felé közeledtek. A romokat már sok helyen eltakarították, s új tető alá költöztek. Csepelen a falak alól kikerült esztergán már próbálkozott a munkás. A kormány Pestre költözött. A boltos akkor is kinyitott, ha nem volt mit árulnia. A kábulatból észre térni: ezzel fordult a történelem. A mindenkori történelem nagy, vagy nagynak mondott alakjai mellett ez a munka volt mindig az, ami igazi históriát csinált. Mert mi más volt az, amikor suroból indult vetni a paraszt a határba? De nem történelmi, hogy tető nélküli romban megindult a gép? A debreceni egyetemen, az alig elülő csatazajban, ablaktalan szobában, télikabátban, gémlberedett kézzel írni kezdett a tanár. Nem feledhetem a masinisztát, aki gallyal tömte mozdonyát, hogy útra bírja. És az asszony, ki gyermektől fosztott gyermekkocsiban szinte eszelősen tolta gödrös utcákon át két matracát, hogy új otthont találjon? Mi ez, ha nem történelem? Mi ez, ha nem élniakarás' S mi más ez az élniakarás, ha nem i nemzeti lét alapja? Dehogy tudták öl hogy históriát írnak! Csak tették a do gukat, talán fel sem fogták, hogy új k< köszöntött rájuk. Csak érezték a hi, len jött nagy csendet, ami az adc nagy zaj után szinte süketen borult . juk, s e csendben hallani vélték sa. szívük dobbanását. Az élet követel hogy dolgozzanak. így írtak történelmi Eufóriák, kábulatok, nagy kijózanodások, sokkok, döbbent csendek. Csupa pillanat. Mert utána mindig következik a munka. A teremtő, az eltartó, boldogító és szenvedtető, az alkotó, szépítő, megváltó, menekítő, célt adó munka. Amiért végeredményében élünk. Szá-' momra minden évforduló csak egy pillanatkép, amelyen egy csoportban ott vannak azok — harcosok, munkások, keménykalapos férfiak, mentés fiatalok, szuronyos vöröskatonák, pártás lányok, morc-bajszos vezérek, örök Tiborcok, megváltó Bánkok, harsogó költők, sebzett anyák, diadalmas elmélet-alkotók, parlamenti szónokok, pendelyes pulyák lánglelkű hazafiak, s botcsinálta hősök ^ öntudattal nézők, szemük világát vés: . tettek — azok tehát, akik korukban munka igazáért, az igazi munkáért, a. „ aznapok és a holnapok igazságosságáért cselekedtek. Sosem önmaguknak akartak emlékművet állítani, s ha mégis állnak ilyenek, az csak az utókor kései igazságszolgáltatása. Pillanatképek tehát az évfordulók, melyeket követően éveket betöltő filmeket forgathatott volna történelem az önmagát jelentő hétköznapok nem látványos csodáiról. H ol az arcod, történelem? Kik voltatok, hogy’ hívtak benneteket sokasággá verődött emberek? Kérdezünk, s ezzel a kérdéssel saját helyünket is keressük. Maradandóbb lesz-e ércnél a^, amit teremtünk, s kis, csacska, magunk gyártotta jubileumainknál tovább élő lesz-e, amit napi munkánkkal alkatunk? Méltán cselekszünk-e ahhoz, hogy egykor majd fényképeink fölé hajló utódaink történelminek nevezze csak dolgozó nemzedékünk? őrzik majd sárgult lapok a világ különböző részén dúlt csaták, békék emlékét, de mit őriznek majd meg belőlünk? Nem, vagy csak ritkán gondolunk arra: felelősségünk mérhetetlen. Mert bár a mában élünk, s életünket ma akarjuk élni, a história végtelen folyama s folytonossága mégis figyelemre int. Arcunkat az általunk teremtett társadalom arca őrzi majd; tisztességünket gyermekeink; igazságosságunkat tetteink, munkánkat alkotásaink. Lehet, évfordulót nem hagyunk örökül. Ne bánkódjunk, ha nem ünnepelnek. De azt érjük el, hogy becsüljenek. Bürget Lajos KM Németh Miklós metszete
